Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-14 / 7. szám

ÚJ szú 15 A La Manche-csatorna a világ egyik legforgalmasabb vízi útja. A brit, francia, holland és belga kikötőket napi 22 rendszeres hajójárat köti össze egymással, s több mint 500 azoknak a tengeri hajóknak a száma, amelyek itt naponta áthaladnak. Ehhez hozzá kell számítani az üdülőhajókat, a magánjachtokat és csónakokat. Főleg a nyári szezonban van túlterhelve a csatorna, ami természete­sen cseppet sem válik a közlekedés biztonságának a javára. Ez is az egyik oka volt annak, hogy már évek óta keresték e „vízi akadály“ leküzdésének új módjait. Több nekirugaszkodás és kudarc után január 20-án az északfranciaországi Lilié­ben Francois Mitterrand francia köztársasági elnök és Margaret Thatcher brit kormányfő megállapodott abban, hogy a szigetországot vasúti alagutakkal kötik össze az „öreg kontinenssel“. Úgy tűnik, a két ország vezetői most egészen komolyan gondolják a dolgot. A korábbi hasonló elhatározások gazdasági, illetve politikai okok miatt lényegében csak papíron maradtak... út is, amelyen keresztül a szervizmun­kálatokat is ellátnák. A személygépkocsikat, autóbuszokat és kamionokat különlegesen kiképzett vasúti kocsikon szállítanák ingajáratban. Egy-egy vonat 10 percenként indulna, s eleinte óránként ezer gépkocsit juttatna el a Dover melletti Cheritonból a Calais- hoz közeli Frethunbe és fordítva (később 4 ezerre nőhetne ez a mennyiség). A gépkocsivezetők helyükön is marad­hatnak, vagy a vonat büféiben frissíthetik fel magukat. Az út a La Manche-csatorna alatt előreláthatólag 30 percig fog tartani. Közvetlen Párizs-London expresszvo­natok beiktatását is tervezik, s így a két AZ ELSŐ PRÓBÁLKOZÁSOK Gyakran elhangzik a témával kapcso­latban, hogy Napoleon Bonaparte volt az első, aki a La Manche-csatorna alatti alagút megépítését javasolta. A 19. szá­zad elején rendelkezésre álló technikai eszközök ezt aligha tették volna lehetővé, ám a fő ok, amiért a terv nem valósult meg, az a brit-francia „hagyományos“ ellenségeskedés, a francia csapatok in­váziójától való félelem volt. Azóta két alkalommal is kísérletet tet­tek az alagútfúrásra, ám megint csak az angolok szüntették meg a már megkez­dett munkálatokat. Először 1880-ban láttak munkához Dovertől nyugatra. Az alagútépítés ellen tiltakozó lakosság erre pánikhangulatot keltett: mi lesz, ha a francia egységek lerohanják így a szigetországot? A nagy tüntetések láttára a londoni kormány visszakozott, az építési munkálatokat le­állíttatta. Akkor már készen volt egy jó másfél kilométeres szakasz, s állítólag ma is teljesen száraz, nem szivárog a ten­gervíz. A második konkrét kísérletre 1974-ben került sor, az akkori konzervatív kormány határozta el brit részről a régi tervek megvalósítását. A helyébe lépő munkás­párti kormány azonban 1975 elején úgy döntött, leállítja a munkát, mivel egy ilyen építkezés költségei meghaladják az or­szág lehetőségeit. Amíg erről folyt a vita, 350 méter hosszúságú alagutat már ki­fúrtak. ELVETETT TERVEK Az „alagútláz“ legutóbb 1981-ben tört ki ismét, azt követően, hogy az év szeptemberében tartott találkozóján a konzervatív brit miniszterelnök-asszony és a francia szocialista párti államfő - számos gazdasági és politikai kérdés­ben ellenkező álláspontjukra való tekintet nélkül - azt a véleményét fejezte ki: mindenképp létre kell hozni a szárazföldi összeköttetést Nagy-Britannia és Francia- ország között. Elhatározták, ismét meg­vizsgálják az erre vonatkozó terveket. Négy és fél év telt el a mostani elhatá­rozásig, s nyilván alapos megfontolás után a kevésbé impozáns, ám a legol­csóbb változat mellett döntöttek a két ország vezetői. De milyenek is voltak az elvetett tervek? A legimpozánsabb - és legköltsége­sebb - az ún. SrurrneZ-változat volt, ami híd és alagút kombinációját