Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-07 / 6. szám

GENNAGYIJ ZSAVORONYKOV- Durr! - az ablaküveg egy pillanat alatt ezernyi apró szilánkká változott és a tenyeremből ömlött a vér.- Jaj! - kiáltott ijedten Kukuskina és kirohant az osztályból. Zsebkendőmet rá­szorítottam a tenyeremre és beültem a padba. „Na - gondoltam elégedetten most meg fogod ismerni Kolja Dokukint!“ Még nem csengettek be, én ültem a padomban és azon kezdtem gondol­kozni, miért szeretem Kukuskinát? Ter­mészetesen, az osztályunkban ö a leg­szebb, de egy kicsit butuska és amellett pletykafészek. És ami a legfőbb: rám se hederít, hanem Misa Polonszki a barátja, aki köztudottan mindenkinél divatosab­ban öltözködik és mindenkinél gyávább. Megszólalt a csengő és a gyerekek zúdultak be az osztályba. Én csak ültem és gondolkoztam: miért szeretem mégis Kukuskinát? Természetesen, mindenki azonnal észrevette a betört ablakot. A padszomszédom is, Ljaljka Savrova, aki rögtön megkérdezte:- Te tetted...? Nem feleltem. Ugyan, ki más tehette volna, rajtam kívül?- Kukuskina miatt? Ez a Savrova szeret fölösleges kérdé­seket feltenni!- Kár... - mondta. - Ha lenne valami értelme...- Nem kérdeztelek! - mordultam rá.- Add inkább ide a geometriát! Ljaljka elővette a füzetét, de már bele se nézhettem, bent volt az osztályban a tanár. Egyből az ablakra nézett és máris feltette a kérdést. . - Ki tette? Mindenki hallgatott. Előbb én is. De aztán felálltam és Kukuskinára pillantva, nevetve bevallottam, hogy én voltam a tettes. És boldog voltam, hogy magam­ra terelhettem az osztály és Kukuskina figyelmét. A tanár nem szólt semmit. Mintha nehéz feladatot adtam volna fel neki. Csak később szólalt meg:- Gyere csak ki... menj be az igazga­tóhoz és mondd el neki, mit tettél. Felálltam és elindultam. De Ljaljka utá­nam nyúlt és visszahúzott, majd felállt és így szólt:- Ne tessék ót beküldeni az igazgató­hoz Alekszej Fedorovics. Ő nem hibás. Egyébként is elég neki a fájdalom... A tanár kissé meglepődött és megkér­dezte:- Mit értesz ezalatt, Savrova?- Nos, a fájdalom... - kezdte Ljaljka- a szellemi adottságok koefficiense... előbb cselekedett, aztán gondolkozott... „Az ördögbe is! Ez a Ljaljka kitűnő tanuló, és milyen megértő! Igazán rendes kislány!“ De a tanár másként döntött.- Menjetek mindketten az igazga­tóhoz! Ljaljka tovább beszélt.- Ez nem igazságos, Alekszej Fedoro­vics. Hiszen ő maga jelentkezett... „Ó, milyen buta! - gondoltam. - Mint­ha ezzel meggyőzné a tanárunkat!“ És mindketten elindultunk kifelé. Köz­ben ismét Kukuskinára pillantottam. De ó - jóllehet érte tettem az egészet - most is Misa Polonszkival locsogott. Misa elé­gedetten ült a helyén és nevetett. Amint mentünk a folyosón, Ljaljka a fü­lembe súgta:- Fölösleges volt, amit tettél. Nem ér­demli meg! Szomorúan mondta, hogy magam is elszomorodtam. A folyosón Jurka Kulacskov jött velünk szembe, a napi újságokat hozta a taná­roknak. Amint megtudta, mi történt, máris mondta: ' -Ne menj az igazgatóhoz... majd mi beüvegezzük az ablakot. Ne félj semmit! „Ez a Jurka mindig talál valami megol­dást - gondoltam. Máskor bizonyára elfo­gadtam volna az ajánlatát. Máskor. Ezút­tal azonban más a helyzet. Kukuskináról van szó!“- Ne csináljatok semmit! Büszke va­gyok arra, amit tettem... - mondtam.- Csak ne legyél olyan büszke! - szólt rám Ljaljka. - A végén még öngyilkos lesz az ő Kukuskinájáért! Nem akartam öngyilkos lenni Kukuski- y na miatt! Valóban megsértődtem Ljaljká- ra. Amikor az igazgatóhoz bekopogtunk, Vaszil Vaszfljevics éppen irt valamit. Arra gondoltam, csak írjon, mi várunk, amíg nem szól. De Tatjána Ljudvigovna, aki ugyancsak ott ült a tanári szobában, rám szólt:- Miért jöttél, Dokukin?- Semmi, semmi, Tatjána Ljudvigov­na... nem önhöz, hanem Vaszil Vaszilje- vicshez jöttünk... Valósággal felhördült. OZSVALD ÁRPÁD Ének A Tavaszi szél vizet áraszt népdal- és népzenei verseny résztvevőinek. Mert mindig az ének, az égre csendülő, az örök összetartó, a közös sorsot hordozó... Mert csak az ének menthet meg minket a közönytől, az elmúlástól, ez fogja össze dadogó, törékeny szavainkat, rekedt torkunkat erősíti, Bábel tornyánál szilárdabb, de Jerikó falait is ledönti. Csak az ének, a mindig ránktaláló, görcsöket oldó, eleven emlék, anyánk dúdolta szerény biztató, gerincet bizsergető, poharat emeltető, magasságba felrepítő, madarak szárnyán utazó, keréktalp alól is felrikoltó. Mert csak a közös ének menthet meg minket, hogy ne legyünk gyökere- vesztett szőlőtő, marokból szóródó könnyű homok, emberi han­gunk értelmet kapjon minden időben!- Hogyan beszélsz velem? De hiszen a tanárunk engem nem hozzá, hanem Vaszil Vasziljevicshez kül­dött. Ekkorra azonban az igazgató is befejezte az írást.- Nos, Kolja, beszélj! Mindig a nevemen szólított! Ez nagyon tetszik nekem. Elmondtam mindent az ablaküvegről. Elmondtam azt is, hogy egyáltalán most bocsánatot kellene kér­nem ... de nem jutottam szóhoz.- Mindent szépen el fogunk dönteni, Tatjána Ljudvigovna... - fordult a tanár­nőhöz. - És te, Ljaljka? Mit állsz itt? Eredj vissza az órára... Ljaljka makacskodott.- De Vaszil Vasziljevics kérem, én szeretném hallani... szeretnék itt ma­radni ...- Milyen alapon, Savrova? - Ezt már ismét Ljudvigovna kérdezte. - Mi vagy te neki, a nővére, vagy az anyja?- A menyasszonya! - mondta határo­zottan Ljaljka - Érte mindent megteszek és szeretnék itt maradni... így nyelvelt Ljaljka, amiért én nagyon tisztelem. Később mindkettőnket kiküld­tek, hogy várjuk meg ott a döntést. Leül­tünk a lépcsőre és vártunk sokáig. Alig szóltunk egymáshoz. Egyszerre csak Sztyepan Makarovics, az irodalomtanárunk tűnt fel a folyosón. Odajött hozzánk. Rámszólt:- Eljátszottad a becsületed, Kolja...? Nem bántóan mondta, inkább szomo­rúan. Nem válaszoltam. Jól tudtam, mit kellene mondanom. Hallgattunk, majd mondta, hogy men­jünk vele, és elindultunk hármasban a fo­lyosón.- Beszéltem Vaszil Vasziljeviccsel... - kezdte. - Elviszünk téged egy másik iskolába, ahol én osztályfőnök leszek. Eljössz velem? Micsoda rendes ember az a Sztyepan Makarovics! - gondoltam. Ljaljka mellet­tünk lépdelt, komoran, épp csak, hogy el nem sirta magát. De Sztyepan Makaro­vics látszólag nem mondott még el min­dent.- Veled kapcsolatban is beszéltem az igazgatóval... - fordult Ljaljkához. - El­jössz-e te is? Ljaljka bólintott, és leszegte a fejét, alig tudta visszatartani a sírását. Én azonban megkérdeztem:-Vaszil Vasziljevics... az igazgató döntött így? Nem kaptam választ. Akkor újra meg­szólaltam!- És Jurka Kulacskov is eljöhet ve­lünk?-Talán majd később Kulacskov is... Egész halkan, hogy Ljaljk^ ne hallja, megkérdeztem még:- És Kukuskina...? Sztyepan Makarovics arra megrándult, mintha megszúrták volna.- Nem! - felelte határozottan. - Ku­kuskina nem jöhetl'Na, eredj, öltözz fel és ne fecsegj annyit! ... Később, amint lépdeltünk az utcán, arra gondoltam: milyen rendes ember ez a Sztepan Makarovics. És arra gondoltam: milyen rendes kislány ez a Ljaljka. Jó barát és okos, mint a matematika tanár­nőnk... És arra gondoltam, hogy mind milyen rendes emberek! De különösen Ljaljka! De akkor... miért Kukuskinát szere­tem?! ANTALFY ISTVÁN fordítása DUSÁN DUSEK Ha valaki hivatalnok és Vőeliőká- nak hívják, nem feltétlenül kell sér- tődékenynek és rossz embernek lennie, még ha sokan szeretnék is, mivel akkor könnyebb szívvel szid­hatnák ót. (gy azonban nem tudják. Egy ilyen ember, még jószívű is lehet és a háza mögött lehet egy kertje is. Vőeliőka úr nem hord a nyakában Vigyázat, rossz em­ber! vagy Köszönöm, hogy senki nem segít feliratú táblát. De ha valaki hivatalnok és kertje van, attól még lehet egy rossz, ún. gazfickó fia is, aki semmitől se riad vissza, aki­nek minden mindegy és aki semmit nem tisztel. Vőeliőka úr jól megvan a fia tisztelete nélkül, de szeretné, ha a fia nem vágná ki az almafát a kert sarkában, ahová garázst akar építeni óriási motorkerékpárja szá­mára. A motorkerékpárok ugyanis, ezt minden japán tudja, újra divatba jönnek. Vőeliőka úr az egyik fülére süket. Több ilyen ember van: az egyik süketségét a félelem okozza, a má­sikét egy szög (p a fülét - és hii benne!), a harms zó, miként VőeliC a háza mögött va egy gazfickó fia ELINTÉZVE felii oka. Ebből is Iá Vőeliőka úr, melyi a legjobban, s ho bereknek. És et akadályozhatja ól egészségének fél De vajon ki sec Ez a kérdés ke hóval és a sz együtt Vőeliőka ú a délutáni szürk tart a hivatalábó nincs: öreg tes a parkon át veze fáradt félhomály szinte már szón ettől, még a gyalc dik előtte a fák ki Csakis a csőd i^SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSJ CSICSAY ALAJOS A terebélyes vén fa alatt Igazán jól sikerült találkozás volt a mi­énk. Már évek óta nem láttuk egymást, s végre összehozott bennünket a szép szomorú őszi nap, mikor a temetők meg­teltek fényességgel, és édes krizantém illat szállt az ég felé. Ég felé? Ugyan! Csak fel a levegőbe, ahol az illóolajak molekulái oxigén és nitrogén gömböcskékbe ütköznek, s úgy röpdécselnek ide-oda, mint gyermekko­runk képzeletszülte angyallelkei, hogy aztán végképp eltűnjenek a sűrű forga­tagban, amire bölcsen azt mondjuk: semmi. Hajaj! A régi szokások, bolond babonák és vak hiedelmek rég szertefoszlottak. Itt az ősök nyugvóhelyén nem szokás már az ájtatos suttogás. Negyven, ötven, száz szál gyertyát gyújtunk halottaink felett, hadd lássa a hiú világ, nem vagyunk smucigok. Beszélgettünk. Sőt, kacarásztunff is. A nevetés akkor tört fel belőlünk iga­zán, amikor fiad, kit úgy szólítasz, Adam- ko, ekképpen kiáltott fel:- Nézd apa, mennyi siska van a fán!- Siska? - csodálkoztunk.-Talán pampuska, vagy inkább far­sangi fánk. A gyerek bután bámult ránk, látszott rajta, nem érti miről van szó.- Emlékszel a csodálatosan puha, habkönnyű tésztára, mely illatos disznó­zsírban sült?- Hát persze, siska - nevettél. - Igen, igen. Ezzel szokták elbúcsúztatni öre­geink a téli vígságot. Néha degeszre tömtük vele a hasunkat.- És most a fiad minden teketória nélkül, felparancsolja őket a fára.- Milyen fára?- Arra ni! - mutattam. Rötyögtünk, hogy már a hasunk fájt belé. Nagyon jó! Siska a fán! Jó, hogy nem sült galamb!- Ugyan, te gyerek! - bökted oldalba a bambán pislogó fiadat, mert mégiscsak tudtára kellett adni, hogy amit mond, tévedés. - Ezt az iromba fát úgy hívják fekete fenyő, nem árt, ha a latin nevét is megjegyzed nodra válik: nak mondás Aztán a t tattad:- Jól nézr nagyanyád konodét, kik Hirtelen e ted az arcor Láthattad, Szép, nagyc ajkadat. Ha a re Makucsk; évi szabad: fészkében. Egyébkéi tollforgató. I le szabadú: A jól értesül ne kelljen fizetéséből biskolt át, s közben ta Bölcs m€ melyekből i rült, hegyei ^ssssssssssssfsssssssssM'sssssMmssssssJ'ssssssssssssssssj'ssssssssssssssfssssssMrMrsssfSMrs/imsszrssfSfsssssssssssszrsssssssm. / Lörincz Gyula: Ketten (Tóthpál Gyula fotoreprodukciója]

Next

/
Thumbnails
Contents