Új Szó, 1986. december (39. évfolyam, 283-308. szám)

1986-12-24 / 303. szám, szerda

Remekművek - agyagból VILÁGSZERTE ISMERIK ÉS VÁSÁROLJÁK A MODRAI MAJOLIKÁT Az elmúlt évszázadok, sőt /ezredek folyamán hosszú utat itt meg a legősibb foglalkozások gyike, a fazekasság, amig az sember vesszőből font és agyag­ai körültapasztott edényeitől elju- >tt korunk kerámiaiparához, vala- lint a népművészeti hagyomá- yokat őrző és továbbfejlesztő ke- ímiai iparművészethez. Napja­ikban a kerámiai készítmények íár nemcsak az eredeti használa­célokat szolgálják, hanem kör- yezetünk hangulatformáló, esz- ítikai értékű, kedves tárgyaivá, iszítő elemeivé is váltak. Nem soda, hogy az utóbbi időben tájjellegű ornamentikával díszí- itt kancsók, vázák, csuprok, tá- yérok és egyéb tárgyak kapós ivatcikkekké is váltak. A modrai főtéren egy kis üzlet ílőtt már reggel is nagy a tolon- |ás. Akik itt vásárolni szeretné­lek, többnyire már tudják, hogy :sak nagyon korán érdemes az izletet felkeresni, lehetőleg még tyitás előtt. Ugyanis akármilyen jazdag és nagy a napi választék, léi körül már üresek a polcok - minden elkelt. Utána már csak i cégtábla, s néhány kirakatban naradt tárgy árulja el, hogy itt van i modori majolikát készítő népmű­vészeti szövetkezet mintaboltja. Az üzletben tapasztaltak után elkerestük a szövetkezet új jzemrészlegét, ahol Marta Klučá- iková mester kíséretében megfi­gyelhettük, hogyan készülnek jzok a csodálatosan szép tárgyak, amelyeket már csak a kirakatban áthattunk. Ezután Mária Barborí- <ovátóí, a kereskedelmi osztály /ezetőjétól kaptunk bővebb tájé­koztatást a habán mintázatú, nagy keresletnek örvendő portékáról, /alamint a modrai népművészeti szövetkezet múltjáról jelenéről.- A kerámia az agyagból ége­téssel készített tárgyak összefog­laló elnevezése, a fajansz, vagy a majolika pedig ezen belül a mű­szakilag fejlettebb termékeket je­löli - kezdte a magyarázatot Mária Barboríková. - Európai őshazája- Az én tanítómesterem 40 évvel ezelőtt még Ignác Blzmayer nem­zeti művész volt - vallja Michal Petráé. Olaszország. Az utóbbi elnevezé­sek is innen származnak, s a fa­jansz a nevét Faenzáról, a majoli­ka pedig a Majorka sziget nevéről kapta. Európai elterjedését a ha­zájukból kiutasított, s a különböző országokban, igy nálunk is letele­pedett habánoknak köszönheti. Többek között a modori majolika is innen ered. Azonban téved, aki azt gondolja, hogy a modori cserép­festésnél csak a kék szint hasz­náljuk. A kobaltkék, a rézzöld, a mangánviola és az okkersárga - ezek a jellegzetes habán színek, s mi is ezekkel dolgozunk. A népi kerámia készítésénél egyébként arra is kell ügyelni, hogy megőriz­ze eredetiségét. Ezalatt azt értem, hogy a népi motívumok ne változ­zanak, a technikát sem szabad másképp kombinálni és cserélget­ni, s a pirosnak sincs helye a ha­bán mintákon. Az utóbbi azzal ma­gyarázható, hogy annak idején a pirosat csak költségesen, arany felhasználásával tudták előállítani.- Mennyit termelnek évente?