Új Szó, 1986. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1986-11-17 / 271. szám, hétfő

A nyár elején dél-csehorszá­gi tájakon töltött néhány napot Janiga József, „festői ma­gányban“, hol itt állt meg a kocsi­jával, hol ott, és - festett. Aztán amikor hazatért, elkezdte intenzí­vebben festeni szükebb tárgyi és természeti környezetét, amelyben családjával él, a szerény külsejü nagymegyeri (Calovo) házat, a hozzátartozó melléképületet, az udvart, a kertet. Valami más szü­letik, mint az eddigiek, mondta akkoriban közös ismerősünk, aki már látott néhányat az új képek­ből És igaza volt, írom le annak a tárlatnak a láttán, mely a közel­múltban ezekből az alkotásokból nyílt meg a komáromi (Komárno) Duna Menti Múzeumban, Sző­kébb világom címmel. Alig van itt nyoma a festő szá­mos korábbi tájképéről áradó nyu­galomnak, pedig a téma lényegé­ben ugyanaz, és a forma is a régi, hagyományos. A kifejezés módja, technikája változott. Vaskos és lendületes ecsetvonások rendkí­vül gazdag és dinamikus színvi­lág, de helyenként olyan árnyalt felületek is láthatók, például egy Korunk görög zeneművészeté­nek világszerte ismert, haladó gondolkodású kiválósága, a Zor- ba, a görög című film zenéjének komponistája Mikisz Theodora- kisz. Népzenei ihletésű dalaiból tizennégyet hallhattunk azon a kö­zelmúltban megjelent nagyleme­zen, mely a Supraphon és a nyu­gatnémet Metronom Musik lemez- társaság közös gondozásában lá­tott napvilágot. Mikisz Theodorakisz 1925-ben született Chiosz szigetén. Pat- raszkban járt gimnáziumba, ahol diákzenekart alapított, melyben ő maga hegedűn, gitáron és har­monikán játszott, énekelt; és már komponált is. 1947-ben, mint az illegális EPON ifjúsági szervezet tagja, részt vett egy kormányelle­nes tüntetésben, amiért letartóz­tatták és néhány ezer fiatal athéni­val együtt Pszyttalia szigetére száműzték. Ott sem hagyta abba a zeneszerzést Meghurcoltatások után a párizsi konzervatórium ösz­töndíjasa lett, ahol Oliver Mes­siaen és Eugén Bigot tanítványa volt 1957-ben a moszkvai VIT-en egyik műve aranyérmet nyert. An­falrészenl melyek valamely, alko­nyatba hajló nyári délután hangu­latát idézik fel bennünk. Igaz, más képeken is azonosítható a nyári napnak egy-egy szakasza, azok a színek, amelyeket a valóságban éppen „viselt“, mondjuk, a kert. A témából adódóan zártabb te- • rekben, de mindig más-más néző­pontból jelenik meg újra és újra mindaz, ami Janiga József közvet­len életterét alkotja, amit naponta lát, kilépve a ház ajtaján, a portán azonban belül maradva. Emberi alak nem tűnik fel a képein, és gondolati összefüggéseket, kon­fliktusokat is hiába keresnénk. An­nál inkább találhatók érzelmi moz­zanatok ebben a nyári lángolás- ban-lobogásban. A festés öröme mellett az olyan szépségek iránti vonzalom, melyeket egyrészt a mindennapi természeti környe­zetünk kínál, másrészt, amelyeket a leghétköznapibb dolgok is tartal­mazhatnak. Közel száz ilyen olajfestményt készített Janiga József, ebből va­lamivel több mint negyven került kiállításra. Minthogy ez a bő ter­més, valamint a tárlat jelentős ál­lomásnak tetszik a festő pályáján, aki egyébként a nagymegyeri Mű­vészeti Alapiskola tanára, érde­kelt, miként gondolkodik erről ő, és természetesen kíváncsi voltam a szóban forgó képek születésé­nek a körülményeire is.