Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
ÚJ szú 5 1986. III. 7. Amíg szeretni tud az ember, addig fiatal Hogyan él egy szovjet egyetemista házaspár? A Kask házaspár, Piret és Ivar, az észtországi Tartui Állami Egyetem orvostudományi kara hatodik, végzős évfolyamának hallgatói, elmondják, hogyan élnek, hogyan él ma egy szovjet egyetemista család. Ivar (24 éves): - Gyermekkorom óta az orvos- tudományról ábrándoztam. Amióta az eszemet tudom, mindig gyógyítottam, kötöztem valakit- arról álmodoztam, hogy sebész leszek. Az általános iskola elvégzése után Tartuba mentem, a köztársaság fővárosából, Tallinból, ahol szüleimmel együtt laktam. A Tartui Állami Egyetemen van Észtországban az egyetlen orvostudományi kar, és sok pályázóval szemben kellett helytállnom, hogy beiratkozhassam ide. Megfogadtam: aszkéta módjára fogok élni. A nők, bizonygattam, elvonják a férfiak figyelmét a nagy feladatokról és a komoly céloktól. De... két hónappal a tanítás megkezdése után az egyik előadáson megpillantottam Piretet - és elvesztem! Állandóan a nyomában jártam, s igyekeztem elvenni a többi fiú kedvét attól, hogy évfolyamunk legszebb hallgatónójének, udvaroljon. Majdnem az egész ösztöndíjamat virágra, kávéra, süteményre költöttem, és nemigen gondoltam a mindennapi kenyérre, hiszen a fedél a fejem fölött - mármint a helyem a diákotthonban - havonta csupán két rubelbe került, vagyis, ha éppen nem Pirettel voltam, buzgón tanultam: mivel ha hármast kapok a vizsgán akkor elveszíthettem volna az ösztöndíjamat - ez pedig felér egy szerencsétlenséggel. Piret „ostroma“ sikerrel végződött: másfél év múlva beleegyezett abba, hogy a feleségem legyen. Piret (25 éves): - Pompás esküvőnk volt. A régi hagyomány szerint sapkákat erősítenek annak az autónak a motorház-fedelére, amelyben az ifjú házasok ülnek. Tartuban már hozzászoktak ehhez: a 110 ezres városban minden negyedik lakos diák, és az egyetemista esküvő nem megy ritkaságszámba: rendszerint szerény, de nagyon vidám. A mi esküvőnk sem volt kivétel. Barátainktól és rokonainktól ajándékba kaptuk mindazt, amire a háztartásban eleinte szükségünk volt: edényt, lakásfelszerelést, takarókat. Manapság egyre gyakrabban ajándékoznak pénzt az ifjú házasoknak - vegyétek meg magatoknak azt, ami kell, mondják. Úgy vélem, ajándékot kapni kellemesebb... Másnap reggel Jaltába repültünk. Az észt utazási iroda ilyen egyhetes utakat szervez az ifjú házasok számára: minden gondot magára vállal - a szállodai elhelyezést, étkeztetést, kirándulásokat - mégpedig kedvezményes áron. Milyen gyorsan repül az idő! Úgy tűnik, nemrég fürödtünk a Fekete-tengerben, pedig már több mint három év telt el azóta: 1982 nyarán házasodtunk össze... Ivar: - Amikor megérkeztünk Jaltából, egyszerre két probléma tornyosult elénk! Az első: hol lakjunk? Lakhattunk volna Piret szüleinél, de saját otthonra vágyódtunk. Lakhattunk volna a diákszállóban, ahol a családos hallgatók külön szobát kapnak. Piret azonban Tartuban született, és sohasem lakott diákotthonban. Miközben gondolkodtunk, találtunk egy lakást, amelyet havi 30 rubelért adtak bérbe. Beköltöztünk. A második probléma: miből éljünk? Kettőnk 45-45 rubeles ösztöndíjából? Ez kissé kevés. Én beálltam egy kórházba orvossegédnek - éjszakai ügyeleteket teljesítettem. (Az egészség- ügyi középkáderek létszáma nem elegendő, és a kórházak szívesen vesznek fel medikusokat.) A havi hét ügyeletért 45 rubelt kaptam. Most is orvossegéd vagyok a városi klinikán, jelenleg azonban, mirít hatodéves hallgatónak jogom van arra, hogy