- Amennyit az alkotók kezük munkájával meg tudnak csinálni. Véleményem szerint nálunk a tel­jesítmény szerinti bérezésből mi­nőségi hátrányok is származhat­nak, mert gátolja, hogy minden termék tökéletesen tükrözze alko­tója ízlését, egyéniségét és kézü­gyességét, hogy több mintát tud­jon elsajátítani, s ezek közül meg­felelően válogatni. Ma a díszítésre ezért főleg a sorozatosság a jel­lemző, ahol több egyforma mintá­zatú edény születik- A kereseti lehetőségekről és a munkafeltételekről mit lehetne elmondani?- Nálunk csak szakképzett ke- rámikusok dolgozhatnak. A tanu­lási idő három és fél év, ehhez azonban a gyakorlati fogásokat helyben kell elsajátítani. Említést érdemel, hogy a szakmában egyre kevesebb a férfi, dolgo­zóink 80 százaléka nő, az átlagkereset 2450 korona. Ami a munka- feltételeket illeti, hang­súlyozni kell, hogy ez a munka nemcsak az ember szemét veszi igazán igénybe. A ge­rinc-, a nyak- és a de­rékfájások is gyakoriak. Megpróbáltuk a dolgo­zókat rábeszélni, hogy a munkaszünetekben többet mozogjanak, tor­náztassák meg fáradt végtagjaikat. Egy-két évig ment is a dolog, de amióta egy-egy mű­helyben negyvenen ül­nek, valahogy alábbha­gyott a lelkesedés. A pi­henők alatt főleg a fiata­labbak a dohányzóba mennek, s ott is csak ülnek. E helyzet meg­szüntetése érdekében kisebb részekre akarjuk felosztani a műhelye­inket, s egy szauna épí­tését is tervezzük. A na­pokban kerül átadásra egy két és félmillió koro­nás beruházással épített szociális részleg, ahol többek között üzemi konyha, étterem és egy büfé is helyet kap.- Szép kerámiatárgyakat látok itt az irodában. Ezek az itt gyártott választékot képviselik, vagy csak személyi kiválasztás alapján ke­rültek ide?- Az itt látható tárgyakat a leg­tapasztaltabb mintázómesterek készítették, s igy üzemünk legjobb választékát reprezentálják. Ter­mékeinket egyébként nemcsak hazánkban ismerik, hiszen Közép- és Dél-Afrikán kívül a világ minden részére eljutottak már. Rendsze­resen részt veszünk különböző külföldi kiállításokon. A kivitelt a Slovart külkereskedelmi vállalat bonyolítja le, bár nem mindig a kellő rugalmassággal. Néha csak a „selyempapír“ hiányzik hozzá, hogy termékeink jó pénzért gazdára találjanak. A belföldi áru­sításról saját üzleteinken kívül a Slovakia és az Uva üzlethálóza­ta gondoskodik. A látogatás alkalmával azt is megtudtuk, hogy néhány hétbe te­lik, amig az alaktalan agyagból tetszetős tányér, kancsó, váza, vagy éppen kacsasütő lesz. Elő­ször a korongon jelenik meg a tár­gyak formája. Ezután a friss edé­nyek néhány hétig száradnak, s csak ezután kerülhet sor a min­tázásra. A nyers máz díszítése nehéz, bonyolult munka, nagy- Mi lesz taltabbak belőle? - A korongnál a legtapasz- egyike, Juraj Slávik mester. (A szerző felvételei) ügyességet kíván, mert a nyers mázfelületre azonnal odatapad a festék, s ezen később javítani már nem lehet. Ezután egy 8 órás égetés, majd pedig egy egész na­pi hűtés, következik, s az osztályo­zás és a csomagolás után útnak indítják az árut, hogy a szerencsés vásárlók, vagy a megajándékozott személyek gyönyörködhessenek a szebbnél szebb mintákban, az agyagból készült nagyszerű alko­tásokban GÁGYOR ALÍZ E lképzelhető, hogy az idén utoljára dolgoznak a karácsonyi és újévi ünnepek alatt a Rimaszombati (Rimavs­ká Sobota) Városközi Távhívóközpont és Információs Szolgálat munkatársai. A körzetek automatizálása következté­ben ugyanis egymás után szűnnek meg a járási székhelyek hagyományos köz­pontjai, s a tervek szerint a jövőben már csak a kerületi székhely „telefonos kis­asszonyai“ jelentkeznek hívásunkra. Tulajdonképpen szerencsés helyzet­ben voltunk, amikor felkerestük a régi postaépület kézi kapcsolású központját, mert ott éppen a legtapasztaltabb dolgo­zók tartottak szolgálatot.