Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám
ÚJ szú 5 A mint a horizont fölött megjelenik a haragoszöldre festett, ötágú vöröscsillaggal és sorszámmal jelzett rakéta, kékes fényű villám csap ki az űrbéli parkolópályán álló USA-feliratú űrpajzsból, s a rakéta megsemmisül, eltűnik a robbanás füst- és gözgomolya- gában. Ez a trükkfilm kíséri, az amerikai televíziós adásokban az SDI-nek (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés) nevezett, „csillagháborús“ terveket magyarázó valamennyi híradást és kommentárt. A trükkfilm azt akarja belesulykolni az amerikai nézőkbe, hogy az SDI csoda- fegyver, amelynek bevetésével már a kilövést követő másodpercekben megsemmisíthető „a gonosz birodalmának“, azaz a Szovjetuniónak valamennyi interkontinentális vagy közép-hatótávolságú rakétája. A trükkfilm készítőinek nem kell ragaszkodniuk a valóságelemekhez. Az SDI tervezőinek azonban tudniuk kellene, hogy programjuk a lázálmok birodalmába tartozik, tekintélyes amerikai tudósok szerint is blöff csupán. De rendkívül veszélyes blöff, amely katasztrófába sodorhatja a világot. Az SDI létrejöttéről, tudományos megalapozatlanságáról és veszélyeiről amerikai és nyugat-európai tudósok, szakértők foglaltak állást tanulmányokban és nyilatkozatokban. Egyesek szerint az SDI Teller Ede, az atom- és hidrogénbomba előállításában közreműködő magyar származású fizikus találmánya. Megint mások úgy vélik, hogy az SDI Ronald Reagan agyában fogant meg. A kérdéssel foglalkozó amerikai szakértők azonban mindkét feltételezést tévedésnek minősítik. Mert igaz ugyan, hogy a „csillagháborús“ tervek összefonódtak az elnök nevével, a programot azonban a Heritage Foundation elnevezésű konzervatív alapítvány igazgatója, Daniel Graham_ nyugalmazott tábornok indította útjára. (Ő Reagan régi barátja és az elnökválasztás idején katonai tanácsadója volt.) Tanulmánya két évvel Reagan 1983. március 23-án elhangzott televíziós nyilatkozata előtt jelent meg a Heritage Foundation kiadványában, „A New National Strategy“ (Új Nemzeti Stratégia) címmel. „Agyonfegyverkezni“ a Szovjetuniót Mielőtt megkísérelnénk bemutatni, miért oly nehéz az SDI szorgalmazóinak a dolga, és miért ellenzik mind többen a „csillagháborús“ terveket, emlékeztetnünk kell még valamire. Nevével ellentétben az SDI (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés) nem védelmi program, hanem része az amerikai vezetés támadó stratégiájának. Már a Carter elnök által aláírt, úgynevezett 59-es utasításban olvasható volt, hogy célul tűzik ki „a Szovjetuniónak, mint ipari államnak a megsemmisítését". A Reagan megválasztása után megfogalmazott és érvénybe léptetett, a szak- irodalomban Defence Guidance 1984-1988 néven emlegetett dokumentum (a Reagan-doktrína) nem kevesebbet követel, mint a „szovjet rendszer lefejezését“, amelynek egyik eszköze az „agyonfegyverkezés“ volna. Ez alatt azt érti, hogy „olyan fegyvereket kell létrehozni, amelyekre a Szovjetunió nem talál megfelelő választ, de legalábbis kétségei támadnak kitűzött céljai megvalósíthatóságáról“. Tegyük hozzá, az az elgondolás, hogy a Szovjetuniót össze lehet roppantani a mértani haladvány szerint növekvő fegyverkezési terhek alatt, nem új keletű, de még sohasem vált be. Még egy idézet: Anton-Andreas Guha, a Frankfurter Rundschau 1985. november 19-i számában - éppen a genfi csúcstalálkozó napján - arra a nyilatkozatra hivatkozott, amelyet az amerikai külügyminisztérium még 1985. június 4-én tett: „Az SDI-kutatás sikere, s a védelmi rendszer kipróbálása nem vezet az elrettentés stratégiájának a feladásához, ellenkezőleg, erősíteni fogja e stratégiát“. Ez azt jelenti, hogy „az amerikaiak most a kardhoz a pajzsot is meg akarják szerezni, amit a szovjetek nem értelmezhetnek másként, minthogy az Egyesült Államok a nukleáris háború megvívására és a győzelem biztosítására készül“. Célok