Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-17 / 245. szám, péntek
Nemzedékek találkozása Külföldi előadók a Bratislavai Zenei Ünnepségek második felében Minden szempontból helytálló az a megállapítás, mely szerint az idei zenei ünnepségeken a fiatal előadóművészek voltak túlsúlyban. Ez a tény a jövőre nézve is fontos, hiszen az itt bemutatkozó és sikert arató fiatal zenészek közül később többen is minden bizonnyal szívesen jönnek majd el Szlovákia fővárosába. A rendezők az Interpódium sorozattal - amely a szocialista országok fiataljainak bemutatkozó jellegű seregszemléje - nyilván ilyen célokat is követtek. Az Interpódium idei négy hangversenye közül a két utolsót hallhattam. A Szlovák Filharmónia nagytermében a kassai (Košice) Állami Filharmónia zenekarát annak vezetókarnagya, Richard Zimmer vezényelte. Ezen a hangversenyen érezhető volt néhány kísérletbeli bizonytalanság, amely a szólista-karmester-zenekar hármas kapcsolatban nem mindig segítette a szólistát. Elsőként Ho Nami (Kóreai NDK) kürtmüvész František Antonín Rössler-Rosetti II. kürtversenyét (Esz-dúr) adta elő. A bizonyos elemeiben már a klasszicizmus hatását mutató, ám egészében még a barokk jegyében íródott versenymű a kóreai művész tolmácsolásában érdesen szólalt meg. Ez a hangszer korabeli lehetőségeinek kihasználásával irt XVIII. századi darab biztosabb technikát kíván meg a mai előadótól. A közös koncert legnagyobb sikerét a jugoszláviai Gorán Lisztes gitárművész aratta Joaquin Rodrigo Fantasia para un gentilhombre címú huszadik századi alkotásával. Az öttételes gitárdarab érzelmi gazdagsága, virtuozitása sem volt leküzdhetetlen akadály számára. Nem elcsépelt frázis, hogy Beethoven Hegedűversenye (D-dúr, op. 61.) a legkiválóbb hegedűművészek számára is nagy feladat. Micso Dimitrov bolgár hegedűművészt ráadásul a kísérő zenekar sem segítette. A szólista kiegyensúlyozott játéka egyben azt is jelentette, hogy olykor megfeledkezett az árnyalásról. Tolmácsolásának rendkívüli erénye volt az a természetesség, amellyel sikerült elérnie a túlzások nélküli, szélsőségektől mentes hatást. Sok szempontból könnyebb helyzetben volt a másik Interpódi- umkoncert két zongoristája, Igor Ardašev és Susanne Grützmann. Oliver Dohnányi vezényelte a Szlovák Filharmónia Zenekarát, amely felvezető zeneműként Andrej Očenáš nemzeti művész Az élet ábrázolása (op. 55) címú zenekari tanulmányát játszotta. Az elkötelezett mű rövidsége ellenére is hiánytalan történelmi tablót rajzoló hangulatokban szólt. Igor Ardašev cseh zongoraművész Csajkovszkij I. zongoraversenyét (b- moli, op. 23.) kissé elfogódottan kezdte. Az I. tétel (Allegro non troppo e molto maestoso) után azonban a biztos zenekari kíséret támogatásával a II. tétel (Andantio semplice) sikeres összjátékát és a középrészben hallott zongoraszólót játszva Ardašev egyre magabiztosabb lett. Nem véletlen, hogy a III. tétel (Allegro con fuo- co) már a meglévő technikai tudása eredményeként is meggyőző volt. Az NDK-beli Susanne Grützmann Beethoven IV. zongoraversenyével (G-dűr, op. 58.) cseh pályatársáénál igényesebb feladatot vállalt. A zongoraverseny lí- raisága érzékelhetően megfelelő a fiatal művésznő lelki alkatának, amit különösen a II. tétel (Andante con moto) balladai hangvételében kamatoztatott. Nem