- Idestova húsz éve dolgozunk itt mindketten - mondotta Benko Mária, mi­alatt kolléganője Bórák Katalin fülhallga­tóval a fején az ovális asztalra épített műszerfal beren­dezését kezelte - s bizony na­gyon sok hétvé­gét, ünnepet töl­töttünk szolgálat­ban. Körzetünk részleges automatizálása óta már csak öten vagyunk, így még gyakrabban kerül ránk a sor, s nem is múlik el többnapos ünnep szolgálat nélkül, hogy az éjjeli műszakokról ne is beszéljek. Nem is tudom, a hivatástudat teszi-e, vagy csak egyszerűen megszoktuk már ezt a mun­katempót, tény, hogy soha nem panasz­kodunk, soha nem ágálunk az ünnepi szolgálat ellen, mi több: családjaink is megbékéltek már ezzel a helyzettel. Per­sze az ünnepek azért számunkra is meg­hittek, minden évben van egy kis kará­csonyfánk, s az új esztendőt is illik kö­szönteni egy pohár pezsgővel, sőt néha az előfizetők is felhívnak, hogy kellemes ünnepeket, boldog új esztendőt kíván­janak. Sajnos akadnak ünneprontók is. Legu­tóbb egyik ügyfelem arra kért, kapcsoljak számára egy tátrai üdülőhelyet, persze szám nélkül. Rendben, mondtam, de le­gyen türelemmel, mert egyedül vagyok, eltart egy kis ideig, amíg megtalálom az intézmény számát. Miközben fogadtam a többi hívást, háromszor is átnéztem a telefonkönyvet, a megadott nevű üdülőt sehol sem találtam. Hamarosan jelentke­zett ügyfelem, s mielőtt megszólalhattam volna cinikusan megkérdezte, hogy alud­tam-e vagy kávéztam az elmúlt negyedó­ra alatt, s hogy szíveskedjek intézkedni, mert neki nagyon sürgős, s aztán mint aki jól végezte a dolgát - lecsapta a kagylót. Persze hogy bántott a hangnem, de azért nem adtam fel a keresést. Hívtam a pop­rádi kolléganőmet, s a nyomozást immár ketten folytattuk, de eredménytelenül. Talán tíz perc elteltével ismét jelentkezett az én telefonálóm, s immár magából kikelve ordított, hogy milyen tehetetlen vagyok, fél nap alatt sem tudok megke­resni egy nyomorult számot, s vegyem tudomásul, hogy panaszt tesz rám az illetékeseknél. Aztán ismét belémfojtotta a szót. Röviddel az ominózus jelenet után jelentkezett Poprád, hogy érdeklődött az ottani idegenforgalmi hivatalnál is, de a megadott nevű üdülőről nem tudnak, van viszont egy másik, melyet szívesen kapcsol... Azonnal tárcsáztam az ügyfe­let, de hosszas kicsengés után sem emelték a készüléket. Talán mégsem volt annyira fontos és sürgős az a hívás ___ Pe rsze akadnak jó modorú, megértő ügyfelek is, akik szívesen társalognak, elmondják személyes gondjaikat, bajai­kat is. Ha mindez a viszonylagos csend időszakában történik még hagyján, de ha közben egyre-másra érkeznek a hívások, bizony fogytán a mi türelmünk is, s tömör­ségre, tárgyszerűségre kell felhívni a megrendelő, vagy az érdeklődő figyel­mét. Persze tudjuk, ezért sem kapunk sok elismerést... Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy mindig a hivó, az ügyfél a hibás. Mi is emberek vagyunk, olykor hangulatosak, rosszkedvűek is. Gyakran tapasztaljuk még az ország más központjaiban dolgozó kolléganők részé­Halló központ, halló tudakozó! ról is a készséghiányt, az udvariatlan­ságot.- Pedig sokszor van szükség a jó együttműködésre - kapcsolódik a be­szélgetésbe Bórák Katalin - hiszen néha olyan helyzeteket produkál az élet, hogy csak egymást segítve boldogulhatunk. A közelmúltban például egy súlyos közle­kedési balesetről kaptunk értesítést, a hírt mi mindenképpen továbbítani sze­rettük volna a hozzátartozóknak. Csak­hogy sem szám, sem pontos lakcím nem szerepelt a rövid közlésben, s mi valósá­gos nyomozást folytattunk a munkatár­sak, az ismerősök és ismeretlenek segít­ségével. Hasonlóan emlékezetes marad számunkra egy évekkel ezelőtti gázrob­banás, amikor néhány perccel a baleset után már közvetlen kapcsolatban voltunk az országos felügyelőséggel, s szinte közvetítettük, tolmácsoltuk üzeneteiket az oltási munkálatokkal kapcsolatosan. Természetesen több vonalunk is ,,élt“ a két város között, s szinte a minimumra csökkentettük az egyéb irányú kérelme­ket, hiszen azonnal tudatosítottuk, hogy fontos ügyről van szó. Hasznos informá­ciókat továbbítottunk az 1974-es árvíz idején is, amikor a külvilággal a telefonon kívül megszakadt minden más kapcsolat. Az egyéni hívások esetén, magánügyek­ben is tudjuk már nagyjából a fontossági sorrendet, egy tapasztalt telefonos már a hívó hangjából is tud ítélni. M ég sokáig folytattuk volna a be­szélgetést, ha a kissé megkopott, kissé elavult, ám évtizedeken keresztül nagyon jól szolgáló berendezés lámpái nem villantak volna meg mind gyakrab­ban, ami csalhatatlan jele a délelőtti csúcsidőszak közeledtének.- Bármilyen nehéz és bármilyen fá­rasztó is ez a munka, mi megszoktuk már, s nagyon szépnek tartjuk - mondot­ta mintegy búcsúzóul Benko Mária - s ki­csit sajnálni fogjuk a kézikapcsoló „nyug­díjaztatását“. Lehet, hogy nekünk is hiányozni fog majd egy megszokott nói hang a vonal túlsó végéről? HACSI ATTILA Martoson (Martovce) 1975-ben falumúzeumot rendeztek be. Az őslakosság lakáskultúráját, színes népviseletét azóta számtalan látogató megcsodálta a Nyitra folyó holtága mellett álló nádfedeles ház­ban. Az ellenséggel szemben biztos védelmet nyúj­tó láppal és mocsárral övezett aprócska dombra, ahol később hat sárház épült, még a tatárjárás idején menekültek az őslakosok, a martosiak. Amíg a vizenyős környéket le nem csapolták, mély medrú tavakba nem kerítették a vizet, nem gondolhattak mezőgazdaságra, állattenyésztésre, mindennapi kenyerüket a víz, a halászat adta. A kosárfonáson és a csónakkészítésen kívül hosszú évszázadokig a halászat lett itt a megélhetés fő forrása.- Valamikor az ószi lehalászás az egész falut megmozgató eseménynek számított - mondja a ma már nyugdíjas György Sándor. - A falu apraja- nagyja kivonult a tavak köré, és kíváncsian figyelte, ahogy a férfiak combig érő csizmákban gázolták a vizet, húzták a kerítóhálót, aztán kosarakba, kádakba dőlt a zsákmány. Az asszonyoknak még a kötényükbe is jutott az aprajából. Fóleg a fiúk nézték áhítattal a halászokat, mert akkor vált valaki valóban férfivá, a halászközösség tagjává, ha saját csónakja és halászfelszerelése volt. Abban az idő­ben ez nagy gazdagságot, elismerést jelentett. Aztán egyik nyáron kiszáradtak a tavak, elvezették, más mederbe terelték a Nyitra folyót, megcsappant a halállomány, és eltűntek a hajdani öreg halászok is szerszámaikkal együtt. Ez az 1965-ös nagy csallóközi árvíz után történt, amikor Martos is kor­szerű faluvá fejlődött. Az öreg halászok közül már kevesen élnek. György Sándor emlékeiben még meg-megidézi őket, a napfelkeltéket, a csónak siklását a folyó hús vizén, a halak vergődését a hálóban, a nyársonsült hal ízét.- Amikor én gyerekeskedtem - meséli -, a hú­szas években a faluban még sok családnak jelen­tette a megélhetés forrását a halászat. Közéjük tartoztak szüleim is, mert nem volt földjük, ahol gazdálkodhattak volna. Aprócska kölyök voltam, s már kint aludtam édesapámmal a zsombékos Halászok voltunk folyóparton, hogy kora hajnalban, amikor a legjobb a fogás, vízre szállhassunk, kivethessük a hálónkat. Hétéves koromban már magam is meg tudtam csinálni a különféle halászszerszámokat. Apáról fiúra szállt ennek tudománya. Lányom és fiam is megtanulták, *bár szerencsére ók ennek már nem vették hasznát. Kötöttem varsát, emelőhálőt, lepó- hálót, kerítóhálót, bokorszákot, amellyel a bokrok alá merítve fogtuk ki a halat. A fonalat, amelyből a szerszámok készültek, saját magunk sodortuk kenderből. Aztán ha jó fogás volt, anyám batyuba kötötte hallal tetézett kosarát, és korán hajnalban, hogy idejében beérjen, gyalog indult Érsekújvárba ( Nové Zámky), vitte a piacra. Az árán lisztet, cukrot vásárolt és mindent, amire a konyhában szükség volt.- összetartottak a halászok?- Csak ősszel halásztunk közösen. Év közben magányos halászok voltunk. Az összetartást vi­szont az jelentette, hogy minden halásznak megvolt a maga területe, amelyet a másik tiszteletben tartott, csónakéval oda sose evezett be. Télen meg mindenki a saját maga vágta lékből fogta a halat. Mert karácsony és húsvét táján fogyott a legtöbb hal. Először Erzsébet napján mentünk ki a harcsára emlékeztető menyhalra halászni, akkor jöttek eló az iszapból. De igazán csak karácsonyra volt finom ez a hal, akkorra tisztult ki a húsa. Léket vágtunk a Nyitra jegén és varsával meg emelőhálóval merí­tettük ki.- Gondolom, a karácsony nem ilyen volt, mint ma.- Nem volt a csillogás, de az ünnepet éreztük akkor is. A fa alatt dió meg alma volt és egy marék búza, hogy legyen bő termés, lágy fehér kenyér. A szobában, ahol György Sándorral beszélge­tünk, a polcokon rengeteg apró halászszerszám van, a régiek kicsinyített mása. Kezébe veszi őket és magyarázza, mutatja miként kerítettek vele csapdát a halnak. Néhányat ismerek, de a legtöbbnek a nevét se hallottam. Az ember ügyességéről, ravaszságáról, furfangjáról árulkodnak a régi, kive­szett, feledésbe merült szerszámok.- Nem gondolt arra, hogy másoknak is megmu­tassa, hiszen ritka az ilyen gyűjtemény.- Jártak nálam a komáromi (Komárno) Duna menti Múzeumból, megnézték, pénzt kínáltak érte. Sokáig tartott, amíg ezeket az apró dolgokat meg­csináltam. Nem akarok megválni tőlük. Ifjúságomat idézik, a régi idők faluját, a halásztársakat, akik már nincsenek közöttünk, a rengeteg kalandot, a hal- szagú nyári reggeleket. Még őrizni szeretném őket. Képzeletemben olykor megelevenednek. TALLÓSI BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents