Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
Horváth Lajos beszélgető partnere maga is színész volt, így belülről ismerte a színház világát. Ez mindenképpen tükröződik dialógusuk sajátos nézőpontjaiban és a kívülállók számára olykor szokatlan véleményekben.- Eredetileg mi akart lenni?- Mindig csak színész. A gúnynevem is az volt az iskolában.- Melyikben?- A szepsi (Moldava n/B.) mezőgazdasági gépesítő iskolában érettségiztem. Losonc (Luőenec) melletti mechanizátor- ként kerestem a kenyeremet.- Miért nem mindjárt a színészettel?- Amikor választani kellett, még túl fiatal voltam ahhoz, hogy a színészetet kenyérkereső szakmának el tudjam fogadni, de a Thália Színpad indulásakor már a társulat tagjaként jöttem Kassára (KoSice). Goldoni Két úr szolgája című komédiájában - mellyel a társulat bemutatkozott - Dr. Lombardit játszottam.- Emlékszem néhány alakítására, a pontosság kedvéért felsorolna néhányat?-A Halász-Nádas Szerelmem, Donna Ritában Howard igazgatót játszottam, Gál Sándor Szürke ló című meséjében farkas voltam (állatszerep), Tersánszky J. Jenő Kakukk Marcijában Sustik úr, Barta Lajos Szerelem című darabjában Pista hadnagy voltam. Csehov Sirályában Medvegyenkó tanítót alakítottam. Legkedveltebb szerepem a Mese a tűzpiros virágról című mesejátékban Kikimóra, a mocsár szelleme volt.- Rendezőként nem kíván-e többet a társulat színészeitől, mint amennyit Színész korában nyújtani tudott?- Sem többet, sem kevesebbet, mint amit annak idején tőlem kértek, illetve megköveteltek: a maximumot! E követelmény teljesítése a színésztől függ.- Viszont az ügy érdekében a színész számára optimális feltételeket kell teremteni, amelyhez a munkájához megteremtett környezet mellett a rendező szug- gesztivitása is szükségeltetik.- Igen, ez így van. De ezt az utóbbit hadd hasonlítsam egy rádióállomáshoz, melyhez vevőkészülék is kell, mert nélküle fabatkát sem ér az egész.- Mi a véleménye a fiatalok műveltségi szintjéről úgy általában?- Meggyőződésem, hogy iskolarendszerünk nem ad elég lehetőséget ahhoz, hogy az általános műveltséget olyan szintre emeljék, hogy abban a színház - mint specifikus ismeretanyag - is beleférjen. Drámairodalmat alig, dramaturgiát tudomásom szerint semmit se tanítanak a középiskolákban. Jó lenne az irodalomórák közé egy-egy dráma- és színház- történeti órát is beiktatni. Mindnyájunk előtt ismert tény, hogy szocialista társadalmunk a nevelés és az általános műveltség gyarapításának elősegítése mellett, a politikai orientálódásban is jelentékeny részt hárít a színházművészetre. Akkor viszont a nézőtéren is megannyi vevőkészülék kell, hogy legyen, amelyek a színpadról nekik sugárzott adást tisztán és érthetően fogni tudják. Persze a „vevőkészülékeknek" érzelmi hullámokat is érzékelniük kell.-A társulat jelenlegi színészállománya véleménye szerint milyen?- Ha a helyzet adta objektív lehetősévalaki művésszé váljon! Hibának tartom, hogy színházunk illetékesei nem fogadták el a színészek színházon belüli továbbképzését szolgáló javaslatomat.- Mit tartalmaz ez a javaslata?- Mozgás-, légzés-, beszéd- és helyzetgyakorlatokat, jógát, vívást, akrobatikát, a színészmesterség gyakorlati és elméleti részét. Színház- és drámatörténetet, művésztörténetet és esztétikát...