Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-06 / 235. szám, hétfő

ÚJ szú 5 1986. X. 6. A múlt és jelen találkozása Látogatás régi iskolámban Az emberek jönnek maguktól is Iskola. A gyerekkor, feledhetet­len emlékek, élmények őrzője. Az a hely, ahová az évek múltával nagy tisztelettel, meghatódva lép be az ember. A jó öreg udvar, amelynek min­den métere idéz valamit. S amely sokkal nagyobbként ragadt meg a kisdiák emlékezetében. És más­ként. Más volt az iskola előtti park, más a járda, itt balra egy öregecs- ke épület állt... Megilletődve érinti meg kezem a jól ismert ajtó kilin­csét. Ki tudja, hányszor cserélték azóta, a régi termek hányszor ala­kultak újjá. Sok minden megválto­zott itt az évek során. A tanári helyén most az igazgatói szoba, a könyvtár helyén a tanári... Csak egy dolog maradt a régi: az ötve­nes években épült iskolának még mindig nincs tornaterme. Vajáni (Vojany) Magyar Tanítá- ' si Nyelvű Kilencéves Alapiskola. Emlékezetemben peregnek a film­kockák... Sok-sok társammal együtt ott szorongunk az alagsor­ban, vagy az öltözők mellett sza­badon maradt szűk térben, megint máskor a fenti folyosón. Folyik a tornaóra. Az elején melegítő gyakorlatok. Az óra másik részé­ben a torna alapjait sajátítjuk el. Előkerül a svédszekrény, szőnye­gek, korlát. Alig kezdjük el, máris nyílik az egyik tanterem ajtaja. Egyik társunk kukucskál ki rajta: „Tanító bácsi üzeni, hogy csönde­sebben, ne dübörögjetek. Zavarjá­tok a tanítást. “ Fekete Tibor test­nevelő tanárunk apatikusan veszi tudomásul a figyelmeztetést. „Hát hová menjek?“ - fordul meg a fe­jében, de a gyerekeknek azért odaszól: „Ne lármázz!“ Pedig ma­ga is tudja, lehetetlent kér. A dob- bantások, a leugrások hangjától visszhangzik a folyosó. Aki a kerékpárján komótosan kariká- zó legénykét látja, bizonyára azt gon­dolja: Ej, de kényelemszeretök ezek a mai fiatalok, jó hogy el nem szundiz­nak még a biciklin is. Rados Zoltán, akinek sportszatyrá­ban csupán egy pár szöges cipó és egy törülköző lapult, valóban kényel­mesen kerekezett a helyi sportpálya felé. Ráérősen, hiszen alig múlt kilenc óra, hosszú még a vasárnap, lesz idő mozgásra bőven. A sportpálya kapuja vendégvárón nyitva volt, de nem a befelé haladók hagyták nyitva; a kerítés mögött nyu­galom honolt, sehol egy emberfia, csak a két futballkapu árválkodott a pálya végén. Zoli nekivetkózött és a szokásos bemelegítés után kimért tempóval kezdte róni a köröket. Egyszem szur­kolóként szemléltem a lelátóról, hogy hogyan gyűjti a métereket, kilométere­ket társtalanul, egyedül. Csupán az elhatározás, az akaraterő ösztönözte és hajtotta. És a kötelességtudat. Itt az új tanév, kezdődnek a különféle verse­nyek, ahol szeretne méltóképpen helytállni az idén is. A sport iránti vonzalma már az ipoly­nyéki (Vinica) alapiskola első éveiben megmutatkozott. Sokoldalú sportoló volt, a későbbiek folyamán azonban „csak“ a futásra, magas- és távolug­rásra fordította a figyelmét. Számos járási, több kerületi versenyen is sike­resen képviselte iskoláját, szerzett ér­meket. Nem véletlen tehát, hogy az Ipolysági (Sahy) Mezőgazdasági Szakközépiskolában is hasznos tagja az atlétikai szakkörnek, az elmúlt két tanév alatt különféle versenyeken öregbítette iskolája jó hírnevét. — Tavaly milyen versenyeken vettél részt ós milyen eredményeket értél el? - kérdeztem az egyik edzése után.- Elég gyakran adódik lehetőség sportolásra, hiszen az iskolai vetélke­dőkön kívül ott vannak a mezőgazda- sági szakközépiskolák közötti verse­Paklin pihen Igor Paklin, a férfi magasugrás szovjet világcsúcstartója (241 cm), az idei Európa-bajnok, az év legjobb eredményének birtokosa (238 cm) a fárasztó szezon után néhány hetet pihenéssel tölt.