véletlen, hogy Susanne Grützmann előadói teljesítménye az általam hallott fiatal művészek közül a legmeggyőzőbb volt. Nagy érdeklődés előzte meg a franciaországi Orchester de National du Capitole de Toulouse együttes vengésszereplését, élén Michel Plasson karmesterrel. Az est dramaturgiailag is pontosan meghatározott volt, hiszen a xou- louse-i szimfonikusok kizárólag francia zeneszerzők müveit játszották. Maurice Ravel művei Martin Ťapák iskolái Paľo Bielik 1948-ban készült Farkasodúk címú filmjének egyik kisebb szerepében feltűnt egy fiatalember, a 22 éves Martin Ťapák színművész. Később játszott a Katka címú filmben is, Martin Frič pedig jelentősebb szereppel bízta meg a Brakció címú kalandtörténetben. Josef Mach rendező Martin Ťapákkal játszatta el az első szlovák zenés film, A szülőföld főszerepét. Ťapák abban az időben már nem a Nemzeti Színház prózai társulatának a tagja volt, hanem a Szlovák Népművészeti Együttes koreográfusaként és rendezőjeként működött. A hatvanadik születésnapját ünneplő Martin Ťapákot a film számára Paľo Bielik fedezte fel, több alkotásában is szerepeltette őt, nem feledkezve meg róla akkor sem, amikor a Dabač kapitány címú munkáját forgatta. Ez 1959- ben volt; aztán Martin Ťapák három évre Prágába költözött, hogy ott próbáljon szerencsét és tapasztalatokat gyújtson a Laterna magikában. Amikor 1962-ben egy tévéfilmmel rendezőként is bemutatkozott, már a Kolibán működött, ahol Bielik az idő tájt a Jánošík címú kétrészes filmet forgatta. Egy szerepre Ťapákot is szerződtette, s megbízta őt a segédrendezói feladattal is. Martin Ťapák sajátos alkotói útja révén különösen közel állt tanító- mesteréhez. Az Élő ostor, Tarka üsző, A hegyek menyasszonya, vagyis az1965-70 között forgatott három film Ťapáknak a szlovák irodalom klasszikusaihoz való bensőséges kapcsolatáról tanúskodik. Együttműködése Miloš Krnóval, /van Bukovčannal és Peter Jaroš- sal valóban a javára vált. A szülőföld főszerepe, valamint a Pacho, a betyár című film azt tanúsítja, hogy két olyan film elkészítésében működött közre, melyet a közönség is tetszéssel fogadott. Mint Paľo Bielik tanítványa ter- mészerszerúen eljutott a szlovák nemzeti felkelés témájához is, szükségét érezte, hogy ő is valljon újkori történelmünk e jelentős fejezetéről. 1971-ben elkészítette a Nálepka kapitányról szóló filmet Holnap késő lesz címmel, a felkelés 30. évfordulója tiszteletére forgatta a Halhatatlan napot, legutóbb pedig Ivan Bukovčan színmüve után nyúlt, s megalkotta a Mielőtt a kakas megszólal film- változatát. Martin Ťapák az 1977-80-as években szlovák filmfóigazgató- ként működött a Kolibán. Mint kommunista alkotóművész arra törekedett, hogy a forgatókönyvírókat és rendezőket mai témák feldolgozására ösztönözze, és jómaga is ilyen történeteket keresett saját filmjei számára. Peter Kováčik múve alapján forgatta az Órákat, Ján Petro visszatér című alkotását Emil Dzvoník, az Üvegházi Vénuszt pedig Anton Baláž prózája nyomán készítette. Akárcsak egykor Paľo Bielik, ő is kijárta az élet iskoláját. Tanító- mesteréhez hasonlóan mindig önmagára támaszkodott, s arra törekedett, hogy sajátos utat, megközelítési módot találjon az alkotáshoz. Ebben rejlik ereje. IVAN BONKO napjainkban szinte új életre kelnek. Ennek tudatában adták elő La Valse című