Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-14 / 7. szám
Marta Vasziljevna H osszú utat hagytunk magunk mögött a szinte csak sík vidékű Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságban, s közben néztem az erdőket, bennük a fehér nyírfákat, az arrafelé jellegzetes, karcsú faféléket. Eszembe jutottak a nagy honvédő háború partizánharcai, amelyek errefelé bizony sokkal veszélyesebbek lehettek, mint a hegyvidéki tájakon. A Belorusz-hátság az egyedüli, ami „kiemelkedik“ a síkságból, de az is legfeljebb ha eléri a 200-300 méternyi tengerszint feletti magasságot. A partizánoknak csak ezek a fák nyújtottak némi védelmet. S közben szinte állandóan az járt a fejemben, vajon hogyan lehetett csak e fák leple mögött élni, harcra készülni, sőt gyógyítani. A negyvenes évek elejének emberpróbáló tetteiről beszélgettem Minszkben egy volt partizánparancsnokkal meg egy sebészorvossal. ERDŐBEN - SZIKÉVEL Amikor úgy a harmincas évek közepe táján a minszki Vaszilij Pavlovec tizenegy gyereke közül s végzem még most is. Ma már nagymama vagyok, s van két unokám is... • Amikor a találkozóra hívták, azt mondta, hogy éppen gyengélkedik kissé, de feltétlenül jön...- Minden alkalmat megragadok arra, hogy beszéljek a háborúról, hogy azok is tudják, milyen szörnyű, akik nem élték át. S mindent megtegyenek azért, hogy soha ne is kelljen ilyesmit átélniük! FELDERÍTÉS ÉS A VÉLETLENEK... Konsztantyin lljics Domorád 23 éves volt, amikor kitört a háború. Előbb a katonai felderítésnél dolgozott, majd a partizánokhoz irányították, s egy partizáncsoport parancsnoka volt, amely fontos szerepet kapott a hírszerzésben. Olyan történeteket tud, amelyek szinte regénybe illenének.- Volt egy, még 1941 -ben alakult 30-tagú párt- szervezet a felderítóknél, s köztük Marina Malako- vics, aki számos csehszlovák katonát is beszervezett a partizánok közé. Volt azonban köztük egy másik lány, Vera Tabulevics, aki egy érdekes történetben játszott főszerepet. Vera gyakran megfordult Karl Krug őrnagy közelében, aki a begomszki légi katonai körzet parancsnoka volt. Nos, Krug belé- szeretett, és 1943. májusában közölte vele, hogy átmegy a partizánokhoz, egy feltétellel, ha szovjet katonai bíróság elé állítják. Az ígéretet megkapta, aztán a partizánparancsnokság repülőgépén Moszkvába szállították. Ott Krug megfejtette Paulus tábornok titkos iratait, így hazamehetett a háború után, ahol az NDK népi hadseregében szolgált. Csakhogy nem ment egyedül, vele ment Vera Tabulevics is, akit feleségül vett, és gyerekeik is születtek. Később Krug forgatókönyveket is írt az NDK televíziójának.- Egy másik, sajnos tragikus végű történet Hans Strubeé. Ő a minszki vasútállomás parancsnoka volt, és e fontos közlekedési csomópontról jelentős információk voltak birtokában. Markov partizánparancsnok megbízta Zinajda Andrejanovát - aki úgy tíz naponként bejárt Strubehoz gépelni -, hogy szerezze meg az információkat, mégpedig úgy, hogy az írógépbe betesz egy negyedik másolatot is. Egy ízben Zinajda észerevette, hogy Strube rájött, de nem értette miért nem szólt. Viszont Zinajda megijedt, és nem akarta tovább vállalni a megbízatást. ÚJ SZÚ 5 1986.11.14. „Beszélek a háborúról, hogy többé sose legyen...“ a legidősebb, Marta Vasziljevna Pavlovec beiratkozott a belorusz főváros orvosi egyetemére, alighanem fehér, esetleg zöld műtős köpenyről álmodott, s arról, hogy gyógyítani fog valamelyik kórházban. Arról aligha, hogy valahol a pinszki mocsár köze- pén, esetleg ágyúzaj-kíséret mellett kell operálnia. Pedig alig valamivel azután, hogy 1939-ben megszerezte diplomáját, nő létére szokatlanul - behívót kapott. Nyugtalan idők jártak akkoriban, s így lett az első keleti hadsereg sebészorvosa. Aztán hirtelen nagyot fordult a helyzet, nem a keleti, hanem a nyugati határ felöl jöttek a riasztóbb hírek, és átvezényelték a belorusz hadsereghez. Ekkor már 1940-et írtak, s neki a következő esztendő májusának elsejére lánya született. Amikor 1941. június 22-én elkezdődött a háború, még Moszkvában volt. (gy legfeljebb csak a filmekből tudhatta, milyen a háború, de a valóság annál sokkal kegyetlenebb.- Rövidesen hírét vettük, hogy Belorussziát megszállták - emlékezik -, s azt is megtudtam, hogy a fér ^m megsebesült. Utána azt próbáltam kinyomozni, vajon hol lehetnek a szüleim, akikre a lányomat szerettem volna bízni. Ekkor már szerveződtek a partizánalakulatok, ahol az ilyen „civil“ foglalko- zásúaknak, mint én, sok munkájuk akadt. Előbb a Vorosilov-alakulatban, majd a Scsorsz-brigádban szolgáltam. Minszktől 120-160 kilométerre keletre tartózkodtunk kezdetben, s én végig férfiuniformist viseltem. Előbb a terepet készítettük elő, hogy a fegyvereket szállító repülőgépek leszállhassanak. Később egyre gyakrabban bocsátkoztunk nyílt harcokba. Voltam időnként felderítő is, és mindaddig sokféle feladatot végeztem, mígnem 1943-ban Ma- giljovnál egyesültünk a szovjet hadsereggel. • Egy orvos azonban - úgy gondolom - elsősorban gyógyítani akar a leglehetetlenebb helyzetekben is.- Szükség is volt rá. Egyszer egy kis folyócska hídját kellett megvédenünk, mert arrébb egy fontos híd volt egy másik folyón, s a németeknek oda nem volt szabad eljutniuk, [gy szólt a parancs. Addig is végeztünk tipikus partizánmunkát, hidakat robbantottunk, utakat tettünk járhatatlanná, fegyvereket, gyógyszert zsákmányoltunk. Ilyen heves harcokban azonban még nem vett részt az alakulat. Nagy veszteségeik voltak a németeknek, de nekünk is. Aztán egy blokádot is átéltünk az erdőben. A németek bekerítették az erdőt és elkezdték a hajtóvadászatot. Ilyen körülmények között is dolgozni kellett, sokszor végtagokat amputálni, de altatni, érzésteleníteni nem lehetett. Vodkában fertőtlenítettük a „műszereket“, vodkát itattunk érzéstelenítő gyanánt, és a sebesülteket bizony le kellett fogni műtét közben. Egyszer egy parancsnok rohant hozzánk, a kezét mutatta, amputálásra volt szükség. Másnap megpróbálta a bal kezébe fogni a pisztolyt... Aztán csak véget ért. Mikor hazajöttem, a lányom nem ismert meg. 1947 után kezdtem újra - immár konszolidálódó körülmények között a gyógyítást, Markov azonban nem tágított, azt állította, hogy Strube nem ok nélkül hallgat. Ezt követően - már a negyedik alkalommal - Strube arra kérte Zinajdát, hogy vezesse megbízóihoz. Ott elmondta, hogy már apja is tagja volt a szociáldemokrata pártnak, ö, Hans Strube viszont 1933-ban belépett az illegális Német Kommunista Pártba. így aztán később rendszeresen értesültek a minszki vasúti csomópontban történtekről.- Sajnos azonban a német felderítők leleplezték a csoportot 1943. novemberében. Markov ekkor halálos sebet kapott, a nővérét elfogták, majd agyonlőtték, s elfogták Hans Strubét is, akit felakasztottak. Munkájával azonban nagyon nagy segítséget nyújtott a szovjet felderítésnek. További történeteket csak azért nem mondott, mert nagyon gyorsan elszaladt az idő, és valahol egy másik minszki kultúrotthonban pionírok várták. Búcsúzóul még annyit mond: „Bizony vannak meglepő, regénybe illő történetek, azonban a regényírás legyen az írók dolga, ne a háborúé... I Utunk még nem ért véget, amikor a korábban hallott történetek visszapergetésében idáig jutottam. Az erdő fái azonban még mindig hűen követték a széles aszfaltcsík egyenes vonalát. Néztem a fákat, amelyek az ilyen és hasonló történeteket egykoron „láthatták“. Ha beszélni is tudnának, alighanem helyeselnék a két idős partizán nézetét. MÉSZÁROS JÁNOS Konsztantyin lljics regénybe illő történeteket mesél (Jaroslav Tééínsky felvételei) Indokínai kezdeményezés A nemzetközi politikában mindig megkülönböztetett figyelem kíséri a három indokínai ország - Vietnam, Laosz és Kambodzsa - külügyminisztereinek rendszeres konferenciáit. Délkelet-Ázsia, a világ egyik válsággóca problémáinak rendezésére évente, szinte menetrendszerűen terjesztik elő újabb javaslataikat. Az indokínai és az ASEAN-államok közötti bonyolult viszony rendezését - ami önmagában sem lenne könnyű - még nehezebbé teszik a térséghez fűződő amerikai és kínai érdekek. Az ütközőpont természetesen a kambodzsai kérdés, ezt a felek nagyon eltérően ítélik meg, s mint ismeretes, Pekingben a szovjet-kínai viszony „normalizálását gátló három tényező“ egyikének is ezt tartják. Ngouyen Co Thach vietnami, Phoune Sipraseuth laoszi és Hun Sen kambodzsai külügyminiszter (aki egyben kormányfő is) legutóbbi vientianei tanácskozásáról január 24-én nyilvánosságra hozott közleményben az értékelések szerint minden eddiginél átfogóbb és konkrétabb javaslatokat terjesztettek elő a problémák tárgyalásos rendezésére. A dokumentum szerint a népi Kambodzsa kormánya hajlandó párbeszédet kezdeni a khmer ellenzéki vezetőkkel és csoportokkal a nemzeti megbékélés érdekében. Ennek alapvető feltétele a Pol Pot-féle klikk kizárása bármiféle politikai rendezésből. Mint ismeretes, a Vörös Khmerek vezérének, Pol Pótnak a lelkén szárad több mint 3 millió kambodzsai legyilkolása. S ezen az sem változtat, hogy tavaly Pol Pót lemondott a főparancsnokságról és átadta posztját helyettesének, Khieu Samphannak, aki egyébként legalább olyan felelős a népirtásért, mint ő. Pol Pót lemondása átlátszó trükk, nem egyéb taktikai manővernél: így akarták elfogadhatóbbá tenni a közvélemény szemében azt a tényt, hogy például az ENSZ-ben még mindig a polpotisták képviselője bitorolja a törvényes kambodzsai kormány helyét. Erre egyrészt azért volt szükség, mert a véres terrort képviselő Pol Pótot a Nyugaton sem fogadta el mindenki, másrészt pedig, hogy Kambodzsában mindinkább normalizálódik a helyzet a társadalom életének minden területén, s egyre több kormány ismeri el a jelenlegi vezetést. A belső konszolidáció felgyorsulásában fontos szerepe volt annak a jelentős katonai sikersorozatnak, amelyet a kambodzsai népi erők és a vietnami önkéntesek értek el 1984 végén és 1985 elején a három fő ellenzéki csoportosulás fegyveresei ellen. E három frakció hozta létre annakidején - hathatós amerikai és kínai bábáskodással - az úgynevezett „Demokratikus Kambodzsa koalíciós kormányát“, amely azonban nem képviselt soha senkit, legkevésbé a kambodzsai népet, amely egyáltalán nem kívánja vissza a Vörös Khmerek rémuralmát. A „szövetség“ katonailag legerősebb tagja éppen Pol Pót volt, az említett offenzíva előtt 30-35 ezerre becsülték fegyvereseinek számát. A másik Son Sann egykori miniszterelnök ,,Nemzeti Frontja“, amely egyaránt harcolt a népi Kambodzsa falvainak békés lakossága, valamint Pol Pót fegyveresei ellen is. Son Sann hozzávetőleg 20 ezer fegyveresnek parancsolt. A harmadik Norodom Szihanuk herceg, volt államfő (5-6 ezer fegyveressel), akinek a nevét, nemzetközi „tekintélyét“ kellett a „szövetségnek“ adnia. Ezért is állították e „koalíció“ élére, csakhogy éppen azzal járatta le a saját tekintélyét, hogy szövetségre lépett Pol Póttal, akit korábban népe gyilkosának nevezett, s a „koalíció“ összetákolása után is többször nyilatkozott róla ilyen értelemben a nyilvánosság előtt. A Vörös Khmerek ugyanis Szihanuk öt gyermekét és tizenöt unokáját ölték meg uralmuk idején. Ezek az ellentétek is magyarázzák, miért nevezték oiy sokan már eleve halva született gyereknek az ellenforradalmi kormánykoalíciót hiszen a két „bába“ nélkül már régen szétesett volna. Ez a lehetőség állt fönn tavaly tavasszal, amikor Szihanuk kijelentette, hogy lemond a koalícióban vállalt elnöki tisztéről. Kiugrási kísérlete azonban sikertelen volt, hiszen mind Pekingben, mind pedig Washingtonban rosszallással fogadták. A januári külügyminiszteri konferencia után pár nappal Hun Sen kormányfő és külügyminiszter a nyugati sajtónak nyilatkozva ismét megerősítette: a népi Kambodzsa kész tárgyalásokra a khmer ellenzéki vezetőkkel. Szihanukkal kapcsolatban kijelentette, hogy az gondolja át a népi kormány javaslatával kapcsolatos álláspontját. „Bármikor fogadjuk Szihanukot, ha hozzánk csatlakozik a Pol Pót elleni harcban.“ Vagyis értésre adta azt is, Phnompenhben nem vették be Pol Pót cselét, azt, hogy a háttérbe vonult. Nem csak Pol Pót személye ellen van kifogásuk, hanem azon politika ellen, amelyet a Vörös Khmerek alkalmaztak, hiszen a súlyos sebeiből jelenleg felépülő országban nincs egy ember, aki ne viselné rémuralmuk megpróbáltatásainak nyomait. . A három külügyminiszter leszögezte: a Kambodzsában állomásozó vietnami önkéntesek fokozatos kivonása az idén is folytatódik, s 1990-re valamennyi egységük hazatér. Ezt követően pedig általános és szabad választásokat tartanak az országban. Tehát Pol Poték kivételével ebbe a folyamatba kapcsolódhat be a khmer ellenzék. Megfigyelők rámutatnak arra, hogy a külügyminiszterek lényegében különbséget tettek a kambodzsai rendezés belső és külső vonatkozásai között. Ami az előbbieket illeti, hangsúlyozták: Kambodzsa népének belügyeibe senki sem avatkozhat be. Vietnam és Laosz támogatja a phnompenhi kormánynak a nemzeti megbékélés elérésére irányuló politikáját. Ami pedig a külső szempontokat illeti: a vietnami önkéntesek távozása csak úgy lehetséges, ha beszüntetnek minden anyagi és katonai segítséget, amelyet Pol Potéknak és a többi reakciós csoportnak nyújtanak, ha a jövőben nem engedik meg, hogy ezek thaiföldi területről indítsák katonai akcióikat Kambodzsa ellen, s ha megszűnik a jelenlegi kormány elleni minden külső felforgató tevékenység. Megerősítették azt is, hogy hajlandók Thaifölddel tárgyalásokat folytatni a vitás kérdésekről, a jószomszédi viszony megteremtése érdekében. A dialógus kiterjedhet a Thaiföldön élő kambodzsai menekültek hazatelepítésére is. Ennek feltétele, hogy a menekülttáborokat a thaiföldi-kambodzsai határtól hátrább kell telepíteni, s nemzetközi szervezetek felügyelete alá helyezni. Ki kell zárni ugyanis, hogy e táborokat a reakciós erők Kambodzsa elleni katonai és politikai célokra használják fel, ezért e táborokból a fegyvereseket is el kell távolítani. Az átfogó rendezésre való törekvést Hun Sen említett interjúja is alátámasztotta, amikor kitért arra, hogy a kambodzsai kérdés nemzetközi szempontból csak Kínát, Thaiföldet, Vietnamot és Kambodzsát érinti. Viszont a térség békéje és biztonsága valamennyi helyi állam érdeke, ezért olyan nemzetközi konferenciát javasolnak, amelyen részt venne minden délkelet-ázsiai ország, valamint a Biztonsági Tanács tagállamai is. MALINÁK ISTVÁN
