Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-03 / 233. szám, péntek

Út rava ló Bemutató előtt az Ifjú Szívek kamaraegyüttese Az emberi szellem nagy játéka A prágai Nemzeti Színház két előadása Bratislavában Általában kétévente kerül sor a prágai Nemzeti Színház bratisla­vai vendégjátékára. Az idén két előadáson Karel Čapek A Makro- pulos-ügy című drámáját és Jirí Šotola Csak a föld lesz az enyém címú lírai játékát láthattuk. Karel Čapek egyike volt a XX. század azon polgári humanistái­nak, akiknek drámáit a mind távo­labbról visszatekintő utókor érté­keli igazán. Nem lehet ez véletlen, hiszen maga Čapek is átélt egy világháborút, amelyről ó még hi­hette, hogy ez volt a legszörnyűbb kataklizma az emberiség történe­tében. Művészi hitvallásából ere­dően élete végén szembefordul a fasizmussal. Felismerte, hiszen Fáb>7 Zoltán szerint írói magatar­tásából és bölcsességéből ennek kellett következnie, hogy a Nyugat felé fordulásának, figyelésének nagy tragédiája a müncheni árulás volt... Drámáiban (a világirodalomban elsősorban drámaíróként tartják számon) az emberiség egy-egy örök erkölcsi dilemmáját a század­elő egyik legizmosabb avantgar­de áramlatát - az expresszioniz- must - sajátosan továbbfejlesztve vizsgálta. Bár drámáiban szinte minden esetben a romlás útját álló társadalmi erőket keresi, a prágai­ak által most játszott A Makropu- los-ügy címú komédiájában is kulcsszerepet szán az embernek, aki egyéni döntéseivel, cselekvé­sével igencsak meghatározója a társadalmi mozgásoknak. Miért írtam az előbb drámát (a fogalmat irodalomelméleti értelmében használva) és most miért emlege­tek komédiát? A látott előadás a dolgok termé­szetéből és a történelem meneté­ből eredően, s nem utolsósorban a rendező - Václav Hudeček - al­kotói szándékából, mára mentes lett a komédia jegyeitől. A rendező mindenekelőtt a Čapek által kö­zéppontba állított erkölcsi dilem­ma példabeszédszerú megfogal­mazását igyekezett elkerülni. A háromszázéves halhatatlansá­got adó csodaszer elképzelt léte­zése Čapek számára az emberi jellemek vizsgálatához is jó ürügy volt. A főhős - Emília Marty- ope- raénekesnóként jelenik meg a da­rabban. Jana Hlaváčovának - aki­nek játékáról külön is kell szólnom - olyan teljesítményét láthattuk, amely a szerep összetett megfor­málásával emelkedett ki az előa­dás egészéből. Kétségtelen, hogy a „halhatatlansággal“ megvert nő múltjából a darabban megjelenő öreg Hauk figurája kulcs a drámá­hoz. Ezért is volt hihetetlenül ne­héz helyzetben az ebbe a szerep­be a megbetegedett Rudolf Hru­šinský helyett két nap alatt beugró Josef Kemr. Hlaváčová ezen az estén éppen teljesítményének he- roikusságával Josef Kemrt is segí­tette. Mindez természetesnek tűnt, hiszen a rendező e čapeki nőala­kot állította a színpadi játék közép­pontjába. Nemcsak - az író szán­dékának megfelelően - a cselek­mény, a gondolatiság tengelyét adta Hlaváčová játéka, hanem a látványelemek is belőle eredtek, személye köré koncentrálódtak. Az egyes jelenetek egy operaházi színpadon lezajló díszletező és takarító közjátékban, mint „szín­ház a színházban“ voltak fogal­mazva. Ezt megtetézte a háttér­ben magasra futó lépcsősor kö­zépső pihenőjén a „halhatatlan­ságbeli“ átváltozásokat is jelképe­ző, egyébként operaszerepeinek jelmezeiben megjelenő Emilia Marty-Jana Hlaváčová kifejező mozgása. Ahogy az már az ilyen jutalomjátékszerű produkciók leg­többjének esetében lenni szokott, a rendező természetszerűen meg­feledkezik az epizódfigurák mikro­világának a kidolgozásáról. Két­ségtelen, hogy ebben is felismer­hető egyfajta szándékosság, hi­szen ebben az értelmezésben el­sősorban a „halhatatlansággal“ élő ember tragédiája a hangsúlyo­zott. Koronkénti átváltozásainak felidézése Hlaváčová részéről olyan elementáris erejű, hogy min­den más gondolat, ami a drámából egyébként kibontható lenne (az öregedés; a fiatalság, mint létálla­pot; a vagyon megszerzésének ekölcse) mellékesnek tűnik fel. A csodaszer „emberen-túlisága“ egyenlő az embertelenséggel, ami egyben kifejezi: az emberi lépté­keit, biológiailag és történelmileg meghatározott énjét elveszítő em­ber éppen az anyag benne kicsú­csosodó állapotának értékét - az emberséget veszíti el. Kétségtelen, hogy a beugrás ellenére is részesei lehettünk a Jana Hlaváčová színészi kvalitá­saira épített játék gondolatokra inspiráló gazdagságának. Éppen ezért igazságtalan lenne, ha a már említett Josef Kemren kívül nem szólnék Vladimír Brabec (Prus), Josef Vinkláf (Koienatý), Petr Šte- pánek (Gregor), Vladimír Beneš (Janko) és Vilma Cibulková (Kristýna) teljesítményéről. Sok szempontból kísérletinek tekinthető a prágai Nemzeti Szín­ház társulatának másik előadása. Elsősorban maga az író, Jiŕí Šoto­la alkotása támaszt kétségeket a nézőben. Jól láthatóan szerette volna elkerülni, hogy az életrajzi drámák szokványosságainak mo­dorában írt játékot alkosson. A fő­hős KHM, azaz a cseh nép szere­tett romantikus költője: Karol Hynek Mácha. Ez már önmagá­ban is számos buktatót rejt magá­ban, hiszen a Május híres írója legalább olyan szenvedélyesen élt, mint ahogy alkotott. Persze šotola igyekezete mindenképpen tiszteletreméltó, hiszen a „megha­tó életrajzi dráma“ helyett Mácha költészetének és alkotásainak vi­lága felől közelített a drámai szer­kesztéshez. A nyelvi forma min­denképpen a múlt század eleji cseh nyelv szépségét idézi. A drá­mai formát viszont ismét a Šotola előbbi darabjaiból ismert mozaik- szerű szerkesztés adja. Šotola költő is, így nem véletlen, hogy ezt a müvét eredendő lírával átitatva alkotta meg. Sajnos, ez éppen a darab legnagyobb gyengéje, hi­szen a drámai forma csorbul ki általa. Az természetesnek tűnik, hogy KHM szerepére egy fiatal színészt kértek fel, hiszen az az indulat, az az erély, az az elszántság, ami ebben a fiatalemberben izzott, fel- tételkezhetően más tartalmakkal, de egy mai fiatal művészben is megtalálható. (Különben minek lépne művészi pályára?) Marek Vašutnak ez a szerep bizonyára népszerűséget és szép sikereket hoz majd. A jövő időt azért hasz­nálom, mivel a premier szinte az elmúlt évad zárásaként júniusban valósult meg. Sőt, ha a színház saját lapja nem téved, amit aligha kétlek, akkor a tényleges bemuta­tó csupán szeptember 18-án tar­tatott meg. Ez önmagában is jelzi, hogy vendégjátékra vinni egy sok tekintetben még nem beérett, né­melykor dinamikátlannak látszó előadást, bizony kockázatos