Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-07 / 6. szám
\ ÚJ szú 3 1986.11.7. Illlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll utóbbi években a társadalomirányítás gyakorlatában mind hazánkban, mind más szocialista országokban egyre nagyobb figyelmet fordítanak az érdekeknek a társadalmi magatartás és a munka ösztönzőinek vizsgálatára, alakulására és felhasználására. A történelmi tapasztalat arról - tanúskodik, hogy az érdekek összehangolásának objektív lehetősége, amelyet az új, szocialista társadalmi rend teremtett meg, nem automatikusan érvényesül, hanem az összes társadalmi viszonyok állandó tudatos tökéletesítése, a szocialista demokrácia és a szocialista erkölcs erősítése útján. A társadalom objektíve létező ellentmondások megoldásának nélkülözhetetlen feltétele a társadalom tagjai, szerkezeti elemei között érdekkülönbségek felszínre hozása. A szocialista társadalomban valóságos tartalmat nyer az össznépi érdek mint a társadalom egészének érdeke, amely alapja annak, hogy minden egyén jóléte gyarapodhasson. Az össznépi gazdasági érdek szükségessé teszi, hogy a gazdaság irányításában erősítsük a központi tervszerűséget, mert ez biztosítja az egész népgazdaság fejlődésében a legfontosabb viszonyok és arányok fenntartását. Erős és teljhatalmú központi gazdasági hatalom nélkül elkerülhetetlenül erősödni kezdenek a helyi és a tárcaérdekek, gyengülni kezd az össznépi és az összállami szükségletek és igények képviselete. Végső soron ez oda vezethet, hogy az össznépi tulajdon gyakorlatilag átadja helyét a vállalatok vagy a közületek csoporttulajdonának. A szocialista országok kollektív tapasztalata is figyelmeztet az effajta veszélyekre. A hatalom központosítása azonban, amely az össznépi gazdasági érdekek érvényesítéséhez szükséges, objektíve meghatározott ellentmondásban áll azzal a szükséglettel, hogy bővítsük a népgazdaság alsó szintjeinek önállóságát és kezdeményezőkészségét, erősítsük az irányía kollektív irányítási mechanizmusoknak, a társadalmi ellenőrzésnek, a vezető káderek kiválogatásának s adolgozók részvételének fontossága a nagyszabású vezetői döntések kimunkálásában és megvitatásában. A szocialista demokrácia további elmélyülése, egyebek mellett, tisztán gazdasági szükségszerűséggé is válik. Ez aláhúzza azt a követelményt, hogy a távlati tervek és más állami döntések helyesen fejezzék ki az igazi össznépi érdekeket. Az általános, a kollektív és az egyéni érdekek közötti kapcsolódás, azonos irányultságuk biztosításának problémája központi helyre kerül a gazdasági élet irányításában. És ezt - amint a szocialista államok többségének tapasztalata mutatja - egyelőre nem tekinthetjük megoldottnak. A gyakorlat tanúsága szerint a szocialista gazdaság egy központból történő irányítása két fő módszerrel lehetséges. Vagy adminisztratív előírások útján, amelyek feltétlen végrehajtan- dók, függetlenül attól, összhangban vannak-e azoknak a gazdasági érdekeivel, akiknek címezték. Vagy pedig az érdekeknek a formálódására hatunk úgy, hogy maga a gazdaság, a bevételek és a ráfordítások aránya serkentsen, illetve kényszerítsen a kívánatos cselekvésre. Ez az utóbbi olyan gazdasági kényszer, amely lehetővé teszi az adott korlátok között az önálló megatartást, s az adott láncszem és az egész gazdaság számára optimális megoldások kockázatra történő kutatását. Az irányítási befolyásolásnak ez a két módja nem zárja ki egymást. Sokkal inkább arra van szükség, hogy helyesen kapcsolódjanak egymáshoz és kiegészítsék egymást. A meggyökeresedett elképzelések ellenére az adminisztratív előírások és direktív tervfeladatok a gyakorlatban nem mindig bizonyulnak csalhatatlannak. Vannak módok megkerülésükre. Ezen túl felülről olykor lehetetlen helyesen meghatározni az alsó gazdasági láncszemek tás demokratikus alapjait, mert ezek nélkül lehetetlen