és eszközök Az intenciók tehát világosak. Annál homályosabb, milyen úton-módon akarják ezt elérni. A tervek abból indulnak ki, hogy a támadó rakétákat a kilövés utáni másodpercekben vagy pedig azelőtt kell megsemmisíteni, mielőtt a célhoz közeledve a világűrből a sűrű légrétegbe hatolnának. Ehhez a tudomány mai állása szerint háromféle eszköz képzelhető el: 1. a lézersugár és a hozzá tartozó reflexiós tükrök; 2. az elektromagnetikus ágyúk; 3. a rakétaelhárító rakéták. Ezekkel folynak a laboratóriumi, az utóbbi esetében már a gyakorlati kísérletek. A lézersugarat vagy elektromos energia felhasználásával, vagy vegyi folyamatok, illetve atomrobbantás révén lehet létrehozni. Hans Bethe stuttgarti születésű amerikai fizikus és kollégája, Victor Weisskopf (az atombomba tervezői voltak), illetve Richard Garwin, az IBM matematikusa szerint az úgynevezett kémiai lézer e célra teljesen alkalmatlan. A mai legerősebb, ilyen úton előállított lézer teljesítménye 2,2 MW (1 MV=1 millió watt), s „a berendezés akkora, mint egy közepes olajfinomító“. A világűrben attól függően, hogy földközeli vagy földtávoli pályára állítja a forrást, 25-100 MW teljesítményre lenne szükség, és a berendezés nem lehetne nagyobb egy teherkocsinál. A tudósok vizsgálatának másik tárgya az a tükör, amelynek a lézersugarakat egyetlen nyalábba kellene összefogni s egy pontra koncentrálva átégetni a rakéta köpenyét. Felmerül a kérdés, miből legyen ez a tükör, amely képes a világűrben a több millió watt erősségű lézersugarakat összegyűjteni, és egy fókuszba sűríteni (mint amikor a Nap sugarait egy homorú tükör segítségével egy gyújtópontra irányítjuk) anélkül, hogy maga ne semmisüljön meg. Óriási probléma az is, hogy a világűrben hihetetlen nagy dilatációnak, hó hatására keletkező kiterjedésnek vagy hideg hatására összehúzódásnak vannak kitéve a tárgyak. Milyen anyagból kellene lennie a tükörnek, hogy kibírja a napos oldalon keletkező magas hőt és az árnyékos oldalon azonos időpontban jelentkező rendkívül alacsony hőmérsékletet? A tudósok szerint ilyen anyagot még nem találtak fel. Egy másik példa a számítógépes irányítás. Erről nyiatkozott a múlt év őszén a londoni szoftverkonferencián David Parnas amerikai tudós. Ö azért lépett ki az SDI-programot szervező tudóskollektívából, mert meggyőződött róla, hogy ami a számítógépeket illeti, arra nincs megoldás. Szerinte a tudomány ma nem képes olyan komputer- rendszer kidolgozására és működésbe helyezésére, amely alkalmas lenne a rakéták észlelésére, a célok kiválasztására és megsemmisítésére, oly módon, hogy a fellövést követően évekig keringene a világűrben, ahol nem lehet ellenőrizni és nincs javítási lehetőség. A tudósok utalnak rá, hogy az űrrepülőgépek fellövésekor az utolsó kilenc perc feladatait veszi át a számítógép. Ennyi időre van szüksége a rendszerbe táplált 80 ezer instrukció feldolgozásához. Az SDI komputerébe viszont százmillió sor, hibamentes utasítást kellene betáplálni, s mindegyik egységnek másodpercenként egymilliárd (nem tévedés, 1 milliárd) műveletet kellene elvégeznie, s legfeljebb 120 másodperc alatt. S ezek nem egy-egy tudós fenntartásai. Miután George Shultz azzal intette le a támogatókból opponensekké vált szakértőket, hogy „a tudósok ne politizáljanak“, közülük hétszázan (!) - köztük 53 Nobel-díjas (!) - nyílt felhívással fordultak az amerikai kormányhoz: ne folytassák a kísérleteket, s tiltsák be az űrfegyverkezés minden fajtáját. Egy homokszem megsemmisíti... Minthogy a kémiai lézerforrásnak a világűrbe juttatása megoldhatatlannak látszik (egy egység futballpálya nagyságú lenne), a földi források esetén pedig legalább száz, egyenként ezer megawatt teljesítményű erőműre lenne szükség, ami az USA mai energiatermelésének húsz százaléka — Teller Ede javaslatára előtérbe került a szükséges energiának nukleáris robbantás révén történő