Új Szó, 1986. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1986-11-14 / 269. szám, péntek
Kodály nevével EGY ÉNEKKAR HÁROM ÉVTIZEDE Telik-múlik az idő Camoletti vígjátéka a Matesz Thália Színpadán Közel kilencven fellépésről vannak előttem a legfontosabb adatok - mikor, hol és milyen alkalomból szerepelt a galántai (Galanta) Kodály Zoltán Daloskor fennállásának három évtizede alatt, emellett, ahol fesztiválról van szó, az is olvasható, milyen eredményt értek el, péidául, ezüst koszorú a Kodály Napokon. A visszapillantó „eseménynaptár“ legalább húszhuszonöt sorral terjedelmesebb lehetne, de, más amatőr művészeti csoportokhoz hasonlóan, ennek a daloskörnek az életében is volt egy időszak, 1962-68 között, amikor szünetelt a munka Nemes szándékok továbbéléséről, cse- lekvókészségról, a közös éneklés szeretetéről tanúskodik, hogy volt erejük talpraállni, újrakezdeni. Úgy is illett, hogy legyen magyar kórus abban a városban, amelyben sok évtizedes és gazdag hagyományai vannak a karéneklésnek, másrészt meg azért, mert ez a város lett a Kodály Napok állandó színhelye. Sorjáznak tehát előttem az adatok, tudósítva sok mindenről, de hát ők végül is csupán puszta tények, nem beszélhetnek arról, ami mögöttük volt, van - a daloskor megalakulásának körülményeiről, működéséről, életéről, örömökről és gondokról, élményekről és emlékekről, amelyek ilyenkor akarva-akaratlanul előjönnek. A daloskör alapítötagja, volt elnökei, szervezői - a hetvenegy éves Gálffy László, az ugyanilyen korú Papanek Imre, a hatvanhét éves Záreczky László - lelkesen szólnak a kezdetekről, jóllehet ma már egyikük sem tagja a kórusnak. Gálffy László: - Szerettem a közös éneklést mindig, és természetesen akartuk, hogy legyen magyar kórus a városban. Záreczky László: - Amikor a megalakulás szóba került, tisztában voltunk vele, hogy nem lesz könnyű. Első nekifutásra vagy negyven tagot szedtünk össze, de Ág Tibornak ez kevés volt. Akkor újabb városjárás következett, és lettünk hatvanan. Kezdetben népdalokat, népdalfeldolgozásokat énekeltünk. Ez nekem mindig is kedves volt, és tiszteltem mindazt, amit Kodály a galántaiak leikébe vésett: sose legyünk hűtlenek a népi kultúrához. Papanek Imre: - Erkölcsi kötelességünknek éreztük, hogy legyen énekkar Galántán. Nehéz volt létrehozni. Nem volt egy tanító vagy valaki más, aki kórust tudott volna vezetni. Először is karvezetőt kellett szerezni. Kosúton (Ko- šúty) találkoztam Ág Tiborral, aki katonaruhában volt. Ismertem őt a Népesből. Megkérdeztem, nem jönne-e el hozzánk karnagynak. Hogyan? Nincs semmink, lakásunk sem - mondta. Végül mégis sikerült elhelyezni Tibort, az iskolában. Seres Lajos, a járási párttitkár azt mondta, gyerekek, nyugodjatok meg, ezt a dolgot elintézem. Nem mint tanító kap lakást, hanem mint az énekkar vezetője, kulturális dolgozó. Persze, mi már korábban megkezdtük az énnek- kar szervezését, mielőtt tudtuk volna, lesz-e egyáltalán karnagy. Lenni kell énekkarnak, mondták, akármilyen szinten is fog működni. Záreczky László: - A megalakulás után nemsokára levelet írtunk Kodálynak, megkértük, járuljon hozzá, hogy daloskörünk az ó nevét viselje. Kodály beleegyezett, többek között azt írta, legyen az énekkar az egyetemes és haladó magyar zenekultúra fáklyavivője, és a próbák ne váljanak borozgatássá. Ág Tibor, aki hetvennyolcig volt a kórus karnagya, a következőket mondja: - Ami nagyon szép volt, az az első években tapasztalt lelkesedés, amely azonban idővel lankadt, ez talán természetes is ilyen együttes esetében. Kell perspektíva, olyasmi, ami doppingol. Ha ez nincs, elmegy a kórustagok