Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-31 / 257. szám, péntek
Bízni kellene a mesében Mindenben a harmóniát keresem Bolgár gyermekdarab a Magyar Területi Színházban Pancso Pancsev bolgár drámaírónak ezúttal csehszlovákiai magyar szerzőtársai akadtak. Kmeczkó Mihály a színházi gyakorlatban általánossá vált szokástól eltérően jellegében változtatta meg a bolgár szerző mesejátékát. Nem vagyok jogi szakértő, de azt gyanítom, hogy ebben az esetben a szerzői jog nem csupán a bolgár állampolgáré. Márpedig akkor le kell szögeznem, hogy nem Pancso Pancsev eredeti darabját láttam, hanem Kmeczkó Mihály áti- gazításában, az ő verseivel feldíszített, Zsákovics László zenéjével felékesített mesejátékot. Mi ennek a változtatásnak a lényege? A tánc, a zenei betétek és a dalok hiányoztak, és az eredeti változatban más funkciót töltött be az öregasszony, „aki járja a világot ós mesét mond“. Legalábbis így közölte a szerző. Ezzel szemben Kmeczkó Mihály megzenésített verséből megtudjuk, hogy ez a Nagyanyó „csavargó“, utakon kószál és mesét mond. A lényeg- a mesemondás - maradt, ám egy kifogásolható pedagógiai melléfogást elkövetett a versek szerzője: a nagyanyók még a mesében sem csavarognak; a rossz és az ebben az előadásban látott varázsolni is tudó öregasszonyokat átigazítatlan mesejátékokban boszorkányoknak hívják. Márpedig azok aligha mesélnek. A gyermekszínház nem bizonytalaníthatja el a gyermeknézőt. Az erre vállalkozó felnőttnek tisztában kell lennie bizonyos íratlan „mesebeli“ törvényszerűségekkel: a jó mindig jó legyen; a rossz megjavul vagy megbúnhódik; az öreganyók mindig „jótett helyébe jót várj“-\a\ búcsúznak a legkisebb fiúktól. így aztán méltán kelt zavarokat a nézőtéren ülő gyermekek fejében az ebben az előadásban inkább ugrabugráló bábfigurának látszó, csavargó Nagyanyó. Arra már gondolni sem merek, mit szól egy-egy még legszebb éveit élő és dolgozó nagymama, ha meghallja unokájától az előadáson tanult dalt. Konrád József rendezéséből hiányzott magába a „puszta“ mesébe vetett hit. A mese Pancso Pancsev eredeti mesejátékában is meghatározója a drámai történésnek. Ráadásul van ennek a tájainkon nem eléggé ismert írónak egy kiváló ötlete: a játék főhőseit- a négy ikret - egy színész alakítja. Mielőtt e kritika is zavarossá válna, össze kell foglalnom az eddigieket: adva volt egy alapjában véve tisztességesen megírt mesejáték, amelyet „feldobtak“ egy kis zenével, dallal és tánccal, valamint a narrátori szerepet is ellátó „jópoláskodva ugrabugráló“ nagyanyóval. így már kezdett az egész a legunatkozóbb fajtájú gyerek számára is elviselhetővé válni. Persze, ehhez kellett még a Kopócs Tibor tervezte „gazdagon díszített“ díszlet, amelynek stilizált tetejéről még a gólyafészek sem hiányzott. Mindezt kellőképpen „modernné“ tette a kémény mellett a házfalon átvetett létra, amelyre hol a csavargó nagyanyó, hol valamelyik ikerfiú szaladt fel. Csak azt volt nehéz megérteni, miért lyukasak a bolgár parasztházak tetői, s miért nem elég az ajtó és az ablak a ki-bemászká- láshoz, illetve a betekingetéshez. A gyermekszínházban szabad szimbólumokat használni, szabad fantáziálni, de a mese világának tárgyait a mese valóságának megfelelően kell bemutatni. Ez olyan pszichológiai tétel, amit néhány felnőtt mind a mai napig nem akar megérteni. A gyermeknek mesetudata van, s ezzel minden zavar, minden átmenet nélkül közlekedik a mindennapi valóság és a mese valósága között. Viszont a mese valóságát nem szabad meghamisítani. így a török szultán palotájának tetején sem fészkelhetnek a gólyák, mert azok Bonka, az eladósorba cseperedett szépséges parasztlány háztetőjén csücsülnek. Ugyanígy a mesebeli parasztház belsejét sem lehet szivárvány színűre pingálni, csupán azért, mert „a gyermek szereti a színeket“. A mesében minden a helyén van: az öreganyó mesét mond, és nem ugrabugrál mint egy bábu; a parasztháznak fából van a fala; az ikrek sem hordhatnak balettpapucsot, ha a bolgár népi divat szerint mindenkinek a lábán bórbocskor van. Mindezek mellett nívósán megkomponált zenét, tisztességesen elénekelt dalokat hallottunk. A Mesemondó szerepében Benes Ildikó sajnos olykor bábszerúen mozgott, s eltorzított hangja inkább csipogásra, mintsem bölcs, jövőbelátó nagyanyó meleg szólására emlékeztetett. Mindenképpen rendezői és nem színészi hibának tűnik Dráfi Mátyás Petko gazdájának szürkesége. Karakteresebb, az eredeti szöveg alapján határozottabb öregembert sejtet ez a szerep. Ráadásul a mesejáték befejezése előtt, szinte a drámai konfliktus csúcsán áldozatul esik (sajnos, a játék egésze is) egy irracionális rendezői ötletnek. A legegészségesebb fejű és legtisztább jellemű fiú kerekekre szerelt óriási tajtékpipát vett neki ajándékba, amit a rossz testvére ellopott tőle, s mint saját ajándékát hozta haza apjának. Abban a pillanatban, amikor megjelenik ez a csodapipa, minden feszültség megszűnik. Rég nem arra figyel a gyermekközönség, hogy kié is lesz a négy testvér közül a szépséges Bonka. Pedig Bonka szerepében Házi Tánya, a negyedéves színművészeti főiskolás igencsak plasztikusan kidolgozott alakítást nyújt. Egyetlen mondata, egyetlen anyja felé tett kedveskedő gesztusa után nyomban megszeretik a gyerekek. Azt hiszem, jóságos embert a legnehezebb játszani. A jóság megfoghatatlan, s Házi Tánya így játszotta ezt a szerepet. Legalább ennyi értékkel gazdagította az előadást a másik főiskolás, Mikula Róbert is, aki ráadásul mind a négy ikertestvér szerepében játszott. Vitathatatlan képessége van a pillanatok alatt megtörténő átváltozáshoz. Kár, hogy az egyik testvér alakításakor cumit nyomtak a szájába, és rolleren volt kénytelen futkározni. Kettejük játékának kétségtelen jellegzetessége az akcióik tisztasága, amihez szépen artikulált színpadi beszéd párosul. Ferenczy Anna Gena néni szerepében csak a dikció- ra támaszkodott. Ez akkor volt igazán szembetűnő, amikor Petko gazdával folytatott hosszú beszélgetése közben szinte egyetlen akció nélkül játszott. Persze, ebben a szereposztásban már felvetődik a színészi játék stílusegysége megteremtésének az igénye. A két főiskolás játéka erőtől (intellektuális erőtől is) duzzadó volt, ami már nem minden elemében illeszkedik a más jellegű, kissé statikusabb játékstílushoz. A felvetett hibák, vitatható megoldások mindegyike elkerülhető lett volna, ha a rendező jobban hisz a mesében, jobban bízik annak öntörvé- nyúségében. A többi a színház- művészetre tartozik. DUSZA ISTVÁN Korszerű Jenufa Bemutató a Szlovák Nemzeti Színházban Két évtized múltán ismét műsorára tűzte a bratislavai Nemzeti Színház operatársulata Leoš Janáček egyik legismertebb dalművét, a Jenufát. A morva folklórból merítő zenei nyelvezetre épülő történet eseményeinek pergését háttérbe szorítja a mai néző-hallgató számára izgalmasabb lélektani analízis, amely az ember érzelmi és lelkivilágának láttatásá- val újszerű lehetőségeket tár fel a mű drámai feszültségeinek kibontakoztatásához. Talán e kettős rendezői látásmód nyújtotta drámai szituáció agyonmagyarázásában rejlik néhány múltbeli bemutató csődje. Pedig Gabriela Preissová 1890- ben napvilágot látott drámájának témája újszerűségével nem mindennapi feltűnést keltett az akkoriban kissé álmos fővárosi színházi életben. Az írónő nem kis meglepetéssel fogadta a minden új iránt érdeklődő Janáčektól e falusi környezetben játszódó történet megzenésítésének ötletét, de végül is a zeneszerző kérlelésére mégis csak beleegyezését adta a mű operaváltozatának elkész ítéséhez. így született meg az első hazai operai próbálkozás. Az események tömörítésével ^ darabbeli családi kapcsolatok kissé áttekinthetetlenné váltak ugyan, de a jó dramaturgiai érzékre valló hatásos tömegjelenetekkel, sőt a táncbetétekkel sikerült Janáčeknak drámai erőtől duzzadó, mindenekelőtt hatásos rendezői lehetőségekkel te- litüzdelt - helyenként tévutakra is csábító - operát komponálnia. Ebben a beszéd intonációjából kiinduló dallamvilágban érvényesült igazán és talált sikeresen egymásra a dráma és a zene már-már szimfonikus koncepciója. Nem csoda tehát, hogy a 19. századi operairodalomhoz szokott- a közismert áriákat, már-már operaslágereket dúdolgató és ezeket minduntalan ismét elváró- közönség idegenkedett az ilyenfajta művészettől. A rendezőnek viszont, aki a falusi tragédiát keretjátékként kezelve lélektani motívumokra építi fel az előadást, hatásos fegyver van a kezében: az érzelem, a szeretet, a szerelem, a szenvedés, a gyilkosságig vezető kétségbeesés, az álmok és a remények világa. Nem könnyed stílusú színház ez, de a Doszto- jevszkij-hősökre emlékeztető, a saját elhatározásaikba belebukó, tévedéseikkel megátkozott emberek világa nem is akar ez lenni. Ezért ingerel, provokál ez a zenébe olvasztott kiáltás, ez a folklorista ornamentumokat feledtető énekes jelbeszéd. A jó rendező kezében (Branis- lav Kriška) így válik a falusi történet modern színházzá, amely kérdez, s egyúttal párbeszédet folytat a közönséggel. A díszlet sokat sejtető atmoszférája (Ladislav Vychodil) a színpadi szituációkhoz alkalmazkodó ízléses jelmez (Helena Bezáková) mind e célt szolgálja. A zenekar kiváló karmestere (František Jílek), minden új frázisban, a szólamok tisztaságában, ritkán hallott koncepciózus tektonikával daloltatta el a hangszeres művészek legjobb tudását kiaknázva ezt a Szimfoniettával és Tarasz Bulbával vetekedő, okkal világhírű zenei remeket. Az előadás mégis Elena Kittná- rová jutalomjátéka, énekművészi és színészi tudásának egyik csúcsa. Nála a művész korának felvetése nem sértés, hanem a nem mindennapi tehetség és az alázatos múvészi munka csodálatot és elismerést kiváltó bizonyítéka. Kittnárová alakításával megtelik a színapd, történni kezd valami és megmozdul az emberben az értelem és az érzelem. A tőle joggal elvárt színvonalon énekelt és játszott František Livora (Laca), Magdaléna Blahušiaková (Jenufa), Jozef Ábel (Števa), valamint Jozef špaček, Ondrej Mala- chovský, Jaroslava Sedláŕová, Olga Hanáková és sokan mások, ók valamennyien hozzájárultak ahhoz, hogy sikeres Janáček-bemu- tatót láttunk-hallottunk és talán e méltatás útján is invitálhatjuk az igényes színházat szerető közönséget a további előadásokra. RÁCZ TIBOR Beszélgetés Lea Mrázovával Lea Mrázová alkotás közben csodálatosnak azt juttatta az 0 önt ma, amikor nyolcvanadik születésnapját ünnepli, elsősorban festőművészként tartják számon, holott eredetileg rendkívül termékeny, minden iránt érdeklődő publicistaként szerzett nevet. Egy időben francia irodalomtörténetet oktatott a bratislavai Komenský Egyetemen, lefordította Moliére Don Jüanját. Festeni csak magánúton, elég rendszertelenül tanult. Hogy történt, hogy végül mégis a paletta mellett döntött?- Ennek elég hosszú története van. Nagyon kulturált környezetben nevelkedtem. Rengeteg könyvünk volt és én mindig az illusztrációkat csodáltam, másolgat- tam. Az iskolában vitába bonyolódtam a tanítóval a rajzórákon, ha kifogásolt valamit a rajzaimon, én makacsul védtem az igazamat; igenis, ez a szék úgy van jól, ahogyan én rajzoltam, én így látom ... Mindig festeni akartam, de nagyon vonzott az irodalom is. Tizenöt éves koromban ösztöndíjasként Franciaországba kerültem, An- gouléme-ba. Az ösztöndíj eredetileg három évre szólt, de én egy év után megszöktem, hazajöttem. Nem mintha nem éreztem volna jól magam Francia- országban, nekem ott minden gyönyörűnek és tűnt, de ez épp eszembe, hogy mennyi mindent kellene még tenni otthon. Egyetemi tanulmányaimat Prágában kezdtem meg, szlovák és francia irodalomtörténetre iratkoztam be, közben magánúton Vejrychnél tanultam festeni. Vejrych mindig nagyon dicsért, talán túlságosan is, sokszor már el sem hittem, hogy az a sok jó, amit mond, az én képeimnek szól. Aztán átiratkoztam a bratislavai Komenský Egyetem bölcsészkarára, de festészeti tanulmányaimat nem hagytam abba, Mallý műtermét látogattam. Mallý egészen elképedt a színeim láttán, de én mindig nagyon makacs és önfejű voltam, nem hagytam magam befolyásolni. Igaz, hogy Mallý sem volt az a típus, aki rá akarta volna erőszakolni a stílusát a tanítványaira. Már Prágában nagyon érdekelt a publicisztika, ezért boldog voltam, amikor egyetemi tanulmányaim befejezése után férjemmel együtt Martinba kerültem. A Živena folyóiratnál helyezkedtem el, mint szerkesztő. Martinban pezsgő kulturális élet fogadott, számos kiváló irodalmár, festő dolgozott ott akkoriban; baráti körünkhöz tartozott Krčméry, Janko Alexy, Palugyay. Csodálatos volt a táj, a környezet, az emberek... Nagy kedvvel vetettem magam a munkába, rengeteget publikáltam, vagy háromszáz cikket írtam, recenziókat, fordításokat közöltem. Minden érdekelt, elsősorban a nők emancipációs kérdései, írásaimban mindent elmondtam, amit akartam. Aztán két évet töltöttem a prágai Ukrán Akadémián. Visszatérésem után kiállításon mutattam be a képeimet Bratislavában. Az egyiket, egy halas csendéletet Velencébe vitték, én voltam az elsó szlovák festónó, akinek külföldi kiállításon szerepelt a képe. 1939-tól szabadúszó lettem. Ján Smrek, aki akkor az Elánt szerkesztette, rábeszélt, hogy minden számához készítsek egy színészportrét. Ezeket aztán énekesek portréi követték. így váltam ismertté mint képzőművész. • Hogyan teremt kontaktust egy modellel?- Ó. én már emberek százait festettem, ez nálam könnyen megy, a karaktert kell megfogni. Persze, nehéz olyan emberről portrét készíteni, akit nem ismerek. Ilyenkor aztán mindenkit kiküldők a szobából, leülök a leendő modellel és elbeszélgetek vele. Számomra nem létezik csúnya ember, mindenkiben találok valami szépet. Vannak festők, akik szinte kéjelegnek a csúnya, a torz ábrázolásában. Én erre képtelen vagyok, mindenben a harmóniát, a szépet keresem. Hétévenként változik a stílusom. Ez nem elhatározás kérdése, magától jön, úgy, ahogy az ember maga is változik. m w (ČSTK-felvétel) Ezért nem tudtak engem soha beskatulyázni. Mindent csinálok: portrét, tájképet, csendéletet, a monumentális festészet is mindig vonzott. 0 Jelenleg min dolgozik?- Mostanában folyton virágcsendéletekért zaklatnak. Tetszenek az embereknek, mert nem üresek. Van néhány portrémegrendelésem is. Akár minden nap festhetnék egy képet, ha győzném. De ma már nem tudok naponta órák hosszat az állvány előtt állni, fáraszt. Persze akkor is dolgozom, ha nem veszek ecsetet a kezembe, olyankor képzeletben felépítem a kompozíciót. Nagyon gyorsan dolgozom, akadt olyan megrendelésem - egy textilkép -, amelyet két nap alatt kellett elkészítenem. Meg is csináltam a kívánt határidőre, talán ha többet pepecselek vele, elrontom. Mindig nagyon vonzott a népviseletek színes pompája, ezeket gyakran felhasználom a képeimen. Emlékszem, kislánykoromban hogy megbámultam a kis helyi falvak férfiait, akik időnként lejöttek dolgozni Donovalyba. Nekem valóságos királyfiknak tűntek széles övükkel, hetyke, tollas kalapjukkal. Mulatós kedvű, táncolni szerető emberek voltak és gyönyörű népviseletben jártak. Ez nagyon tetszett nekem, mert a falubeli férfiak, akik többnyire a környező bányákban dolgoztak, egyszerűen öltözködtek. 0 Innen, a műteremből gyönyörű kilátás nyílik a városra. Ez nem inspirálja?- Dehogynem. Nézze ezt a képet, ezt a panorámát ábrázolja. Ugye, szép a kert? Nekem nyolcvanévesen különösen nagyon fontos, hogy a közvetlen környezetem is szép legyen. Pedig ez az épület - egy Mária Terézia korabeli nyárilak - rettenetesen elhanyagolt állapotban volt, amikor ideköltöztünk. Egy hónap alatt rendbehoztuk, azóta ilyen, amilyennek most látja. A kertet a legkülönfélébb madarak látogatják, gyakran az egész környék hangos tőlük. Reggel, ha felkelek, még ha olykor nem is érzem magam jól, örülök, hogy élek ós dolgozhatok. VOJTEK KATALIN ÚJ SZÚ 6 1986. X. 31.