vál­lalkozás. František Laurin rende­zése minden tekintetben a köztu­datban feltételezetten meglévő Mácha-képre is tekint. Ennek pe­dig egyenes következménye, hogy a más kultúrák tudati hatásai alatt élő nézőben nem születnek meg azok a képzettársítások, amelyek a Máchát szerető cseh nézőben Šotola eredendően lírai ihletettségű drámáját hallva meg­születnek. Vitathatatlan, hogy a prágai Nemzeti Színház bratislavai ven­dégjátéka a nemzeti dráma és a színjátszás fontosságát igazolta. Dicsérendőén tiszta az a szándék, amellyel az első számú cseh szín­ház egy klasszikusnak számító modern és egy kortárs drámaíró műveit játssza. Az azonban elgon­dolkodtató, hogy a kortárs drámaí­rónak ismét a múltba forduló drá­máját láthattuk. Lám, Karel Čapek olykor fantasztikus színpadi para­bolákkal ugyan, de a húszas-har­mincas évek emberét foglalkozta­tó kérdésekről máig érvényes gondolatokat fogalmazott me9 "' DUSZA ISTVÁN Holnap tartja első műsorának bemutatóját az Ifjű Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes kamarae­gyüttese, mely az elmúlt évben alakult. A premier alkalmából elő­ször is azt kérdezem Katona Ist­vántól, az Ifjú Szívek dramaturgjá­tól és koreográfusától, a músor rendezőjétől, milyen elképzelések hívták életre a csoportot.- Dél-Szlovákiában körülbelül negyven olyan hely van, ahol a színpad alkalmas nagy népi együttesek fellépésére. Nekünk azonban arra is gondolnunk kell, hogy mintegy ötszáz településen nem tudnak nagy létszámú cso­portokat fogadni - egy kamarae­gyüttes viszont bárhol elfér. Az sem mellékes, hogy műsorát a ki­sebb művelődési házak is meg tudják venni, nem kerül nyolc-tíze- zer koronába. Ugyanakkor értéket kap a közönség. Másodsorban, olyan műhelyről van szó, amely az együttes tagjainak lehetőséget nyújt a továbbfejlődésre, tudniillik a kamaraszámokban nemcsak a tehetség, az improvizációs kész­ség, az egyéniség tűnik ki job­ban, hanem mindaz is, amin még csiszolni kell. A harmadik ok: sze­rettünk volna olyan, a táncházhoz közelálló, improvizatív jellegű mű­sort létrehozni, amely nem követi a hatvanas évek kimódolt és a hetvenes évek túldramatizált néptánckoreográfiáit. Éppen el­lenkezőleg, az autentikusságra helyezi a hangsúlyt.- Hogyan fogadták az ,,ifjú szí­vek“ a kamaraegyüttes megala­kulásának gondolatát?- Amikor szóba jött, rivalizálás alakult ki a tagok között. Tizenhat táncospárunk van, ennek csak egyharmada lehet a kamaraegyüt­tesben. Tavaly júliusban azonban, amikor dolgozni kezdtünk, meg­mondtuk, hogy mindenki szerepel­het benne, a döntő az, ki hogyan dolgozik, hogyan táncol. Vala­mennyien hatalmas étvággyal lát­tak neki a munkának.- Amelynek eredménye, ugye, az Útravaló címú műsor. Megtud­hatnánk róla többet is?- Mozaikszerű összeállítás, egy-egy apró pillanatot, képet, vil­lant fel a szlovákiai magyar tájegy­ségek folklórhagyományaiból. Szeretném kiemelni, hogy olyan kamaraműsorról van szó, amely­nek a létrehozásában többen is részt vettek. A szó szoros értelmé­ben közös munka eredménye. Két vendégkoreográfussal dolgoz­tunk, Morávek Róberttel és Kaluz Árpáddal, akik az Ifjú Szívek ne­veltjei - önálló kompozíciókkal já­rultak hozzá az „útravalóhoz“. Kovács Kálmán, a Szlovák Nem- zei Színház karnagya zenei szak- tanácsadóként vett részt a munká­ban. A zenei anyag kiválasztása, összeállítása, hangszerelése Ág Tibor népzenekutatónak, illetve Szarka Tamásnak, az együttesün­ket kísérő Ghýmes zenekar veze­tőjének a nevéhez fűződik. Szarka Tamás a műsor második „felvo­násának“ zenei részét szinte tel­jesen egyedül csinálta az Ág Tibor gyűjtötte anyagból. A kosztümter­veket dr. Žigmund Márta, a Szlo­vák Tudományos Akadémia mun­katársa készítette. Elmondhatom, rendkívül jó volt az együttmű­ködés.- Következhet tehát a bemuta­tó, amely holnap egy csallóközi faluban, Nagylúcson (Lúč na Ost­rove) lesz, a hivatalos premier pe­dig október tizedikén, Szlovákia fővárosának Művelődési és Pihe­nőpadjában.- Ez utóbbival kapcsolatban hadd mondom el, hogy a bemuta­tó után mindjárt táncházat is ren­dezünk, mint házigazdák. Ven­dégként fellép a detvai Ďatelinka táncházzenekar és a somorjai (Šamorín) Csalló népművészeti együttes. Minden érdeklődőt szí­vesen látunk. (Bodnár) INA a este: Gelman-színmű a Magyar Területi Színházban Csehov - balettszínpadon Klasszikus elbeszélésből ké­szült balettjáték arat sikereket a Bolsojban. A darab, amelyről szó van, Cse­hov Anna a férje nyakán címú novellája. Az elbeszélést Anyjuta címmel már korábban filmre kore- ografálta Vlagyimir Vasziljev, ze­néjét pedig Valerij Gavrilin kompo­nálta. E balettváltozatot januárban bemutatták a nápolyi San Carlo Színházban, s nem várt sikert ara­tott a közönség és a kritika köré­ben egyaránt. Az olasz lapok be­számolói is tanúskodtak erről. E lelkes fogadtatás adta az ötle­tet a szerzőknek, hogy a balettet- újabb átdolgozás után- a moszkvai Nagy Színházban is bemutassák, (gy került Csehov novellája a világ egyik legrango­sabb balettszínpadára. A szereplők majdnem ugyana­zok, akik az Anyjutát a filmen si­kerre vitték. A címszerepet Jeka- tyerina Makszimova alakítja és táncolja. A klasszikus balett e ki­váló művésze nemcsak kitünően táncol, hanem nagyszerű drámai színésznő is, teljes átéléssel jele­níti meg a főszereplő alakját. A történet röviden: Pjotr Leon- tyevics, a szerény gimnáziumi ta­nár, felesége halála után ivásnak adja a fejét. Hamarosan tönkre­megy a család. A 18 éves Anyjuta feleségül megy egy gazdag, idős hivatalnokhoz, hogy apján és test­vérein segítsen. Férje azonban igencsak fukarnak bizonyul, ezért az ifjú asszony a társasági életben keres vigasztalást. Még bálkirály­nővé is választja a kisváros hódoló nemessége. Meglehetősen feslett életet él, hogy magát gazdagítsa. Nyomorban élő apjával és testvé­reivel nem törődik többé. A balettváltozat most sikerre vit­te Csehovnak ezt a kevéssé is­mert művét is. Ehhez nagy mér­tékben hozzájárult a koreográfia, a zene, s nem utolsósorban az a szereplőgárda, amely a Bolsoj nívójára emelte az Anyjutát. VÁMOS IMRE Nagy lendülettel kezdi az 1986/87-es évadot a Magyar Te­rületi Színház. Egy hete tartotta elsó (mesejáték-) bemutatóját a komáromi (Komárno) társulat, s ma újabb premierre invitált, de ezúttal a felnőtt közönséget. Miért ez a nagy sietség? Mert ebben a szezonban tizenhárom bemutatót készít a színház társu­lata: négyet a kassai (Košice) Thália Színpadon, kilencet pedig