tánckölteményének zenekari változatát. A mű dinami- kussága ebben a tolmácsolásban a karmester és a zenekar szinte tökélyre emelt összmunkájának köszönhetően tovább gazdagodott. A zenei erő ebben a produkcióban nem harsányságot, energi- kusságot jelentett, hanem érzelmi mélységet. Albert Rousselnek e század harmincas éveinek elején komponált III. szimfóniája (op. 42.) egyetlen visszatérő motívumra épül. A toulouse-i zenekar ennek az öthangból álló motívumnak a szimfóniát egységbefogó szerepét eme!te ki. Michel Plasson magával ragadó expresszivitással vezényel, amelynek feltétele a tolmácsolt zeneművek tökéletes ismerete, a zenekar céltudatos felkészítése. Nem véletlen, hogy ez az együttes keltette a legösszefor- rottabb vendégzenekar benyomását. Camille Saint-Saéns Liszt Ferenc halálának évében, 1886- ban írta III. szimfóniáját (c-moll, op. 78.), amelyet tehát nem véletlenül adott elő idén ez a francia zenekar. Helyet kapott ebben a műben az orgona is, amelyen ezen az estén Robert Lehrbaumer osztrák művész játszott. Saint- Saéns szimfóniájával a karmester szinte Liszt szellemét idézte meg, amivel a francia zeneszerző szándékát húzta alá. Különösen a II. tétel (Allegro moderato-Presto) markáns ritmikáját hangsúlyozta, majd a fúgaszerű orgonaszólam után a befejezés dúr-hangzását fokozta zenekartól igen ritkán hallható tisztaságú fortéban. A hangversenylátogatók figyelme - mint az várható volt - a zenei ünnepségek utolsó negyedére koncentrálódik leginkább. Bár kétségtelen, hogy ez az érdeklődés az Oszakai Filharmonikus Zenekar esetében túlzó volt. A hetvennyolc éves Takashi Asahina karmester vezényelte együttes elsőként Hector Berlioz Római karnevál címú nyitányát játszotta. Bár egyes részeiben eléggé színtelenül szólalt meg, az egész müvet az európai átlagnak megfelelő színvonalon tolmácsolták. Kétszeresen érvényes volt ez Joseph Haydn I. orgonaversenyére (C- dúr, Hob. XVIII. 1.), amelyet Ferdinand Kiinda szlovák orgonamú- vész adott elő. A vonósokra és két oboára szűkülő zenekar mintha elbizonytalanodott volna, s Kiinda minden szempontból kiemelkedő játékához nem tudtak felnőni. A legproblematikusabb tolmácsolásban Beethoven VII. szimfóniája (A-dúr, op. 92.) hangzott el. Híján volt mindannak a fénynek, vidámságnak, iramnak, ami ebben a fel- ajzó szimfóniában megtalálható. Nehéz előre megjósolni, hogy a távolról érkező zenekarok közül melyik felel meg majd a közönség olykor indokolatlanul felfokozott várakozásának. A toulouse-i szimfonikusok azzal, hogy eleve szigorú dramaturgiai szempontok alapján kizárólac francia zenemüveket játszottak, s még egyik ráadásként is Berlioz Rákóczi-induló- ját játszották, a közönségnél csatát nyertek. Az ő példájuk is igazolja azt, hogy a nemzeti zenemüvek tolmácsolását egyetlen külföldi vendégszereplésen sem szoríthatja ki teljesen más zene. SZÚNYOG JUDIT Liszt Ferencre emlékezve Az elmúlt napokban nyitották meg Budapesten a Liszt-emlékmúzeumot, amely a Vörösmarty utcában, a Zene- akadémia régi épületében található. Liszt Ferenc egykori lakosztályát eredeti szépségében állították vissza. A múzeumban láthatók a gyönyörű antik bútorok, az értékes festmények, megtekinthetők a különböző levelek és egyéb tárgyi dokumentumok. Rendkívül gazdag a múzeum könyv- és kottatára. Az egyik legbecsesebb kiállított tárgy a híres Chikering-zongora. A múzeumot már az első hetekben több ezren tekintették meg. A Liszt-ünnepségek egyik fénypontja a budapesti Zenekadémián megrendezett nemzetközi zongoraverseny volt. A nemes vetélkedő több mint két és fél hétig tartott, s négy fordulóból állt. A 11 tagú nemzetközi zsúri elnöke az egyesült államokbeli Sebók György volt. A bíráló bizottság tagjai között találtuk a világhírű szovjet Lev Vlasen- kót, a lengyel Halina Czerny-Stefans- kát, az NDK-beli Amadeus Webersin- két továbbá Kocsis Zoltánt és Kroó Györgyöt. Az ünnepélyes díjkiosztás elótt a zsűri elnöke nagyra értékelte a versenyzők teljesítményét, a fiatal művészek bravúros technikáját, több sajátos előadásmódját. E tulajdonságaikkal elnyerték a közönség és a jelenlevő szakemberek rokonszenvét még akkor is, ha előadásuk nem volt hibátlan. Az értékelés után hirdettek eredményt. A bírálóbizottság az első díjat nem adta ki, a második helyen a magyar Mocsári Károly, a harmadikon pedig a szovjet Dimitrij Racer végzett. Az eredményhirdetés után rendezték meg a díjazottak gálahangversenyét, amelyen kiemelkedő interpretálásban csendültek fel a nagy zeneszerző müvei HUDEK ILONA Póthe István (A férfi) és Cs. Tóth Erzsébet (A nő) a pádon. (Szűcs Jenő felvétele) Kettőnél többen vannak Alekszandr Gelman drámája a Matesz színpadán Az utóbbi évtizedben a szocialista országok színházainak partvidékét több hullámban is elérték Alekszandr Gelman drámái. Ráadásul a színházba soha nem járó nézőt is megcsaphatta egy időben termelési drámáinak szele, hiszen moziban és tévében is láthatta A prémium című művének különböző időben és helyen született változatait. Kezdetben voltak a színházi előadások, majd a tévéjátékok és a film. Ennek az volt az oka, hogy az író sem tétlenkedett, s nem sokkal A prémium sikere után többek között megírta a Mi, alulírottak, Visszajelzés és más újabb ópuszát, amelyekben a munkásosztály tudati állapotai után az értelmiség pedagógusi rétegének helyzetét vizsgálta. E három darabján kívül tájainkon is játszották, illetve játsszák Magasfeszültség és A pad címú kétszemélyes kamaradrámáit. Ez utóbbit a Matesz színpadán most vendégként Daniela Kapitá- ňová rendezte meg. A látszólagosan véletlenül összetalálkozó „A férfi“ és „A nő" másfélórás dialógusában van számtalan olyan csomópont, amikor úgy véljük: most aztán megindul a drámai gépezet és magával ragad mindannyiunkat. Gelman jobban ismeri annál a színházat, a dramaturgiát, minthogy ne kínálná fel ezeket a pólusokat darabja rendezőjének. Az ó érdeme, hogy kiderül: ez a két ember valamikor, nem is akármilyen szituációban, már találkozott egymással. Mindezeken felül arányaiban is meghatározza ezt a drámát a hétköznapi hazugság anatómiája. Két konkrét tárgy jelenik meg ebben a játékban: a pad és a lakáskulcs. Az egyik a találkozás reménytelenségét, a másik a búcsúzás re- ményteliségét jelképezi. Csakhogy a játék gondolati ívében e különbségeket a rendezőnek érzékeltetnie kellett volna. Tévedésekre adhat okot az a látszólagosan nyelvi dolog, amely „A férfi“, „A nő“ (ez a megjelölés szerepel a színlapon, (illetve a „Férfi“, a „Nő“ (így Sári László magyar fordításában olvashatjuk) értelmezésbeli különbségeiből adódik. Az „a“ határozott névelő mindkét esetben kiemeli, hogy