- Második éve lakunk itt. Az embernek idő kell, hogy rájöjjön, mi van a közvetlen közelében. Elhatároztam, hogy kimondottan a magam részére megcsinálok egy-két „dokumentumképet“ a házról. Emlék lesz gyermekeim számára is. Elkészültek a képek, de aztán jöttek az újabbak. Olyan ....... tígon, Les amants de Teruel, és a Le feu aux poudres című balett­jei meghozták számára a világsi­kert. Közben szórakoztató zenével is foglalkozott. Theodorakisz ké­sőbb visszatért hazájába, ahol erős rendőri felügyelettel tarthatta meg koncertjeit. 1964-ben újabb világsikert aratott a már említett Zorba, a görög című filmjének ze­néjével. Az 1967-ben hatalomra jutott fasiszta diktatúra betiltotta Theodorakisz műveinek hazai ter­jesztését. A zeneszerző 1970-ben családjával együtt ismét Francia- országba emigrált. Theodorakisz dalait korunk leg­jobb görög költőinek (Odysszeasz Elitisz, Dimitrisz Chrisztodoulou, Nikosz Gatszosz és mások) szö­vegeire komponálja. Népszerű melódiáinak van néhány sajátos­sága; többségük népzenei motí­vumokra épül, nem véletlen, hogy interpretálásukban nagy szerep jut a buzukinak, a görögök kedvelt népi hangszerének. A dalszöve­gek - a már említett költők alkotá­sai - látszatra mindennapi témák­ról (a természetről, a tengerről, a szerelemről, lányáról Margaritá­csodálatos nyár volt. Szép napos időben érdekes hangulatot árasz­tott ez a sarok, az a sarok, a fehér fal, ahogy rásütött a nap. Amikor megcsináltam az első képet, eszem ágában sem volt, hogy majdnem száz fogja követni. Él­veztem a festést; sokat festettem emlékezetből, most kiélhettem magam a színekben. És vitt a ter­mészet, én meg hagytam, hogy vigyen. Tulajdonképpen maga a természet „írta“ ezeket a képe­ket, és nagy lázban, egy nap alatt három is készült. Mondhatnám; egyfajta naplót alkotnak. Szeret­ném hinni, hogy nemcsak látvány van bennük, hanem valami más is. Igyekszem kiemelni, ami ott van a közvetlen közelünkben, de nem vesszük észre. A természet annyi­ra emberi, és meg is van minden­kiben az igény iránta, csak meg kell mutatni, fel kell rá hívni a fi­gyelmet. Gyakran járok ki a határ­ba dolgozni. De másban is ott Vitt a természet (Nagy László felvétele) a szépség, amit én a természet részének tekintek. Dél-Cseh- országban katonáskodtam, tet­szett az ottani vidék, hasonlít a szülőföldemhez. De nemcsak ez volt érdekes, hanem a dél-csehor­szági falusi építészet is. Ezért lá­togattam el oda a nyáron.- Visszatérve szűkebb világod­hoz, miért hiányzik belőle az ember.- Mint festő, nem tudom megta-. lálni az emberben azt, amit a táj­ban. Én egyszerű tájfestő vagyok, semmi több. De egy fokkal sem tekintem kisebb feladatnak a táj­festést, mint például a figurális kompozíciók alkotását. Mint műfaj, vajon többet ér-e például a költé­szet a prózánál vagy a drámánál? Csak jó legyen, ami születik.- Hogy jött létre ez a kiállí­tásod?- Nem azzal a szándékkal dol­goztam, hogy kiállítsak, nem is akartam a tárlatot, de jöttek a mú­zeumból, győzködtek. Úgy érez­tem, csak a családnak festettem ezeket a képeket, mást talán nem is érdekelhetnek. Nem mondom, most már örülök a tárlatnak. Ahogy tapasztaltam, azért mások­nak is tudtam adni valamit... BODNÁR GYULA ról) szólnak, ám több szöveg alle­gorikus, tele van burkolt célzások­kal - az elnyomásról, a politika napi eseményeiről. Vagyis Theo­dorakisz alkotásait nem csupán a sziporkázó tehetség, hanem az egyértelműen haladó szellemű el­kötelezettség is jellemzi. Népsze­rű dalait - saját bevallása szerint - azzal a meggyőződéssel korrf- ponálja, hogy a költői szöveg poe- tikus tartalma kifejezőbbé teszi a zenei megnyilvánulás emocio- nalitását és pozitívan befolyásolja a dalok formai megoldását. E da­lok egyben arról is tanúskodnak, hogy az a Theodorakisz, aki ma már szimfonikus műveivel, orató­riumaival, balett- és filmzenéjével arat