feltételezte (innen is a név: bridge - híd, tunnel-alag- út). lan MacGregor, a British Steel Cor­poration nagyhatalmú elnöke terjesztette elő. A vonatok két sínpáron haladtak volna egy előre gyártott elemekből készí­tett, a tengerfenékre helyezett - vagy egy fúrt - alagútban. A gépkocsik kétsávos hídon haladtak volna a két part közelé­ben felépített egy-egy mesterséges szi­get között. Itt az út spirál módjára eresz­kedett volna alá az alagútba, amely pár­huzamosan haladt volna tovább a parto­kig a vasúti alagúttal. Ez a változat 1980- as árakon az International Herald Tribune szerint 8 milliárd dollárba került volna, s ha figyelembe vesszük a megépítésére szánt 9-10 év inflációját, ez az összeg elviselhetetlenül nagyra nőtt volna. A terv bírálói emellett azzal is érveltek, hogy a gépkocsik számára készült alagútban szeilőzöaknákat kellene építeni, s ezek a híd pilléreivel együtt problémákat okoz­tak volna a hajóközlekedésben. A hídon emellett az időjárás egyes időszakokban lehetetlenné tenné a gépkocsik hala­dását. Egy másik terv kizárólag híd megépí­tésével számolt. Az Eurobridge Studies nevű társaság merész és újító javaslata szerint az időjárási hatások ellen teljesen védelmet nyújtó, hatalmas műanyag cső­ben futottak volna 12 sávon a gépkocsik, esetleg egy sínpáron a vonatok. Az új, könnyebb anyagok felhasználása lehető­vé tette volna a hídpillérek közötti távol­ság majd három kilométerre történő meg­növelését - érveltek a terv hívei, ám az ellenzők - a tetemes költségek mellett (1980-as árakban kb. 7 milliárd dollár) - a műszaki kivitelezést egysszerűen lehetetlennek tartották. A harmadik javaslat szintén egy híd megépítését feltételezte, amely nyitott lett volna, s a gépkocsik hatsávos úton közle­kedtek volna rajta. Költségvetése „csak“ 3,5 milliárd dollár volt, ám az 1800 méte­renként á tengerbe „lógó“ pillérek megint csak veszélyeztették volna a hajók biz­tonságát. A GYŐZTES CHUNNEL Győzött az ún. Chunnel-terv (channel -csatorna, tunnel-alagút), amelynek költségeit frankban 30 milliárdra becsülik, s amely 1993-ra elkészül(het). Ez a leg­egyszerűbb változat: két egymással párhuzamos, 6 méter átmérőjű, 37 kilo­méter hosszú vasúti alagúttal számol, s közöttük megépülne egy szellőző alag­főváros közötti útidőtartam a jelenlegi 6 és fél óráról három és negyed órára csökkenne. A költségeket a France-Manche- Channel-Tunnel-Group francia-brit kon­zorciumban egyesült cégek fogják visel­ni. A megállapodás értelmében a csoport 15 éven belül köteles egy közúti alagutat is megépíteni, ellenkező esetben elveszí­ti a vasúti összeköttetés kihasználására és a vámszedésre megszerzett koncesz- szióját. POLITIKAI TŐKÉT? A La Manche két partjának összeköté­se gazdaságilag rendkívül jelentős lenne. A brit-francia kereskedelmi forgalom, il­letve a Nagy-Britannia és Nyugat-Európa közötti áruforgalom meggyorsul és leegy­szerűsödik, jóval olcsóbb lesz. Ezek a tá­volabbi jövő -előnyei, ám az sem egy utolsó szempont, hogy az alagútépítés már a következő években mintegy 75 ezer munkahelyet teremt. S ugye, épp a munkanélküliség az, amely mindkét országban a legsúlyosabb belső gondok közé tartozik. Az acél- és az építőipar is fellendülést vár a megrendelésektől. Margaret Thatcher és Francois Mitter­rand tehát politikai tőkét is kovácsolhat az ügyből, ugyanis mindketten nagy válasz­tási erőpróba elé néznek. (Franciaor­szágban március elején, Nagy-Britanniá- ban jövőre lesznek parlamenti válasz­tások.) Minden jel arra mutat tehát, hogy kö­rülbelül 8 év múlva „száraz lábbal“ lehet majd átjutni a kontinensről Nagy- Britanniába. Margaret Thatcher január 20-án Lille-ben „történelmi pillanatról“ beszélt, ám az örök tamáskodók arra em­lékeztetnek, hogy Napóleon óta nem si­került összehozni az alagutat, s - minő véletlen! - szintén január 