- Nem változtatok a korábbi évek gyakorlatán, ezúttal is a hegyekben töltöm a pihenés óráit. A hegyekben olyan kellemes a levegő, mint talán sehol másutt, ott a fáradtság, a feszült idegállapot szinte varázsütésre elmú­lik, és egycsapásra teljesen felüdülök - mondotta Paklin. Elmondta, hogy edzője, Anatolij Vogul szerint tanítványainak a verse­nyek előtt nem szabad szilárd ételt fogyasztaniuk. A múlt és a jelen találkozott látogatásomkor, és sajnos, az évek elteltével sem változott a kép. Tornaórát ugyan nem lát­tam. Ottjártamkor, egy hétfői na­pon, éppen nem szerepelt az óra­rendben. De a gyerekek szavaiból pontosan kivettem, ma is ugyan­úgy folyik az oktatás, mint a mi időnkben: ott, ahol éppen helyet találnak. Fekete Tibor, volt tornatanárom nem lelkendezik: - Hét környező faluból járnak ide hozzánk gyere­kek. Jelenleg kétszáznegyven­nyolc tanulóink száma. Mind falusi gyerekek, akik már otthon meg­szokják a mozgást. De ez még nem irányított, meg kell tanítanunk őket az általános mozgáskész­ségre. Igyekszünk a körülmé­nyeknek megfelelően alakítani a tantervet, kora tavasztól késő őszig olyan sportágakkal foglalko­zunk, amelyeket kint a szabadban gyakorolhatunk. De ez sem mindig megoldás, hiszen eshet, fújhat, s akkor ismét csak beszorulunk az egy méter negyven centi széles folyosóra. Hátul az udvaron gondozott ké­zilabda-, röplabda- és kosárlabda­pálya. Gyerekkorom óta de sok nebuló tanulta itt hozzám hasonló­an a labdajátékok alapjait. A ker­ten túl a futballpálya. Itt gyakorol­tuk és gyakorolják ma is a hosszú­távfutást, a dobásokat. Persze, szereknek akkor nem volt bővé­ben az iskola, így sorban állva vártuk, míg kire-kire rákerül a sor.- Ma sem vagyunk valami gaz­dagok - panaszolja Fekete Tibor -, habár az akkorival hasonlítva lényegesen iobb a helyzet. Az abarai (Oborín) és a helyi efsz segítségével sífelszerelést vásá­roltunk, ók fedezik az autóbusz nyék is. Ezeken rendszeresen indulok, de csak a futószámokban. Eredméd- nyeimet nem is tudnám most felsorolni: rendszerint győztem vagy az élme­zőnyben végeztem. Emlékezetes szá­momra a Bardejovban megrendezett verseny, ahol 100 méteren első lettem és tagja voltam a győztes váltónak is. Az ott elért eredmények alapján kerül­tem az országos seregszemlére, ahol a hatodik helyen végeztem. Zoli főleg a vágtaszámokat kedveli, erénye a gyorsaság, a robbanékony- ság. A váltóban általában második em­berként, vagy befutóként szerepel, robbanékonyságával nem egy alka­lommal hozott be méteres hátrányokat és vitte győzelemre a váltót. Az egyébként „csendes“ hobbinak hódoló fiatalemberről (odahaza akvá­riummal bíbelődik, ékszerteknősöket tenyészt) azt mondják barátai, hogy gyalog gyorsabb, mint kerékpáron. Eb­ben persze nagy szerepet játszik, hogy mindig fegyelmezetten elvégzi edzés­adagját, tudatosan készül a verse­nyekre. Csak ilyen hozzáállással érhe­tő el siker. BÖJTÖS JÁNOS vagy vonat költségeit is, ha télen sítúrára, nyáron pedig úszótanfo­lyamra megyünk. Hiánycikk vi­szont számos tornafelszerelés, a legnagyobb a szőnyeg, és atléti­kában pedig az alacsonyrajt gya­korlásához szükséges rajt blokk, valamint a távolugrásnál az elru­gaszkodó. Tornaterem híján, mostohább körülmények közepette is megta­nultam sok mindent, további tanul­mányaim során sem volt soha hiány­érzetem. Mert egy kis többlet- munkával, az ügy szeretetével ha csodákat nem is, de eredménye­ket el lehet érni. A tornatanárt pedig én olyan embernek ismer­tem, aki odaadással, szeretettel végzi munkáját. S nemcsak a tor­natanárt. A többiek is sokszor jöt­tek közénk délutánonként - be­szálltak egy-egy röplabda- vagy kosárlabdameccsre. Sportkör, nem sportkör - maradék szabadi­dőnket (a beutazók a buszra vár­va) ott töltöttük a pályán. Tanítás után jólesett a mozgás. Felfrissí­tett.