asszisztáljak a műtéteknél - ez gyakorlatot ad, és további mellékkeresettel is jár. Szüleim havonta 50 rubelt küldenek, ez azonban csak ideiglenes segély: mihelyt megkapjuk az oklevelet, lemondunk róla, teljesen „önálló gazdasági elszámolásra“ térünk át. Piret: - A férfiak mégiscsak könnyen hencegnek. Férjem „elfelejtette“ elmondani, hogy szeptembertől fogva én, mint sok más hatodéves hallgató, dolgozom is, mégpedig a sztoma- tológiai poliklinikán (protéziskészítö sztomatoló- gus leszek), és jelentős összeggel gazdagítom a családi kasszát: havi 110 rubellel. Költségvetésünk: mintegy 300 rubel. Úgy vélem, ez teljesen elegendő. Másfél évvel ezelőtt kislányunk született, és életünk attól fogva pontosan két részre oszlott - Trijnu születése előtt és után. Az „előtt“ könnyebb és gondtalanabb volt; az „után“ fáradságosabb, nehezebb... de szebb. „Gyermek egy diákcsaládban! - mondogatták sokan nekünk. - Hiszen még maguk sem álltak talpra!“ Mi azonban szilárdan hittük, hogy megbirkózunk ezzel. Anyagi nehézségeink nem voltak. Az első gyermek születésekor a család 50 rubel összegű, egyszeri segélyt kap. Az egyetem szakszervezeti bizottsága havi 12 rubelt utal ki. Azok az egyetemi hallgatók, akiknek gyermekük van, akkor sem veszítik el ösztöndíjukat, ha hármas eredménnyel vizsgáznak. Mi- sajnos! - kétszer is éltünk ezzel a „kedvezménnyel“. Trijnu életének első évében, mint a Tartui Állami Egyetem más „diákgyermekei“ is, havonta 40 darab 250 grammos gyermektápszert kapott ingyen - gyümölcslevet, pürét. Ennek az ára 30-50 kopejka, az üvegbetét pedig 10 kopejka. A bölcsődében, ahová Trijnu tavaly ősz óta jár, az egyetem szakszervezeti bizottsága fizeti a díjat. Ivar: - Minden szabad időnket a kislányunknak szenteljük. A „társasági életről“ majdnem teljesen lemondtunk. Azelőtt szerettünk szórakozni, gyakran benéztünk egy csésze kávéra a diákkávéházba, amely a még I. Péter idején épült - egy hajdani lőportorornyban van -, most f>edig még moziba is külön-külön járunk, egymás gondjára bízzuk Trijnut. Kiadásainkat szigorúbban tervezzük, Trijnunak ruha és cipő kell, ezért semmiféle mellékkeresetről nem mondunk le. Azt mondhatja: ez prózai dolog. Nem igaz! Ez az élet. Az életben pedig költészet, líra és szépség is van. Mihelyt a lányunk kissé felcseperedik, okvetlenül kisöccse meg húga is lesz- milyen család az, amelyben csak egy gyermek van? Amikor Trijnu születéséről értesültem, éppen az építőbrigádban dolgoztam. Ezüstéremmel tüntettek ki azért, mert évek óta részt veszek ebben a munkában. Az építöbrigád segítséget nyújtott ahhoz, hogy sok újat lássunk - mi például egész Dél-Észtországot beutaztuk. Tagjai elsajátítják az építési szakmákat. Amikor szüleim Tallin környékén házat építettek, láthatták, hogy szakképzett kőműves, ács és tetőfedő vagyok. Az építöbrigád — nagy segítség a családi költségvetésben. A két nyári hónap alatt Piret meg én személyenként 500-600 rubelt kerestünk, és ezt a nagy bevásárlásokra költöttük- televíziókészülékre, hűtőszekrényre, télíkabát- ra. Piretnek aranygyűrűt vettem, amiről már régóta ábrándozott. Piret: - Amikor megismerkedtünk, gyakrabban láttam Ivart, mint most. Sokszor ügyeletes a kórházban, én pedig a poliklinikán dolgozom. Az egyetemi könyvtárba is különböző időben járunk. Mindketten énekelünk. Ivarnak bariton hangja van, és a városi akadémiai férfikórus tagja, én szoprán vagyok, és az egyetem női karában énekelek. Foglalkozásunk is közel hoz bennünket egymáshoz, bár Ivar sebész, én pedig sztomatoló- gus vagyok. Elhatároztuk, hogy gyakorló orvosok leszünk, mivel az embereknek éppen rájuk van legnagyobb szükségük. Ivar: - Egyszer még Piret páciense is voltam: a teniszlabda kiverte az egyik fogamat, és a feleségem pompás műanyagfogat tett a helyébe - meg sem lehetett különböztetni a többitől. A kezelés formaságait szabályosan intéztem el- 40 kopejkát fizettem be a poliklinika pénztárába ( a fogpótlás országunkban fizetett egészségügyi szolgáltatás). Piret: - Arra a kérdésre, mi a boldogság, mindenki különbözőképpen válaszol. Én meg a férjem azt gondoljuk: a boldogság az, hogy szeretjük egymást, a kislányunkat, otthonunkat, munkánkat, amely megelégedéssel tölt el bennünket. Amíg pedig az emberek szeretni tudnak- addig fiatalok. Én meg Ivar tehát sohasem öregszünk meq... JELENA ZONYINA E gyesek talán paradoxnak tartják, de tény, hogy a hetvenes évektől az Egyesült Államok több szovjet licencet vásárolt, mint a Szovjetunió amerikait. Igaz ugyan, egyes nyugati sajtóorgánumoktól eltérően, a Szovjetunióban senki sem von le ezen az alapon olyan következtetést, hogy az Egyesült Államok „technológiailag elmaradott“ volna, bár van ok arra, hogy elgondolkodjunk. Annál inkább, mivel gyakran olyan szovjet technológiai elgondolások és megoldások átvételéről van szó, amelyek valósággal forradalmasítják a termelést. Például, néhány nagy amerikai cég - a Kaiser-Aluminium, a Dupont de Nemour, a Reynolds és mások-megvásárolták az elektromágneses erőtérben való alumíniumolvasztásnak, a nagyolvasztók párologtatásos hűtési rendszerének szovjet licenceit, az alumínium-szilíciumötvözetek gyártási technológiáját. Mindezek olyan folyamatok, amelyek gyökeresen megváltoztatják a gyártás jellegét, és nagy gokra. Ezért pedig az Egyesült Államoknak - tárgyilagosan szólva - ugyanolyan érdeke fűződik a másik társadalmi rendszerhez tartozó államokkal való tudományos-műszaki és kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok fejlődéséhez, mint a Szovjetuniónak. A világ tudósainak negyedrésze a Szovjetunióban dolgozik. Itt több mint 5500 tudományos és kutatóintézetben végeznek kutatásokat, gyakorlatilag a tudomány és technika valamennyi területén. Ez az ország hatalmas tudományos-műszaki potenciálja. A Szovjetunió Találmány- és Felfedezésügyi Állami Bizottsága évente nem kevesebb, mint 80-85 ezer találmányt vesz nyilvántartásba. A legértékesebbek közülük, azok, amelyek széleskörűen elterjedhetnek a világon, a Licenzintorg készletébe kerülnek - ez a szervezet képviseli a szovjet feltalálók, vállalatok és intézmények érdekeit a szabadalmak és a know-how világpiacán. A Licenzintorg, mint vezérigazgatója, Valerij Ignatov közölte, ma 40 technológiai csere gazdasági hatással járnak. Az ilyesfajta példákat folytatni lehet. A folyamatos acélolvasztás, a villamossalakos újraolvasztás, a diffúziós hegesztés, a szén földalatti elgázosítása, a száraz kokszolás módszere - mindezek olyan szovjet megoldások, amelyeket licenc-megállapodások alapján sok más országban is használnak. A technológiacsere ma a nemzetközi kapcsolatok egyre fontosabb területévé válik, s mind több ország vesz benne részt. Ez objektív folyamat, széles körű nemzetközi tudományos-műszaki együttműködést és termelési kooperációt igényel, kölcsönösen előnyös feltételekkel. Egyetlen ipari állam - bármennyire hatalmas és gazdag legyen is - sem állhat az élen a tudományos-műszaki haladás valamennyi szakaszán. Többek között az Egyesült Államok sem. Az amerikaiak manapság az elektrotechnikában, egyszóval a tudományos-műszaki haladást meghatározó sok ágazatban elmaradnak