- Szóval ez megint munkaidőn kívüli stúdium lenne. Ehhez hasonlóval már próbálkozott a társulat évekkel ezelőtt. Igaz a „tananyag“ akkor úgy nézett ki, hogy az az előadók ,,ki-mit-tud“-jához alkalmazkodik. így az egész hamarosan dugába dóit. De a színészeknek a próbákkal, tájolásokkal feszesre szabott programját, az időhiányt is figyelembe kell venni. Elismeri-e ezt objektív akadálynak?- A hasznos - úgy is mondhatnám, > Beszélgetés Horváth Lajossal, a Matesz Thália Színpadának rendezőjével gekkel ésszerűbben élnének, akkor magasabb szinten állhatna színészetünk.- És miért nem cselekszik, hogy úgy legyen?- Mert rendezés közben nem lehet színészképzéssel foglalkozni. Én mégis azt teszem, és ez visszahat rendezésem eredményére. Több kezdő (így érthető, hogy tapasztalatlan), de állítom, hogy tehetséges színészünk van. Viszont „csak“ a tehetség nem elég ahhoz, hogy szükségszerű - dolgok megvalósításának latolgatását nem azza! kell kezdeni, hogy hogyan nem lehet. Miután a társulat Kassára települt, mennyi mindennel kellett megküzdenünk „munkaidőn“ kívül. Hány és hány órán át törtük, véstük, alakítottuk a mai Thália Színpad játéktermét. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy az említett időszakban a játéktervünket is teljesítettük. És akkor senkinek sem jutott az eszébe, hogy ezt nem lehet csinálni.- Hallottam, egy viccet, így szól: ,,Apu, ki volt az aki az imént a rádióban azt a verset szavalta?... - Valamelyik iskola diákja... - Diák?!... Pedig olyan érthetetlen volt, mintha színész szavalta volna!“ Mi a véleménye a színpadi beszéd le- zserségéről? Helyes-e az úgynevezett „civilizmus“ a színpadon?- Minden helyes, amit a színész képességei által művészi szintre tud emelni és természetesen, ami a darab élvezhe- töségét fokozza, a cselekmény jobb megértését elősegíti. Annak a színésznek, akinek kiművelt beszédtechnikája van, annak nagyon könnyű a mindenkori figurának megfelelő dikciót (beszédmodort) kialakítania. Ilyennél a „civiles“ hanghordozás nem azonos a színpadon kívül használt civil hanghordozással. Ez roppant érdekes, mert a fordítottja is igaz. Ugyanis a jó beszédtechnikával rendelkező színész a civilben is helyesen beszél. Nézetem szerint az érthetetlenségig eltorzított, lehalkított dikciót üldözni kell a színpadon, TV-ben, rádióban, filmen és pódiumon. Sajnos manapság sok nagy színész sem veszi ezt figyelembe. Hozzátenném még, hogy ami a mozgáskultúrát illeti, ott is hasonló a helyzet.- Mi a véleménye a mostanában oly sokszor emlegetett rendezői önkényről, despotizmusról?- Ha alkotó színésszel dolgozhatok, akkor szó sem lehet despotizmusról. Ha meddő fantáziájú „színésszel“ állok szemben, akkor nincs más lehetőségem, mint beállítani és a legapróbb részletekig: gesztus, rendszer, mimika, dikció, akció megmutogatni elképzeléseimet. A továbbiakban persze ezeknek a következetes betartásához kell ragaszkodnom. Vagy kínálkozik még egyéb lehetőség is?!- Van-e ars poeticája?- Ha annak számít, akkor a jó színház az ars poeticám! Persze a legalapvetőbb dolognak a jó dramaturgiát tartom, és az olyan dramaturgot, aki szellemi szeme a rendezőnek. De ehhez az kell, hogy a dramaturg állandóan a rendező mellett legyen!- Ha szabad kezet kapna, milyen darabokat játszatna?- Vígjátékokat. Mindenesetre olyat, ami a nézőknek is kell. Olyan darabokat, melyekben kiélheti magát a színész, a rendező és a társművészeti ágak művelői is.