kedve. Hatvankettőre lemorzsolódott a létszám, magam is elköltöztem a városból. Hatvankilencben tértem vissza a kórushoz, megígérték a galántaiak, hogy összehozzák. Sőt, a perspektíva is jobban alakult, növekedett a fellépések száma. A művészi színvonalat tékintve, sikerült néhány olyan müvet betanítani, amelyre- és ez nemcsak az én véleményem - kevés énekkar lett volna képes, egy-egy Bach-, Bárdos-, Hassler-alkotást. A színvonalat mindig befolyásolta a daloskor létszáma, egy rövid időszakot kivéve, soha nem volt ideális. Gond ez az utóbbi években és ma is a jubiláló vegyeskar háza táján. Chemez Zsuzsa sem a legjobb állapotban vette át a kórus művészeti vezetését, amiként a jelenlegi karnagy, Józsa Mónika sem, 1982-ben Lórincz Imréné, nevelőnő:- Mostanában húszan-huszon- öten szoktunk fellépni. Mivel kevesen vagyunk, nagyon ott kell lenni, hogy szépen hangozzék a dal. Mónika nagyon igényes, kipréseli belőlünk, ami bennünk van. Az én szememben férjem a legnagyobb kritikusunk, amikor legutóbb hallott bennünket, azt mondta, tisztán, szépen énekelünk. Szarnák István, hatvanhat éves, nemrégen jött át a szomszédos község énekkarából a daloskörbe:- Az, hogy minőségi szint van, jó előjel. Úgy járunk a próbákra, hogy az nekünk élmény. Klimek István kárpitos, az énekkar elnöke: - Egy karnagynak nehéz úgy dolgozni, ha nincs ember. Amikor én lettem az elnök, két éve, tizennégy tagú „lett“ a kórus. Sokan mondták, hogy eljönnének énekelni, de megkérdezték, mi van érte. Nézd, barátom, mi nem pénzért énekelünk. Jöttek azért fiatalok, ez jó, és az is, hogy segít bennünket a városi művelődési központ és a Csemadok, bízom benne, hogy a jövőben is így lesz. Józsa Mónika a galántai gimnázium leánykarának karnagya, újabban pedig az Ifjú Szívek énekkarát is vezényli, egy évig helyettesítve az együttes állandó dirigensét: - Kórusmozgalmunk sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, ezért vallom, hogy nem sütkérezhetünk a régi dicsfényben. Amikor átvettem a daloskört, a tét az volt: ott lenni ismét a Kodály Napokon, a versenyben. Főként a Kodály Napok évében dolgoztunk rengeteget. Már a műsorválasztáskor igyekszem magasra tenni a mércét, néha van is olyan érzésem, hogy egyik-másik mű betanulása meghaladja, képességeinket, magamat is beleértve. A hanganyagon dől el minden, ha nincs hang, hiába minden. A Kodály Napok-ra eljutottunk, és nem mi voltunk a leggyengébbek. Még abban az évben, vagyis nyolcvan- négyben, volt egy fellépésünk, tizennyolc ember énekelt a színpadon, és nemcsak a közönség volt elragadtatva, hanem én is. Csak azért is meg kell mutatnunk. Persze, úgy lenne jó, ha többen lennénk. így olyan kényszer- helyzetek állnak elő, ha nem érkezik meg egy- egy tag, hogy közvetlenül a fellépés előtt kell eldönteni, mit fogunk énekelni. Probléma, hogy nincs tenor szólam. Szénéről (Senec) járnak be hárman - segíteni. Nem tudom van-e még olyan eszköz, melyet ne próbáltunk volna ki a tagtoborzásban. Az mindenesetre jó dolog, hogy az alapiskolában és a gimnáziumban is működik énekkar, az utóbbiból öten-hatan már a daloskörben énekelnek. A jubileumi hangversenyre teljesen új kosztümben állunk színpadra. Elkészültek a ruhák, negyvenöt emberre... Már a következő Kodály Napok-ra is gondoltunk, amikor a mostani ünnepi műsorunkat állítottuk össze. Ennek a kórusnak élnie, dolgoznia kell. Egy olyan magyar kórusnak Galántán, melynek Kodály a nevét adta. Ez kötelez. Az elmúlt napokban ért véget hazánkban a bolgár kulturális napok rendezvénysorozata, amelyen megismerkedhettünk a testvéri szocialista ország több élenjáró együttesével. A szervezők jó munkát végeztek, sokrétű képet nyújtottak a szocialista bolgár kultúra eredményeiről. A bolgár kulturális napok egyik legkellemesebb meglepetését A képzőművészet és a színház című kiállítás jelentette, amelyen 32 fiatal díszlettervező munkájával ismerkedhettünk meg. Azt mindannyian tudtuk: a bolgár drámaírás és színjátszás ma már európai színvonalú, s most meggyőződhettünk arról is, hogy a díszlet- tervezés is eléri ezt a szintet. A rendhagyóan csoportosított kellékek, makettek, fényképek, rajzok, skiccek igazi színházi légkört teremtenek és különösen a szakemberek számára számos tanulsággal szolgálnak. A nagy érdeklődést kiváltó kiállítás november 20-ig tekinthető meg Prágában. A Csehszlovák Televízió jóvoltából nagyon sok néző lehetett tanúja a Szófiai Állami Filharmónia prágai vendégszereplésének és nagy sikerének. A szófiai zenészek hangversenyén a közönség a fiatal, tehetséges Maria Petrova- Popova varázslatos szopránjának, Mincso Mincsev hegedűművész kiváló teljesítményének tapsolhatott. Az emlékezetes élményt nyújtó hangverseny karnagyai Emil Tabakov és Jordan Dafov érdemes művészek voltak. A vígjáték minden „színházi válság“ idején jól jött a társulatoknak, hogy visszacsalogassák a szép lassan hűtlenné váló nézőket. Tagadhatatlan, hogy jelenleg a Matesz Thália Színpada közönségbázisának igencsak változékonyak a reagálásai. Talán most bejön az, amire ez a társulat régóta vár: a siker. Marc Camoletti valamikor 1960 tájékán írt egy világsikert aratott bulvár-vígjátékot. Tisztes iparosmunka, szolid vígjátéki típusok és laza szerkezet, amelyben a helyzet- komikum sodró lendülete közben is meg-megvillannak a karakterek. Hálás darab a színésznek, kasszát feszegető siker a színháznak és szöveg alá bújtatott mondanivaló az igényesebb rendezőnek. Ez a három dolog a legtöbb esetben nem jár együtt, hiszen a másodikért - a színház áhított sikeréért - a karakteres színészi játékot és a magvasabb mondanivalót kibontó rendezői gondolatot is rendszerint a háttérbe szorítják. Camoletti Leszállás Párizsban című zenés vígjátékával a Thália Színpadon az történt, ami végeredményként a társulat egyéni és közösségi lehetőségeinek maximumát adta. Jozef Felbaba vendégrendező elgondolása egyértelműen tisztázottan jelenik meg a színpadon: jellemkomikumot és ezzel együtt kissé szomorkás ízeket is keverni a rekeszizmot feszegető játékba. Ehhez azonban nem minden színészben talált alkotótársra, ami ebben - az életkorban igencsak megfiatalodott - társulatban nem véletlen esemény, hanem törvényszerű. A dolgok állása mégsem ilyen egyszerű, hiszen igencsak különböző tudással, tapasztalatokkal, tehetséggel és ösztönösséggel dolgoznak ebben a közösségben a fiatal színészek. Kétségtelen, hogy Felbaba rendezésének tisztázottsága hat a színpadon játszó színészekre és a nézőkre. Kövesdi Szabó Mária házvezetőnője (Berthe) akármelyik A balett szerelmesei ugyancsak nem mindennapi találkozásnak lehettek részesei. Plamen Dzsurov Elégia és toccata című müvét, valamint Brecht Koldusoperájának motívumaira építő rock-balettét láthattuk. Mindkét mű koreográfusa Borisz Jakovlevics Ejfman, a leningrádi Kortárs Balettszínház megalapítója és művészeti vezetője volt. Korszerű előadásmód és kiváló táncosteljesítmény jellemezte ezeket az előadásokat. Hasonló sikerrel szerepelt a tolbuhini Jordan Jovkov Színház. Különösen Shakespeare művével, a Víz- kereszt, vagy amit akartok-ka\ vívták ki a szakemberek és a közönség elismerését. Több helyen vendégszerepeit a Zornica folklórcsoport, s temperamentumos, látványos előadásaikat mindenhol vastaps fogadta. A bolgár kulturális napok sikeréhez számos hazai színház is hozzájárult. Az idei évad elején több mint húsz hivatásos társulat mutatott be bolgár színmüvet, s a televízióban, a rádióban és a mozik műsorán is számos bolgár alkotás szerepelt. Emlékezetes élmények, hasznos szakmai megbeszélések, baráti találkozók jellemezték a hazánkban megrendezett bolgár kulturális napokat, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak egymás kulturális értékeinek megismeréséhez, az együvétartozás tudatának megszilárdításához. TARICS ADRIENN „röpködő“ vendég helyébe is léphetne. Ö az egyik, aki megtalálta szerepében azokat a mindennapokban szinte tudattalanul is motiváló vágyakat, álmokat, amelyekből hiteles figurát tudott formálni. Ennek az értéke leginkább abban van, hogy nem a szokványos vígjátéki pózokat hangsúlyozza, hanem megkeresi a házvezetőnő esendőségét. Mellette Dudás Péter (Robert) játéka érzékelteti leginkább, hogy a rendező milyen gondolati tartalmakat igyekezett ebből az eléggé állott vígjátékból még hasznosítani. Ó az egyik „legfiatalabb“ tagja a Tháliának. Ezúttal olykor egészen meglepően érett dolgokat produkált, elsősorban ázzál, hogy Robertet szinte a barátja másik énjeként játszotta. Mást hangsúlyoz mint, amit egy férfi esetében a konvenciók, a sablonok kívánnak. Gyáva* de legalább ilyen erősek a vágyai, hogy hódítson. A barát szerepében Pólós Árpád (Bemard) ennek a kettős énnek az érzékeltetésére nem volt képes. Pedig ez a két férfi igencsak kiegészíti egymást, mert ugyanazok az ösztönök motiválják tetteiket. Pólós egy kifinomult stílusú nőcsábászt alakít, ezért is érthetetlen, miért adja be olyan könnyen a derekát egyetlen nőnek. Pedig az ok ott bújkál a szerepben, s ezt ki kellett volna bontania. A fizikai külső, a természettől kapott női szépség és a színészi játék külsőségei nem azonosak a szereppel. Ez jutott eszembe, miközben Varga Szilvia (Judith), Sz. Danyi Irén (Jacqueline) és Dér Lívia (Janet) játékát láttam. Mind a három légikisasszony azonos eszközökkel - rosszul megtanult színészi sablonokkal - volt megformálva. Az egyiket akár a másik helyett is játszhatná a rendező, hiszen nem hús-vér karakterek, hanem valamifajta kirakatbabák. Innen szemlélve tűnik ki csak igazán, mennyire határozott Kövesdi Szabó Mária és Dudás Péter játéka, azaz mit is akart volna a rendező. Feltéve, ha Camoletti vígjátéka, amely még jóval a szexuális egyenjogúsodás, a nők ebbéli kiszolgáltatottságának legalább elvben való megszűnése előtt íródott. Az effajta vígjátékírói szemlélet, amelynek meghatározója az aktualitás, a mindenkori politika és társadalmi élet nagy ívben való elkerülése, ma azzal foglalkozna, hogy miként tart érzelmeiknek fogságában két-három férfit egyetlen nő. Ma ugyanis ez lenne számára az aktuális. Nem vagyok meggyőződve, hogy az idő múlása használ ennek a vígjátéknak. Miközben családok százai bomlanak fel - talán részben az effajta könnyed szerelmi vígjátékok sugallta hamis erkölcsök, mindent megoldó „happy end“-jeiben is bízva -, a színpadon két fiatal francia férfi a konfliktusoktól mentes házasság öblében csónakázik egy francia illetve egy német feleséggel. A harmadik légikisasszony felismeri, hogy hazájában a helye. így a néző méltán hisz a szerelem erejében, de nem biztos, hogy visszatér elhagyott színházához. DUSZA ISTVÁN Nagyon ott kell lenni, hogy szépen hangozzék a dal (Gyökeres György felvétele) BODNÁR GYULA Emlékezetes élmények Visszapillantás a bolgár kulturális napokra Dér Lívia és Dudás Péter a vígjáték egyik jelenetében. (Bodnár Gábor felvétele) DJ SZÚ 6 1986. XI. 14.