például Japán mögött. Csehszlovákiában és más kisebb-na- gyobb országokban a tudomány és a mérnöki technika jó néhány élenjáró eredményt ért el. Úgyhogy az az idő, amikor az amerikai technológia mintakép, mérce volt, már a múlté, bár az Egyesült Államok általában a technológia és még inkább az ipar terén továbbra is vezető szerepet tölt be a tőkés világban. Jelenleg az amerikai cégeknek szintén szükségük van a más országokban, többek között a Szovjetunióban is létrejött technológiai újdonsáSzámítógépek, színes televíziók — szinte a Szovjetunió minden iskolájában az oktatás megszokott sedégeszközei- vé váltak. Ilyen szempontból kiváló háttérrel rendelkezik például a kujbisevi 43-as számú alapiskola: az informatika és számítástechnika oktatását segítő kabinet felszereltsége rendkívül magas színvonalú. Az itteni gyerekek tehát jó alapokat kapnak a továbbtanuláshoz. Felvételünkön: a kilencedikesek azt ellenőrzik, helyesen oldották-e meg a házi feladatot. ország több mint kétezer cégével és intézetével tart fenn kereskedelmi kapcsolatot. A legaktívabb partnerek között olyan általánosan ismert cégek vannak, mint a japán Kobel Steel és Nippon Steel, a nyugatnémet Gute- hoffnungshütte és Schlemann-Sie- mag, az olasz Italimpianti, Goldoni és más cégek. Manapság mintegy 60 állam folytat együttműködést a Szovjetunióval a tudomány és a technika terén, közülük 20 fejlett tőkés ország. Az NSZK-val, Franciaországgal, Olaszországgal, Finnországgal, Svédországgal, Svájccal, Ausztriával fejlődnek legaktívabban a kapcsolatok. A tudományos-műszaki kapcsolatok szükségképp ahhoz vezetnek, hogy kereskedelmi alapon különböző formájú együttműködés alakul ki. A Szovjetunió partnerei között itt olyan világhírű cégek vannak, mint a Mannesmann, Siemens, Krupp, Gildemeister, Hoechst, BASF (NSZK), a Renault, Rhone-Poulenc, Alstom- Atlantique (Franciaország), a FIAT, Montedison, ENI, Finsider (Olaszország) és mások. A legutóbbi években az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata - mint ismeretes - mondvacsinált és főként politikai ürügyekkel számos olyan intézkedést tett, amelyek korlátozzák a tudományos-műszaki és kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat a Szovjetunióval. A gyakorlat megmutatta, hogy azok a célok, amelyeket ennek során Washington kitűzött vagy szorgalmazott, elérhetetlennek, irreálisnak bizonyultak. A Szovjetunió megfelelő technológiai és ipari sebez- hetetlenséggel rendelkezik ahhoz, hogy ne kelljen engednie semmiféle politikai provokációnak, sem az „erővel történő nyomás" taktikájának. Meg aztán a genfi szellem is arra késztet, hogy kritikai szemléletet tanúsítsunk a nemzetközi élet szabályaitól való olyan eltérésekkel szemben, mint a „gazdasági szankciók“, a „technológiai blokádok" Úgy véljük, ezen a téren is a legkomolyabb figyelmet érdemli az a beszéd, amelyet Mihail Gorbacsov mondott az amerikai-szovjet kereskedelmi és gazdasági tanács 1985. decemberében Moszkvában rendezett ülése alkalmából a Kremlben adott ebéden: Arra szólította fel az illetékeseket, hogy távolítsák el azokat a manapság létező, diszkriminációs sorompókat, amelyek az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti nagyméretű üzleti kapcsolatok útjában, valamint a Kelet és a Nyugat között vannak. Ez a felhívás úgy értékelhető, mint Moszkva jóakaratának újabb bizonyítéka. Olyan lépés, amely a szovjetamerikai kapcsolatok további javulását és a világ politikai légkörének általános enyhülését szolgálhatja. JURIJ KANYIN Az oldalt az APN anyagaiból í állítottuk össze
