Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
► t L épteinek, mozdulatainak eleganciájával togott meg. Azzal, ahogy lefelé jött a lépcsőn. Ahogy asztalhoz ült. Ahogy a szájához emelte a csészét.- Bolond nap volt ez a mai - sietett megjegyezni. - Délig a kocsimat ápolgattam, délután meg takarítottam, és ügyes-bajos dolgaimat intézgettem. Fel is pörgettem magam, érzem. Még jó, hogy dolgozom este. Legalább megnyugszom.- Én meg azt hittem: a bemondószobában idegeskedik a legtöbbet.- Nem, nem. Magam sem értem, hogy lehet ez, de amint szemben ülök a kamerával, mintha kicseréltek volna. Mintha megnyomnának egy gombot a lelkemben. Jó, nem azt mondom, hogy vigyorogni kezdek, hisz egyébként sem vagyok hahotázó típus, de a dobozban minden jóra fordul. Ott még a fogfájásom is elmúlik.- És ha most pedagógus lenne..., mit gondol, nyugodtabb életet élne?- Nem lennék pedagógus. Nem is akartam az lenni soha. Külkereskedelmire jelentkeztem, de hiába. Másodszorra sem vettek fel. De mert tanulni akartam, a tanárképzőt is megpróbáltam. Oda rögtön bejutottam. Pedig a katedra akkor sem vonzott. Ha nincs a tévé, akkor ma idegenvezető vagyok. Egyébként jól ismerem a pedagógusok helyzetét, hisz nemcsak az anyám, a húgom is az.- Lassan hat óra lesz, azt mondta, fél hétre bent kell lennie. Hol? A sminkszobában?- Nem. A híradószobában. Leülök, nekiállok kötni egy keveset, s közben nézelődöm. Valósággal élvezem azt az óriási nyüzsgést, ami ott van, a szerkesztők évódé- sét és a készülődés mindennapi Találkozás Endrei Judittal- Biztos azért, mert tudja: kisujjában a szakma.- Dehogyis van a kisujjam- ban... Annyi mindent nem tudok még! És ami még ennél is jobban fáj, az az, hogy érzem: a gimnázium negyedik évében sokkal tájékozottabb voltam, mint ma. A földrajz, a biológia, a történelem volt a mindenem. A matekot utáltam. Az gyötrelem volt. Örült gyötrelem. Aztán jött a tanárképző főiskola, a magyar-orosz szak, majd az egyetem, megtanultam, hogy kell idegen nyelvet tanítani, verset elemezni, de ki tudja, értek-e még hozzá? A tévében a vetélkedőket szeretem. Azt, hogy kapok egy száraz forgatókönyvet és rajtam múlik: játékos hangulata lesz-e a műsornak, vagy csak egy hosz- szúra nyújtott vizsga sikeredik belőle. Mert más a hírolvasás és megint más egy vetélkedő.- Elhiszem. Az egyik unalmas, a másik izgalmas.- Szó se róla. Én a híreket sem unom. Nyolc éve végzem ezt a munkát és nyolc éve imádom. De egy vetélkedő, egy divatbemutató vagy egy irodalmi est, az mégis csak más. Ott többet adhatok magamból. Ott nem a kamerával, hanem a résztvevőkkel kell kontaktust teremtenem. S amíg a híreknél a lehető legobjektívebb hangon , mindenféle fanyalgás vagy lelkesedés nélkül a hírszerkesztő szavait kell felolvasnom, a magazin műsorokban a magam szövegét mondhatom. Ettől aztán minden nap valami újat, valami mást tartogat.- És az éjszakák? Azok milyenek?- Ha nem rágódnék annyit, biztos, könnyebbek lennének. Bár az utóbbi időben nem is bánkódom annyit, mint korábban. Ha valami bánt, azt mondom: nyugi, Endrei, aludj rá egyet és ez a seb is beheged. Nekem az a legnagyobb bajom, hogy mindent hibátlanul, nagyon jól szeretnék csinálni. Már kiskoromban is ilyen voltam... Anyám iskolaigazgató volt egy kis faluban; akármibe kezdtem is bele, nekem győznöm kellett, én nem hozhattam szégyent a fejére. S valami hasonlót érzek ma is: ha új műsort bíznak rám, úgy izgulok előtte, hogy képes vagyok pánikot kelteni a családban. lázát. Aztán hét előtt pár perccel megkapom a híreket, egy egész paksamétát, bejelölgetem magamnak a szüneteket, majd összeolvassuk a szöveget és negyed nyolckor lemegyünk a stúdióba. Bevilágítunk, hangpróbát tartunk és már kezdődik is a híradó.- Ahol csak a hangját hallom, anélkül, hogy látnám is. A második kiadásban viszont már az arcával is jelen van. Sokáig tart, amíg kisminkeli magát?- Percek alatt kész vagyok. Az én arcom ugyanis annyira szabálytalan, hogy ha órákig pepecselném, akkor sem lenne más. Egyetlen szerencsém, hogy fotogén vagyok. A szeplöimet pedig nem titkolom.- És a bakikat?- Azokat sem. Már mondom is a legnagyobbat: évekkel ezelőtt „eltemettem“ egy akkor még élő, neves magyar zeneszerzőt. A negyedévi prémiumot természetesen megvonták tőlem, de nem is ezen bánkódtam, hanem azon, hogy hogyan követhettem el ekkora hibát. Egyébként megfigyeltem magamon, hogy a nehezen kimondható idegen szavakkal sosincs elakadásom, az én nyelvem a köznapi szavakba törik bele. Kezdetben azt praktizáltam, hogy könnyebb szóval helyettesítettem a nehezet, de a hírszerkesztő rajtacsípett és azt mondta: ezt nem lehet, tessék kiküszöbölni a nehézségeket. Mostanában egyetlen szótól félek csupán: a Madridtól. Egyszer gabajodtam csak bele, de azóta mindig megijedek, ha meglátom a papíron.- Ha százszor, ezerszer kimondaná ...- Az még rosszabb lenne. Nekem a rádió, a színpad, a film alá olvasás sokkal nagyobb rutint ad, mint az örökös ismétlés, vagy a hangos felolvasás. Én a munkával tartom formában magam.- Végül is milyen ez a munka: nehéz?- Én annyira szeretem, hogy nem érzem annak. Pedig mondom, néha úgy izgulok, hogy az egész család velem együtt idegeskedik. Kérlel is a nagyanyám éppen eleget: maradj itthon, ne kezdj megint valami újba, olvass, szórakozz, élvezd a lakásodat... De mit csináljak, ha nekem a tévé a mindenem. SZABÓ G. LÁSZLÓ szmppmopuh IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIH^ Vagy négy évtizeddel ezelőtt született meg a rádiós „családregény“, amelynek az volt a legfőbb jellemzője, hogy a lassan hömpölygő cselek- ményű mű rendszeresen - általában hetente egyszer és mindig ugyanabban az időben - került adásba. Ezek a végtelenített sorozatok hamar megnyerték a hallgatók tetszését, hiszen néhány adás után szinte családtagként üdvözölték otthonukban a sorozat hőseit. A rádiós sikerek láttán nem sokáig tétlenkedett a televízió sem, ő is készíteni kezdte a maga sorozatait. Azonban a tévés felvételtechnika gyökeresen különbözik a rádióstól: míg a rádióban a szereplők nem láthatók, így a hallgató nem veszi észre, hogy olvassák a szöveget, a tévé esetében ez lehetetlen. Nemcsak hogy tökéletes szövegtudásra van szükség, de díszletekre, jelmezekre, világításra is, ami nagymértékben megnöveli az előkészítési és a felvételi időt. Tehát a hetente jelentkező tévés sorozatok készítőinek egy sor műszaki akadállyal kellett szembenézniük. Ennek megfelelően az első sorozatok csak néhány részből álltak, de aztán - a képmagnó elterjedésével és a felvételtechnika egyszerűsödésével párhuzamosan - megjelentek az első tizenhárom részes sorozatok vagy ezek egészszámú többszörösei. Sokan a tizenhármas számnak, babonás jelentésének tulajdonították, hogy a legtöbb sorozat pontosan ennyi részből áll, pedig a magyarázat ennél sokkal prózaibb: tizenhárom hét pontosan egy negyedév. Tekintve, hogy a legtöbb sorozatfilmet hetente egyszer szokták vetíteni, természetes, hogy a televíziós piacon a negyed-, fél- vagy egészéves sorozat iránt nyilvánul meg a legnagyobb kereslet. A nézők körében a televíziós családregények legalább akkora sikert arattak, mint rádiós „társaik", ami újabb epizódok elkészítésére ösztönözte az alkotókat. Ennek eredményeképpen az elmúlt évtizedekben már többszáz részes sorozatok is készültek. Amilyen örömmel és lelkesedéssel fogadta a nézők zöme a sorozatokat, legalább annyira fanyalgott a kritika: a alkotók szemére vetették, hogy nem mutatják be a szereplők cselekedeteinek mozgatórugóit, a felvetett kérdéseket csak felszínen tárgyalják stb. Hamarosan meg is született a műfaj gúnyneve: szappanoperának nevezték el, utalva a tényre, hogy délutáni mosás közben is - a műsor nézését a csavarás és az öblítés idejére épphogy csak megszakítva - követni lehet a cselekményt. Bár a kritikusok karának lényegében igaza volt, hiszen egy százrészes sorozat szükségszerűen nem lehet csehovi mélységű, csupán azt nem vették észre, hogy egy új műfaj születésekor egy másik műfaj értékrendje alapján vonják kérdőre az alkotókat. Mert a nagysorozattal új televíziós műfaj született, hiszen aligha elképzelhető, hogy egy moziban, mondjuk, minden kedd este arra várjon a néző, hogy most megnézheti az Onedin család legújabb epizódját. A műfaj megjelölése a mai napig fennmaradt, bár a nézők körében általánosan nem terjedt el. Pejoratív élét azonban kikezdte az idő, hiszen ma már a legvérmesebb kritikus sem háborog az ilyen sorozatok láttán, sőt, olykor még tetszik is neki. A szappanopera legfőbb jellemzője, hogy van eleje, általában vége is, de hogy ez utóbbi mikor következik be, az a nézőktől függ. Amerikában már vannak sorozatok, amelyek évtizedekkel ezelőtt elkezdődtek, és hogy meddig tartanak, senki sem tudja, mivel állandóan új részeket forgatnak hozzájuk. A nagysorozat mindig önálló epizódokból áll. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyes részeket tetszés szerint fel lehet cserélni egymással, mivel bizonyos folytonosság megfigyelhető. De minden egyes epizód egy meghatározott kérdéssel foglalkozik, a konfliktus a végén meg is oldódik. Ennek megfelelően egyes részek akár ki is hagyhatók. Például a hires-nevezetes Onedin család eredeti százhetven részéből a Magyar Televízió harminc- egynéhányat sugárzott. A tévés sorozat a múlt századi családregény, a „saga“ sémája szerint készül: van egy vagy két abszolút főszereplője, a legtöbb esetben a családfő vagy a család valamelyik érdekes tagja, az ő személye köré épül az egész cselekmény. Még azokban az epizódokban is meghatározó szerepe van, amelyekben meg sem jelenik. A nagysorozat alapja a jó forgatókönyv és a dramaturgiai fogások alapos ismerete. Gördülékeny cselekmény nélkül aligha képzelhető el siker. A helyszín a legváltozatosabb lehet, de a szereplők általában a legegyszerűbb emberi kapcsolatokból eredő konfliktusokba keverednek: szinte mindig a szakmai rátermettség, erkölcsi tartás, a barátság, a szerelem, a születés és a halál a fő téma. Ez könnyebbé teszi a néző számára, hogy azonosuljon a szereplőkkel, hiszen hétköznapi életében is ugyanezekkel a kérdésekkel találkozik - csak éppen az életben nem rendeződik el minden. A főszereplő rokonszenves, de külső megjelenésében ritkán különbözik az átlagembertől - ez a néző lelki azonosulásának további alapja. Persze van benne elég erő és kitartás ahhoz, hogy terveit végül is valóra váltsa, ami nemcsak az iránta érzett rokonszenvet növeli, hanem egyben modellértékű is a néző számára. Tehát a szappan- opera egy természetes nézői igényt elégít ki: a kikapcsolódás utáni vágyat. Ezért felesleges számon kérni tőle a tévédrámák jegyeit, ugyanígy kiebrudalását követelni a képernyőről. Már csak azért is, mivel egyike azoknak a tévés műsoroknak, amelyek a nézők legszélesebb rétegeinek az ízlésével találkoznak, kortól, nemtől, műveltségi szinttől függetlenül. így aztán a legtöbb szappan- opera egy-két éves eltéréssel végigsöpör szinte a világ valamennyi képernyőjén. A műfajnak több hazai képviselője is van, legjellemzőbb a Kórház a város szélén cimű sorozat esete. Eredetileg tizenhárom részesnek készült, így is került Európa-szerte a képernyőre. A sorozat osztatlan sikerén felbuzdulva külföldi filmstúdió kereste meg a szerzőt és az alkotókat, felajánlva a további részek finanszírozását. így készült el - rendhagyó módon - újabb hét rész, betekintést nyújtva a szereplők további életébe. Mivel az alkotók ezúttal is pontosan betartották a műfaj minden alapszabályát, a várható siker nem is maradt el. A nagysorozatnak tehát meglehetősen gazdag múltja és virágzó jelene van. Nem nehéz megjósolni, hogy a jövőben sem csökken a népszerűsége: hírzuhatagos, állandóan változó, rohanó korunkban a biztos pontot jelentik a képernyőn. A néző a tévé elé ülve pontosan tudja, mit várhat az újabb epizódtól, és azt általában maradéktalanul meg is kapja. Természetesen, ha az alkotók komolyan veszik a nézőt, önmagukat és munkájukat. Mert még jó szappanoperát is csak így lehet készíteni. OZOGÁNY ERNŐ Újabb változatban elevenedik meg a képernyőn Don Quijote alakja. Cervantes világhírű regényéből ezúttal a Gruziafilm stúdió készít kilencrészes sorozatot, spanyol televíziós közreműködéssel. A főszerepet Kahi Kavsadze alakítja, Sancho Panzát Mamuka Kikaleisvili személyesíti meg. A filmet, melynek rendezője Rezo Cheidze. Ahalclhe grúz város közelében forgatják. (A CSTK-felvétele) ÚJ SZÚ 14 1986. III. 7.
