Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-18 / 16. szám
VAJKAI MIKLÓS U •38S i i •v.v v.y. 8» II ly* .V.V Gyakran gondoltam Anyámra. A kanári színű arcára. A fekete ruháira. Tapasztaltam, hogy kötötte volna magát a honi földhöz, falusi portánkhoz, béklyózta volna lelkét a napi gondokhoz. Ám elegendő volt egy őrizetlen pillanat, és Anyám lelkében felvibrált egy újabb „utazás" lehetősége. Persze, a maga módján türelmes volt, és a soros semmiségeket úgy végezte, mintha hegyek mozdulhattak volna el ezáltal. Viszont néha engedett a csábításnak. A világi absztrakcióknak.-Ez a föld: a létezés pereme... - mondta Anyám. - Úgy vélnéd: nincs is érdemleges történése. Csak mozaikok... porig alázzák az élőt... Kanári színű, bütykös ujjaival a zsebkendőjét szorongatta. Éreztem: rövidesen parányivá aszaló- dik. Amikor ez bekövetkezett, a legtávolabbi múltjának pozdorjáit a mélytudatába zsúfolta.- Akár így, akár úgy, fiam... az ember előbb-utóbb belátja: jobb, ha fölzabálja múltját. Sorsának hajtűkanyaraival, mindennel elbánik... Hogy ne legyen hajdan, sem isten, csak a jelenidó. Úgy éreztük, hogy Anyám - született Komiecki Remigía - az elmúlásával szemben (lét)helyzeti előnyhöz jutott. A községbeliek arra gondoltak, hogy mindannyiunkat túléli. Tehát úgy álltak előtte, mintha egyszemélyes kivégzőosztaghoz lett volna közük. így nőtt, dúsult Anyám magánvilága köré egy álhit. S ha a falusiak arra céloztak, hogy a Mama szövetkezett a Kaszással, ő meghitt derűvel hallgatott ... Mi, a családtagok, éreztük, hogy hátralevő esztendeiben mily féktelenül és szélsőségesen hadakozott, kétségbeesett haragjában pocskondiázta a HALÁLT, megvetette legyőzhetetlenségéért. Anyám végül is megbékélt a Gúnyárd megyei állapotokkal. Hajdani rossz tulajdonságait elfojtotta. Zárkózottá vált. Komiecki Remigía 1901 -ben született. Nagy magányosként küzdötte végig életét. Semmiféle közösségben nem érezte jól magát. Mint ahogyan embertársainak sem bocsátotta meg a balfogásokat, önmagával szemben is kérlelhetetlenül kegyetlen, arrogáns természetű lény volt. A gyengéket megvetette. A tőle jobb képességű embereket elkerülte. Végül is: megváltás lett számára haláros kimenetelű balesete. Nyolcvanegy évet élt. Hosszú-hosszú sorban a kondoleálók, a közelebbi és távolabbi településekről, elégedetten állapították meg, hogy Korni- ecki Remigía is egy volt csupán a szám- lálhatatlanul sok halandó közül. A temetőkért édeni fái alatt bolyongtam. Fel-felfigyeltem a robbanni kész magánörömökre.- A róna, mintha visszavonhatatlanul mélységben rejtőzne - hallottam az idő paneljei közül Anyám hangját. - Örök egykedvűsége kihat az emberre. A lelassult nappalok és éjek réseiben, fiam, az állandósult fenyegetettség...- Miről beszélsz, Anyám?- Megszenvedjük a külső hatásokat. Egy-egy, számunkra idegen és anakronisztikus beavatkozás után marad a következmény...- Mire gondolsz, Anyám?- Egy ember furcsa könyvet írt rólunk, fiam... És ezt a földet egy képzeletbelivel azonosította. És csupán csippet-csuppot emelintett ebből a közegből. Mintha azt akarta volna mondani, hogy ez a megye megírásra érdemtelen. MEGÍRÁSRA ÉRDEMTELEN.- Mama...- Békésebben, fiam, békésebben. Akár a szegények gyomra, mi, kik itt pusztítottuk életünket, hatványozottan ingerlékenyek vagyunk...- Anyám, Komiecki Remigía!- Híveinket és ellenségeinket önmagunk választjuk: önmagunknak és csakis a legyűrhetőket viseljük el.- Anyám.- Persze, ha idegenből cseppentél ide, a létátültetés nyomainak eltüntetésére egy teljes élet is kevés. A megmaradás ösegyügyű szabályait az itt rostokolók diktálják. E közeg láthatatlan vagy kézzelfogható csápjaival kinyúl a félig hontalanért. Az itt élők figyelik a „felszívódás" fokozatait, és az ember arra eszmél, hogy ötleteit érzékeny kampócskákkal szedegetik ki az agytekervényei közül. Nincs töményebb megaláztatás, mint amikor kisemmizett aláz meg. S ha már ide cseppentünk, hát itt maradunk, fiam. Az élők nem viselnék el távozásunkat...-A miénket sem, Anyám?- Partokról nem álmodó függőhíd a róna. Négyzetméterenként szabva az anyaga. A világ rostáján alápergő szemcséket hulladékként ide gyűjtötte a természet. Az anyaföld keveréke - innen is, onnan is - makulatúrája a kontinensnek, Európának...- Mama...- S a róna napja...-Úgy, úgy...- A róna napja, mint az öregeké. Az ereink észrevétlenül magukba fogadják nek a hullámok csontrecéi... Arra gondolunk, hogy visszahívta magát a TENGER, meg azt ismételjük, hogy évmilliókkal ezelőtt megrepedeztek a környező hegyóriások, a természet kőedénye csődöt mondott. S a hajlékonyzöld színű víz ettől kezdve apadt...- Évmilliók, fiam. Akár a szárnyasok röpte. S aztán még egy szárnycsapása az IDŐNEK.- Mikor is?- Mikor is: tünde, naiv kép. Illuzórikus emlékfölvétel, fiam...- Hosszú, tömött sorokban. Könnyű lovak hátán. Szekereken. Kordékon.- Szekereken. Kordékon. Könnyű lovak hátán.- Az elődök. Ók idejöttek. És ITT MARADTAK!- Csontjaik, akár a hajdani TENGER zöldje: a mélyben. S amerre emberfia lép, csontok: omló felkiáltójelek. Emlékszem Komiecki Remigía pikkelyes, taplósuló arcára. Mint megannyi ábrázat ezen a nyirbált vidéken.-Szinte nem is arcok már, fiam. Az állandósult kettözöttségben. A Mama fölébe nőtt e tájnak. Ha elindult a mezei csapásokon, mintha a saját alkotásában lépdelt volna. Egy alkalommal az anyafolyó mellékágai visszahívták a vizet. Napokon át az eltűnt vízszalagok nyomdokain haladt. Ártereken kujtorgott. Vízvájta kráterekben ödöngött. S amint ott, a mélyben csatangolt, tudnia kellett, hogy amit keres: túl van az adott díszletek körletén. Aztán díb-dáb időszakok váltották egymást. Feltehetően készülődóben volt már. Túl a harmincötön egyébre sem gondolt. mint az összhangra. Ellentétben eredeti tulajdonságaival: most már a csöndet akarta. Gyakran mondogatta, hogy ezen a területen nagy kultusza van az életnek, de még nagyobb a halálnak. Létezésünk kétharmada épp csak hogy elegendő az elmúlásunk előtti rendteremtésre.- Az itt élők arcán - túl a harmincon a földkéreg sóit-kristályait. így telítődik fokozatosan a szervezetünk. Persze, mi magunk is hozzáadunk valamicskét e világhoz. így teljesedik ki az állandósult körforgás Anyag és ANYAG közt... Az ég sötétülő kékje az őszelőre emlékeztet. Illény község temetőkertje. Dőlt síremlékek. Elhalványuló nevek. Feliratok...- Valamikor TENGER volt itt... - hallottam az idáig érő hangokat. - Ősi, zöld, vad vizével a TENGER. Most meg a gú- nyárdi sík játszik tengeresdit. S tán valahol... valahol a mélyben... az Idő kegyelméből mégiscsak megmarad valami.- Úgy, Anyám.- Fiam, a Gúnyárd folyó másodpercenként hat és fél millió liter vizet szállít. Ez az irdatlan víztömeg évente tizenhat millió tonna hordalékot mozdít el. S e hordalék törmelékkúpján vetették meg elődeink a létezés alapjait. Európa második legnagyobb folyója megépítette fundamentumunkat, s arra gondolunk, mindannyian, hogy valahol mélyen még létezSz/'/va József rajza-feszélyezettség, riadt konokság stigmája, és eltart jó ideig, amíg oldódni kezd. Úgy vélte, hogy olyan korban élt, amikor önmagunk megtartására egy teljes élet is kevésnek bizonyult. Ilyenkor minden elmélet értékét veszíti. Midőn érezte, hogy az ideje döccenó- ben van, magában felidézte első útját. Tizenhét sem volt, amikor Vilii Wagner osztrák nagykereskedő céhénél dolgozott. Kettőjük közt bűnös viszony alakult ki. Annak a másiknak, így nevezte emlékeiben a férfit, szárnyaló tervei voltak. Kereskedelmi hálózatának bővítéséről áradozott. Átszellemülten szövegelt. Ám olykor riasztóan elkomorodott. Remigía nem szerette a férfit. Odvas éjszakákon úgy közelített hozzá, úgy fúrta magát közelebb Vilii Wagner, mint disznó a vályúhoz. Végül is nem volt maradása. Hannoverben, Krakkóban, Budapesten, Kolozsváron vállalt munkát, majd alig huszonhárom esztendősen a Gúnyárd megyei Matalics-tanyán jelentkezett. S visszavonhatatlanul megmaradt benne a mítosszá nőtt tragédia:- Mi, kik kinn dolgoztunk az öreg Ma- talics János tanyáján, már sohasem felejtjük el... A csontszínű róna, a két- nyomtávú taligaút, a távolba hajigáit kunyhók, ott a látóhatáron: már-már paraszti klisének számítanak... Itt, Gúnyárd megyében, a vén Matalics János tanyáján, ezek a cölöpökre vert alkalmatosságok, a honbárok, a terményszárítók, az istállók, az ólak, az akiok, a cselédházak, és maga a Matalics-kúria, ezek itt egyszeriek, megismételhetetlenek voltak, mint ahogyan Matalics János is egyedüli jelenség... A legendája, fiam, még nemzedékeken át kísért majd. Emlékszem a pirkadatokra, amikor a döngölt, kopárra borotvált udvaron megjelent, és ocsmány ordítozásaival kitörölte szemünkből a maradék éjszakát, s amikor nagysokára megvirradt, a vörös képét láthattuk, a vizenyős szemét, amely nem is hasonlított szemgolyóra, inkább hólyagra vagy mire, s a gazda ott versengett velünk, pedig megengedhette volna a lazítást. Azt hittem, menten elenyészik, de mind terebélyesebbre növekedett, és ha nincs ama emlékezetes pálfordulás, a századik esztendejét is túlélte volna. Miután meghalt a felesége, kicitálta a halottkém- asszonyt. És nyomban a felesége mellé döntötte... Ugyanarra az ikerágyra... Az elfüggönyözött szobában... Évekkel később derült ez ki. A parasztembernek úgy hullott a könnye, mint a záporeső, és jajgatott, mintha a háza égett volna, és közben nem hagyott békét annak a hústoronynak. Napokkal később már a cselédekkel robotolt. Egy új asszony is került a tanyára. De csakhamar kereket oldott. A földeken dolgoztunk, fiam, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy lángokban áll a tanya... Átkozódva szapo- ráztunk, de mire elértük, ellobbant a teljes paraszteröd... A Biztosító Társaság ügynökei a pernyében kutattak, negyed évvel később a vén Matalics megkapta a maga hárommillióját, s a tanyasi alkalmatosságok ismételten felépültek. Mindegy, akárki gyújtotta is fel a valahai épületeket, csak hasznot hozott az öregnek. És, látod, amikor minderről megfeledkeztünk, és szépecskén megszedtük magunkat, és a cselédek egy része távozott, akár fészkükből a fecskék, Matalics János élete mind váratlanabb fordulatokat vett. Apró, szinte hangtalan romlással kezdődött. Csupán az vehette észre, aki a tanyán dolgozott. A föld egyre álmata- gabbá lett. Mind ritkábban történt meg, hogy a vénember bennünket, fehércselédeket a csűrbe invitált. Korábbi nyereségei elapadtak. S a cselédek közül is néhányan átálltak az ellenzék táborába, hogy meggyorsítsák az elkerülhetetlennek tetsző összeomlást... Szeptemberben megérkezett az egyik távoli városban dolgozó fia, hogy átvegye a tanya irányítását. Rengeteg pénzt halott. Négyszáznegyvenhétezer koronát. Nagy összeg volt ez ama ínséges esztendőkben. S Matalics János szekercéje még az első éjszakán lesújtott az érkezőre. Néhány napon átt rejtegette a halottat. Majd szólt a kocsisának, hogy fogjon be a bricská- ba. Ott voltam, fiam, amikor elvezették... És Tónk városába is elkutyagoltam, midőn a vásártéren felakasztották. Ám, hogy a színigazat mondjam: nem volt különösebben érdekes. Mindez akkor, a gazdasági válság éveiben nagy port vert fel. A tanyáról természetesen minden eltűnt. A földtáblák, igen. A földtáblák vagy másfél évtizeden át parlagon hevertek. Szegény Anyám, a múló időben tán három alkalommal is, zsolozsmaként, szinte betűről betűre elmondta e történetet. „És Tónk városába is el kutyagoltam, midőn a vásártéren felakasztották. Ám, hogy a színigazat mondjam: nem volt különösebben érdekes." Anyám nyomdokában haladva - olykor láttam a Matalics-féle ázott földeken. A cupákás táblákat. S kisdedként gyakran gondoltam arra, hogy egy alkalommal talán a megye hajdani réme is megjelenik... — Komiecki Remigía cirkalmas útjaira gondoltam. Meg arra, hogy a Mama szemre- való fehércseléd volt, és Matalics János alighanem még az első napokban felfigyelt rá. Majd, ha ezen túlteszem magamat, útra kelek, hogy Anyám múltjának hajtű- kanyarain végighaladjak... DRA HQR Az ki vai harm kettőt val el hoz v kellet Aj é önök respe terem De A vis;- foc a szó A ! tehát megtí tetten fonott ügyes egy ö Curve és bo Ho( a kos. tűk, a töttünl Az lemetl is. Vei kot ar B ron tör val: a közber valami meg, h mány-| kor m< a keze bökött, pályáz: csak r Árion-1 a Váró vet: ec meg. It a bírál: úgy, he getnie, ebben sorsjáti a főpir egy-eg Hírlap igen oh csak a a pályé öt-öt r kockáz esés rr zák ma a pályí királydr tanulmí aztán n relmesr sabb ic sa. Ve veszély izgatott összehi nyelv a egy no a hoss a címre szólt, a akasztó nyain í ezelőtt hogy n hogy r ő valós: kor mát labb Né vőfélyül ' az utol: testét éi pacira, i úgy halt ban el ' fölött is dott az gyen, le mást... tartó as: ban is a csalá Nem véí egy erő; sával tC hogy m írtam, a du latok, szavaka