- Ma is működik a sportkör. Az ötödik és hatodik, valamint a hete­dik és nyolcadik osztályos fiúk fut­ballcsapatával én foglalkozom, az igazgató Nadály Miklós a lányokat oktatja kézilabdára. Ugyanúgy, mint régen, most is be-beneve- zünk a körzeti és járási versenyek­re. Tavaly minifociban másodikok lettünk a körzetben - tájékoztat a tornatanár. - Nagykaposon (Veľké Kapušany) az Energetik sportegyesület tornáján a harma­dik helyet szereztük meg. A futbal- lon kívül mással is foglalkozunk: kerékpáros és gyalogtúrákat ren­dezünk, legtöbbször három napra, s különböző versenyekkel - hon­védelmi, atlétikai - egybekötve. Mint mindenütt, ebben az or­szág keleti csücskében lévő isko­lában is akadnak sporttehetségek. Különösen az 5. és 6. osztályban. Néhány név: Dobos Roland, Re- sán Józsi, Balázs Pisti, Tóth Fri­gyes, Molnár Jancsi. Epilógus. Amikor reggel belép­tem az iskolába, s elmondtam, mi járatban vagyok, Szabóné, Sipos Katalin igazgatóhelyettes azt új­ságolta: a soron következő ötéves tervidőszakban tornaterem épül. Sőt, már a jelenlegi utolsó évében lerakják az alapokat. A hírnek utánajártam. A legille­tékesebbeknél, a helyi nemzeti bi­zottságon. Stafura Klára - beosz­tását tekintve anyakönyvvezető, egyébként amolyan mindenes - elmondta: a terv valós, a vajáni iskola végre tornatermet kap. Bú­csúzóul megígértük, hogy az áta­dásról mi is beszámolunk. Remél­jük, rövid időn belül — URBÁN KLÁRA Dušan Masár mérnök, az Izsai (lža) Efsz elnöke meglehetősen elfoglalt ember. Épp elég dolga van az egyesített szövetkezet ügyeinek intézésével, amely Izsa, Pat (Patince) és Komárom (Ko­márno) határában 2700 hektáron gazdálkodik, és az eredmények­ből ítélve nem is rosszul, de ha a község sportélete kerül szóba, szívesen szakít rá egy kis időt. Nemcsak azért, mert a sportszer­vezet elnöke, hanem mert szívén viseli a sportmozgalom ügyét, és azt vallja: sporttal is él az ember. Ezért vállalta a tisztséget, amely­ben nem sok szövetkezeti elnököt találnának.- Lehetséges - mondja. - Én sem azért vállaltam, mert nem tudom, mit kezdjek a szabad időmmel. Épp elég az elfoglaltsá­gom amúgy is. De mert főiskolás koromban Nitrán kosárlabdáztam és futballoztam, és mert azt val­lom, hogy egy község életéhez a sport éppúgy hozzátartozik, mint bármi más, amikor lassan három éve kérleltek, hogy vállaljam el az elnöki funkciót, hogy talpra állítsuk a szervezetet, némi megfontolás után vállaltam. Legalább addig, amíg egyenesbe jönnek a dolgok. A korábbi években az izsai sportszervezet működése valóban nem volt valami sikeres. A labda­rúgócsapat általában a járási baj­nokság nyugati csoportjában buk­dácsolt. Ma az élcsoportba tarto­zik, fej-fej mellett halad a listave­zető hetényiekkel (Chotín) vagy bátorkesziekkel (Vojnice). Izsán ma büszkék a futballisták szerep­lésére, meg arra is, hogy rajtuk kívül az asztaliteniszezók és a sakkozók is jól képviselik a falut. Az emberek megtanultak a stadi­onba járni. A bajnoki mérkőzése­ken 200-250 néző van, egy-egy rangadón még több is. De nem felejtik el hozzátenni: nem volt ez mindig így. Az egyesületi elnök a megmondhatója, hogy mennyi erőfeszítésbe került, amíg egye­nesbe hozták a szervezet dolgait.