Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-07 / 6. szám
• Még semmi sincs veszve Az utolsó pillanatban fogom vissza magamat - nem, azt mégsem árulhatom el neki, hogy egészen másnak képzeltem. Hogy azt hittem, egy behemót fenegyerek nyújtja majd kőből is vizet fakasztó kezét. Hogy fénytelen szemekbe néz majd a szemem. Hogy azt hittem, 6 is, mint a bányászok többsége, megkopott hangon társalog majd velem. Nem. Ez a srác kilóg a sorból. Nyakán aranylánc. Divatos nadrágja lágyan simul a testére; szürke csizmáján nyoma sincs a latyakos télnek. Magas, vékony és elegáns. Csontos arcát sötétedő borosta fogja keretbe. Szemében féltett tisztaság. Hangjában természetes finomság. Mintha könyvből olvasná az életét - úgy beszél. A végén szép, nyomtatott betűkkel aláírja a címét: Kossányi László, Pribram...- Huszonkilenc éves vagyok, de hidd el, néha többnek érzem magam. Sokkal többnek. Igen, a munkától. Attól, hogy hajtok, mint egy örült. Pedig se kutyám, se macskám, megélnék én kétezer koronából is, no, de mire volna az elég? Én szeretek öltözközni, utazni, moziba járni, ahhoz meg tudod, pénz kell. Sok pénz. Hetvenhatban érettségiztem a^dunaszer- dahelyi (Dunajská Streda) gimnáziumban. A Slovnaft volt az első munkahelyem, de csak tengtem-lengtem, nem és nem bírtam magamra találni. S akkor meghalt az anyám... egyedül maradtam minden gondommal. Egyébként pedago- guscsaládból származom. Az volt a nagyapám, az lett az apám, s ezt a pályát választotta két nővérem is. A harmadik nővérem laboratóriumban dolgozik, a bátyám meg tévészerelő. Amikor bejelentettem apámnak, hogy bányásznak állok, elképedt. Nem voltam én olyan hű de jó tanuló a gimiben, de azért jól érettségiztem. Magyarból a Bánk bánt akartam kihúzni és ki is húztam. A történelmet és a nyelveket szerettem, csak a matekkal és a fizikával álltam hadilábon. Apám biztatott: tanuljak tovább, ón viszont dol- v gozni akartam. Pénzt keresni. Sok pénzt. Mit mondjak: mindenre számítottak a családban, csak arra nem, hogy huszonhárom évesen szedem a cókmóko- mat és Príbramba költözöm. Hogy érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben 1500 méter mélységben keresem majd az uráneret. Nem érdekelt! Én mindig makacs voltam! Kitartó. Aki ismer, ilyennek ismer. Az első hónapok borzasztóan nehezek voltak. Mit nehezek - kiábrándító- ak! Nem éltem én azelőtt bányászok közt soha. Mit tudtam én, hogy ha feljönnek a föld alól, irány a kocsma, aztán elő a kártya. Én nem így képzeltem. Én dolgozni akartam. Keményen dolgozni. Pedig akkor sem voltam erősebb, mint ma. Úgy hetven-hetvenöt kiló. De nem ittam, nem cigiztem és azt mondtam: bármilyen nehéz is, ki kell, hogy bírjam. És lebőgni? Azt aztán nem! Megfutamodni? Hazamenni? Hogy rajtam röhögjön fél Dunaszerdahely? Nem! Tíz jól és húsz rosszul kereső brigád dolgozik a bányában, ha nem kerülsz be a jó brigádok egyikébe, sosem tömöd ki a pénztárcádat. De mert nem ismertek, nem akartak befogadni. Közben úgy éreztem magam, mint egy barlangban. Amíg a lift meg nem állt valamelyik földalatti folyosón, reszketett a gyomrom. Dolgoztam, aludtam, dőlLEGYEN SZÁMÍTÓGÉPÜNK Egy visszhang nyomában goztam, aludtam - ebből állt az életem. Napi hat-hét órát güriztem, de megállás nélkül. Vasrudakat cipeltem, síneket raktam. Az uránbányában nincs lazítás, biztosan hallottad. Kezedben a fúrógép és mész a fekete ér után. Porban, vízben, hőségben. Sokszor még ma is elhitetem magammal, hogy rólam szól a partra vetett hal meséje. Szóval az első hónapokban keveset kerestem. Négyezer korona uránbányában, az nem sok. Tényleg nem sok. Aztán látták, hogy dolgozom, hogy komolyan dolgozom, s bekerültem a legjobb brigádok egyikébe. Hatan vagyunk egy partiban; arról, hogy lerobbanjak, szó sem lehet. Azért vannak a szűrővizsgálatok. Ha érzed, hogy fájnak az Ízületeid, nehezen lélegzel, ott a szakorvos, de idejében kell szólnod. Mert ha kiesel, nincs kit a helyedbe állítani. Ot ember vár rád, de nagyon. A műszakok? Az éjjeli a legnehezebb. Amikor rádjön az álmosság... A szénbánya az egészen más. Könnyebb. Tudom, hogy könnyebb, hisz kipróbáltam. Két év után ugyanis otthagytam Príbramot és feleségül vettem egy kétgyermekes anyát. Ebben is makacs voltam - hiába figyelmeztettek, hogy ne tegyem, nem hagytam, hogy lebeszéljenek róla. Pribram helyett Nagykürtösön (Vel'ky Krtís) kerestünk otthont, ott kaptunk háromszobás lakást. Az elején minden tetszett. A bánya, a kürtösi erdők, a dombok; más környezet, más emberek, azt hittem: ez az, ez a jó, megvan a boldogság, amit kerestem. Aztán egyszer csak észre kellett vennem: egyre többen beszélnek bele az életünkbe. A feleségem meg hagyja. Sőt, mintha imponálna neki. Nagyon megromlott köztünk a viszony, nem is akarok beszélni erről - a vége az lett, hogy elváltunk, és egy nap arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a nagy lakásban. Hetekig, hónapokig éltem így, aztán elkezdtem spekulálni, mi legyen. Újabb nösülésröl hallani sem akartam, barátaim nem nagyon voltak, a magány meg egyre jobban mardosta a telkemet. Príbramban minden olyan jó volt... még a vasárnapokat is a munkatársaimmal töltöttem. Szerettek, és. ez nagyon sokat jelentett nekem. Nehezen született meg a döntés a fejemben: maradni nem akartam, Dunaszerdahely sem vonzott, meg kihez is mentem volna, a nővéremhez? Volt annak gondja éppen elég! Príbramba húzott a szívem. Vissza a régi helyre. Alig akartak elengedni Kürtösről... Príbram- ban meg tárt karokkal vártak. Pedig mennyire restelltem visszamenni* azokhoz, akikkel korábban dolgoztam! Aztán mégis rászántam magamat. Elmentem egykori főnököm után, hogy mit szól, visszafogad-e. Vissza hát, csapott a vál- lamra, egy ilyen bányászt mint te, bármikor visszaveszek. No, nem is volt akkor boldogabb ember nálam! Nem sokkal ezután beiratkoztam egy egyéves tanfolyamra - hetente kétszer matematika-, fizika- és geológiaórákon ültem; a matekon sokszor elbóbiskoltam, de a föld keletkezése borzasztóan érdekelt. Szóval kitanult bányász tett belőlem, s az évek múlásával nyolcezer koronára emelkedett a fizetésem. Most már igazán elmondhatom: pénzem van. Autóra, s egy kis Duna-parti házra spórolok, közben úgy öltözködöm és oda utazom, ahogy és ahova akarok. További terveim nincsenek, de nem is zavar. Fiatal vagyok és erős... amíg ez a parti együtt tesz, az biztos, hogy én is velük teszek. A nehezén túl vagyok, úgy érzem, a jó csak ezután jön. Amit elértem, magamnak köszönhetem. Nem sokkal anyám halála után apám is itthagyott, de akármilyen nehéz volt is az életem, talpon maradtam. Pénzt akartam, pénzem tett. Nem panaszkodom. Szórakozást csak a tévé és a mozi jelent számomra, no meg a könyvek, az újságok, amelyekért hetente Prágába utazom. Az Új Tükör, az Interpress Magazin, a Film Színház Muzsika a mindennapi kenyerem. A többi... igen, még hiányzik valami... J3fe hisz csak huszonkilenc éves vagyok. Még nincs veszve semmi. Bólintok, de észre sem veszi. A földre néz. Vékony, csontos ujjai halkan dobolnak az asztalon. SZABÓ G. LÁSZLÓ R öviddel azután, hogy december 6-án ezen az oldalon megjelent a mostanival azonos című írásom, levelet kaptam Jaroslav Jasanskytól, a lanékrou- ni Kelet-csehországi Papírgyár igazgatójától. Meghívott vállalatukba. Ók szintén azok közé tartoznak, akiknél - a kerület más vállalataival együtt - az írásomban felhozott felmérés a számítástechnika elégtelen kihasználását tárta fel. így aztán a náchodi Rubena és Elektrotechnikai Üzemek, a Nővé Mésto na Metují-i Stavostroj és a Hradec Králové-i Tesla után további vállalatnál nézhettem körül szám ítógép-ügyben. Olyan helyen, ahol akarnak tenni, s lényegében tesznek is azért, hogy számítógépeik rendesen ki legyenek használva. A szóban forgó felmérés ugyanis arra derített fényt, hogy ezek a drága berendezések sok helyen alig egy múszaknyi időt üzemelnek, pedig országunk mindeddig mintegy 30 milliárd koronát áldozott megvásárlásukra. Elmentem Lanákrounba. Magammal vittem a levelet is, amelyben felajánlották: megmutatják a számítástechnika alkalmazásának új formáit, s azt, hogyan segítenek ezek a vállalati tervezésben és irányításban. Először azonban arra kértem magyarázatot: hogyan fordulhatott elő, hogy a Cseh Statisztikai Hivatatal 1984-es adatai alapján az EC 1040-es számítógépük - amelyet 1982-ben szereltek fel a vállalatnál - évi üzemelési ideje mindössze 344 óra volt. HÁROM ÉV „PIHENÉS“ Petr Petrú, a gyár irányítási és számítástechnikai részlegének vezetője végigvezetett a számítóközponton és bemutatta, milyen kiváló eredménnyel dolgozik az EC 1021-es számítógép. Beszélgettem az itt dolgozó szakemberekkel, végiglapoztam három szocialista munkabrigád krónikáját. Nem kételkedtem a kollektívában, többletvállalási szándékában, így aztán eléggé nehezen tettem fel a kérdést: hol van a másik számítógép, az EC 1040-es, amelyről a statisztika oly elmarasztalóan tájékoztat.- Még mindig áll - mondja Petr Petrű - A statisztikának igaza van. Azonban kérdés, ki tehet róla. Mi semmi esetre sem, ezért múltkori bírálata nem célzott pontosan. Nahát... Ennek jobban utána keltett volna nézni. Tovább érdeklődtem az „ezernegyvenes“ iránt, és megtudtam egy sor olyan dolgot, amelyet elhihetek, de nem kell, hogy elhiggyem, vendéglátóim azonban a számítógép üzemképességének akadályaiként hozták fel őket. Nem szerettem volna senkit megsérteni, az azonban tény, hogy a berendezés 1982-től - egy rövid időt leszámítva - nem üzemel. Miért? Ki tehet róla? Megtudom, hogy a már nem új számitógépet a vezérigazgatóság adta el 1982-ben a lanákrouni gyárnak. Mint később értesülök róla: jó szándékkal, azért, hogy segítsen a vállalati szervezésben és irányításban. Akkoriban azonban hiányoztak a mágneses tárcsák és egy különleges kapcsoló, azok az alkatrészek, amelyekről feltételezték, hogy megvásárolhatóak, és ezáltal a számítógép üzemképessé válik. Amikor a lanákrouniak a hiányzó alkatrészek szállítójához, a Prágai Irodagépgyártó Vállalathoz fordultak megrendelésükkel, azt a választ kapták, hogy nincsenek ilyen alkatrészeik. Belenézhettem a két vállalat közti levelezés irataiba is. Fekete -fehéren láttam a tényeket. Csupán a vállalati igazgató tizennégyszer sürgette a szállítást, a többi vezető dolgozó próbálkozásairól nem is beszélve. Hét és negyed megabites tárcsa és kapcsoló egyszerűen nincsen. A számítógép három év elteltével - akárcsak látogatásom idején - sem üzemel. CSAK EZ LENNE KIVÉTEL? Máshova nem'is vezethetett volna utam a számítógép ügyében, mint a prágai Papír- és Cellulózipari Tröszt vezérigazgatóságára. Oda keltett mennem először, mielőtt az irodagépgyártó vállalatnál megérdeklődöm: miért nem szállítják a szükséges alkatrészeket -, hogy megkérdezzem, tudatosítják-e, mit okoztak. Végül is itt döntöttek a számítógép megvásárlásáról és a kelet-csehországi papírgyárba való eladásáról. A számítóközpontban találok Jirí Vártaiéra, a vezérigazgatóság automatizált irányítási rendszerekkel foglalkozó főosztályának vezetőjére. A képernyő előtt áll, és amint rögtön megmagyarázza: éppen a lanákrouni gyár előző napi eredményeiről szóló adatokat összegezte. Azt is elmondja, hogy a vezérigazgatóságnak valamennyi vállalatával létezik ilyen összeköttetése. Rögtön ezután Ján Frey gazdasági igazgató fogad. A színes képernyő csodákat művel. Ha tudni akarják, az előző napon melyik vállalat mennyit gyártott valamennyi papírrajtából vagy cellulózféleségból, a legyártott mennyiséget elszállították-e tőlük, volt-e elég vagonjuk... erről mind van áttekintésük. De ez még kevés tenne, mert az adatokat rögtön fel is használják a szervezési és irányítási munkában. Tehát ama elv szerint dolgoznak: aki irányít, annak legyen áttekintése is. Tájékoztattak arról is, hogy a termelési-gazdasági egység teljesíti feladatait, s abban sem kételkedem: a számítástechnika itteni jó színvonala ehhez szintén hozzájárul. De ide is - mint Lanákrounba - valami másért jöttem. Ezért megkérdeztem, hogyan vélekednek a lanákrouniakról és „pihenő“ számítógépükről.-Az igazán kivétel, hogy Lanskroun- ban áll á számítógép - válaszol Jirí Váhala. - Ez az egész termelési-gazdasági egységünkben egyedülálló eset. A szóban forgó papírgyár legjobb vállalataink közé tartozik és minden a tárcsák és a kapcsoló szállításától függ. Egyelőre hiányoznak. MIÉRT HIÁNYOZNAK AZ ALKATRÉSZEK? Még mindig nem megy a fejembe, hogyan fordulhat elő a számítástechnikával példásan bánó termelési-gazdasági egységben és vállalatnál egy olyan számítógép, amelyet évente csak 344 órára használnak ki, amely legalább húsz millió koronába került, s amelynek a befektetés megtérüléséhez minimum két műszakban keltene üzemelnie... Úgy tűnt, vállalati szinten megtettek mindent: sürgetés, sürgetést ér. Ugyanez elmondható a termelési-gazdasági egységről is? Meg vagyok győződve róla, hogy igen. Hisz éppen ez az eset rontja az egész termelési-gazdasági egység gépkihasználási mutatóját, amely másutt túllépi a kétműszakos szintet. Miért van az tehát, hogy egy számítógép mégis üzer% képtelen. Egyértelmű választ kapok: minden a szállító telkén szárad. Eszembe jutott még egy kérdés: amikor a számítógépet vásárolták és átadták a lanákrouni gyárnak, nem lehetett-e számolni a hiányzó alkatrészekkel? * JiFí Váhala erre így válaszol:- Nem. Amikor a számítógépet továbbítottuk a papírgyárba, tárcsákat és kapcsolókat tehetett kapni. Azután már nem. És ha azt kérdezné, miért vásároltunk régebbi számítógépet, akkor azt válaszolnám, hogy akkoriban ez kifizetődő volt. Eszünkbe sem jutott hogy nem tesznek hozzá alkatrészek. Még fel sem vettem a kapcsolatot az alkatrészek szállítójával, amikor megszólalt asztalomon a telefon. A vonal túlsó végéről Jirí Váhala örömhírt közölt: az alkatrészek úton vannak Lanákroun felé. Rövid idő kérdése, s a számítógép beindulhat. Az már csak rajtuk múlik, hogy mikor. így aztán az irodagépgyártókhoz már nem mentem el. Legutóbbi Információim szerint: a számítógépet szerelik, s nemsokára - három év múltán - újra üzemel majd. Idei kihasználtsága a statisztikában már valószínűleg nem tesz olyan alacsony szinten, mint korábban. Vagyis minden rendben van? Adott esetben igen, de a lanákrouni példa másoknak is tanulsággal szolgálhat. Főleg abban, hogy a megoldást már itt is jóval korábban meg keltett volna találniuk. Bárkiben volt a hiba, a kihasználatlanul „pihenő“ számítógép esetének nem szabadna megismétlődnie. MILÁN ÓERVENKA ÚJ SZÚ 6 1986. II. 7.