világsikert, máig is hű maradt a dalhoz, ahhoz a műfajhoz, mely- lyel zenei pályafutását kezdte. A most kiadott Theodorakisz- album tizennégy dalát Maria Fa- rantouri, Dora Gianakopoulou, Helena Sylva, Georg Kapernarosz és a Trio Hellenique adja elő sok muzikalitással, könnyedén és ele­gánsan, kidomborítva a jellegzete­sen szép görög melódiák minden báját és varázsát. SÁGI TÓTH TIBOR A tíz év Bizonyára nagyon kevesen pá­rosítjuk pince szavunkat a színház fogalmával. Hacsak nem Kassán (Košice), a Kovács utca 38 kör­nyékén vagy ízlésesen lekövezett udvarán járunk. Majdnem négyszáznegyven esztendeje két portával odébb ál­lott - ahogy az emléktábla mutatja- „Tinódy Sebestyén lantos köl­tőnk háza“, annak az író-éneklő- játszó költőnek, akinek ugyan nem vérségi rokonai, de mindenképpen „leszármazottjai“ a mai Pince­színpad tagjai. Tinódy szellemi utódai, egyrészt a hirdetett szó tartalma és szerepe, másrészt a módozat okán. Hiszen máig jó emlékük az egyik legkedvesebb magyar iskoladrámának, a Kocso­nya Mihály házasságának „szín- revitele“; akként sikerült a Csere­háttól a Bodrogközig 1980 nyarán tucatnál többször előadni, hogy a bodollói (Budulov) szövetkezet­től kaptak két lovat és egy kocsist, a buzitaiaktól (Buzica) pedig sze­keret. Ahogy Tinódy szokta volt, ők is fölkerekedtek, s komédiások­ként fedték fel az emberi élet egyik nagy titkát, az örömteli játékot, amelyet mindenki művel, annál kevesebben értenek s értékelik megtartó, vérpezsdítő szerepét. E szekerezéskor a Pínceszínpad még csak négyéves volt, ma már tíz. Akkor az volt az ötödik bemu­tatójuk, a tizedik évfordulóra ké­szült Mánia című darab immáron a tizennegyedik. Aki egy kicsit is megmártózott az amatőr művészeti mozgalom mélyvizeiben, aki tudja, milyen szufla és lelki erő szükséges egy színjátszócsoportnak nemcsak a rendszeres működéséhez, de puszta egybentartásához, annak a napnál is világosabb, miért lenne pótolhatatlan mulasztás, ha a tize­dik születésnapot csupán új be­mutatóval, s nem egy, ezzel összekapcsolt ünnepi találkozóval köszöntenék. Olyan találkozóval amelyre a színpad jelenlegi tagjai meghívták az alapító s az egykori tagokat, hetvennél több embert, orvostól, pedagógustól, mérnöktől kezdve a tudományos kutatóig, er­dészig, mesterig, kétkezi munká­sig. És a színészeket is, termész- tesen, hiszen a Pinceszínpad hi­vatásos színészeket is elindított a pályán. Ők valamennyien tudják, mennyi munkával, lemondással, néha áldozattal is jár egyetlen be­mutató előkészítése, a darabvá­lasztástól a premierig ívelő fe­szültségben mennyi előre nem lá­tott szervezési és - sajnos néha- emberi akadályon kell túljutnia rendezőnek, színésznek, műsza­kinak egyaránt. Az is e kisszínpad megmaradásának nehézségeiről vall - lévén Kassa egyetemi város, amelyben Szlovákia magyarlakta vidékeiről nagyon sok diák ideigle­nesen ól -, hogy tíz év alatt nyolc- vannyolcan kapcsolódtak be a munkájába. Névjegyzékük meg­jelent a* évfordulóra kiadott ízlé­ses, az évtizedes tevékenységet dióhéjban tükröző műsorfüzetben, amelynek a fenntartó szerv, a Csemadok Kassai Járási Bizott­sága a kiadója. Az évtizedet átölelő emlékezés már november 7-én, a Fábry-na- pok rendezvénysorozat első nap­ján megkezdődött a Kovács utcai Csemadok-székház könyvtárszo­bájában. Itt nyitották meg azt a tár­latot, amelynek az Egy évtized dokumentumai címet is adhat­nánk. Fotográfiák idézték fel az előadásokat, kezdve az észt kor­társ, Johan Smool Az ezredes öz­vegye című színházavató előadás dokumentumával, befejezve a ta­valyi martini színházi szemle pla­kátjával, amely azt adja hírül, hogy a Pinceszínpad Schwajda György Segítség című tragikomédiájával képviselte e jelentős nemzetközi amatőr színházi fórumon a szlová­kiai magyar színjátszást. Jaroslav Černýnek, a Javisko idei 2. szá­mában olvasható értékelése sze­rint a budapesti Reflex Színpad kötelez produkciójával együtt a Pínceszín­pad előadása volt „a jók között a legjobb“. Kár, hogy ezt a kiállí­tást nem az udvarról nyíló pincé­ben, vagyis magában a Pinceszín­padban nyitották meg, hiszen az országból odasereglettek közül bi­zonyára sokan nem ismerik azt a boltívekkel két részre osztott teret, amelyet még a kezdet kez­detekor maguk az alapító tagok tettek használhatóvá, a romelta­karítástól, a falak bepucolásán át egészen a fűtésig, irgalmatlanul sok munkát vállalva. Természete­sen a fenntartó szerv hathatós támogatásával. A kiállítást november 15-én, vagyis az elmúlt szombaton követte a premier és az ünnepi találkozó. De nemcsak a tíz évet folyamatos­sá tevő kemény szervezői és ren­dezői munka lehetne követendő példa, hanem az is, hogy hang­súlyt adva az évtizednyi rendsze­res munka szükségességének, a Csemadok Központi Bizottsága erre a napra hívta össze Kassára a színházi rendezők klubját. A ke­rek évforduló jelentőségéről Hava­si Péter, aki kezdettől fogva veze­tője és rendezője az együttesnek, a következőket mondta:- Afféle divat is, hogy a kerek évfordulókat megünnepeljük, mi azonban mást is látunk ebben. Nemzetiségi kultúránk népszerű­sítését, jó hírének terjesztését. Tagjaink zöme főiskolás. Az itt dolgozó vagy az egykori tagok közül jó, ha tíz a kassai. Ennyien be sem fértünk volna a Pincébe, ezért választottuk a Thália Szín­padot. Meg azért is, mert először kísérletezünk látvány- és moz­gásszínházzal... Krúdy Gyula A takács feleségének a szíve című novelláját bővítettem ki egyéb no­velláiból vett történetekkel, de hogy miről is akarunk szólni, az hadd maradjon titok. Közönsé­günk titka. Hogy tíz óv alatt körülbelül hány néző tekinthette meg előadásai­kat, arról nem szólt Havasi Péter, aki állását tekintve is népművelő, a kassai népművelési központ színházi szakelőadója. Arról sem, hogy amikor Schmiedt Erzsébet, Varga Gábor és társaik kezdemé­nyezésére 1976 őszén szervezni kezdte a Pinceszínpadot, gon­dolt-e arra, hogy tíz éven át minden évben bemutatót tartanak, sót ’77- ben és ’82-ben kettőt, az idén pedig hármat! Bizonyára nem ilyen távlatok kötötték le akkor az energiáit, nem ilyenek éltették re­ményeit. Fő céljuk akkor az volt, hogy elkészüljenek az első bemu­tatóval, s rendbe tegyék a pincét. Azt az emberi melegséggel telített színházat, amely a tagoknak pró­bateremként, klubként, második otthonként egyaránt szolgál. Ahol egy évtizede - mi tagadás - még egerek cincogtak, ahol a lim-limo- kon úgy ült a por és a szürkeség, mint légós pincében a szorongás. A szürkésfehér boltozatok alatt, mint valami hatalmas koponyá­ban, érlelődött a színház. Ben­nünk, emberekben pedig érzés és gondolat. Az érzés: hogy ez az évforduló nemcsak a Pinceszín­padnak, de a csehszlovákai ma­gyar amatőrszínházi mozgalom­nak is jelentős eseménye, s a gon­dolat: hogy a következő évtized­ben még hatékonyabb, az eddigi­eknél is színvonalasabb előadá­sokkal léphetnek csak színre. Mert a tíz év kötelez. SZIGETI LÁSZLÓ Egy festő „szűkebb világa“ Janiga József: A kert felől... (Szuchy M. Emil fotoreprodukciója)----------------- LEMEZ -----------------------------------------------------­Th eodorakisz dalai ÚJ SZÚ 4 1986. XI. 17.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents