Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
3CézŐ szó- «I színek, ipaszkodik 3k. Viszem zz rá. Db vissza, csőn. it-furdalás. Imát? Nem íeg előtte. arcodba. álmodban sárkánnyal ;kre is futja mádon, na és na* elviselni: ént? Még iámat! Na, ában való ’ Kém az jk ne kia- ilcsen be- i. - Külön r is fogom :ád. íját, a pap- obába. De ■komolyan. késem mi- nnivalókat. nni. Csinálj anyádhoz, jövök. Ak- :árd be jól! íz eset, és Ahányszor ránézel a gyermekre csendesebb napjaidon, mindig eszedben lesz. Most ez az üzletbeli dolog verhette ki a fejedből. Azért is hamarabb végzel mindennel, csak odakészited a levest, a húst, krumplit frissen majd holnap. A tésztát vacsora után kavarod, egyszerű piskóta. Gyorsan, kapkodva teszed az asztalra a kiázott húst, a zöldséget, lábost, fazekat. Kicsi ez az asztal, alig férsz a munkához. Kuktába teszed a húst, felöntöd vízzel. Pucolod a zöldséget. Ha feljön, megdicséred. Szépen takarított. Magad sem csinálhattad volna jobban. A kagyló és a kályha közötti asztalnál állsz, hámozod a zöldséget, ki-kipillantasz, megkeresed a barna nadrágos, tréningfelsős kissrácot. Az ablakhoz mész, hogy jobban lásd, mi történik. Egy másik gyermek kezében a labda, a tied lecsüngő karral áll a másik előtt. Az idegen fiú nyújtja a labdát, aztán elkapja. Ismét nyújtja, ismét elkapja. Szinte hallod, ahogy kántálva csalogatja a tiedet:- Vedd el, ha tudod! Vedd el, ha tudod! Vörös vagy a dühtől. Miért nem üt oda? Miért nem veszi el? Az övé a labda! Miért tűri? Olyat tudnál ütni annak a másik kölyöknek a képébe. Bele a közepébe, ököllel, és közben átölelnéd a magadét, ne legyen olyan tehetetlen. Kiabálni akarnál, rikácsolni megint éles fejhangon: üsd meg! vedd el tőle! a tied!, de az ablak szerencsére zárva. A torkodból se jönne elő hang. Szerencsétlennek érzed magad. Miért ver így a sors? Az arcodon lefut egy könny. Lecsapod a kést, a félig pucolt, piszkos kezeddel próbálod hangtalanná szorítani a zokogást. Több könnyed nincs, a vállad rázkódik csak tovább. Amikor letörlőd a maszatot és Julo Polák rajza kinézel, a gyermekek eltűntek valamelyik ház mögött. Beveszel egy idegcsillapitót. Megteríted az asztalt. A nagyobbikat, mert ma kivételesen te is vacsorázol. Két kistányér egymással szemben, kés, villa, kiskanál, csésze. Lassan tompulsz. Még emlékszel, legalább öt perc volt a zárásig, és csak kérdezni akartál valamit. Nem engedtek be. Nem baj. Elmész majd holnap. Kibontasz egy paradicsomos halat, mézet, vajat teszel az asztalra. Lekiabálsz. Azonnal jön a gyermek, kezében ott a labda. A többiek egy csoportban figyelik, ahogy áthalad a kis térségen. Valaki utánakiált:- Tökfej! Ültök egymással szemben, csendesen esztek. Kerülitek egymás tekintetét. Nem mondta meg, ki kiabált utána.- De azért jól játszottatok?- Jól - válaszol. A zöldség felé int. - Majd segítek.- Menj csak. Feküdj le. Halálosan fáradt vagy. Minden kész: a leves megfőtt, a tészta megsült, a hús, a krumpli előkészítve a hűtőben. Milyen jó lefeküdni, gondolod. A másik ágy üres. Átrohansz a kicsi szobába. A fal fele fordulva, összekucorodva alszik. Szegénykém, suttogod. Hozod a párnádat. Mellébújsz, ráigazítod a paplant. Mocorog, rád teszi a lábát. Kellemes, megnyugtató meleg van a paplan alatt. Holnap megbeszéljük, gondolod, igen, holnaptól minden másképp lesz. Aztán belezuhansz az éjszakába. s éppen éllé. Fele- je. Szem- aprikázta, í a kanaiblakon át 3 megis- a hangját, rohant, a leves! juháram fiú liták? - kiizok nem maradtak an néztek atlan ma- Szemjon fett kettőt a páholók közül és jól megrázta őket.- Szóval mit csináltok, huligánok?- A fia áruló! - mondta komolyan az egyik.- És gyáva! - tette hozzá a másik.- Es ezért veritek? - kérdezte Zavartan az apa. - Semmi önbíráskodás, fiúk! Ahol segítség kell, nem ököllel...- Segítség? - vágott a szavába az egyik fiú. - A segítség a gyenge tanulónak kell. A maga Kolkája MIHAIL DIMOV- Mit beszéltek? - hüledezett Szemjon Ignatyevics a szavak hallatán.- Igen... - szólalt meg a harmadik. - Mi kihívtuk a bé osztályt. Fej fej mellett haladtunk, már csak két nap maradt hátra... és tegnap a maga Kolka fia kettest kapott! mindent tud. Szándékosan szerezte a kettest! Egy bicskáért...!- Mit nem mondasz.- ígértek neki egy zsebkést, tizenkét pengével, ha kettest kap. És ó nem mondta el a verset, hogy megkapja a kést. A harmadik béből maga Gyenka mesélte. Szemjon Ignatyevics elvörösödött.- Igaz ez? - fordult a fiához. Kolka lehajtott fejjel állt.- Felelj, igaz? - kiáltott haragosan az apja.- Igen... - hangzott a halk válasz.- Hát akkor érthető... - szólt elgondolkozva Szemjon Ignatyevics. - Hát akkor... - ismételte -, fiúk, tehát, most... Nem tudta befejezni a mondatot, elindult befelé a lakásba. A háta mögött azonban hallotta a fia diadalmas, visszafojtott hangját:- Ugye, mondtam! - mondta a többieknek. - Most már láthatjátok, hogy az én papám a legelv- hübb a mi osztályunk tanulóinak szülei között! És a svájcisapkás fiú Kolkának tisztelettel nyújtotta a megérdemelt zsebkést a tizenkét pengével ANTALFI ISTVÁN fordítása JINDRICH HOREJSÍ* Utcai baleset Egy öregembert elütöttek. Folyik vére. Körülötte máris nagy tömeg. Az arcokon kíváncsiság, a fájdalom visszfénye. Válluk a közös tehertől görbül meg. A szívek vibrálása oly egyöntetű. A szemek, melyek eddig oly idegenül néztek, kitágulnak, bennük rémület ül, érezve a közös sorsot, közös szerencsétlenséget. Mintha a többiek szemelték volna ki erre, mintha mindenkit képviselne, valaki sajnálattól indíttatva lehajol... Mintha mindenki helyett súgná, szól: „Szegény, szegény ember!“ Az öregember aludni látszik, olyan. Lezárva szeme. A világ forog vele. Agyán átvillan, hogy egész átkozott életében még soha senki nem mondta neki ilyen szépen, hogy ö ember. Emberi együttérzés virága, itt az utca sivár kövén megláttam én, amint a vérből kinőttél egy csapásra. FUGEDI ELEK fordítása V "A cseh költőre emlékezünk, születésének 100. évfordulója alkalmából. EDUARDAS MIEZELAITIS IKARUSZ ... Áprilisi reggel... így nevezném ezt a költeményt, melyet ma reggel az ember írni kezdett... Sem egy szakaszt, sem egy verssort hozzátenni nem tudok, De ott fönn a világűrben továbbírja ezt a verset maga a legnagyobb költő az űrhajós... ... Mind gyakrabban tekintgetsz az ég felé... Nyugtalanság kerít hatalmába... Csábít a hold, a nap és a csillagok... Fészkéből a madár így vágyik a légbe, hogy azt megtöltse szárnya szelével... Pedig régi jó fészked a föld... Avagy már néked nem elég melege? Avagy már néked nem elég kényelmes? Avagy már néked nem elég kenyere? Avagy már néked nem elég vize? Avagy már néked nem elég méze? Avagy már nem altat el bölcsödalával, mit az esőcseppek játszanak fenyőtörzs-húrokon? ... Avagy már nem lelsz soha többé benne még egy boldognak mondható órát? Mondd, mi hiányzik neked, föld fia? Most téged a csillagok izgatnak melyeket mindenképp el akarsz érni... ... És e reggelen repülsz szárnyaiddal a langymeleg tavaszi szélben. Szélesre tártad ikaruszi szárnyad - s már a fénylő csillagokhoz értél. S az egész világegyetem tárva előtted akárcsak a kedvesed szíve... BÁN PÉTER fordítása Arról szó yözködtuk in portásig halálsá- egelégelte gyalog in- etre. Hogy itt-e, nem értelmét íz ágyban, Prága, belváros. Jellegtelen, igénytelen berendezésű bisztró, olyan, amelyből tizenkettő egy tucat. Hogy többnapos prágai tartózkodásom alatt mégis mindig ott étkeztem, nem véletlen. A bisztró ajtajára ugyanis nyugodt lelkiismerettel kitehetnék a táblát: házikoszt. A menü ízletes, változatos és olcsó, minden napszakban akad valami új csemege. Az aznaságnak. Éppen ezért elhatároztam, hogy írok erről a bisztróról. Amikor a barátságos felszolgálónőtől a főnöke után érdeklődtem, megrebbent a szeme: - Valami baj van? - Dehogy, épp ellenkezőleg, minden kitűnő. Kissé gyanakodva végigmért, aztán bekísért a főnök irodájába. Magas, negyvenes férfi fogadott, udvariasan hellyel kínált. Amikor előadtam, mi íátborzon- iítva egy, :tet láttam, •rtásnönek en rémálakár ezt kifürkész- ás hétpe- Színhely: pi kínálatot feltüntető táblán egyetlen fogást sem húznak át. Ha valami elfogyott, gyorsan újrafőznek belőle. Az asztalok tiszták, a kiszolgálás korrekt, akár szívélyesnek is mondható. A vendégek között többször láttam viszont ugyanazokat az arcokat. Jó jel; ide visszajárnak az emberek. Mindez természetesnek is tűnhetne, de azok, akik gyakrabban kényszerülnek házon kívül étkezni, tudják, hogy ez nem egészen felel meg a valójáratban vagyok, elégedetten mosolygott: - Hát igen, már többször írtak rólunk a lapok.- Én is ezt tenném, ha megengedi.- Úgy, szóval maga is írni akar rólunk. Megmutatná az újságíró igazolványát?- Hát az sajnos nincs nálam.- Nos, akkor nincs is értelme, hogy tovább raboljuk egymás idejét...- De kérem, itt a személyazonossági igazolványom, benne a munkaadóm, a szerkesztőség címével. Megadom a számát is, odatelefonálhat, a hívást fizetem, meggyőződhet róla, hogy nem vagyok szélhámos.- Nekem nincs mit telefonálgatnom.- Hát akkor talán nézze meg ezt: ebben a mai lapban benne van egy cikkem, alatta a nevem, láthatja, hogy azonos azzal a névvel, amely a személyazonossá- gimban szerepel. Én nem fogok semmit sem ellenőrizgetni. Majd ha látom az újságíró igazolványát, válaszolok a kérdéseire. Nem erőszakoskodtam tovább, indulni készültem.- Ha akarja, azért végigvezethetem a konyhán.- Nem, köszönöm, ha nem írhatok róla, nincs értelme. Nekem sincs felesleges időm. Valóban nem volt sok időm. Délutánra még három emberrel beszéltem meg találkozót: egy európai hírű illusztrátorral, egy, határainkon túl is ismert nevű baletttáncossal és egy festönóvel. Az utóbbi képeiben akkor is gyönyörködni fognak az emberek, amikor a bisztrónak már hire-hamva sem lesz. Hármuk közül senki sem kérte az újságíró igazolványomat. Nyolcéves lányommal a belváros utcáit rójuk. Szeretek így cél nélkül csatangolni a gyerekkel, bekukkantani egy-egy kapualjba, megcsodálni a középkori ülőfülkéket, gyönyörködni a hangulatos udvarokban. Hopp! Ezt a házat ismerem. Én is ilyen lehettem, mint most Luca, amikor apámmal erre jártam, ö mutatta meg az udvart és a szép lépcsöházat. Én is megmutatom a gyereknek, hadd legyen egy szép emléke. Az udvaron nézelődünk, amikor egy barátságtalan hang vakkant ránk: - Kit keresnek? - Zord arcú, behemót férfi áll elénk, az ördög tudja, hon- nét bukkant elő ilyen hirtelen.- Csak nézelődünk. Szép ez az udvar.- Maga nem lakik itt! - bök felém csontos ujjával.- Nem, nem lakom itt.- Akkor kit keres?- Csak bejöttünk megnézni bé- vülről is ezt a házat. Aki kívülről látja, nem is gondolná, milyen hangulatos udvara van. - A férfi nem szól, sötéten méreget. - Gyere, megmutatom a lépcsöházat is. - húzom odébb Lucát.- Oda nem mehetnek fel.- De miért nem? Csak a lépcsöházat nézzük meg, egy pillanat az egész. Ezt talán csak szabad?- Nem lehet! Hooogyisne! Csak úgy az utcáról bejönnek! Nem mehet föl, hallja!? - A durva hangra lányom megszeppenve kapaszkodik a karomba.- Anyu, gyerünk innen - suttogja. Én nem adom meg magam olyan könnyen:- Idefigyeljen, azt hiszem, senkinek sem ártunk azzal, ha egy pillanatra benézünk. Vagy talán magáé ez a ház? Ha jól tudom, többen laknak itt.- Ez a ház nem múzeum, ha bámészkodni akarnak, menjenek a múzeumba! Ez magánház - süvölti a férfi érthetetlen indulattal és fenyegetően felénk indul. Ha csak rólam lenne szó, nem hátrálnék meg, de Lucát meg akarom kímélni a kinos jelenettől. Amikor ismét az utcán vagyunk, a gyerek megszólal:- Anyu, hogy milyen hülye volt az a bácsi!- Á, dehogy - felelem - csak vak volt a szerencsétlen. Nem látja, milyen szép házban lakik, Így hát nem hiszi el másnak sem, hogy csak gyönyörködni tér be egy pillanatra.- Tényleg vak volt?- Hát persze. Ennyiben maradunk. Tovább sétálunk, de Luca már nem hajlandó bekukkantani a kapualjakba. Fél. VOJTEK KATALIN >
