Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-14 / 11. szám
(Folytatás az 1. oldalról) fogadja el a borravalót, minden kopejkát visszaad. Elfelejtem, hogy fáradt vagyok, mert rendkívül érdekes vitába kezdünk arról, mikor ildomos és mikor nem a borravaló, meddig az és mikor lesz csúszópénz, ki dolgozik meg és ki nem a fizetéséért. Csak akkor szállók ki a kocsiból, amikor megszólal a rádiótelefon, szabad taxit keresve a Szmolenszkij rakpart környékén. - Jól elcsevegtünk. Köszönöm. Ez volt az én borravalóm - int mosolyogva a „-pilóta“. NYITOTTSÁG A kongresszust megelőző héten sem maradt sok ideje a nézelődésre, városjárásra a több mint 2700 akkreditált újságírónak. A külügyminisztérium állandó sajtóközpontjában kapott helyet a kongresszusi „Presszcentr", s kínált érdekes, vonzó találkozókat politikusokkal, gazdasági szakemberekkel, küldöttekkel. A 72 országból érkezett toliforgatókat - küztük a 31 csehszlovákiai újságírót - egyenesen felvillanyozta, hogy nincsenek tabuk, „tiltott“ területek, minden kérdésre világos, egyértelmű választ kaphatnak, vonatkozzon az akár a legégetőbb problémákra. Leo- nyid Zamjatyinnak, az SZKP KB nemzetközi tájékoztatási osztálya vezetőjének, és helyetteseinek, Ignatyenkónak és Siskinnek - akik a sajtóértekezleteket vezették - néha valóban nehéz dolguk volt, s igazi karmesteri bravúrral irányították, döntötték el, melyik kéz lendült előbb a magasba, s mikor jött el az idő, hogy véget vessenek a kérdészuhatagnak. Néhány nappal később, amikor Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára előterjesztette a központi bizottság politikai beszámolóját, már senki sem lepődött meg ezen a nyitottságon. A beszámoló hangvétele, őszintesége, az ország helyzetének átfogó, realisztikus értekelése, a visszásságok éles bírálata, a kérdések egyértelmű megfogalmazása és a világos válaszok megadták a tanácskozás hangnemét. Tíz napon át ez a nyíltság volt a meghatározó, az uralkodó a Kongresszusi Palotában. Az önkritika sem volt ritka jelenség, de nem volt ez üres „mea culpa“-zás sem. A célja a hibák, hiányosságok megelőzése volt. Mert hiszen csak az téved, aki tesz is valamit. Tennivaló pedig van bőven, szükség van tehát a jó, bevált módszerek, a haladó tapasztalatok cseréje mellett az esetleges buktatók megismertetésére is, hogy ne ismétlődjenek meg, ne hátráltassák a grandiózus feladatok teljesítését. Az elkövetkező másfél évtized alatt a szovjet embereknek lényegében ugyanannyit kell elvégezniük, mint a szovjethatalom győzelme óta napjainkig. A fő gazdasági célkitűzések: az évszázad végéig gyakorlatilag megkétszerezni a nemzeti jövedelmet, valamint a termelési potenciált. A munka termelékenységének 2,3-2,5-szeresére kell növekednie, az energiaigényességnek kb. 70 százalékkal, a fémigényességnek közel 50 százalékkal kell csökkennie. Ez csak egy módon érhető el: a tudomá- nyos-múszaki haladás meggyorsításával, a termelőerők gyökeres átalakításával. A termelés alapjainak átépítése a strukturális és beruházási politika, az irányítási rendszer, az egész gazdasági mechanizmus megváltoztatását igényli. Az országra váró nagy feladatok végső célja pedig a nép jólétének lankadatlan növelése, a minőségileg új szint elérése ezen a területen is. A szociálpolitikai kérdéseknek a múlt héten befejeződött tanácskozás megkülönböztetett figyelmet szentelt. Soha még kongreszszuson nem foglalkoztak ilyen részletesen, ilyen mélyrehatóan ezekkel a problémákkal. Ennek okára világos választ ad a politikai beszámoló: „Pontosan ezen a területen érvényesülnek a gazdasági tevékenységnek a dolgozók létérdekeit érintő eredményei, öltenek testet a szocializmus legmagasabb céljai. Pontosan itt nyilvánul meg legátfogóbban, legérzékletesebben a szocialista rendszer humanitása, a kapitalizmustól való minőségi különbsége.