Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-10 / 213. szám, szerda
IJ szú 3 >6. IX. 10. atomkor reális tetteket követel a béke érdekében Mihail Gorbacsov válaszai a Rudé právo kérdéseire Az Mint azt lapunk tegnapi számában már közöltük, Jegor Ligacsov, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a KB titkára Moszkvában hétfőn fogadta Zdenék Horenit, a CSKP KB Titkárságának tagját, a Rudé právo főszerkesztőjét és átadta neki Mihail Gorbacsovnak, az SZKP KB főtitkárának válaszait a lap szerkesztőségének előzetesen megküldött kérdéseire. Az alábbiakban közöljük Mihail Gorbacsov nyilatkozatát. KÉRDÉS: Az ön bejelentése a nukleáris robbantásokra elrendelt egyoldalú moratórium 1987. január 1-ig történt meghosszabbításáról nagy visszhangot váltott ki és - ahogyan mi Csehszlovákiában megítéljük — jelentős hatást gyakorolt a világban a társadalmi és politikai erők álláspontjára a leszerelési kérdéseket illetően. Hogyan értékeli ön ennek a lépésnek az okait és a Szovjetunió új jelentős békeakciójának lehetséges következményeit? VÁLASZ: A kérdés elsó részére a válasz nyilvánvaló. A szovjet moratóriumról most sokkal több ember szerzett tudomást, mint korábban. A nyugati vezető politikusok és tömegtájékoztató eszközök számára egyre nehezebb elhallgatni a másfél éves időszakra szóló egyoldalú moratóriumot, sót az amerikai érvek a kísértetek mellett nyilvánvalóan veszítettek fényükből és elveszítették hatásukat a közvéleményre. Ezt elószörre. Másodszor pedig a világ egyre jobban tudatosítja a nukleáris veszély valóságát. Ezt megakadályozni csak úgy lehet, ha - amint azt javasoljuk - felszámoljuk a nukleáris fegyvereket és az ehhez vezető első lépésként leállítjuk a nukleáris kísérleteket. Mint azt mondani szokás, ez a napnál is világosabb. Lelkűk mélyén ezt meg kell érteniük a lázas fegyverkezés megszállottjainak is. A szovjet moratórium támogatásával, az Egyesült Államokhoz intézett felhívásokkal, hogy kövesse a Szovjetunió példáját, felléptek szocialista barátaink, a kommunista pártok, Hararéban az államok tucatjait képviselő el nem kötelezettek mozgalmának konferenciája, a delhi hatok vezető képviselői, számos társadalmi szervezet és szakszervezet, befolyásos politikai pártok, többek között a nyugatnémet szociáldemokraták és a brit munkáspártiak, jelentős tudományos és kulturális személyiségek a világ minden részén. Elmondhatjuk, hogy könnyebb felsorolni azokat, akik lépésünket nem támogatták, mint azokat, akik helyeselték. Ezek a megnyilvánulások - és mi ezeket nagyra tartjuk - azt bizonyítják, hogy az új politikai gondolkodásmód utat tör magának az elavult előítéletek, az idejétmúlt elképzelések és a „szovjet fenyegetésről“ szóló hazugságlavinák ellenére. Mint azt az amerikai adatok alapján meg lehet ítélni, a nukleáris kísérletek leállításának gondolatát támogatja az USA közvéleménye és a Kongresszus jelentős része is. Röviden: még sosem ismerték el ilyen általánosan, hogy nem lehet nukleáris háborút folytatni és ennek nem lehet győztese, dolgozzák bár ki a katonai akciók legrafináltabb forgatókönyveit. Ehhez kapcsolódik egy másik dolog is: az Egyesült Államok politikája egyre nagyobb félelmet keit az emberekben; a militarista politika szörnyű megnyilvánulásai sok embernek felnyitották a szemét és már senki sem tudja leplezni nyugtalanságát amiatt, hogy a katasztrófa valóban bekövetkezhet. Az a visszhang, amelyet a nukleáris kísérletek Szovjetunióban történő leállítása váltott ki, természetesen összefügg azzal is, hogy ez nem deklaráció, hanem konkrét tett. A moratóriumot már negyedszer hosszabbítottuk meg. Több mint egy év robbantások nélkül - ez már politikai és katonai realitás. A világpolitikában most gyakorlatilag létezik az értelem és a racionális mérlegelés tendenciája, ezt ki lehet bontakoztatni és meg lehet szilárdítani a nukleáris kísérletek kölcsönös betiltásáról szóló megállapodással. Ezenkívül más merész, nyomatékos lépésekkel, a beérett és túlérett kérdések megoldásával. Talán nem fontos, például, Európa, sőt az egész világ számára, hogy a stockholmi konferencia tanácskozására egy szolid megállapodás tegye fel a koronát? Bizonyára igen. És a Szovjetunió Csehszlovákiával és a többi szocialista országgal együtt gyakorlati intézkedéseket tesz, hogy ez így legyen. Már többször szóltam arról, hogy lehetséges a megállapodás elérése a vegyi fegyverek betiltásáról és ipari bázisuk felszámolásáról. Ami a hadászati fegyvereket, a közepes hatótávolságú nukleáris rakétafegyvereket és a hagyományos fegyverzetet illeti, ésszerű kompromisszumok lehetségesek, ha tényleges lesz a törekvés a katonai konfrontáció szintjének csökkentésére és az egyenlő biztonságra. Lehetséges egy megállapodás olyan alapvető dokumentum elveinek megerősítéséről, mint amilyen a rakétaellenes védelemről szóló egyezmény. A dolgokat azonban olyanoknak kell látnunk, mint amilyenek a valóságban. Úgy tűnik, egyre több a lehetőség, de a fordulat a jobb irányába nem következett be. Ebben az értelemben jellemző az Egyesült Államok kormányzó köreinek reagálása nyilatkozatunkra. Kezdettől fogva leleplezte azt, hogy legalább is az elnök környezetében - akinek a képviselői ezúttal nem is próbálták leplezni ingerültségüket - egyelőre nem gondolnak komolyan a nukleáris veszély elhárítására. Éppen ezért váltott ki ott olyan nyugtalanságot a moratórium meghosszabbítása. Nyilvánvaló, hogy szemtől szemben az új szovjet javaslatokkal ezek a körök elkezdték magukat kínosan érezni. Nyilván nagyon nehéz volt nekik igazolni álláspontjukat mind a világ, mind az amerikai közvélemény elótt. Ismét a kitaposott útra léptek arra törekedve, hogy csökkentsék lépésünk jelentőségét azáltal, hogy azt „propagandának“ minősítették. Felmerül azonban a kérdés: Ha ez propaganda, akkor miről akar meggyőzni, mit akar mondani? Arról, hogy meg lehet lenni nukleáris robbantások nélkül, hogy felhívásunkat az emberiség nukleáris fegyverekről való megmentésére a velük végzett kísérletek leállításával támogatjuk? Mi a rossz az ilyen „propagandában“? Valójában már többször szóltam arról, hogy „propagandával“ vádolnak minket: nagyon komolytalan, ha valaki felelős politikai lépéseinket így akarja beállítani. Ez nem a helyes hozzáállás a világ fejlődése ilyen fontos, mondhatnám fordulatot jelentő momentumához. Nem akarunk győzni a propagandaháborúban. Sót, nem is akarunk részt venni az ilyen „harcban“, mivel méltatlannak tartjuk ennek az ügynek a jelentőségéhez. Célunk, hogy reális lépést tegyünk a reális leszerelés felé. ószintén erre szólítjuk fel az amerikai kormányt. Ki akarjuk mozdítani a tárgyalásokat a holtpontról, hogy elhárítsuk a nukleáris fenyegetést az általános biztonság és a valódi enyhülés érdekében. Moratóriumunk körül túl sok a propagandisztikus spekuláció mind a Fehér Ház környékén, mind pedig a politikai körökben és a sajtóban. Néha olyan benyomás alakul ki, hogy az USA hajlamos a külpolitikát propagandával helyettesíteni. Hol van itt a tárgyszerű, sikert ígérő párbeszéd! Elutasítjuk az ilyen stílust és úgy véljük, hogy sokkal komolyabb dolgokról van szó annál, semhogy szójátékokat lehessen folytatni körülöttük. Számolni szeretnénk azzal, hogy végül is Amerikában megértenek minket és adekvát módon, méltóan válaszolnak felhívásunkra. S ha már a „komolyságról“ beszélünk, amelyre felszólítottak minket moratóriumunk újabb meghosszabbításával kapcsolatban, el szeretném mondani: a nukleáris kísérletek leállításához és a teljes betiltásukról szóló megállapodás kidolgozásának meggyorsításához való hozzáállás napjainkban a legmeggyőzőbb mutatója lett annak, hogy a nukleáris hatalmak közül a legnagyobbak valójában milyen komolyan viszonyulnak a leszereléshez, a nemzetközi biztonsághoz és általában a békéhez. Augusztus 18-i nyilatkozatomban már elmondtam, hogy a nukleáris robbantásokhoz való viszony a történelmi érettség próbája. Erről mélyen meg vagyok győződve. Azonkívül ez egy próbakő, amely megmutatja a nukleáris hatalom külpolitikájának valódi céltudatosságát és fő tartalmát. És valóban: Ha katonai fölényt akarsz, akkor nincs szükséged a moratóriumra. Ha folytatni akarod a lázas fegyferkezést és főleg átterjeszteni új területekre, a világűrre, akkor a moratóriumra nincs szükség. Ha új, tökéletesebb fegyverfajtákat akarsz, akkor a moratórium számodra teljesen felesleges. Ha a nemzetközi problémák megoldásában az erőre támaszkodsz, ha diktátumhoz és zsaroláshoz akarsz folyamodni, akkor a moratórium ugyancsak akadály számodra. Ha félsz a tisztességes versengéstől egy más társadalmi rendszerrel a gazdaságban, a demokráciában, kultúrában, az emberi élet szellemi gazdagságában, akkor számodra a moratórium érthetően nem felel meg. Ha nem törődsz azzal, mi történik a természettel, az emberek környezetével, akkor továbbra is nukleáris robbantásokat