Komáromban (ezek közül egyet dramaturgiai terven felül). Hogy a terv megvalósulhasson, Kassán kéthatvonta, Komáromban pedig havonta kell tartani egy premiert. Amint azt az Új Szó hasábjain már korábban is kifejtettük: a szín­ház azért tart ennyi bemutatót, hogy elfogadhatóbban ki tudja elé­gíteni az egyre inkább differenciá­lódó közönségigényt. A komáromi társulat emberemlékezet óta nem tartott kamara jellegű bemutatót. Most úgy túnik: egyre többen óhajtják a családias hangulatú, kevés szereplős, és őszinte hang­vételre törekvő előadásokat. Ezeket és más jogos igényeket figyelembe véve kerül műsorra a mai premierdarab is, amely a kortárs szovjet szerző: Alek­szandr Gelman alkotása, s a címe lakonikus rövidségú: A pad. Milyen is lehet hát az a pad, amelyről okvetlenül színdarabot kell írni, amely ráadásul a dráma címszereplője is lehet? Mindenekelőtt elhagyatott. Már elsó pillantásra észlelni rajta az idő könyörtelen nyomait... Kicsit félreeső helyen van, de azért olyan területen, amely még nem kerüli el az emberek figyelmét... Ennek a padnak múltja van - en­nek a padnak sorsa van... Csak­úgy, mint azoknak az emberek­nek, akik megtelepednek rajta, akikben ezernyi gyökérrel telepe­dett meg a keserédes élet... A pad szimbólum. A rajta ülő két ember hús-vér valóság. Akik talán éppen olyan magányosak, elha­gyatottak, mint az a pad, amelyen megadatik átélniük életük talán legdöntőbb eseményét... Ezt a színjátékot elsősorban azoknak a nézőknek a figyelmébe ajánljuk, akik semmilyen körülmé­nyek között nem mondanak le a tartalmas érzelmi életről, akik nem hagyják elsorvadni maguk­ban a megújulás utáni vágyat, akik úgy szándékoznak társas kapcso­latokat teremteni, hogy közben mindig megőrizhessék a saját kü­lönbözőségüket - az identitá­sukat... Alekszandr Gelman, aki eddigi sokszereplős darabjaiban általá­ban a társadalmi problémák felől közelítette meg az egyedi emberi gondokat, ezúttal (csakúgy mint a többi kevés szereplős drámájá­ban) az emberi kapcsolatok felől közeledik a társadalmi viszo­nyokhoz. A Nőt Cs. Tót Erzsébet, a Férfit Póthe István személyesíti meg. Mindketten birtokában vannak an­nak a közvetlen játékmodornak, amely az előadások folyamán oly érdekessé teheti ezt a fordulatos cselekményű színdarabot. A dísz­let- és jelmeztervezés Platzner Ti­bor munkája. A zenei munkatárs szerepét is ó vállalta magára az előkészítő munkák során. Az előa­dás rendezője Daniela Kapitáňo- vá, akit a komáromi közönség töb­bek között a Fata morgana rende­zőjeként ismerhetett meg. Ót a próbák folyamán az a gond ag­gasztotta a leginkább: „Nem túl­ságosan szembeötlő-e, hogy ezt az előadást nő rendezi?“ Vagyis: semleges tudott-e maradni a Férfi és a Nő kapcsolatának ábrázolásá­ban?... Azt hiszem, ezt csak az előadások közönsége döntheti el. A csehszlovákiai bemutató elő­adás ma este fél nyolckor kezdő­dik a komáromi Szakszervezetek Hazában. KMECZKÓ MIHÁLY Jelenet Jiŕí Šotola Csak a föld lesz az enyém címú lírai játékából. A képen (balról jobbra) Josef Vinklár (Franek), Marek Vašut (KHM), Luba Skoŕepová (Lorencová) és Josef Kemr (Lorenc). (Oldŕich Pernica felvétele) ÚJ SZ 6 1986. X

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents