Új Szó, 1986. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1986-11-13 / 268. szám, csütörtök
Táncdráma és balett A Tokyo Balett Company két előadásáról Humor, kétféleképpen Japán kultúrája jórészt két évtizede - az ott megrendezésre került olimpiák és világkiállítások után - került a világ érdeklődésének homlokterébe. Nem véletlenül, hiszen az akkor már fejlett ipári és kereskedelmi kultúrája ezt az ázsiai szigetországot a legfejlettebb tőkés ipari államok sorába emelte. Néhány sorban nehéz még csak vázlatos képet is adni arról a belső társadalmi feszítő erőről, amely a modern tudomány és technológia, valamint a történelmi gyökerű keleti filozófiák és vallások, illetve művészeti ágak tudati egymásra hatásakor felszabadulnak. Mint minden „csoda“, minden „titok“ pontosan megfejthető az illető nép történelmének, kultúrájának és gazdaságának ismeretében. Japán esetében mindehhez nélkülözhetetlen a hagyományokat koncentráltan magában hordozó színházművészet megismerése is. A híres nó-operák, a bunraku-bábszínház és a kabu- ki-drámák olyan kincsei Japán kultúrájának, amelyekben évezredes társadalmi szokások, vallási szertartások, lelki energiák, alkotóerő és kimeríthetetlen változatosságok rejtőzködnek. Rejtőzködésről szólok, hiszen első látásra - bizonyos mélységű előtanulmány, történelmi és művészettörténeti ismeretek nélkül - aligha lesznek érthetők európai ember számára. A Kabuki című táncdrámának Maurice Béjart, a híres európai balettreformer a koreográfusa és rendezője. Ezért is lehetett biztos a dolgában az a néző, aki elment a Tokyo Ballet Company első bratislavai előadására. Minden túlzott előítélet nélkül sejthette, hogy eredendően japán kabukit, annak is a so- szagoto nevű, kizárólag zenével kísért táncdráma-változatát láthatja, de mindenképpen egy, a világ más tájain élők számára is megfejthető üzenetű, olvasható jelrendszerben készített színpadi produkciót. Béjart és a japán ka- buki táncdráma találkozásából egy eredendően modern szemléletű táncszínház született. A recenzió írásakor már ismerve a másik balett-est műsorát, némi bizonytalansággal ugyan, de elmondhatom, hogy izgalmas belső alkotói folyamatok eredményének voltunk tanúi. Az 1964-ben alakult tokiói együttes Kabuki című táncdrámáját az az erkölcsi dilemma feszíti, ami a modern japán társadalom ellentmondásai között élő Egyszerre furcsa és tanulságos dolog Ján Solovič drámáit - olvasni. Furcsa főleg azért, mert e müvekhez vizuális élmények is kötnek, ugyanis - sokakhoz hasonlóan - jómagam szintén láttam már több hazai és külföldi színházban, továbbá a bratislavai és egyszer a budapesti televízióban (a Magyar Területi Színház emlékezetes előadásában) megjelenítve, a rendezők, a színészek és más közreműködők egyéni értelmezése és tehetsége révén a színház- művészet régióiba megemelve e szövegeket. Tanulságos is e színmüveket újra olvasni, hiszen így lehetőségünk nyílik a drámaíró stílusjegyeinek, a szöveg eszmei és esztétikai értékeinek elemzésére. Ján Solovič a hatvanas évek elején először hangjátékaival vált ismertté. Annak idején főleg két olyan erényét méltatták a szakemberek, amelyek azóta is kimutathatók alkotásaiban. A szerző már ezekben a zsengéiben is rendszerint időszerű gondokról, sok ember hangulatát borzoló, életét megkeserítő társadalmi fonákságokról írt, s az aktualitáson kívül a tömör, pergő párbeszédek is hozzájárultak e művek kedvező fogadtatásához. Solovič a hatvanas évek végétől egyre elmélyültebb drámaíróvá válik, aki a mit megírni, ábrázolni jórészt publicisztikai tartományból fokozatosan eljut az esztétikum terrénumába, ahol a hogyant ábrázolni sem mellékes szempont. E fejlődést ismerve törvényszerűnek mondható, hogy embert is foglalkoztathatja. Bár ebben nem vagyok egészen biztos, hiszen az már rég kiderült, hogy mennyire természetes és magától értetődő a hagyományos és a modern kultúra kapcsolódása Japánban Az azonban Béjart európai mechanizmusú gondolkodásának köszönhető, hogy ebben az ellentmondásban felismerte az általános, a világ bármely más táján is érvényes üzenetet: a modern kor szorításaiban is meg kell és meg lehet őrizni mindannak a pozitív elemeit, amit a hagyományos népi és nemzeti kultúra a történelem során megteremtett. Ennek előfeltétele, hogy a tudomány, a kultúra fejlődésével ellentmondásos viszonyba kerülő konzervatív hagyományt elvessük vagy megújítsuk. Bár ennek a táncdrámának pontos cselekménye van, mégsem ez a lényeges benne, hanem az az érzelmi sokszínűség, gondolati ellentmondásosság, amely a téma körüljárásakor Béjart alkotásában a felszínre került: a modern nagyváros gyökértelensége és a történelmi gyökér; a szerelem, a házasság megváltozása és a gésák, a feleségek, a szerelemben is szabadságra törekvő mai lányok; a történelmi szamuráj-kultusz második világháborúban elfajult harciassága és a mára önfegyelemre, összpontosító-kész- ségre, határozottságra, önuralomra tanító önvédelmi sportok; a halál, az élet, az ember, az istenek lényegi azonosságait hir- cető vallások és a megszülető tudományosság, amely az embert az objektív anyagi lét folyamatában látja. Mindennek elmondásához Béjart olyan segítőtársakat keresett, mint Tishiro Mayuzumi zeneszerző és Nuno Corte-Real díszlet- és jelmeztervező. Természetesen a táncosok kiváló felkészültsége, a modern európai balett formanyelvének és a kabuki-táncdráma eszközrendszerének szuverén, egyidejű birtoklása avatja ezt a produkciót mindenkor és minden közönség számára szellemi izgalmat okozó érzelmi élménnyé. Nem volt véletlen a japán balett és Béjart választása, hiszen a kabuki a tömegeket szolgálja, igazi népszínház. Más jellegű, elsősorban az egyetemes balett ottani meggyökereztetését szolgálja, az együttes táncosainak felkészültségét, fegyelmét igazolja a második esten nemesebb veretű alkotásai egyre népszerűbbek lettek a hazai színpadon, s több szocialista ország színházában is. A neves szlovák drámaíró az elmúlt években bőví-' tette érdeklődési körét, a múltba visszatekintve próbálkozott meg azzal, hogy darabjai túlmutassanak a történelmi dráma megszokott keretein. E vázlatos fejlődésrajzot azért is szükségesnek tartottam leírni, mert Ján Solovič magyar fordításban most megjelent négy drámájának olvasói e könyvben nem kapnak szinte semmilyen útmutatást sem, pedig mindenképpen hasznos lett volna, ha akár egy rövid tanulmányban foglalkoznak a szerző eddigi életművével, s a válogatás szempontjaival. Ami az utóbbit illeti, úgy érzem, a felelős szerkesztők nem döntöttek rosszul még akkor sem, ha a Meridián tudvalévőén a drámatrilógia első része. A másik kettőnél ugyanis a kötetbe sorolt müvek mindenképpen jobb alkotások, árnyaltabb, s jellemző képet festenek szerzőjükről. E kötetbe sorolt négy színmű közül három időszerű erkölcsi kérdéseket feszeget, többnyire mora- lizálástól mentesen. A Kemény dióban (hivatásos együttesek és amatőrök Ez aztán a meglepetés címmel játszották) egy jobb sorsra érdemes kisvárosi pedagógus próbálkozik meg a nevelőintézeti iflátott három balett-darab. A Chopin zenéjéből készített montázsra Mihail Fokin szovjet művész koreográfiája alapján minden elemében klasszikus balettet táncoltak. Fegyelem, a szólisták és a kar kiegyensúlyozottsága, precizitás és ebből eredően kissé mechanikus, érzelmileg egysíkú előadásmód jellemezte ezt a produkciót. A holland királyi balett koreográfusaként dolgozó Jirí Kylián Haydn zenéjére Symphony in D címmel komponált iróniával és szarkazmussal telített táncot. Ez a mű a japán táncosok rejtett humorával, finoman árnyalt, a harsányság minden jegyét mellőző előadásmódjával lett az est csúcspontja. A harmadik tánckompozícióban, a Tam-tam és ütősök-ben - Felix Blaska alkotása - az élő zene, a színpadon levő fekete tam-ta- mos és a fehér dzsessz-dobos kötött improvizációja minden esetben új zenei alapot teremt a táncosoknak, akik az így születő bonyolult ritmusképietekre határozottan és pontosan táncolnak. Kényszerítő emlékké növekszik a tokiói balettegyüttes első estjének befejezése. A Kabuki táncdráma zárójelenetében negyvenhét fekete-fehérruhás csatlós bosz- szulja meg gazdája halálát, majd a táncban elérhető maximális fegyelemmel, összpontosítással és kifejező erővel jelenítik meg csoportos öngyilkosságukat. Ez a szeppuku (másképpen: harakiri) ősi vallási és társadalmi rítus, lényegét a buddhizmus azon tanítása adja, mely szerint az emberi lélek helye a hasban van. Persze ez számomra egzotikum maradna, ha nem társultak volna ehhez a jelenetsorhoz olyan gondolatok, amelyek a japán nép világtörténelmi szerepéből adódnak. A militariz- mussá fajult szamuráj-kultusz áldozata, az emberiséget fenyegető legkegyetlenebb pusztulás - az atomhalál - első elszenvedője, s a ma létező legmagasabb szellemi szinten megvalósuló műszaki technológia megteremtője egyszerre volt jelen ebben a táncban. Egyetlen konkrét jel, egyetlen közvetlen utalás nélkül láttam a színpadon egy nép tragédiáját és fel- emelkedését. Lehet, hogy csak az európai néző képzeli bele mindezeket az európai koreográfus alkotásába, mégis ezért marad felejthetetlen élmény az első est kabuki (soszagato) táncdrámájú „ráncbaszedésével“, miközben szembe kell néznie azzal is, hogy otthon - nemcsak emiatt - felboly- dul a család. Solovič jó szemű drámaíró: látja és láttatja, milyen konfliktusokhoz vezethet, ha csupán a látszattal törődünk, ha alapos mérlegelés és következetes tettek helyett szólamokkal próbálunk meg javulást elérni, vagy éppenséggel menteni a helyzetet. A színmű ma sem unalmas olvasmány, több konfliktusa napjainkra is égető gondunk maradt s okozóik bizony elég gyakran nem ilyen szelídek és romlatlanok, mint ebben az alkotásban. A Kolduskalandban a pénzszerzés vágya, a gyors meggazdagodás ördöge készteti esztelen, mondhatnánk képtelen cselekedetre a két hőst. Ez a társadalmi szatíra ugyancsak időszerű jelenséget - a pénzhajhászást - pel- lengérezi ki. A darab szereplői találóan jellemzett hús-vér emberek, kivéve Ignácot, a koldust, aki eléggé felemás figura, a realitások, s a jelkép határán mozog. Jórészt emiatt tűnik a szatíra több jelenete is kissé mesterkéltnek. Ján Solovič legsikeresebb és szerkezetét tekintve legegységesebb darabja véleményem szerint a Meridián, amely lélektani hitelességgel rajzolja meg kétfajta értékrend: a becsületes, az eszme tisztaságát védő, valamint az önző, mindenből hasznot húzó, az A rajzolt humor, bizonyíthatóan, az ókortól fogva hű társa az embernek. Születéséhez három dolog szükségeltetik: papír, ceruza, s az a valaki, akinek a sűrítés, a „felülnézetből" láttatás tudománya a kisujjában van. A cseh karikatúra gazdag múltra tekint vissza. A múlt század folyamán formálódott önálló műfajjá. Hogy csak néhány nagy képviselőjét említsük - Mikoláš Aleš, Josef Čapek, Josef Lada. Egyik mai folytatójuk Bohumil Ceplecha, akit elsősorban a Dikobraz szatirikus hetilap hasábjairól ismernek már hosszú évtizedek óta az olvasók, de a képernyőről és a napi sajtóból is. A prágai Műszaki Egyetem és a Károly Egyetem Pedagógiai Karának egykori diákja, a ma hatvanéves művész, nem lépett tanári pályára. Rajzol, fest - grafikákat, illusztrációkat, plakátokat készít. Tehát Nemcsak karikatúrákat, mint tárlatának címében is vallja. A legfontosabbak azonban mégis ezek. Számos „történetben“ mossa meg rózsaszín buborékorrú, kör alakú pápaszemet viselő, enyhén pocakos, zömök elkényelmese- dett, önmagukkal elégedett figuráinak a fejét. Kitűnő rajzaiban a kispolgári életmód sokakban - sokunkban - fellelhető maradványait, az emberi kapcsolatokat eltorzító gondolkodás- és viselkedésformákat állítja pellengérre. Karikatúrái pillanatfelvételek. Egy olyan „fotós“ felvételei, akinek gépében mindig a megfelelő pillanatban rögzül a kép - a nagyravá- gyásról, bürokráciáról, az egymás iránti közönyről. Ezektől óvnak, eszmét közhellyé sekélyesítő, ugródeszkának használó embertípus konfliktusát. A szerző kellő közéleti bátorsággal mutatott rá nagy politikai, erkölcsi és gazdasági károkat okozó társadalmi fonákságokra. A Harang torony nélkül történelmi dráma, amely Bél Mátyás életének tizenkét esztendejét idézi föl fia emlékezései és kommentárjai révén. A tudományos karrier, vagy a barátság; elfogadni jó ügy érdekében a hatalom támogatását, bízva annak jóindulatában, vagy szembeszegülni mindennel, követve a szuperintendens konok következetességét - ezzel a fogas kérdéssel néz szembe az apa, s az ő választását mérlegeli évek múltán a fia. E néhány sorból is kitetszik, hogy valójában a drámában több témáról van szó, amelyet epikai keret fog össze. Ez a kompozíció nem mindig segíti a drámai konfliktusok teljes kibontását, egy-egy döntés, cselekedet lélektani szempontból is kellően motivált elemzését, s emiatt ez a történet nem teljesen jut el a paraboladrámák intellektuális régióiba. összegezésképpen bízvást elmondhatjuk: ezek az alkotások olvasva is érdekesek, időszerű gondolatokban gazdagok, habár nyilvánvalóan olyan alapanyagoknak tekinthetők, amelyek a színpadon a színházművészet eszközei révén kelnek öntörvényű életre, s esztétikai élményt nyújtanak. Mint az elmúlt esztendők során számtalan alkalommal, idehaza és külföldön egyaránt. SZILVÁSSY JÓZSEF ezekre figyelmeztetnek Ceplecha karikatúrái. Szinte valamennyi rajzának állandó szereplője Bobo, a homok- színű tacskó, egyben a humorista „hűséges kísérője“ - barna posztóból készült változatát fekete műanyag tokban hordja magával a mester. A kiállításon helyet kapott a tacskó első bábváltozata, és jelen van más’formákban is. Bobo - szimbólum. Az ész, a békés természet, a barátság, a vidámság szimbóluma. Megtestesítője mindannak, ami a karika- turista számára érték. * * * A humort rajzolják, írják vagy éppen mesélik - de létezik egy negyedik formája is - kőbe vésett humor. Ellen Jilemnická, a szobrászat és kófaragás bölcsőjének, Horicének a szülötte. A wroclavi, majd a prágai Képzőművészeti Akadémia hallgatója, a hetvenes években jelentkező szobrásznemzedék tagja. Ó az, aki kőbe vési a humort. A prágai Városháza második emeleti kiállítótermében az 1970-1986 közötti időszak terméséből készült kamara jellegű válogatás mutatja be a művésznő világát. Ellen Jilemnická szikrázó humorú alkotásainak kiapadhatatlan forrása - a hétköznapok banalitásai. Velük játszik, ki-, illetve felnagyítja őket. Kisplasztikái csupán előkészületek, ujjgyakorlatok, igazi alkotásai az „óriássá“ formáltak. Képzeljünk csak el egy nyári képeslapot - tengerrel, napsütéssel, vitorlással -, amely hatalmas kőtömbből van kifaragva. A szobrásznő varázslataihoz tartozik a dombormű-technika, a plasztika, a síkfelület együttes alkalmazása, mely a valóság és az illúzió különös keverékét eredményezi. - Viszontlátásra - nyúl felénk egy kéz a Pillanatok sorozatból; ujjak indulnak „éhesen“ egy tortaszelet felé. A szín használata ugyancsak szokatlan a szobrászatban. Ebben az esetben mással nem pótolható funkciója van: jelez, hangsúlyoz, kiemel, s ha kell - például az éppen fodrásztól „érkező“ Női fej sárga-kék-piros tartóshullámait látva - abszurd módon hívja fel a figyelmünket valami lényegesre. Jilemnická művészetében „megelevenednek“ az embert körülvevő tárgyak; a városi civilizáció jellegzetességei; számtalanszor átélt helyzetek telítődnek humorral vésője nyomán. Munkái azonban nem gúnyolnak, és nem keresnek, illetve mutatnak kiutat a mindennapok banalitásaiból. A hétközna- piság éppúgy az élet tartozéka, mint a váratlan, nagy horderejű változások. Munkái „csupán“ felfedeznek. Felfedezik bennünk mindazt, ami komikus, ami jókedvre derít. S ha jól kinyitjuk a szemünket, magunk is képesek leszünk - sugallja a kiállítás - lép- ten-nyomon megmosolyogtató „képtelenségekkel“ találkozni. TARICS ADRIENN ja. DUSZA ISTVÁN Színművek - könyvben Ján Solovič drámakötetéröl Bohumil Ceplecha: Aggódó anyuka DJ SZÓ 6 1986. XI. 13