“ De nemcsak a politikai beszámoló és a gazdasági és társadalmi fejlesztés programja foglalkozott behatóan a szociálpolitikai problémákkal. Szinte nem volt felszólalás, amely ne mutatott volna rá az ezen a téren fellelhető gondokra, visz- szásságokra, a megoldandó feladatokra, az elért eredmények jelentőségére. Áldozatos, önfeláldozó munkát, az országos gondokhoz való öntudatos hozzáállást csak akkor lehet elvárni az emberektől, ha valóban a nagy dolgokra összpontosíthatják energiájukat, ha nem bosz- szantják őket, nem kötik le erejüket, nem rabolják idejüket olyan „mindennapinak“ nevezett gondok, mint a lakások, a szolgáltatások, az áruellátás, az árucikkek minőségének a kívántnál alacsonyabb színvonala stb. Nyikolaj Rizskov kormányfő kongresszusi beszámolójában is éppen ezt — a lakosság növekvő fizetőképes keresletének kielégítését, a hiánycikkek okozta káros jelenségek leküzdését, az iparcikkellátás, s mindenekelőtt az élelmiszer-ellátás progresszív javítását - nevezte a jelenlegi időszak egyik legsürgetőbb feladatának. OPTIMIZMUS A másik legjellemzőbb vonása a kongresszuson elhangzott vitafelszólalásoknak az őszinte lelkesedés, az optimizmus volt. Legyenek bármilyen nagyok is a feladatok, az emberek töretlenül hisznek sikeres megvalósításukban. S ez már fél siker. A szovjet emberek magukének érzik ezeket a feladatokat, s képeseknek tartják magukat a végrehajtásukra. A kongresszusi dokumentumok vitája országos ügy volt, 3 millió megjegyzés, javaslat hangzott el ezekhez a dokumentumokhoz párttagoktól és pártonkí- vüliektől egyaránt. Levelek ezrei érkeztek a helyi, a köztársasági és a központi lapok szerkesztőségeibe. A Pravda, az SZKP KB napilapjának munkatársai kommunista szombatot tartottak, hogy végigolvashassák, osztályozhassák, megválaszolhassák, közlésre előkészíthessék a levelek ezreit. A kongresszus előtti időszakban a lapok milliós példányszámait tovább kellett emelni, olyan kapósak voltak. Az országos ügyek családi, személyes ügyekké váltak, a társadalom életében uralkodóvá vált új, friss szelek mindenkit megérintettek. Az emberek, ha úgy érzik, hogy adnak a szavukra, kifejtik véleményüket. A kongresszus előtti országos vita eredményeit messzemenően figyelembe vették a dokumentumok végső megszövegezésénél. Ez arról győzi meg az embereket, hogy érdemes felemelni szavukat a jó, a jobb érdekében, mert nem süket fülekre találnak, érdemes lépéseket tenniük a köz javára, mert nem ütköznek falakba. Ez a lelkesedés, ez az optimizmus, ez a tenniakarás talán a legfőbb záloga az SZKP XXVII. kongresszusán kitűzött program megvalósításának, a legnagyobb töke, amivel egy társadalom rendelkezhet, semmi mással nem pótolható energia. A derűlátás - szerencsére - sokkal „ragályosabb“, mint a pesszimizmus, a mindenbe beletörődés, a passzivitás. Magával ragadó, óriási akadályok leküzdésére képes erő. Talán mindez kicsit patetikusan, fellengzősen hangzik, de hiszem, higgyük, hogy nem az. Volt már ebben az országban olyan „Tíz nap, amely megrengette a világot“. Most olyan fiz napnak - és előzményeinek- lehettünk tanúi, amely megmozgatta, magával ragadta ezt az országot. Az emberek jogosan érezték úgy, hogy ami történik, az értük történik, az ö javukra, a jobb, a békés jövő érdekében. A külföldi delegációk vezetőinek felszólalásában volt egy visz- sza-visszatérő gondolat: Ez nemcsak a szovjet kommunisták, a szovjet emberek kongresszusa, hanem minden békeszeretö, haladó emberé is, éljen bolygónk bármely részén. Világos válasz ez arra a kérdésre, mi a szerepe, hol a helye korunkban a világ első szocialista államának, lenini kommunista pártjának. Az oldalt írta: GÖRFÖL ZSUZSA • A szovjet kommunisták tanácskozását a legfiatalabb nemzedék színes, kedves műsorral köszöntötte (ŐSTK-felvételek) Gus Hall, az USA Kommunista Pártjának főtitkára (középen) és Henry Winston, a párt elnöke a kongresszusi küldöttek egy csoportjával • Ada Rogovceva a tanácskozás szünetében Színésznő a kongresszuson Szőke, törékeny, komoly barna szemekkel, mosolygós gödröcskékkel az arcán. Érveit élénk gesztusokkal kíséri, majd hirtelen felkapja a fejét: - Jól mondom? Én így érzem. Ada Nyikolajevna Rogovceva. A Leszja Ukrajinka nevét viselő Kijevi Állami Akadémiai Orosz Drámai Színház tagja. A Szovjetunió nemzeti művésze, Sevcsenko-dijas. Az SZKP XXVII. kongresszusának küldötte. A tanácskozás harmadik napján találkoztunk.- Kijevben 230 ezer kommunista van, s én nagyon boldog vagyok, hogy képviselhetem őket a kongresszuson. Még csak két és fél nap telt el, de azt hiszem, nem kockáztatok, amikor kijelentem: egy történelmi jelentőségű tanácskozás részese vagyok. Örülök, hogy a politikai beszámoló jelentős területként értékeli az ország kulturális életét, nagy figyelmet szentel nekünk, művészeknek és munkánknak. Mi is az útkeresés időszakát éljük, ránk is hatnak a társadalmat mozgató új irányzatok. S bár a formák minden művészeti ágban változnak, a lényeg- a művészet pártossága és nemzeti jellege - változatlan. Ada Nyikolajevna szerint a színháznak együtt kell lélegeznie a korral, úgy kell változnia, megújulnia, ahogy változik a közönség. A nézőtérre ma már egészen más emberek ülnek be, mint akár néhány évvel ezelőtt: szélesebb a látókörük, magasabb az általános műveltségük és- természetesen - nagyobbak az igényeik is. A kijeviekre ez különösen vonatkozik, hiszen az Ukrán SZSZK fővárosa jelentős kulturális központ a maga 12 színházával, számtalan filmszínházával, több mint száz művelődési házával, vagy 80 múzeumával, 1340 könyvtárával. A városban 550 Lenin- és Állami-díjas művész, a Szovjetunió több mint 30 nemzeti művésze él és dolgozik. Szóba kerül, hogy Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban működnek olyan ukrán emigráns szervezetek, amelyek tevékenysége Szovjet-Ukrajna, az egész Szovjetunió ellen irányul. Rágalmazzák az országot, a köztársaságot, harcra hívnak fel valamiféle ,.szabad“ Ukrajnáért, azt állítva, hogy az ukránokat elnyomják, veszélyben a nyelvük és kultúrájuk. A legszomorúbb az egészben, hogy a hivatalos washingtoni körök nyíltan támogatják ezeket a rágalmazókat.- Nem értem - mondja a művésznő -, hogyan lehet a közismert tények ellenére ilyen valótlan állításokat terjeszteni. Mert vegyük csak az én példámat: ukrán nemzetiségű, ukrán anyanyelvű vagyok. A színházban - mint neve is mutatja - oroszul játszom. A rádióban viszont már ukrán nyelven szólok a hallgatókhoz, és ukránul adok elő a színművészeti főiskolán is. Még sosem éreztem hátrányát annak, hogy ukrán vagyok, annál inkább előnyeit ennek a kétnyelvűségnek. Meglepődöm, amikor még komolyabb vizekre evezünk: Ada Nyikolajevna fájlalja, hogy az elmúlt években visszaszorultak a kulturális beruházások. Egy színésznő ilyen dolgokkal is foglalkozik? - Természetesen - válaszolja.- Hiszen ez közvetlenül érint engem is, a kollégáimat is. Nem hiszem, hogy tudatos lett volna a szociális-kulturális szféra lebecsülése. Egyszerűen arról volt szó, hogy míg mindenki számára egyértelműen világos: gyárakat, lakásokat kell építeni, addig egy színház vagy egy mozi felépítését alaposan meg kellett indokolni, s az építés nem is tartozott a helyi tanács hatáskörébe, kiegészítő jóváhagyásokat kellett szerezni. Ahogyan egy jó színésznőhöz illik, kitűnő memóriáját bizonyítandó máris idézi a politikai beszámoló vonatkozó sorait: ,,A szellemi, kulturális élet irányítása nem egyszerű dolog, tapintatot igényel, megköveteli az alkotómunka természetének ismeretét, az irodalom és a művészet szeretetét, a tehetség iránti tiszteletet. “- Hogyan egyezteti össze egy színésznő a pártmunkát a fárasztó próbákkal, az esti fellépésekkel?- Néha hadilábon állok az idővel, de különben ez nem jelent problémát. A művész ugyan más eszközökkel, de ugyanazért harcol, mint a munkás, a paraszt, a mérnök, a tanár. Az egyik az emberek anyagi, a másik szellemi színvonalának emelését szolgálja. A kettő csak együtt vezethet a közös célhoz: az új kor új emberének megteremtéséhez.