előállítása. Mellesleg ez a magyarázata annak, hogy az amerikai kormány, a nagy nemzetközi nyomás ellenére sem fogadta el a föld alatti nukleáris robbantások megszüntetésére vonatkozó szovjet javaslatokat. Teller biztatására az elnök és környezete ugyanis még mindig úgy véli: a feladat megoldható. Tellerék abból a tényből indulnak ki, hogy a nukleáris robbantáskor gammasugarak szabadulnak fel. S ha azokat egy különleges, eddig meg nem nevezett összetételű anyagon vezetik át, röntgen- sugarakká alakulnak. E sugarak hullámszerűen, fénysebességgel terjednek, nem égetnek, hanem áttörnek az anyagon, így fejtik ki romboló hatásukat. Csakhogy az ilyen szerkezet nemcsak önmagát pusztítja el, az atomtöltet- robbantás tízezer kilométeres körzetben - Európa valamennyi államában - megsemmisítene mindenfajta távközlési (telefon, rádió stb.) lehetőséget, a hatókörben található energiaforrásokat, reflexiós tükröket, számítógépeket stb. Amerikai tudósok is felhívták a figyelmet a rendszer rendkívüli sebezhetőségére. Szerintük a szovjetek kézenfekvő és olcsó ellenlépések között válogathatnak: például növelhetik interkontinentális rakétáik számát, amivel az úrfegyverek többszörösének előállítására kényszerí- tenék az amerikaiakat, így bumeránggá válhatna az „agyonfegyverkezés“ teóriája; vagy egyszerűen homokot szállító konténereket vezérelnének az ürfegyve- rek keringési pályájára, s ott kiürítenék őket. Az árviszonyok között és annál a keringési sebességnél ugyanis egyetlen homokszem porrá zúzná a rendszer elengedhetetlen alkotóelemét, a reflexiós tükröt. A Der Spiegel című folyóirat ez év március 24-i számában megindított sorozata leleplezi, milyen szemfényvesztő akciókat hajtanak végre az űrfegyverkezésben érdekeltek annak demonstrálására, hogy jó úton haladnak az SDI megvalósítása felé. Sörétes puskával tyúkra lőni 1985 szeptemberében az SDI James A. Abrahamson tábornok vezette parancsnoksága a White Sands (New Mexikó) telepen „szenzációs“ kísérletet hajtott végre, s gondoskodott róla, hogy a hír és a fotó bejárja a világsajtót. Mindkettő azt szuggerálta: van más lehetőség is a szovjet rakéták megsemmisítésére, mint az atombomba termelte lézersugár. A kísérletben egy kémiai úton előállított lézersugár szétzúzta a Titan rakéta első fokozatát. Az akciónál az amerikai sajtó képviselői nem lehettek jelen. Abrahamson tábornok Washingtonban tájékoztatta őket, s bevezetójéban az akciót és a hatást „nagyon, nagyon drámainak minősítette. Azt állította, hogy a lézer bevetésre kész. Ezzel szemben a Spiegel-sorozatban olvasható tények következők: a szóban forgó, kémiai alapon működő lézerberendezést a TRW amerikai cég gyártotta a haditengerészet megrendelésére még a hetvenes években. Minthogy azonban a kísérletek nem jártak sikerrel, a kongresszus megvonta az erre szánt összegeket, s ezzel Carter elnök is egyetértett. Reagan hatalomra jutása után aztán a Pentagon újra elővette a berendezést. Szemtanúk szerint a berendezés „egy többemeletes dízelhajómotorra emlékeztet, 34 ezer liter hűtővíz kell hozzá és 370 ember működteti“. Nem csoda, ha Ábra- hamson tábornok megtagadta a konkrét kérdésekre a választ. Például arra, hogy milyen távolság volt a berendezés és a Titan rakéta között. Mint utóbb kiderült, mindössze 800 méter (!). Philip Farley, a Stanford Egyetem fizikus professzora szerint a kísérletet úgy kell értékelni, „mintha sörétes puskával lőttek volna egy fához kikötött tyúkra, annak bizonyítására, hogy a sörétes puska alkalmas a tyúk megsemmisítésére“. SDI: az évszázad blöffje? Amerikai és nyugat-európai tudósok a terv megalapozatlanságáról Ha téved a számítógép A „sikersorozat“ látszatát keltve került sor egy másik kísérletre 1985. június 21- én. A Hawaii-szigetek Red Hill (Vörös Domb) nevű magaslatán egy úgynevezett zöld lézert szereltek fel, amely úgy dolgozik, mint egy radarkészülék és a Der Spiegel szerint „minden valamire való geodétaállomás rendelkezik hasonlóval“. A cél az volt, hogy erről a földi állomásról kibocsátott sugarakat a Discovery űrhajó saját, erre a célra készített reflexiós tükrével fogja fel, s irányítsa vissza a Földre. A kísérlet első nekifutásra egy apróságon bukott meg. Azon, hogy az űrhajó komputere a lézerforrás helyzetét (2740 méter) nem lábban (30,48 cm), hanem tengeri mérföldben (1,853 méter) adta meg. így a tengerszint fölötti 2740 méteres magasságból 16,677 kilométer lett. A második kísérlet „sikerült“. A ceruzavékonyságú lézersugár eljutott a 355 kilométer távolságra levő Discoveryig. Csakhogy mire odaért, a sugárnyaláb átmérője már kilenc méter lett. Ahhoz tehát, hogy újra össze lehessen gyűjteni és a Földre visszairányítani, egy kilenc méter átmérőjű tükörre lett volna szükség. A Discovery reflexiós tükre viszont mindössze húsz centiméter átmérőjű volt. Ha a lézersugár 355 kilométeres távolságon kilencméteres szóródást ért el, könnyen elképzelhető, mekkora lenne a szóródás 3600 vagy éppen 36 ezer kilométernél, s mekkora tükör kellene a sugarak befogásához. Ki miért csinálja Felmerül a kérdés: ha ilyen légvárakra épül az SDI, s ha ennyi amerikai és más nyugati tudós tartja megvalósíthatatlan- nak, miért vesznek benne részt nagy tekintélyű tudósok, miért kötnek szerződést az együttműködésre nyugati kormányok, miért nem parancsol megálljt az amerikai törvényhozás? Ami az IBM, a Rockwell International, a Boeing, a Martin Marietta és a többi nagy amerikai fegyvergyártó cég lelkesedését illeti, az tulajdonképpen érthető. Ők 1994-ig 69 milliárd dollárt zsebelhetnek be. A Time magazin szerint ez minden idők legnagyobb húsosfazeka. A Washington Post szerint a szövetségesek hozzáláncolása az SDI-hez azt a célt is szolgálja, hogy a következő elnök se bújhasson ki alóla. Ami a tudósokat illeti, róluk azt írja Alan P. Lightman a Bulletin of Atomic Scientists című amerikai folyóiratban: „A fiatal tudósok egy része gyerekes elragadtatással tekint a kihívásra. Ők is a mozivásznon látták először a Csillagok háborúját, és azt képzelik, hogy mindez megvalósítható.“ Áz idősebb generációhoz tartozó szakembereket viszont szerinte „egyszerűen a technikai részproblémák megoldása foglalkoztatja, az összkép és a végeredmény kevésbé érdekli őket". A törvényhozás, a szenátorok és a képviselők jól ismerik a nagy tekintélyű, nemzetközi hírű tudósok ellenérveit. S nem kevesen vannak, akik ezért és a világűrbeli fegyverkezési verseny veszélyei miatt is a program leállítása mellett foglalnak állást. A többség azonban az elnökhöz hasonlóan szinte vallásos meggyőződéssel hisz az SDI-ben, mint a Szovjetunió elleni „végleges“ és „felülmúlhatatlan“ fegyverben, vagy pedig egyszerűen csak úszik az árral. Ami az SDI-programmal járó veszélyeket illeti: annak egyik ,,mellékterméke" lehet az űrfegyverkezési verseny kibontakozása, hiszen a Szovjetunió nem nézhetné tétlenül a másik fél erőfeszítéseit; amíg a kutatás folyik, az SDI támogatói időt nyernek, s talán tényleg létrehozhatnak valami újat. Ez viszont az évszázad blöffjét az évszázad és az emberiség katasztrófájává változtathatná; s végül az SDI már a jelenlegi kutatási fázisban is megteremtheti és stabilizálhatja az amerikai fölényérzetet, ami újabb líbiai típusú katonai kalandokhoz, végső soron ugyancsak katasztrófához vezethet. Ez a veszélyérzet villan fel abban, amit az amerikai újságírás nagy öregje. James Reston fogalmazott meg a minap a New York Times-ban. Ö azt állítja: „Reagan valamennyi elődjénél jobban tudja felolvasni a mások által írott beszédeket, és érvelni a televízióban, hogy bebizonyítsa: Líbia és Nicaragua veszélyezteti az USA biztonságát, továbbá, hogy a nukleáris kísérletek betiltása - amit mellesleg Eisenhower óta minden elnök támogatott - szovjet csapda csuPán " KANYÓ ANDRÁS