a dolgozók alkotó energiájának hiánytalan kibontakoztatása. A gazdaságban is sok tekintetben attól függ a közös és részletérdekek kapcsolódása, hogy megtaláljuk-e a helyes mértéket az irányítás centralizálása és aközött, hogy az egyes láncszemeket gazdasági önállósággal ruházzuk fel. Ezt az arányt minden esetben meghatározott történelmi feltételek, a termelőerők fejlettségi színvonala, a szocializmus politikai viszonyainak érettségi foka, a lakosság általános és szakmai kulturáltsága, a hagyományok stb. szabják meg a közös gazdasági és részérdekekkel szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyiket feláldozzuk a másikért. A szocialista társadalom minden egyes tagja érdekelt anyagi és szellemi szükségleteinek legteljesebb kielégítésében, ezért a megoldás nem az egyik érdek alárendelése a másiknak, hanem inkább az érdekek egyeztetése, összehangolása helyett mechanizmus révén. A szocializmus egyik sajátossága, hogy a központosított tervező és irányító funkciók erősödésével a társadalmi élet szervezésében növekszik a tudatos tényezőnek, a tudományos szemléletre támaszkodó pártpolitikának a szerepe. A gazdasági önszabályozás ösztönös mechanizmusainak felszámolása folytán azonban a gazdaság harmonikus működése mindinkább attól függ: mennyire megbízható és kimunkált a központból kiinduló tudatos szabályozás. így a szocializmus gazdasági fejlődésére minden megelőző társadalmi alakulaténál nagyobb mértékben hatnak a valóság megismerésének ellentmondásai is, továbbá azok az ellentmondások, amelyek a gazdaság objektív törvényei és szükségletei, illetve az irányító apparátus érdekei és aközött feszülnek, hogy ezek a törvények és szükségletek mennyire tudatosulnak az irányító apparátusban. Egyelőre még nem ismerjük alaposan azt a társadalmat, amelyben élünk. Nem lehet nem észrevenni, hogy a szocialista társadalomban a gazdasági érdekek különbözősége mögött, kivált a központ és a terület érdekeinek különbözősége mögött nemritkán az rejlik, hogy ezekben az érdekekben nem megfelelően tükröződnek a gazdaság objektív szükségletei, szükségszerű kölcsönviszonyai. Ez lehet a tudományos ismeretek nem kielégítő teljességének, de lehet a gazdasági folyamatokat irányító emberek nem kellő hozzáértésének, tájékozatlanságának is a következménye. Ebből a sajátosságból következik a megismerési folyamat megteremtésének és továbbfejlesztésének, lehetőségeit és szükségleteit, valódi érdekeiket - ahogyan általában alulról is nehéz kellően tekintetbe venni az összállami szükségleteket. A szocializmus országaiban felhalmozódott gazdálkodási tapasztalatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a gazdasági érdekek helytelen értékelése, az adminisztratív kényszer, amely nem veszi figyelembe a valódi gazdasági érdekeket, nagymértékben csökkenti a tervszerű irányítás hatékonyságát, és nem irányított gazdasági folyamatokat szül. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a gazdasági érdekekre hatva, adminisztratív kényszer helyett gazdasági kényszert alkalmazva, mindig a legjobb eredményeket érhetjük el, Egyrészt a népgazdaság különböző láncszemei sajátos gazdasági érdekeinek feltárása és helyes értékelése igen pontos és mélyreható elemzést kíván meg, mivel ezek az érdekek nem minden esetben jelennek meg a felszínen, sőt olykor ellepleződnek és elrejtőznek, hogy megelőzzék felülről történő „csorbításukat“. Emellett a gazdasági indítékok összefonódhatnak társadalmi, erkölcsi és más egyéb megfontolásokkal, ami még inkább nehezíti a felülről történő hatékony irányítást a gazdasági érdekekre való kellő ráhatás eszközével. Másrészt olykor a gazdasági kényszer sem bizonyul eléggé szigorúnak a gyakorlatban. A központi szervek kedvezményeket adhatnak, és kivételeket tehetnek az általuk megállapított szabályok alól, különféle megfontolások hatására. A társadalmi érdekek akkor válnak az egyes személyek cselekedeteinek indítékává, amikor ezeket az érdekeket helyesen tükrözik és közvetítik annak a kollektívának a gazdasági érdekei, amelyben az adott személy közvetlenül tevékenykedik. Ezért a munkakollektíva általános érdekeinek alakítása és kihasználása, a kollektíva gazdasági önállóságának növelése feltétele az egyéni és a társadalmi érdekek közti ellentmondások feloldásának. Ebben nem kevés tartalék rejlik a szocialista gazdaság egész irányítási mechanizmusa hatékonyságának emelésére, az irányítási apparátus csökkentésére. Ezt alátámaszthatja a munkabrigád szervezése és a brigádvállalkozás. A vállalkozási szerződés és a teljes gazdasági önelszámolás akkor is növelheti a jobb munkaeredmények elérésében való érdekeltséget, ha az állam és a vállalatok, az állam és a helyi szervek kapcsolataiban alkalmazzák őket. Ezt tanúsítják a nálunk zajló kísérletek, valamint más szocialista országok tapasztalatai. O. BOGOMOLOV akadémikus IIIIIIIIIIIIIIII1IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIÍIIIIIIH Néhány kérdés a fogadatlan prókátorokhoz Sajátos módon értelmezve az 1975-ös helsinki európai együttműködési konferencia záróokmányának hetedik, az emberi jogokkal foglalkozó pontját, a washingtoni kormányzat azt próbálja bizonygatni, mintha az Egyesült Államok buzgón harcolna e jogok tiszteletben tartásáért az egész világon Az Egyesült Államok elnöke, gyakran hasonlítja országát a Capitolium- dombon csillogó kristálypalotához. Holott épp elég, ha átutazunk a New York-i Bronx félig lepusztult negyedein, a Los Angeles-i elővárosok nyomornegyedeit vagy Washington félreeső utcáit járjuk, mindössze néhány lépésre a Fehér Háztól, máris veszít ragyogásából „a dombon lévő kristálypalota“. Mivel Washingtonban oly előszeretettel ismételgetik, hogy az emberi jogok tiszteletben tartásának óriási a jelentősége, hadd kérdezzük meg az ottani uraktól: miért utasítják el oly makacsul az emberi jogokra vonatkozó legfontosabb nemzetközi egyezmények ratifikálását? Mi akadályozza önöket például abban, hogy ratifikálják a gazdasági, a szociális és a kulturális jogokra vonatkozó 1966-os nemzetközi szerződést, amelynek előírásait 46 ország érvényesítette, köztük a Szovjetunió és más szocialista országok? Miért nem ratifikálják az ugyancsak 1966-ban kötött polgári és politikai jogokra vonatkozó nemzetközi szerződést, amely az államokat arra kötelezi, hogy saját területükön szavatolják az emberi jogokat, így például az élethez, az állami irányításban való részvételhez, a törvény előtti egyenlőséghez, az egyén és a lakhely sérthetetlenségéhez, a lelkiismereti szabadsághoz való jogot? Miért nem felelnek meg önöknek a faji megkülönböztetés minden válfajának felszámolására, az apartheid bűntetteinek megszüntetésére és büntetésére, a háborús és az emberiség elleni bűntettek elévülésének megengedhetetlenségére, az emberkereskedelem elleni harcra vonatkozó nemzetközi és más egyezmények, amelyeknek önök otthon nem szereznek érvényt, holott számos egyezményen szerepel az önök aláírása is? Miért nem hajlandók önök ratifikálni és hatályba léptetni a népirtás bűntettének megakadályozásáról és büntetéséről szóló, még 1948-ban aláírt konvenciót? önök gyakran mondogatják: „Kormányunk erkölcsi kötelessége, hogy a világon mindenütt küzdjön az emberi jogokért...“ Vajon hogyan fest az emberi jogok tiszteletben tartása önöknél? Biztosítják-e a munkához való jogot a több millió munkanélkülinek? Segítik-e azt a sok millió amerikait, akiknek jövedelme nem éri el a hivatalosan megállapított szegénységi küszöböt? Mit tesznek a hajléktalanok kétségbeejtő helyzetének felszámolásáért? Szabadság! Sokat és sok szépet írnak róla az Egyesült Államokban, de talán elég, ha emlékeztetünk azokra az erőszakos módszerekre, amelyekkel a faji megkülönböztetés ellen küzI dő színes bőrű amerikaikkal szemben Los Angelesben, Miamiban sőt Washingtonban leszámoltak. Gondoljunk csak a rendőrségi programokra, amelyeket az ősi földjeik kisajátítása ellen tiltakozó indiánok rezervátumaiban foganatosítanak. De emlékeztetünk arra a botrányra is, amely április végén a Fehér Házban kipattant. Mint a CBS amerikai tévétársaság beszámolt róla, „gondosan megtervezték és jó reklámmal előkészítették azt a valójában fotósoknak szánt találkozót, amelyben az elnök idős amerikaiakat fogadott". Az eredeti terv szerint a találkozóra meghívott indián asszonynak kéziszőttes takarót kellett volna átnyújtania az elnöknek, ehelyett azonban kellemetlen meglepetéssel szolgált: átadott egy felhívást, hogy segítsék meg az indiánokat és az idős embereket. Reagant szemmel láthatóan zavarba ejtette az eset, s igyekezett megnyugtatni az asszonyt afelől, hogy mindent megtesznek az indiánok igényeinek kielégítésére. Másnap azonban olyan hírek láttak napvilágot, hogy az elnök az amúgy is lefaragott szociális kiadásokra szánt költségvetési összeg további csökkentését kéri a kongresz- szustól... Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága épületének homlokzatán ez olvasható: „A törvény értelmében az igazságszolgáltatás előtt minden ember egyenlő.“ Hogy mit jelent ez a gyakorlatban, azt amerikai polgárok, főleg színes bőrűek ezrei saját bőrükön tapasztalják. Emlékezzünk csak az egyik politikai fogoly, Leonard Peltier sorsára. Ö az „Amerikai Indiánok Mozgalma“ elnevezésű szervezet egyik vezetőjeként küzdött az indiánok jogaiért. A kizárólag fehérekből álló esküdtszék Peltiert kétszeres (!) életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte olyan bűncselekményért, amelyet nem követett el; a vád az volt ellene, hogy meggyilkolt két FBI-ügynököt. A haladó amerikai közvélemény kilenc éve háborog, tiltakozik, s követeli e botrányos ítélet fölülvizsgálatát. Ezzel kapcsolatban talán feltehetnénk egy kérdést az emberi jogok washingtoni bajnokainak: mi akadályozza meg önöket abban, hogy megvédjék az amerikai indiánok vezetőjének sárbatiport emberi méltóságát? Az Egyesült Államokban időnként kirobbannak olyan botrányok, amelyeknek lecsapódásai rávilágítanak a világ egyik legelnyomóbb jellegű rendszerére. így volt ez 1978 júliusában, amikor az Egyesült Államok akkori ENSZ-képviselqje, a feketebőrü politikus, Andrew Young felháborodván az amerikai hatóságok megtorló akciói láttán, arra a kijelentésre ragadtatta magát: „Börtöneinkben százával, de talán ezrével vannak olyanok, akiket politikai fogolynak nevezhetnénk. Tíz évvel ezelőtt engem is bíróság elé állítottak Atlantában tiltakozó mozgalom szervezéséért.“ Az akkori elnök, Jimmy Carter, e kijelentése miatt Youngot megfeddte, majd később vissza is hívta őt az ENSZ-ből. A másként gondolkodó politikai elnyomásának módszere ma is él, csupán a szabadságról és a demokráciáról hangoztatott üres frázisok mögé rejlik. Erre emlékeztetnek újult erővel azok a minapi tudósítások, amelyek a háborúellenes megmozdulások résztvevőinek meghurcoltatásáról szólnak. Elítélték és hosszú évekre börtönbe vetették őket. Még egy adalék: a Fehér Ház jelenlegi urának környezetéhez közel álló szélsőjobboldali „Szabadság- lobby" által kiadott Sportlight című lap 1984 áprilisában számolt be, hogy az elnök aláírta a nemzetbiztonsági tanács rendeletét, melynek értelmében „az ország különböző részein ismét létesítenek börtöntáborokat“ arra az esetre, ha „nem kívánatos elemek" tömeges letartóztatására kerülne sor. A táborok összesen kétszázezer ember számára készülnek. Állíthatjuk-e ezután, hogy az amerikai társadalom a legszabadabbak és a legdemokratikusabbak egyike? Sót, mintaként ajánlhatnánk másoknak IS? JURIJ ZSUKOV, a Pravda politikai szemleírója _ ' —— _/ — BAZDAIABI frn3 mmn n^nn// M JÜ LrÜÜlLÜ u UUo/nJ