20-ára (1975- ben) esett az a brit döntés, amely leállí­totta a mostanihoz hasonló államközi szerződés alapján megkezdett, s már 15 hónapja folyó munkálatokat... P. G. Thatcher és Mitterrand a január 20-i megállapodás után derülátó volt... A múlt titkainak kutatói Az UNESCO védnöksége alá tarto­zó 17 természetvédelmi területével a mindössze 111 ezer négyszetkilo- méternyi Bulgária a világon a második helyet foglalja el az Egyesült Államok mögött. Az emberiség kulturális kin­cseihez is hat régi emlékegyüttessel járul hozzá. Az UNESCO listáján ta­láljuk a kazanlaki trák temetőt, a boja- nai templomot, az ivajlovói szikla­templomokat és a rilai kolostort. Az UNESCO Közgyűlésének nemrég Szófiában tartott 23. ülésszaka újabb bolgár javaslat tárgyalását kezdte meg: a Razgrad megye területén lévő Szvestariban feltárt trák temetőt is besorolják az emberiség kulturális emlékei közé. Az ország kedvező éghajlata, föld­rajzi fekvése - az öreg kontinens természetes kapuja és híd a Közel- Kelet felé - már az emberiség törté­nelmének korai időszakában a keleti és a nyugati kultúra találkozóhelyéül szolgált. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy majd minden völgy, folyócska vagy hegyi tisztás rejt magában vala­milyen emléket a római birodalom virágzásáról és bukásáról, Bizánc ha­talmáról és összeomlásáról, a szláv- bolgár állam régmúltjáról, a török kor tarkaságáról. A bolgár archeológiái kutatások sokoldalúak és szerteágazóak. Az emberiség történelmének valamennyi korszakát érintik, a paleolittól napjain­kig. Különösen nagy figyelmet szen­telnek azoknak az időszakoknak, amelyek a bolgár föld fejlődéséhez, az itt élt népek és a környező terüle­tek népei kapcsolatainak megismeré­séhez járulnak hozzá. Diana Gergova, a szófiai Archeoló­giái Múzeum és Intézet tudományos titkára, - aki az ásatásokat végző csoportok munkáját koordinálja - el­mondta, hogy a Várna melletti neolit temetkezőhely immár 10 éve folyó ásatásainak színhelyén gyönyörű arany nyakéket találtak. A Karanovo falu melletti temető feltárása pedig lí'hetővé tette egy olyan kronológiai rendszer megszerkesztését, amelyet egész Délkelet-Európa ásatásainál használnak. Érdekes ásatások foly­nak Djadovo falu közelében. Valószí­nű, hogy a feltárás után fény derül a trákok eredetének titkára. Ez a kér­dés nemcsak a bolgár kutatókat izgat­ja, hanem nemzetközi érdeklődés is mutatkozik iránta. Az ásatásokban ja­pán és holland régészek is részt vesznek az UNESCO által szervezett expedíció keretén belül. Ebben az évben az UNESCO köz­reműködésével szovjet, osztrák, brit, olasz és lengyel régészek dolgoznak a különböző ásatásokon. Nagy segít­séget nyújtanak a szovjet tudósok bolgár kollégáiknak, akiknek többsé­ge a Szovjetunió egyetemein szerez­te meg szaktudását. Zsivka Bizsaro- va, a középkori ásatások vezetője elégedetten beszélt magyar kollégái­ról, Erdei Istvánról, és Sós Ágnesről, akikkel alkalma volt együtt dolgozni. A bolgár archeológia elsősorban saját erőforrásaira számíthat - folytatja Di­ana Gergova. A kutatásokhoz szük­séges anyagi segítséget részben köz­pontilag, részben pedig az egyes megyék költségvetéséből fedezik. Ebben az évben, amikor Ászén és Petr felkelésének 800. évfordulóját ünnepük, az archeológiában különös szerephez jutt a középkor kutatása. A szófiai archeológiái intézet két kihe­lyezett tagozata - a sumeni és a Veli- ko Trnovó-i - összefogtak a kutatások közös folytatására: Pliszka, az első és Preszlav, a második bolgár főváros múltját kutatják. Különösen nagy ér­deklődést kelt a Ravna falunál lévő középkori kolostor, ahol értékes írás­beli emlékeket találtak. A középkori bolgár emlékeket tanulmányozzák az észak-bulgáriai Veliko Trnovo és Cherven, valamint a dél-bulgáriai melniki ásatásokon. (SOFIAPRESS) 1986.11.14.

Next

/
Thumbnails
Contents