- Ebben a szezonban hogyan sorjáznak a darabok?- Büchner Leonce és Léna című darabjának bemutatóját már 1985. november 7-én megtartottuk. Most próbáljuk Vlado Laco Mennybéli látogató című játékát. A későbbiek folyamán - persze még ebben a szezonban - rendezek egy mesét is. Tolsztoj Aranykulcsocskáját.- Olyasmit is hallottam, hogy aránytalanul sok ,,cseh“ elemet visz a rendezéseibe (talán az iskola hatására?), és ez a mi nézőinket megzavarja, ez nekik szokatlan.- Nincsen cseh, magyar, vagy lengyel elem, csak jó vagy rossz színház van. Ami a stílus elemeit illeti, én inkább azt állítom, hogy „színházibb“, mint amit a nézőink megszoktak. A cseheknek eszébe se jutott, hogy a fordítottjával vádoljanak, hogy valamiféle „magyaros" stílust követek. 1983-ban megnyertem az országos ifjúsági alkotóversenyt, és ezután még egy rendezésre kértek fel. Még most is visszavárnak...- Akkor hát igaz az a mende-monda, hogy itt akarja hagyni a színházat?- Nem akarom itthagyni, el kell mennem. Tavaly nyáron nősültem, a feleségem 600 kilométerre él tőlem, szíve alatt gyermekünkkel.- Egyébként elégedett-e a sorsával?- Nem. Mert eddig nem sikerült megoldanom sem a színházi, sem a saját problémáimat, de meggyőződésem, hogy tudással, szorgalommal és becsületességgel majd minden megoldódik.- Köszönöm a beszélgetést. KOVÁCS JÓZSEF N apilapunk olvasói már ismerik Georg Büchner Leonce és Léna című műve „sajátosan értelmezett“ előadásának A sors komédiája című kritikáját (Új Szó, 1985. november 26.) Dusza István tollából. E sorok írója nem is ezt szándékozik vitatni, vagy netán kiegészíteni. Gondolatait csupán azért tartja „meggondolandónak“, mert tény, hogy színházunknak - s kockáztassuk meg: közönségünknek - is szüksége van korszerű színpadi produkciókra, csak éppen a „hogyan“ néhány alapvető problematikáját kellene útmutatóan érvényes alapossággal tisztázni. Feladata-e az alkotó közösségnek (dramaturgnak, színházi rendezőnek, díszlet- és jelmeztervezőnek stb.), hogy eleve számoljon alkotása - a szinelóadás - befogadóinak ,,előképzettségével“? Nem. Az viszont okvetlenül feladata, sót kötelessége, hogy művészi törekvéseinek megvalósítása mellett a végtermék - a játék - a lehető legvilágosabb, stílusát és „filozófiáját" tekintve pedig a lehető legtisztább legyen. Ez a következetesség minden művészeti megnyilatkozás esetében fontos. Hatványozottan vonatkozik a színházi produkcióra, hiszen egy festményt addig „nézegethet“ a befogadó, ameddig érdeklődése és „türelme“ szerint akarja; egy szinelöadást csak addig, ameddig tart. A továbbgondoláshoz szükséges impulzusokat - legalább „első síkon“ - akkor kapja a néző. Az előadás továbbgondolása pedig nem kaotikusán „villogó“ attrakciók sorozata, hanem egy pontosan végiggondolt és prezentált jel(zés)rendszer befogadása után következik be. Elvileg semmi akadálya sincs annak, hogy valamely szuverén művészi alkotást - esetünkben egy drámai szöveget - (át)értelmezzünk. Abban sincs semmi megbotránkoztató, ha egy alkotóművész pályája során (kiváltképpen annak kezdeti szakaszában), nagy-nagy belső túztól hajtva nem csupa remekművet hoz létre. A baj ott kezdődik, ha a végtermék - D. I. kritikájának egyik idézőjelben is teljes mértékben érvényes jelzőjével élve - „torzszülött“. Mitől az? Talán nem lesz érdektelen, ha a jövőre nézve