Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-02 / 18. szám
( Leültem egy, zöldre festett padra és néztem a kifutót. Biztosan gondoltam valamire, csakhogy most már nem emlékszem, mire. Lelkiis- meretfurdalásom, azt tudom biztosan, nem volt. A zöld padocskára mellém ült egy kövér asszony. Az öltözéke kimondottan csúnya volt, állatszag áradt belőle. Ez minden, azt hiszem, amit ebben az első percben regisztráltam, és megállapítottam: helyi állatgondozó. Az asszony rám nézett és inkább részvéttel, mint fenyítően, megkérdezte:- Csavarogsz?- Csavargók — feleltem, és nem tudom miért, elnevettem magam.- Ej, te hős! Mondott még valamit, de szavait túlharsogta a gúnyos, vontatott hang, ugyanaz, amely nem hagyott élni, újra és újra ismételte:- Fiú, te gyáva vagy! Mintha délibábbá változott volna a kifutó, a fák körvonalai eltűntek, a kövér asszony is valahogy szétfolyt a szemem előtt... Kezdtem törölgetni a szememet, mintha porszem esett volna bele; először egyáltalán nem fogtam föl, mit is mond a mellettem ülő asszony.- ... hogy henyélsz?! Segíthetnél az embernek, látod leforráztam a kezem - és mutatta bekötött kezét.- Mit segítsek? - érdeklődtem minden lelkesedést mellőzve. Az idő már jól előrehaladt, minden rizikó nélkül elindulhattam volna haza.- Káposztát, sárgarépát vágni nekik... az állatoknak - mutatott a kifutó felé, ahol nyugodtan legelésztek a hegyi kecskék.- És az igaz...? - kérdeztem és elmeséltem azt a különös történetet, amellyel minden bajom kezdődött. - Úgy volt valóban?- Bizony úgy - nevetett az asszony. - És ezt mind Griska követte el. Bizony.- Kicsoda? - nem értettem.- Mondom, hogy Griska. Gyere, megismerkedsz vele. Az asszony sietve fölállt a pádról és mosolyogva elindult vastag, kövér lábain a kifutó felé. Mit tehettem? Fel kellett kelnem és mentem. Csikordult a kulcs a zárban, a kapu még ki sem nyílt, Darja Mihajlovnához - úgy hívtak az én új ismerősömet - máris tódult egy egész csorda hegyes szarvú, szakállas, vörös, fekete, sima szőrű és bozontos, göndör bundájú jószág. Örömüket és türelmetlenségüket elég zajosan fejezték ki.- No, no! Nyughassatok! - kiabált rájuk Darja Mihajlovna. - Engedjetek már be, ördög- fajzatok! Vendégem van, nem látjátok? - Aztán nyugodtan, minden félelem nélkül lökdöste szét őket, közben hátra nézett és hívott:- Gyere, ne félj! Mentem, de féltem. Már olyan korban voltam, hogy jó sok könyvet elolvastam, sok írót megismertem, sok mindent láttam színházban, moziban... Minden könyv, minden író, általában minden felnőtt vagy nálam idősebb egyén azt bizonygatta, hogy gyávának lenni rossz és szégyenletes... A gyáva - az sajnálatra méltó, tiszteletet nem érdemlő személy. Én határozottan, vitathatatlanul egyetértettem ezzel a meghatározással. Igazat adtam neki. Igazat adtam, de féltem. Előbb káposztafejeket tisztítottunk egy szérűben. Aztán a legyalult káposztát és a csap alatt leöblített sárgarépát szétraktuk kannákba és megszórtuk durva, ropogós sóval. Közben a kecskék kint nyugtalankodtak. Hallottam, hogyan tolakszanak, hogy szuszognak és szinte méltatlankodva morognak valamit a saját nyelvükön.- Megéheztek a fenevadak! - mondta szinte lelkesedéssel Darja Mihajlovna. Aztán megkérdezte: - Félsz kimenni közéjük?- Félek - vallottam be habozás nélkül és magam is meglepődtem őszinteségemen.- Rendes gyerek vagy - mondta az asz- szony. - Nem szeretem, ha valaki hazudik és henceg... Gyere, menjünk. Furcsa, de bármennyire is féltem ebben a számomra oly emlékezetes órában, mégis megfigyeltem - minden állatnak is megvan a maga jelleme: némelyek Darja Mihajlovna körül forgolódtak, szinte koldultak tőle, mint valami kiskutyák, voltak amelyek durván törtettek mindenen és mindenkin keresztül egyenesen a vödörhöz, voltak ügyeskedők, amelyek hátulról [íróbálkoztak hozzájutni a takarmányhoz. Mindettől távol, büszke magányosságában csak egyetlen csokoládészínú szépséges állat sétált. Fejét csaknem másfél méternyi távolságra nyúló szarvak díszítették. Egyáltalán nem leplezett fölényességgel nézte nyüzsgő féltestvéreit, és nem volt szándékában fejet hajtani, megalázkodni az emberek előtt.- Grisa - szólt Darja Mihajlovna. Hívta őt: - Grisenyka, bogaram, gyere ide, aranyoskám! De Grisa a füle botját sem mozdította.- Szégyelli magát - magyarázta Darja Mihajlovna. - Idegenektől fél. Nesze, fogd. - Kezembe tett egy darab durva, szúrós, kaparó sódarabot és rám parancsolt: - Menj, vidd neki... ne félj. Csak lassan közelítsd meg és beszélj, beszélj, ami csak eszedbe jut... De csak az igazat mondd, mert ő megérti. Hogy mit mondtam, nem tudom. Hogyan értem oda, nem tudok rá visszaemlékezni. Sokáig néztünk farkasszemet. Griskának nagy, világos, okos szeme volt. Azt hiszem megértette, hogy én félek. Én is megértettem, sőt előbb, mint Grisa, hogy ő is fél, de nem úgy mint én, ő engemet félt... És akkor megszólítottam:- Ne félj, Griska. Nem kell félni. Aranyos vagy. Én sem fogok már félni... No, Grisenyka... legyünk jóbarátok,.. Hallod? Nem, persze hogy nem szólt semmit. De mindent megértett. És elvette kezemből kedvenc nyalánkságát - a kősót. Ez április tizenharmadikán volt. Megjegyeztem. BELLUS IMRE fordítása Stefan stráZay NEM ALSZOTOK Hányán feküsztök odalenn, gyerekek, katonák, hajadonok, akik örökre elnémultatok már és nem könnyű néktek a löld. Nem fénylenek ruháitokon a gombok, kezetek nem érint kést, se kapcsokat. Nem alszotok, nem is pihentek, holtak vagytok, ó, hányat öltek meg közületek?! És fölöttetek, mozdulatlanok fölött, észrevétlenül, ám igen magasra nőnek a fák. TÓTH LÁSZLÓ fordítása DÉNES GYÖRGY KÖNNYŰ KÖD LEBEG Könnyű köd lebeg. Tavasz van. Ne nézz hátra, vesd föl tekinteted. Bár vasabroncs nyűgözi szívedet, megenyhít fölfesló eged, kék szirma kiborul, s mintha újjászülettél volna, lányos arcú fák köszöntenek, a zsezse neked énekel. Bőröd alatt bujkál a fájdalom, sajognak ízületeid, de a tavasz megenyhíti a benned nyüszítő vadat, szellő üzen: ne add meg magad! Ne feledd a múltnak kegyeit, hozzá törleszkedik ma is a marti fű, fürtökben csüng az almavirág, gyönyörű, gyönyörű. ■ nese rségröl szeleskedtek huncut elődeim. Táncsinált jókedvükben. Daloltak. Ví- k. S természetesen: bölcsek voltak, nincs oly szívós szerzete a földnek, a Szegénység. S oly tarka díszt íkölt páva sem ismer, mint éppen ő. ligeti bizony a formáját. Szólítsuk őt: lyomornak. ndjuk úgy: lincstelenség. juk őt: iemmink-sincsnek. y ám! És senki sem [smeri úgy jók állását, mint éppen Ő. j, életes napjaik vannak a szegé- lek. Virradattól éjnek idejéig áll a dí- Jánom a nincstelenek házában, ilnak, dalolnak, tréfálkoznak: mint- inden a legtündökletesebben- törzont a gazdagok. zdagnak lenni - ugye, nem gyönyö- . Mert a gazdag embernek sül-fő . Sok a gondja. Orrát lógatja éjjel- il. Szájában megkeseredik az étel. íz ugyan fölveri, de mit is vehetne ha közbeszól a fösvénysége és jngedi... Svai, így történt, hogy az elődeim in torkoskodtak a Szegénységből, i a jussukkal megtérőben voltak: derű közepette igyekeztek. A gaz- ; kidugták fejüket a házak ablakain, ithatták, hogy a mieink igencsak öznek-gyürkőznek. ami hatalmasat hozhattak, mert ikerek majd összerogytak a teher alatt. A lovak? Majd belecsikkadtak az igavonásba. Akik a szekerek mellett haladtak, villáikkal hányták vissza az elhullott - a gazdagok szemének láthatatlan — kincset. Híja ne legyen a jussnak. A pókhasú uraságok: kereskedők, csuhások, mindenféle firkászok majd megpukkadtak irigységükben.- Mégsem járja, hogy ily megrakottan érkezzenek - morfondíroztak az ügyészek. Az udvaroncok meg kajánul ezt mondták:- Ennyi terhet a Föld még nem látott. , - Látom, sokat kaptatok osztályrészül- kiáltotta valaki.- Kaptunk, kaptunk.- és mi jót kaptatok?- Mindent. Ami szemnek, szájnak, fülnek és orrnak ingere: az mind itt van.- S most cipekedtek.- Úgy, úgy.- Jól bevásároltatok.- Abban hiba nincs. A tehetősek ámultak-bámultak. A szemük majd kiesett: nem sokat láttak. Az érkező nincstelenek meg játszották a mókát. Úgy tettek, mintha a Szegénység ruhatárát hozták volna. Rikoltgattak:- A ruhákra vigyázni, még beporosodnak! Néhányan meg akárha a Szegénység trónusával bíbelődtek volna.- El ne ejtsd. El ne ejtsd. Pajtás, a trónusra jól vigyázz! Száz pengő az ára. Nem visszük vásárba. Hozták ám a Szegénység ólait. Barmait. Legelőit. Erdőit. Szántóit. Még a folyókat is huzigálták magukkal. Volt lótás- futás, lihegés-zihálás. Ily cirkuszt még földi ember nem tapasztalt.- És tudjátok, gyerekek, az a legszebb lenne, hogy ti ketten-hárman, kik ugyan tehetős családokban születtetek... - fordult Bánkódó Béla üköregapám az ispán és a mészáros utódaihoz -, nos, ti kijöttetek ide az utcára, elbodorogtatok utánam. Midőn elcsendesedett a zsivaly, és azt kérdeztétek, hogy tényleg olyan érdekes szerzet az a Szegénység, én arra azt mondtam:- Érdekesnek éppen eléggé érdekes.- És szép?-Természetesen. Mint ahogyan alighanem mindenben van valami szép...- És cseppet sem lehangoló?- Nem hinném.- És színes?- Az is...- És valóban változékony alakzatú?- Hogyne lenne az?!- És mitől anyira más, bácsi?- Az egyénisége teszi azzá, gyerme- • keim. Igen. Meg aztán az az igazság, hogy a Szegénység egy másfajta gazdagsággal párosulhat. Ha akartok, velem jöhettek. Megmutatom a Szegénység egyik palotáját. És Bánkódó Béla - aki csupán a nevében viselt csekélyke szomorúságot - elvezette a gyermekeket a saját hajlékába, hol egykor a bölcsője ringott. A födémet bizony megnyirbálta a Szél. S a pitvar mennyezetén át látni lehetett a tejszínú égen úszó felhőhajókat es felhöuszályokat. S a halovány színű égi tengerben ott ragyogott a Napocska arca.- Látjátok: ez az én Napom... - mondta az öregember. - Ilyennek csakis én láthatom. Az én pitvaromból... A gyerekek tekintete rátapadt az idő karistolta, mélyedésektől tarkalló arcra. Úgy bizony, hogyan lehetne valaki szegény, ha saját hajói, uszályai és Napocskája van?! Hogyan is lehetnénk szegények?! Vagy a Nincstelenséggel tényleg valamiféle gazdagság is párosul, mely más utakra, más irányokba ösztökél bennünket? Orest Dubay: Város >áccsal ütögette a térdemet, idegesen rázta ehér szakállát, és nevetségesen mekegett:- Mééék-ccc, ksöccsémmö, mééék-ccc... A „ksöccsémmö“ azt hiszem Kisöcsém ikart lenni, de hogy mit jelentett a mééék-ccc, náig sem tudom. Hideg borogatást rendelt számomra a kis ireg. Meg brómot és valami édeskés kotyvalé- cot. Bármilyen furcsa is, de egy bizonyos idő jtán többé-kevésbé normálisan kezdtem alud- íi, az álmok is megszűntek kísérteni. Csak az í hang...! Ugyanaz az utálatos, gúnyos, vonatott hang közölte: Fiú, te gyáva vagy! - és ildözött tovább, minden ok nélkül jelentkezett. r Üldözésem április tizenharmadikáig tartott. Ezt a napot sosem felejtem el. Most már értem: április tizenharmadikai tet- eimben nem volt semmi szándékosság. Egy- ízerűen előtte való este nem tanultam meg i fizikát, s ezért úgy határoztam, lógok jgyet... És lógtam. Természetesen tudom, hogy ez lem helyes, de akkor úgy gondoltam, jobb egy :savargás, mint egy biztos szekunda!. Mozira íem volt elég pénzem. Elbandukoltam tehát íz állatkertbe. Rettenetesen messze volt, de neg voltam róla győződve, hogy itt nem vár semmilyen váratlan találkozás. Szóval csak jgy egyszerűen elvonszoltam magam az álla- okhoz agyonütni az időt. Először a fehér medvék kifutójához ménem, ott álldogáltam, aztán megnéztem a vízi- illatok seregét, majd lassan bejutottam az új erület belsejébe. Balra megláttam egy szép, nagy kifutót. És i kifutóban - hegyi kecskék különféle fajtái, /oltak köztük óriásszarvúak is, de végképp íem voltak félelmetesek, inkább szépek, szin- e remekművekként pózoltak a domboldal- jan... Igaz, az oroszlán sem tűnik szörnyúbb- íek egy óriás macskánál, ha rács mögött van, e meg kívül... > na ■ mm mm mm mm mm mm mm mm mm WATOLIJ MARKUSA Már nem félek-.. iap visszatért. És én már reszketve vártam lseket a visszatéréseket, már jóelóre elöntött i félelem tapadós izzadtsága, sajnáltam, igyanakkor gyűlöltem, lenéztem magamat. Szinte szenvedtem, amikor aludni kellett nennem. Feküdtem az ágyban, erőnek erejé- 'el azon voltam, hogy ne aludjak el. Néztem i mennyezetet, amelyen előbb bizarr árnyé- ;ok kergették egymást, aztán hol a dzsungel nélyén kergetett egy vadállat, hol mély vizek- ien fuldokoltam, végül aztán - észre sem 'ettem, hogyan - oldalra fordultam, megjelent i tükör..., a fényes üveg mögött lassan kiraj- :olódtak a hatalmas szarvú szörny körvonalai, íztán egyre jobban erősödtek, mint a negatí- 'on, kiszíneződtek, a szemei kidülledtek és 'örös lángokat szórtak... A legszörnyűbb csak ezután következett - ismét hallottam:- Fiú, te gyáva vagy! Elvittek orvoshoz. Egy fehérszakállú öreg