- Nem vagyok a papírmunka hive - mondja de rendnek lenni kell. Amikor 1984 elején, a tisztújí­tás után átvettük a szervezet irá­nyítását, a nyilvántartásban, több mint négyszáz tag szerepelt. A va­lóságban azonban elég gyakran előfordult, hogy nem volt, aki a legcsekélyebb szervezőmunkát végezze. Ma legfeljebb ha kétszáz tagot számlál a szervezetünk, de legalább tudjuk, hogy ezek való­ban tagok, s ha kell lehet rájuk támaszkodni. Ugyanakkor egyik legfontosabb teendőnknek tartjuk a taglétszám gyarapítását. Amióta jobban mennek a dolgok, az em­bereket nem is nagyon kell kérlel­ni. Jönnek maguktól is. Izsán tehát megtalálták az egyetértés útját. Egészséges kö­zösségi szellem uralkodik az egyesületben és vezetőségben egyaránt. Nem kell még ülésezni sem ahhoz, hogy rendben folyjon az ügyintézés. Vannak, akik töb­bet vállalnak, mint például Czékus Tihamér népművelő, aki egy idő­ben még edzósködött is; vagy Pa­vel Uhrín egyesületi alelnök, a sakkozók lelke és mindenese.- Mindjárt párttaggyűlés lesz - mondja Masár elnök-, a sport- szervezet vezetőségéből is majd­nem mindenki részt vesz rajta. A gyűlés után egész biztos sort kerítünk arra is, hogy szót ejtsünk a sportszervezet ügyeiről. Ezt praktizáljuk, és ez nálunk bevált. Egész biztos sokat jelent az is, hogy nekem, mint szövetkezeti el­nöknek, bizonyos tekintélyem van, de ez talán nem baj. Mindenesetre megfelelő politikai nevelómunká- val sikerült megszilárdítanunk a fegyelmet. A futballcsapat tagjai­val elfogadtattuk, hogy maguk és a közönség szórakoztatására ját­szanak, sohase felejtsék el, hogy Izsát képviselik, s ne ragadtassák magukat sportszerűtlenségekre vagy emberi méltóságon aluli cse­lekedetre. Nem dicsekedni akarok vele, de az izsaiak most már min­dig sportszerűen küzdenek, jó a fellépésük. Lassan beköszönt a tél. Izsán ilyenkor sem szünetel a sportélet. Az asztaliteniszezőknek tart az idény, az alapiskola tornatermé­ben három asztalon gyakorolnak. A labdarúgók heti két edzést tarta­nak ugyanott. Azt sem mondhatjuk el akármelyik községről, hogy az iskolai tornaterem mindenki előtt nyitva áll. Sok helyen úgymond azért nem adják használatba, mert tönkreteszik: Izsán hogy oldották meg a kérdést?- Az iskola vezetőségének megértésével - mondja a sport­egyesület alelnöke. - Még hogy tönkretesszük? Ellenkezőleg. A ki- sebb-nagyobb javításokat mindig rugalmasan és ingyen elvégez­zük. Ismerve az építőiparban ural­kodó helyzetet, ugyan ki vállalkoz­na ma arra, hogy megjavítsa a bordásfalakat vagy a vakolatot? Végső soron az iskola csak jól jár. Arról nem is beszélve, hogy a sportolók esetenként a gyere­kekkel, a pionírokkal is szívesen foglalkoznak. Egyetlen szívfájdal­munk, hogy az iskolának nincs testnevelő tanítója, aki foglalkozna a tanulók csapatával, amelyet a versenykiírás értelmében szere­peltetnünk kell. Minden elismeré­sünk Lajos Ferenc edzőé; munká­ja mellett azonban nem mindig ér rá foglalkozni a gyerekekkel, és jobb is lenne hozzájuk egy peda­gógus. Ifjúsági csapatunk, sajnos, nincs. Emiatt nem folyamatos a felnőtt együttes feltöltése. De ha ilyen jól alakul továbbra is a hely­zet, talán módját ejtjük, hogy létre­hozzuk az ifjúsági csapatot PALÁGYI LAJOS /—|/o de Janeiróban nemrég olyan hír /I jelent meg, mely szenvedélyes vitá­kat, rácsodálkozást és bosszúságot váltott ki. A brazil kormány válságbizottságot hozott létre, hogy tanulmányozza a Maracana-sta- dion bezárásának lehetőségét. Annak a sta­dionnak a bezárását, amely a brazil és a világ labdarúgásának „székesegyháza“ volt. Nevét minden futballrajongó ismeri, a labdarúgók álmainak netovábbja, hogy itt játszhassanak. A Maracana a sportvilágban olyan fogalommá vált, mint a művészetben a milánói La Scala vagy a moszkvai Nagy­színház. Bezárásának egyszerű oka van: nincs pénz. A stadion havi üzemeltetése - koronára átszámítva - 400 ezer nagyság­rendű. A spanyolországi világbajnokságon (1982) a brazilok látványos futballt játszottak, de naiv taktikával „elszórakozták“ a dobo­góra jutást. Brazíliában szomorúság és csa­lódottság lett úrra a szurkolókon és az idei Mundial után újabb keserű pirulákat kellett lenyelniük. Köztudott, hogy minden brazil fiúgyermek, mielőtt elsajátítaná az írás, olva­sás és számolás alapjait, megismerkedik a labdarúgás és a szamba ábécéjével. A fut­ball cs a tánc egész életén végigkíséri a bra­zil embert. A gazdasági statisztikák egyértel­műen és pontosan bizonyítják, milyen szere­pet játszik a munkafolyamat intenzitásában a szeretett klubcsapat vagy a válogatott győzelme, illetve sikertelensége. Brazíliában egyre nagyobb méreteket ölt a gazdasági válság; a növekvő infláció és a munkanélkü­liség (a klubok nagy többsége eladósodott) következtében a táncos lábú brazil futballis­ták külföldön kénytelenek folytatni pályafutá­sukat. A „kiárusítással“ csökkent a brazil labdarúgás színvonala és presztízse. Mert a Nagy Futball nagy előadóművészeket igé­nyel. Azok viszont más országokban ,,szám- báznak“. Nem csoda hát, hogy egyre jobban elnéptelenednek a lelátók. Háttérbe szorult a Maracana is, képtelen „eltartani“ magát. Hivatalos neve: Estadio Mario Filho. Rióban található, a közeli folyó­A Maracana alkonya róI nevezték el. A világ legnagyobb stadion­jában 178 ezer ülő- és 42 ezer állóhely van. Építését 1948-ban kezdték, ünnepélyes fela­vatására 1950. június 10-én került sor; komplett befejezésére azonban még 15 évet kellett várni. A beruházások ugyanis túllép­ték a tervezett keretet. Nem volt pénz. A kor­mány ezért úgy döntött, 99 esztendőre szóló bérleteket bocsát ki a Maracanában sorra kerülő mérkőzésekre. Természetesen nem ingyen. Elég volt az összeg felét kifizetni, a másikat törleszthették a bérlet lejártának idejéig. Azok, akik az utóbbit választották - örülhetnek... Az elipszis alakú stadion négymilliárd dol­lárba került. Abban az időben ez horribilis összegnek számított. A Maracana óriási mé­reteiről tanúskodik: a „kakasülőn“ helyet foglaló nézőknek színházi távcsőre, messze- látóra (jelentéktelen összegért a bejáratnál mindenki kölcsönözhetett) volt szükségük, hogy azonosítani tudják a 110x75 méteres pályán futkosó játékosokat. Ennek ellenére a brazilok szívesen jártak az „égig érő“ lelátókra. Mert ott nemcsak szurkoltak, ha­nem táncoltak, énekeltek, örültek és szomor- kodtak. A közelmúltban nem ment ritkaság- számba egy-egy bajnoki mérkőzésen a 150 ezres nézősereg. Legtöbb fizető néző (193 ezer) az 1950-es világbajnokság döntőjén, a Brazília-Uruguay (1:2) összecsapáson volt; egy Flamengo - Fluminense találkozóra 178 ezren váltottak jegyet. Nagy öröm és boldogság uralkodott a Maracana lelátóin 1969. november 19-én. Ezt a napot a legen­dás Pelé választotta, hogy berúgja pályafu­tásának 1000. gólját. A mérkőzést a televízió is közvetítette, mégis már hetekkel előtte telt házat jelentettek a rendezők. H asonló meccsekről és légkörről mos­tanában csak „nosztalgiázhat" a Maracana. Annak ellenére, hogy a bezá­rásról megjelent hír adakozásra késztette a szurkolók ezreit, a stadion szomorú sorsa lassan kezd beteljesülni. Csak egy valami menthetné meg: a kapitalizmus mély gazda­sági válságának megszüntetése. Ezen azon­ban a futballt szerető és imádó brazil szurko­lók nem segíthetnek. Ezért az adakozásokat is csupán hattyúdalnak tekinthetjük. És tud­juk, mielőtt a hattyú meghalna, énekel... (T. V.) Egyedül is eredményesen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents