Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-02 / 18. szám
A merikába érkezve az első napokban és hetekben szinte semmit sem értettem mindabból, amit körülöttem beszéltek“. „És később?“ „A helyzet majdnem ugyanilyen volt, amikor hazautaztam, de ekkor már ez nem számított“. Nem tudom miért, de kollégáim körében - lehet hogy kitalált, lehet, hogy valóban lezajlott - párbeszéd forog közszájon, s ez jutott eszembe akkor, amikor a Rhode Island szövetségi állam fővárosának, Providence-nek Brown Egyetemén megkezdődött egyhónapos angol nyelvtanfolyamunk. Azok, akik eddig éveken át csak tankönyvekből sajátították el az angol nyelvet, angolul beszélő környezetbe belecsöppenve kisebb-nagyobb sokkot éltek át. Ilyen helyzetben a lehető leggyorsabban el kell hessegetni a „miért nem maradtam inkább otthon?“, „kellett ez nekem?“, „mikor repül vissza a legközelebbi gép?“ típusú gondolatokat. Az ember rövidesen beadja a derekát és alkalmazkodik az új környezethez. Szerencsére, immár több mint tizenhét évvel ezelőtt átestem a nyelvi tűzkeresztségen. Angol nyelvtudásomba vetett hitemet fokozta mindaz, ami a Prága-New York közötti légi úton történt. Szinte teljesen folyékonyan sikerült elbeszélgetnem egy prágai látogatásról hazatérő koros amerikai hölggyel. Bevallom viszont, hogy amikor már nagyon belejöttünk a beszélgetésbe, olykor alig bírtam követni a belőle áradó szózuhatagot. A már említett Providence-i nyelvtan- folyam tulajdonképpen hasonlított az ugráshoz az ismeretlenbe. A bevezető ellenőrző tesztet nagyon szellemesen készítették elő. A nyelvi laboratóriumban kazettás magnetofonokkal és mikrofonokkal felszerelt fülkékbe ültettek bennünket, s mindegyikünk tematikailag több részre osztott brosúrát kapott. Feltettük a fülhallgatót és az oktató utasítására elindítottuk a magnószalagot. Gyors egymásutánban következtek a feladatok. „Nyissa ki a könyvet itt és itt... mondja el, hogy mit lát a képen ......- és így tovább. Ez így ment több mint egy órán keresztül, s amikor befejeződött, mindenki fellélegzett. Amint mondani szokás: jobb a rossz befejezése, mint a végnélküli rossz. A felmérés szervezői rendkívül udvariasnak bizonyultak velünk szemben. Az eredményeket nem tették közzé, csak azt hangsúlyozták, hogy a teszt nagyon igényes volt. Az egészet a célból csinálták, hogy a nyelvismeretek szintjétől függően csoportokba oszthassák a Csehszlovákiából, Bulgáriából, Jugoszláviából, Magyarországról, Lengyelországból és Romániából érkezett 34 hallgatót. Máig sem tudom, hogy ez mennyire sikerült nekik, illetve, hogy egyáltalán sikerült-e. Észrevételeim szerint a mi csoportunkban korántsem voltak azonos képességű személyek. De talán így volt jobb. Az azonos képességű embereknek általában kevés mondanivalójuk van egymásnak. Az ismeretek eltérő foka viszont általában vitát eredményez. Egyébként a vita, vagyis az aktív állásfoglalás a továbbiakban az oktatás legfőbb eszközének bizonyult. ÚJ SZÚ 15 Az amerikai angol és a Nagy-Britan- niában beszélt angol nyelv között sok az eltérés. Arról nem is szólva, hogy az Egyesült Államokban élő más nemzetiségűek, így például a japánok, mennyire furcsa, csaknem nevetséges kiejtéssel, hanglejtéssel beszélik ezt a nyelvet. Bevallom, titokban sokat szórakoztunk azon a japán csoporton, amely hozzánk hasonló tanfolyamon vett részt. A nyelvtanfolyam kezdetekor elhangzott útmutatásokban többször is hangsúlyozták, ha valaki nem érti a tanító szövegét, azonnal kérdezzen rá az ismeretlen kifejezésre. Ebben az esetben az oktató sosem a már egyszer elhangzott kifejezést használta, hanem annak számtalan szinonimáját, s ezek közül a kérdező egyet legalább ismeri, úgyhogy végül is minden világos lett. Az egyszer sem történt meg, hogy az oktató magyarázatában a már korábban használt szót ismételte volna meg, vagy lassított volna beszédének tempóján. Négy csoportra osztottak bennünket és mind a négy csoport oktatójának különböző volt a kiejtése. Máig sem tudom felfogni, hogy a mi oktatónk, Amy Kuntz, nagyon gyorsan beszélt, de ugyanakkor mindig világos volt számunkra, hogy miről beszél. Atöbbiekről ugyanezt nem lehetett elmondani. Hogyan kell eligazodni a könyvtárban A nyelvtanfolyamon folyó oktatás egyik legfontosabb célja az volt, hogy azt összekapcsolják az élettel és a gyakorlattal. Arra kényszerültünk, hogy elsajátítsuk a szükséges szókapcsolatokat, fordulatokat, hogy felfogjuk értelmüket, s megtanuljunk eligazodni az új környezetben. Ezért mi sem természetesebb, hogy legelőször Providence térképét nyomták a kezünkbe. Ezt átnéztük, majd következtek a véget nem érő kérdések. A város melyik részében található a Brown Egyetem? Milyen utcákon juthatunk el a kollégiumba? Használja kérem a jobbra kanyarodni, balra térni, tovább egyenesen kifejezéseket! És az ember nemcsak megtanulta ezeket a kifejezéseket, hanem újabb ismereteket szerzett a városról is. Az oktatás folyamán rövid, néhányórás kirándulásokat tettünk, sót a tanfolyam végén egy több naposat is. Az egyes kirándulásokat megfelelő nyelvi előkészítés előzte meg. Mindenki kapott tájékoztató kiadványokat, térképeket azokról a helyekről, amelyeket felkerestünk, latot teljesítő személynek, aki kérte az említett kártya felmutatását. Ezt belehelyezte a mellette lévő elektronikus készülékbe, amely sípoló jelzéssel „közölte“, hogy nem „ismeri“ a kártyán szereplő kódot, tehát először vagyok a könyvtárban. Ezért egy szomszédos irodába küldtek, ahol a másik alkalmazott betáplálta adataimat a számítógépbe. Visszatérve már az elektronikus berendezés is „megismert“. A könyvtári alkalmazott a könyv utolsó előtti oldalán található elektronikus kártyát szintén áhelyezte a készülékre és már vihettem is az egy hónapra kikölcsönzött könyvet. A kijárati ajtót nyitva találtam. Ezt azért hangsúlyozom, mert elbeszélések szerint a „feledékenyek“ pórul járnak. Akik ugyanis nem esnek át a leírt elektronikus ügyintézésen, azok számára nem nyílik a kijárati ajtó, sőt diszkrét hangjelzéseket ad, amelyek arra figyelmeztetik a személyzetet, hogy valaki bentrekedt. Dolgozatírás A könyvtári kaland befejeződött és hozzáláthatok a dolgozatíráshoz. Még annyit hadd tegyek hozzá, amikor a könyvet visszaviszik a könyvtárba, nem Az Atlanti-óceán túlsó partján 2. s mindezt át kellett tanulmányozni. Ehhez mellékeltek néhány feladatot, amelyet teljesíteni kellett. Az egyik feladat például ezekből a részfeladatokból állt: el kellett jutni a Science Library-ból a Rockefeller Library-ba és el kellett magyarázni, hogy hol található a többi könyvtár. A könyvtárlátogatást követő beszélgetésben fel kellett sorolni, hogy a Rockefeller könyvtárban hol találhatók meg a szótárak, enciklopédiák, folyóiratok és a napilapok. Részletezni kellett, hogy a katalógusból a szerző vagy a könyv címe szerint hogyan keressük ki a megfelelő könyvet. Végezetül mindezt a gyakorlatban is kellett alkalmaznunk; be kellett mutatnunk a kikölcsönzött könyvet. Ennek a feladatnak teljesítése felért egy kisebb kalanddal. Először is meg kellett keresni a térképen, hogy hol található a köyvtár. Mindenki magával vitte I. D. Card-ját, vagyis identifikációs kártyáját, amellyel azt igazolta, hogy részt vesz a Brown Egyetem IREX- programjában. A megfelelő számkóddal ellátott fényképes kártya elektronikus jelzésekre reagált és lehetővé tette a szabad belépést az egyetemi városhoz tartozó létesítményekbe. Induljunk el tehát a Rockefeller Library felé. Az épület előtt egy terebélyes tölgy található, amelyről állítólag állandóan gondoskodni kell. Az a szóbeszéd járja ugyanis, hogy ha netán kiszáradna ez a fa, akkor a Rockefeller-alapítvány megszüntetné a könyvtárnak nyújtott támogatást. De hát a gazdag mecénásoknak is megvannak a saját „bogaraik“. Ezzel is azt akarják elérni, hogy belopják magukat az emberek tudatába. Az I. D. Card felmutatása után bejuthatok a prágai metró állomásaihoz hasonló csarnokba, ahol rögtön a bejárat mellett egymás után sorakoznak a katalógusok. Elöljáróban elmondom, hogy mindenki legalább tiz különböző szerzőtől származó, az Egyesült Államokban élő nemzetiségi kisebbségek problémáival foglalkozó könyv jegyzékét kapta meg. A feladatunk az volt, hogy a könyvekből válasz- szunk ki egy fejezetet - legalább 30 oldalnyi szöveget - és ennek lényegét foglaljuk össze háromperces referátumban, vagy ,,paper“-ban. A könyvek nyilvántartási számából az is kiderült, hogy melyik emeleten, melyik polcon találjuk meg a keresett könyvet. Vagy esetleg nem, mivel valaki korábban már kikölcsönözte. A kiválasztott könyvet bemutattam a kölcsönző pultnál szolgákéi! bemenni az őrzött bejáratnál. Előtte egy ablak található, mögötte futószalag. Erre ráhelyezzük a könyvet, s a szalag a könyvtár „gyomrába“ szállítja azt, anélkül, hogy bármilyen személlyel kapcsolatba kellett volna lépni. A könyvek további sorsáról már a személyzet gondoskodik. El kellett készíteni a feladatul kapott rövid előadást. Mindenki tudta, azt is értékelni fogják, hogy valóban előadjuk-e, s nem pedig olvassuk a szöveget, szabadon beszélünk-e, s csak rövid feljegyzések lehettek előttünk. Egy főiskolai tanár számára ez nem túl igényes feladat. De képzeljük csak bele magunkat a csoportunkban levő orvosok, biológusok, vegyészek helyébe, akiknek társadalomtudományi, tehát tőlük meglehetősen távol álló témákról kellett beavatottan előadni. Körülbelül olyan helyzetben voltak, mintha nekem közgazdász létemre szívátültetésről kellett volna előadást tartanom. Az általam kikölcsönzött könyv első fejezete megfelelőnek bizonyult témámhoz. A négereknek az amerikai társadalomban elfoglalt helyzetéről szólt. A szerző konkrét adatokkal - ezek ugyan régebbi statisztikai adatok voltak, de nem volt baj, hiszen az adott probléma változatlanul időszerű - bizonyította az amerikai társadalomban élő 19 millió főt számláló kisebbség faji megkülönböztetését a bérezés, a foglalkoztatottság, a lakáskörülmények, az oktatásügy, a szavazati jog érvényesítése, a bíróság intézménye kihasználása területén stb. a szerző szerint viszonylag jobb helyzetben vannak a fegyveres erőknél szolgálatot teljesítők és a sportolók. A szerző (Raymond W. Mack: Race class and power) csupán megállapításokra szorítkozott, közelebbről nem elemezte a tényeket, a történelmi hátteret, az áldatlan helyzet okait, a szélesebb körű társadalmi összefüggéseket, arról nem is szólva, hogy el sem gondolkodott a meglévő problémák esetleges lehetséges megoldása felett. Az olvasó ennek ellenére hasznos ismereteket szerzett arról, ami napjaink amerikai társadalmát sújtja. Ezek a jelenségek nem olyan feltűnőek ott, ahol elszórtan élnek négerek, viszont döbbenetesek a csak feketék lakta területeken. A Brown Egyetemhez tartozó egyetemi városka az előbbiekhez tartozik. Találkozhatunk itt kifogástalanul öltözött, felelős beosztásokat betöltő négerekkel, diáklányokkal, rendőrökkel. Ezek azonban a szabályt erősítő kivételek: a faji diszkrimináció létező valóság. Természetesen az amerikai társadalomban a megkülönböztetés kérdése nem korlátozódik csupán az „amerikai dilemmának“ nevezett kérdésre. Más nemzetiségi kisebbségekhez tartozókat is sújt: egyebek között a bevándorolt Puerto Ricó-iakat, mexikóiakat és ázsiaiakat. A könyv második fejezete okozta a problémát, ebből készítettem ugyanis a tulajdonképpeni előadást. Ennek más volt a szerzője és a különböző társadalmi csoportok osztályozásával foglalkozott. Az első oldalak elolvasása után világossá vált, hogy az osztályozásnál nem tesz különbséget a fő és kisebb csoportok között, összekapcsol különböző aspektusokat, különféle hozzáállásokat. Az eredmény az lett, hogy a társadalmat különböző típusú csoportok egyvelegének tartja, amelyek egymástól elszigetelten léteznek. A szerző beszélt nyitott és zárt, szervezett és nem szervezett, belső és külső, kis és nagy, formális és nem formális, valamint, nem, kor, etnikai, gazdasági és műveltségi szint szerint tagolt csoportokról. Csak úgy mellesleg tett említést a szociális csoportokról, de nem tartotta szükségesnek, hogy ezeknek nagyobb figyelmet szenteljen. Természetesen, ennek a hozzáállásnak is megvannak a maga előnyei, s nem kétséges, hogy ki számára. Három percben Magától értetődően az említett súlyos társadalmi problémákról átfogóan nem lehet szólni egy mindössze háromperces előadásban. Megtudtam, hogy az előadót nemcsak aszerint értékelik, hogy mit mond, hanem, hogy mit nem mond el. A második napon ennek megfelelően módosítottam taktikámat. Előadásomat ezzel kezdtem: nem volt annyi időm, hogy tömör beszámolót készíthessek. Előadásom ezért 6-7 órás. Láttam, a jelenlévők már aggódni kezdtek. Közöltem: az előadást két részre osztottam, az első a megszabott háromperces, a második résszel este vacsora után szobámban folytatom és a részvétel teljesen önkéntes lesz. Ezek a szavaim élénk visszhangot váltottak ki. Este nyolckor egyikük sem jelent meg, szerencsére. Érdekes az egyes előadások értékelése. Eltér a nálunk megszokott „elfogadható“, „jobb is lehetne“, „nincs hozzáfűzni valóm“ jellegű értékelésektől. Az értékelési kritériumok öt területet érintettek: az előadó mennyire keltette fel a hallgatók érdeklődését, világosan kimerítette-e a téma lényegét, mennyire volt logikus az előadás gondolatmenete, kellőképpen érvelt-e, a végén összegezte-e mondanivalójának lényegét, megfelelő gesztusokkal élt-e, vizuális kapcsolatot tartott-e fenn a hallgatókkal, használt-e szemléltető eszközöket, végezetül a személyes fellépést, a kiejtést és a beszéd folyamatosságát sem hanyagolták el. Minden követelmény értékelésénél négy fokozatot használtak: nem, olykor, gyakran, mindig. És ismét tapasztalhattuk a diszkrétséget. Nem nyilvánosan értékeltek bennünket, hanem mindenkinek írásban nyújtották át. Ez alapján elgondolkodtam arról, hogy milyen irányban kell javulást elérnem, mindenekelőtt azokon a területeken, ahol az értékelés rámutatott gyengéimre. Az amerikai egyetemeken ez a módszer elterjedt nemcsak az oktatóknak a hallgatókhoz fűződő kapcsolataiban, hanem fordítva is. Nem arról van szó, hogy az előadóról jót vagy rosszat mondanak-e a diákok, hanem arról, hogy a tanító és a diákok közötti kapcsolat a lehető leghatékonyabb legyen és hogy elháruljanak az ezt gátló akadályok. Ezzel összefüggésben jut eszembe. Vajon hogyan állnának helyt a mi vitáinkban felszólalók és az előadók, ha ily módon értékelnék fellépésüket, s mindazok, akik hozzászoktak a „szócséplés- hez“ mindig és mindenütt. Mennyi időt takaríthatnánk meg és használhatnánk ki jobban, ha csak azok juthatnának szóhoz, akiknek valóban van mondanivalójuk a többiek számára. Azok, akik lényeg- retörően, világosan, felesleges körítés nélkül tudják tolmácsolni közérdekű mondanivalójukat. Ilyen szempontól mindenképpen hasznomra vált itt-tartózkodá- som, s hazai előadói praxisomban hasznát veszem a lényegretöróbb előadói stílusnak. DRAHOS SlBL 1986. V. 2.