megvizsgáljuk, mi a korszerűség és a gondolati-eszmei hűség. Bármennyire haladó és következésképpen maradandó igazságokat is fogalmaz meg Büchner a Leonce és Lénában, az író akkor is annak a kornak a szülötte és „befogadója", értékelője és „filozófusa" volt, amelyet ábrázolt. Most nem az életrajzi számadatok szempontjából lényeges ez a tény, hanem abból a szempontból, ahogyan művén keresztül máig érvényes társadalmi-emberi tapasztalásait ábrázolja: a dramaturgiai építkezés, a stílus, a drámai szöveg... Mindaz a külső jegy, amely azonos azzal a világgal, amelyet művében felfedni képes. Az a színészi törekvés, hogy klasszikusokat valamely más korba helyezve, tehát „modern" díszletben és kosztümben adjanak elő, immáron hatvanéves próbálkozássorozat. A megtett út bizony igen rögös és több volt közben a kudarc, mint az eredmény. Az viszont, hogy előadáson belül mai és korhű, illetve a „korhű paródiáját?)“ imitáló megjelenítés közben szövegi betoldások sorát is beépítsük egyazon színpadi egységbe, alighanem példa nélkül való még kísérleti, kifejezetten „avantgarde“ színházaknál is. Több mint valószínű, hogy ekkora „feladatra“ már csak azért is kérdéses vállalkozni, mert a rendező elve olyan kényszerhelyzetbe „sodorja“ önmagát, amelynek során egy, a befogadóban már korábban történelemmé alakult világképet önkényesen told meg valami modernnel. Semmi kétség: sokkal katartikusabb erővel hathat a felismerés, hogy századokon hadik. át a ma is időszerű társadalmi gond, emberi torzulás. Ungvári Tamás írja egy helyütt az alábbi sorokat: „A klasszikusok aktualitása (...) abból fakad, hogy nem ma éltek, hanem tegnap. (...). Az aktualitásukat ez a tegnapiság adja. A „már akkor is“ - s ebből kijöhet a „még ma is“. De ha csak ez a ma van, akkor fáradt semmitmondássá laposodik a legnagyobb gondolat is."Talán Leonce alakja is éppen ettől a teljesen modern öltözettől sorvadt majdnem a semmitmondó érdektelenséggé. Talán hitelesebb lehetne Leonce akkor, ha a korhű epizódok nem parodizálják a kort és hatalmi erőit. Csak talán... Az következik-e mindebből, hogy klasszikusokat korhű díszletben és jelmezekben, csonkítatlan szöveggel, netán a színészi ábrázolás korhúségre való törekvésével szabad csak játszani? Nem. Csupán arról van szó, hogy egy klasszikus korszerűség nem abban áll, hogy „gépfegyvert nyomok Oresztész kezébe“ és nem is abban, hogy „Hamlet a nagymonológ alatt, mellesleg elmond nekünk egy suta viccet“. Senki se higgye azt, hogy finoman, gondosan kimunkált és mesterien megoldott „színpadi áthallások“ kevesek ahhoz, hogy szárnyra kapjon a nézői képzelet. Az „elvo- natkoztatottságban“ konkrét látvány- és szövegelegy nemhogy megindítja az asszociációláncot, hanem éppen a képzelet működését béklyózza meg. Hiába nézhet utána a néző az idézett filozófusoknak, hadvezéreknek és uralkodóknak a fellelhető könyvekben, s „érti meg“ utólag, miről is volt szó tulajdonképpen, az egyszeri és akkori színházi élményen mindez semmit sem változtat. Egyazon előadásban két-három különféle nyelvi világ, a legváltozatosabb nívójú szöveg és játék feleselhet ugyan egymással, de csak akkor, ha előzőleg hosszantartó kísérleti műhelymunkával sikerült megteremtenünk ezek szintézisét, ha megtaláltuk a forma és a tartalom szilárd 69X56961 KISS PÉNTEK JÓZSEF ÚJ SZÚ 14 1986.1.10. niwnffiMirt