a figura a maga teljességében képviseli valamelyik nemet. A határozott névelő elhagyása után egyetlen pillanatig sem hiheti senki, hogy ez „A férfi“ és ez „A nő“ az emberiség mindkét felének egymásra rakott terheit, egymásnak okozott fájdalmait, örömeit, lelki hányattatásait és társadalmi küzdelmeit koncentrálva testesíti meg. Daniela Kapitáňová dramaturgi és rendezői munkájának érvényességét nemcsak a határozott névelők vonják kétségbe, de az a rendezői alapállás is, amellyel ezt a gelmani „mérlegjátékot" egyoldalúan a nő javára döntötte el. Mert: 1. a nő ül magányosan a pádon, az éppen arra kószáló férfinak kiszolgáltatva, aki ráadásul még a nézőtéren ülő nőket is megkömyékezi (nem zavartatva magát az esetlegesen jelenlevő férjek elnéző mosolyától); 2. a férfi mindvégig hazudik, mert be akarja hálózni a pádon ülőkhöz hasonlóan védtelen, érzelmi és biológiai életük okán kiszolgáltatott nőket; 3. egyetlen pillanatig sem hagyja kétségek között a nézőt ennek az embernek a hazug, romlott jelleméről; 4. a nő magányos és sajná- latraméltóan vágyakozik a tiszta szerelemre; 5. amikor megtudja, hogy ennek a hazug alaknak milyen szerencsétlen és boldogtalan házasélete van, a jószívű nő nyomban felajánlja: költözzön hozzá; 6. búcsúzni kénytelen, hiszen ó tanácsolja a férfinek, hogy oldja meg házasságának az eddigiek szerint „hazudott“ konfliktusait; 7. a biztonság kedvéért, ha mégsem sikerülne ennek a „gazembernek“ a dolog, odaadja neki a lakáskulcsot: bármikor beállíthat, mert ó a nagylelkű nő, szívesen látja. A Platzner Tibor tervezte díszletek inkább egy városi periférián folyó építkezést stilizáltak, mintsem egy parkot. A férfi divatos ruhája igencsak kirítt a hullámle- mezkerítés, a földből kiásott és egymáshoz ímmel-ámmal láncolt padok tárgyi világából. A nő ruhadarabjai viszont igencsak illettek ebbe a kiszámíthatatlanul változó környezetbe, ahol még elhagyott festékesdobozok és ecsetek is találhatók. így finom ecsetkezeléssel piros szívet pingálhattak a hul- lámlemez-kerítésre. Póthe István (A férfi) pontosan alakította azt a figurát, amelyet a rendező megkívánt tőle. A néző egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy hazudik; minden mozdulata, gesztusa, szava álca és álarc. Csakhogy a már említett rendezői szemlélet okán ez a maszk annyira a figura arcához nőtt, hogy azt már nem tudta megmutatni, mennyire kiszolgáltatott ez a férfi. Tóth Erzsébet (A nő) olyan színészi eszközökkel igyekezett megformálni a kiszolgáltatott nőt, amelyek inkább egy hideg, intellektuálisan migrénes úriasszony figuráját idézték fel. Éppen azok a színészi árnyalások hiányoztak játékából, amelyek jelezhették volna - a rendezői szándék ellenében - a ravaszságát. Végül is: sem A férfi, sem A nő nem létezhetne ilyen mentalitásokkal, ilyen lelki motiváltsággal egy társadalomban, ha nem feltételeznék egymást. Mindketten a másikból táplálkoznak, így aligha szabadna az egyiket a másik rovására felmenteni. A szerelem, a házasság, a család erkölcsi tartalmainak általános devalvációja közepette arról gondolkodtatni a nézőt, hogy ki a hibás - A férfi vagy A nő, -, bizony egyet jelent: az okozatot az okokkal azonosítani. Persze, ez már nem csupán a rendező tévedése. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 6 1986. X. 17.
