Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-02 / 18. szám
E gészen nyilvánvaló, hogy a világ nap mint nap forradalmat él át * a tudomány és a technika területén. Ez a forradalom a szemünk előtt megy végbe, behatol hétköznapjainkba, eláraszt információval, megváltoztatja a kapcsolatok rendszerét, mindinkább betör a tömegkultúra legkülönbözőbb területeire. Ez és a lakosság nagyvárosokba tömörülése, a világméretű stadionok és pódiumok, amelyek mindenki számára hozzáférhetők, el is jutnak mindenkihez. És életünk egyéb realitásainak egész sora hat ránk, amelyek a feltartóztathatatlan tudományos-technikai haladás során jönnek létre. Egyes esetekben ez a haladás a javunkra válik, gazdagítja és növeli az emberi intellektust. De sok bonyodalmat is okoz ez a haladás a kultúrában, a társadalmi életben, olyan bonyodalmakat, amelyekkel naponta találkozunk. Szeretnék magamnak válaszolni ezzel kapcsolatban néhány kérdésre. Pontos válaszokra nem vállalkozom csak igyekszem feltenni a kérdéseket. Gyorsuló ütemben Az extenzív fejlődés korszaka elmúlik, kimeríti lehetőségeit. Bármily nagy volt is az ellenállás, a tudományos-technikai haladás mind gyorsabban leküzdi azt. Utalhatok e téren a szovjet társadalom, a mi államunk tapasztalatára, hiszen köznapi életünktől elválaszthatatlanul áll előttünk az a feladat, hogy gyorsuló ütemben járjunk a tudományos-technikai haladás útján. A népgazdaság vonata csak gyorsulva és csak az intenzifikálás vágányán haladhat. Mindnyájan nagyon jól értjük ezt. Elmúlt az az idő, amikor a technika önmagában létezett, és nem függött a tudományos felfedezésektől. Ma a megújulás itt és ott csaknem egyidejűleg megy végbe. Az atomfizika atomerőműveket szül, a kibernetika automatizált rendszereket és számítógépeket stb. Azaz a tudományos ajánlat műszaki kutatást eredményez, és viszont, az új műszaki igények arra ösztönzik a technikát, hogy siessen, új kutatásokra serkent. A tudományos-technikai forradalom hatására változások mennek végbe tudatunkban, lelkűnkben, szellemi életünkben. Elképzelésünk a modern világról éppúgy megújul, ahogyan megújul elképzelésünk önmagunkról. Hogyan kapcsolódnak össze a múltunkban kialakult eszményeink a tudományos-technikai forradalom legújabb követelményeivel? Nem marad-e el a mai erkölcsiség, a társadalmi öntudat, a kultúra színvonala ezektől a követelményektől? És még egy kérdés: milyen veszélyt rejt magában a tudat és a tudományos lét közötti hol növekvő, hol csökkenő távolság? Hová vezet a gazdaság a köznapi élet, életünk valamennyi szférájának komputerizálása? Hol és miben képes a gép megváltoztatni az embert, mely területeken kategorikusan ellenja- vallt beavatkozása az embéri dolgokba? Ez véleményem szerint a tudomány szféráját is érinti. Mert léteznek bizonyos - határok, melyek előtt a tudománynak meg kell állnia, hogy behatoljon a titkok titkába. Amikor arról olvasok vagy hallok, hogy kísérleteket készítenek elő az emberi élet laboratóriumi újjáteremtésére, őszintén szólva megijedek. Nem kis zavart érzek, ha olyan nézetekkel találkozom, amelyek szerint a költészetbe a jövőben betör az információs technika, és ez majd segíti tömeges elterjedését. Ez a gondolat általánosságban nem új, Puskin, Mozart és Salieri című tragédiájában mondta, hogy Salieri algebrával próbálta ellenőrizni a harmóniát, és ebben rejlett az ö tragédiája, egy nagy mester tragédiája. S ezzel kapcsolatban arra gondolok, milyen jó, hogy az emberiség csak most találkozik az elektronikus gondolkodással, mert ez az elektronikus gondolkodás talán megakadályozta volna hatalmas vallásos művek megszületését, amilyenek az indiai védikus himnuszok; talán végzetes hatást gyakorolt volna a világ költészetére, talán a zenére. Úgy vélem, a tragédián nem uralkodhat semmiféle számítógépes rendszer. A tragédia tisztán az emberi létezés, gondolkodás, érzékelés öseleme. Éppígy nem számítható ki gépen az emberi gonoszság és képmutatás számtalan formája. Mindez megmarad a mechanika, a számítástechnika számára hozzáférhetetlen területen. A művész és a tudományostechnikai forradalom Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a művészet egyszerűen megvetéssel ÚJ SZÚ előfordulhat a tudomány új megnyilvánum lásaitól. Ellenkezőleg, újra és újra fel kell tennie a kérdést: mi a művész szerepe 1986. V. 2. a tudományos-technikai forradalom és a személyiség témájának kidolgozásában? E témának melyik oldala a leginkább időszerű és jelentős számunkra a mai időszakban? Milyen típusú felfedezésektől szeretnénk magunkat elhatárolni a fentiek miatt? Megfigyelhetjük a haladással kapcsolatban a határtalan örömujjongást, máskor pedig a nosztalgiát, a múltnak, a patriarchális életnek az idealizálását. Hogyan értékeljük ezeket a végleteket, hogyan hatnak ezek a közérzetünkre? Mi vár ránk a jövőben? Az élet milyen urbanisztikai szabványaival kell találkoznunk? Ezek azok a kérdések, amelyek általában engem, és nemcsak engem izgatnak. És nem szabad úgy tennünk, mintha minden egyszerű volna, és simán menne. Ami az új technológiát, a hatalmas ipart illeti, amely biztosítja, hogy az ember támadóan lépjen fel a természettel szemben, hogy javítsa saját életét, hogy kielégítse határtalan szükségleteit, mindez egy gigászi jéghegyet képez, amelynek víz alatti része rejtve van szemünk elől az óceáni áramlatok mélységeiben a munka specializálódása és megosztáCSINGIZ AJTMATOV van az emberi szervezetnek, hogy idegen, kozmikus elemek között élni tudjon? És hogyan érzi magát az ember ebben az elképzelhetetlen magasságban? Hiszen individuum nem képzelhető el társadalom nélkül, kortársainak tömegein kívül, a földi valóság körülményein kívül, az ugyanis érinti ót, mint önálló egységet. Az ember azonban személyiség, s nem egyszerű egység. Ebből következik a kérdés: mire kell orientálódnia kultúránknak, irodalmunknak, művészetünknek a totális technológiai haladás körülményei között - erre a személyiségre, vagy az arc nélküli közös tömegre? Ez, azt hiszem, igen komoly kérdés, ez fel van téve az egész világkultúrának és korunk egész művészetének. És nekünk meg kell találnunk a választ erre a korunkban kolosszálisán összebonyolódott kérdésre. Meg kell mondani világosan, hogy a művészet, a kultúra, az irodalom a maga kortársait, az egész társadalmat szolgálja. De önmagában egy kijelentés kevés. Sajnos nem ignorálhatjuk a szél mozgását. Elődeink ezzel nem találkoztak, a tömegkultúra tisztán korunk terméke. Ráolvasásokkal itt semmit sem teheLegyünk a világ visszhangja sa következtében. De éppen a világtermelés e laboratóriumi mélységeiben ko- vácsolódik ki korunk tudományos-műszaki haladása. Ezért csak nagyon-nagyon vázlatosan képzelhetjük el magunkat a mai technológiai korszak bonyolult képét. Ezúttal fölvetek a magam használatára még egy problémát. A kultúra problémájának nevezem, vagy mondjuk, a személyiség minősége problémájának a tudományos-technikai forradalom korszakában. [ró lévén, hozzám ez a probléma különösen közel áll. Történelmi fejlődés A tudományos-technikai forradalom valamennyiünkre, minden egyes személyiségre rányomja bélyegét. Valamiben feltétlenül erősen kapcsolódunk az előző nemzedékekhez. Másrészt hihetetlen mértékben növekszik a személyiség terhelése. Ha XVIII. vagy XIX. századi emberek megállapíthatnák, hogyan élünk mi, mit viselünk el, ha megláthatnák eredményeinket és aggodalmainkat, természetesen sok minden érthetetlen volna számukra. Vegyük akár az atomháború fenyegetését. Ez nemcsak a társadalmi viszonyokat, az államközi kapcsolatokat alakítja sajátosan, de különböző módokon befolyásolja az ember tudását és viselkedését. Andrej Voznyeszenszkij egyik versében mondja: „Minden haladás reakciós, ha pusztul az ember.“ Gyönyörű kijelentés, természetesen, a költői gondolkodás expresszivitásával. De mégis mi történik: valóban pusztul-e az ember, és ha pusztul, hogyan és miért? Talán a jóllakottság miatt panaszkodunk, azért, mert a mindennapi kenyérhez sokkal könnyebben jutunk hozzá, mert az emberiség átlagos életszínvonala jelentősen emelkedett az ipari korszak előttihez képest? Nem kétséges, hogy az emberiség jólétének egyik forrása a nagy, világméretű háborúk nélküli tartó történelmi korszak. Ez lehetővé tette az emberek számára, hogy nagyot lépjenek előre csaknem valamennyi szférában, nemcsak technológiai, de erkölcsi, társadalmi, morális szempontból is. S az, hogy a szocialista országok nap mint nap mind állhata- tosabban küzdenek az egész emberiség békés életviszonyainak megőrzéséért, megbecsülést szerez szocialista közösségünknek. S mi erőnkhöz képest valamennyien támogatjuk a történelmi fejlődésnek ezt az irányát. Választ a bonyolult kérdésekre Olykor elgondolkodom, miképpen hat az emberi személyiségre, hogy kozmonauták élnek a világűrben, mint idegen bolygó lakói, hogy mind több lehetősége tünk. Az értelmiség feladata szerintem az, hogy elemezze és átgondolja a tömegkultúra létezésének konkrét formáit, megértse a jelenség természetét, hogy lehetőségeihez képest elősegítse a személyiség kulturális szuverenitásának kialakulását. Hangsúlyozom: a személyiség kulturális szuverenitását. A személyiség kulturális szuverenitása Megpróbálom megmagyarázni, mit értek ezen. Képzeljenek el egy száguldó hegyi folyót, ehhez közeledik az orvos, akinek át kell kelnie a túlsó partra, ahol őt betegek várják, ahol tombol a kór. S az egyetlen reménység az, hogy ö megállíthatja ezt a betegséget, amely mindinkább terjed. De a folyó mély és száguld, az orvosra is veszélyes. Ő köveket szed, és kezdi dobálni a vízbe, hallgatja a kövek koppanását a víz fenekén, így állapítja meg, hol a legkisebb a veszély, hol tudja a ló a legkönnyebben átszelni a folyót. Amikor végül eléri célját, kijelenti a tőle segítséget váró embereknek, hogy meg- bűvölte a vizet, megállította azt, hogy átjusson a túlpartra, s ezért sikerült legyőznie a rohanó árt. Mint személyiségnek, mint olyan embernek, aki a kor színvonalán birtokában van az orvostudománynak, erkölcsi joga van igy hatni az emberekre, hogy szemükben bizonyos szakmai reputációt nyerjen el. Ma arra a túlsó partra más emberek lépnek; mögöttük az egész korszerű technika. Hidat vernek a folyón át, villanyerőművet építenek. Az ember hatalma mérhetetlenül megnőtt, még összehasonlítást sem lehet tenni. Az egyik nehezen kelt át a hegyi folyón, a másik megzabolázta azt és felhasználja energiáját, hogy elektromosságot, világosságot nyerjen. Az elsőről legendák maradnak ránk. Ám azokról, akik a nyomába léptek, a bulldózerek kezelőiről, a mérnökökről, az építőkről senki sem emlékezik meg, személyiségük senkit sem érdekel. Ez a példa, ez az összevetés szomorú következtetéshez vezet el engem. Az, hogy a bulldózer kezelője a szemünkben mindössze a villanyáram arctalan építője, arról tanúskodik, hogy ma elvész az ember iránti figyelem, többet beszélünk a kollektíváról és kevesebbet az individuumról. Ezért én arra szólítok fel, hogy teremtsük újjá a személyiség kulturális szuverenitását, a személyiségét, aki ma - úgy érzem - ösztönös, de időnként tudatos nyomást szenved el a gondolkodás és viselkedés tömeges formáitól. Hogyan teremtsük újjá? Kész receptem nincs, de szilárd meggyőződésem, hogy igen fontos megőrizni a múlt hagyományait, az emberi szellem méltó értékeit, beleértve a nemzeti sajátosságokat és a kultúrák önállóságát, mint az általános egyformává válás akadályát. Ezek a problémák szerintem minden társadalom előtt ott állnak, függetlenül annak szociális alapjaitól. Naivitás volna azt gondolni, hogy a lakosság egy része alá van vetve a tömeg - kultúra pusztító hatásának, míg másik része már állandó védettséget szerzett ellene. Más dolog, hogy a mi szocialista életformánk lehetővé teszi, hogy hatásosabban védelmezzük a személyiség kulturális szuverenitását. De meg kell tanulni, hogy használjuk is ezeket az előnyöket. A kulturális hagyományok teremtése mindig is bonyolult folyamat. A múltba tekintve látjuk, hogy a néptömegek túlnyomó többsége analfabéta és elmaradott volt, és ez lehetetlenné tette számunkra, hogy hozzájussanak a kulturális értékekhez, az irodalom, a művészet értékeihez. Manapság, bármily paradoxon is, másféle bonyolultságot figyelhetünk meg. Ma még vannak analfabéta tömegek, elmaradott, műveletlen népek ám a rádió, televízió, a mozi végül is mindenkihez eljut. De nem kerülhetjük meg azt a tényt, hogy éppen ezek a tömegkommunikációs eszközök segítik a gondolkodás, a kultúra, a személyiség szabványosítását. Egy dolog az, hogy a televíziós közvetítés, amikor gondolatilag és szellemileg egyesit egy bizonyos történelmi szituációban egymilliárd embert, magas rendű, humánus gondolatot közvetít. Ez nagyszerű. De amikor ugyanezek a televíziós adások mindenkire és mindig ugyanazokat a zenei ritmusokat erőlteti, ugyanazokat a bálványokat teremti - ez baj, mivel a személyiség ebben a folyamatban csak felületesen vesz részt, alkalmazkodik a slágerhez, amely ma népszerű, de amelyet holnap elfelejtenek. Akkor az intellektuális energia és az idő csak elpa- zarlódik. Nekünk korántsem mindig sikerül feltartóztatni azt a folyamatot, a tömegkultúrának ezt a támadását. Igazi művészetet Csak egyet lehet vele szembeállítani - igazi művészetet. A jelen körülmények között egyik feladatunk az, hogy nem tagadva a tudományos-technikai forradalomnak, mint olyannak progresszív jelentőségét, olyan légkört, olyan művészetet, olyan irodalmat hozzunk létre, olyan kultúrát fejlesszünk ki, amely segítené az emberi személyiség minőségi tökéletesedését. Ezt a feladatot különböző szinteken, különböző módszerekkel, különböző erőkkel lehet elérni, de azt hiszem, a cél mindig ugyanaz marad. A veszély ugyanis nemcsak az ökológiai egyensúly megbomlásában rejlik, amikor láthatjuk, ha kárt okoznak a környezetnek, a természetnek, s a veszteség kijavíthatatlan lesz. Ez mindenki számára érthető. De nem mindig adunk számot magunknak arról, hogy a feltartóztathatatlan, de az emberiséggel át nem lelkesített technikai fejlődés milyen kárt okoz a személyiségnek ás a kultúrának. Végül, irodalmi gyakorlatomból kiindulva azt kell mondjam, hogy a személyiség megmarad a modern művészeti alkotás fő tárgyának. Más dolog, hogy róla szólva, rajta keresztül a művész valamennyi emberrel kíván beszélni. Ha igazi művész, akkor az egész emberiség életében vesz részt, s nemcsak egy bizonyos regionális közegében, amelyhez etnikai, kulturális szálak fűzik. A társadalom élete történelmi, erkölcsi és művészi tényezők bonyolult szövevénye. Ezért kell, szükséges beszélni az embernek mindarról, ami feltűnik tudatunk horizontján. Az októberi forradalmat, a fasizmus feletti győzelmet, a világűr meghódítását mind érzékeltetniük kell a művészeknek, mindezt ábrázolniuk kell, mivel utánunk senki sem lesz képes feleleveníteni a mai valóságot olyan élesen és mélyen, mint a mai művész. Fontos, hogy mindazok az elvi változások, amelyek átalakítják az emberiség sorsát, át legyenek gondolva, meg legyenek szenvedve, behatoljanak a szellemi életbe. Gorkij mondta, hogy az írónak nem saját lelke visszhangját kell hallania, hanem a világ visszhangjának kell lennie. Éppen így kell az írónak tudatosítani a történelmet. Csak akkor lehet képes az emberiség szolgálatára, ha egész lelkét átitatja az ember és az emberiesség szeretete. Ismétlem még egyszer: amit nekünk I kell megtennünk, amit mi tehetünk meg, helyettünk senki sem teszi meg. Látni és megérteni, mit jelent a mai világ, mit jelentünk mi, mai emberek - tehát nemcsak tanúnak, megfigyelőnek lenni, de a gyönyörű mai jövőbeli világ terem- tőinek is kell lennünk. Ez az emberi szellemhez tartozás semmivel össze nem hasonlítható érzését jelenti. Mert részt venni a teremtés folyamatában any- nyit tesz, mint megtalálni helyünket ebben a folyamatban.