hajtasz végre. Ha számodra fontosabb a hadiipar hatalmasságainak és a velük kapcsolatban állóknak a csillapíthatatlan éhsége, mint az emberek százmillióinak véleménye és létérdeke az egész világon, akkor folytatod a nukleáris kísérleteket. Más szóval, a moratóriumhoz való hozzáállás leleplezi a politika valódi lényegét és irányvonalát. Ez elől nem lehet kitérni. Ha azonban az USA valóban kívánja a nukleáris fegyverek csökkentésének megkezdését, majd teljes felszámolásukat, amint azt hivatalosan és ünnepélyesen nemegyszer kijelentette maga az elnök, s úgyszintén kormánya egyes tagjai, ha valóban értik, hogy a nukleáris háború megengedhetetlen, ha igaz, hogy az Egyesült Államok nem törekszik katonai fölényre, akkor nincs elvi akadálya az egyenjogú és szigorúan ellenőrizhető megállapodás elérésének. Ezért úgy véljük, hogy „a labda nincs az orosz térfélen“, ahogyan könnyelműen állítják a Fehér Ház szócsövei, hanem az amerikai oldalon van.* Végeredményben a probléma még szélesebb és jelentősebb, mint a moratóriumhoz való hozzáállás, bár, ismétlem, eléggé nyilvánvalóak a próbálkozások, hogy kitérjenek a leszerelés eme elvi jelentőségű kérdése elől, felaprózzák azt más kérdésekben, értéktelenné tegyék és más síkra tereljék. Ha végignézzük az Egyesült Államok kormányának egész politikáját a genfi találkozó után, azt látjuk, hogy az nyugtalanító. Magában foglalja mind az SDI szorgalmazását, mind az ASAT mú- holdromboló rendszerrel végzett kísérleteket és más akciókat, amelyek aláássák a megállapodást a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról. Magában foglalja a kísérleteket az új interkontinentális ballisztikus rakétákkal, az új repülőgépekkel és tengeralattjárókkal, a kijelentéseket a SALT-II szerződéstől való elállásról, méghozzá éppen abban a pillanatban, amikor mérlegeljük a második csúcstalálkozó megtartását, s úgyszintén a fantasztikus követeléseket az új katonai költségvetésre, a kiadásokat a bináris fegyverekre és a rabló „neoglobaliszti- kus“ akciókat Líbia, Nicaragua ellen, Afrika déli részén és másutt, amelyeket az erő pozíciójából folytatnak. Tartalmazza a haditengerészet új csapásmérő formációinak létrehozását ugyanúgy, mint a hadgyakorlatokat a Szovjetunió közelében - az Északi- és Balti- tengertől a Távol-Keletig, melyekre többet akarnak költeni, mint az ötvenes évek óta bármikor. Igaza volt Ahromejev marsallnak, amikor a stockholmi konferencián kijelentette: „Képzeljék el, mi lenne, ha ilyen hadgyakorlatokat a Varsói Szerződés tagországai rendeznének!“ Hogyan reagáljunk a katonai erő ilyen kihívó demonstrálására? Talán csak nem úgy, mint a békeszeretet és a kölcsönös megértésre való törekvés megnyilvánulására, vagy talán mint a csúcstalálkozó légkörének előkészítésére? A Fehér Házban és környékén végül is nyíltan kimondták: minderre szükség van ahhoz, hogy az oroszokat további engedményekre kényszerítsék. Ilyen azok felelősségének mértéke, akik számára kincsesbánya a lázas fegyverkezés, s mellesleg ilyen mértékben értik, kivel is van dolguk. Az ilyen katonai-politikai gyakorlatból nagyon fontos következtetést lehet levonni: legalizálni akarják a lázas fegyverkezést, ami lényegében az új világháborúra való anyagi és lélektani felkészülést jelenti. A közvélemény joggal kezdi feltenni a kérdést: Mi történik? Amerika harcolni készül? Ha ez így van, akkor a kormány lépéseinek logikája érthető. Szinte kínálkozik az összehasonlítás a hatvanas évekkel, amikor a szélsőségesen reakciós csoportosulás szemtelenül hangoztatta igényeit a Fehér Házra. Amerika azonban akkor ezt a csoportosulást maga fékezte meg. Más emberek kerültek hatalomra és lehetőség nyílik a hidegháború további növekedése megállítására, majd a hetvenes években teljes leállítására. Egyezmények jöttek létre, melyek közül néhány még ma is érvényes. És mit látunk most? Ismét katonai programok valósulnak meg, ám olyanok, amelyek az akkorinál sokkal nagyobb mértékben fenyegetnek az atomháború kirobbantásával, mivel ez a lázas fegyverkezés új tudományos-múszaki szintjén történik, és olyan fegyverek sokkal nagyobb készleteinek létezése mellett, amelyek néhány nap alatt képesek elpusztítani a civilizációt. Ezért mindkét ország és valamennyi békeszeretó eró feladata: ne engedjék meg, hogy ez a lázas fegyverkezés visszafordíthatatlanná váljék. A korábbiaknál sokkal nagyobb, mondhatnám rendkívüli felelősség hárul az amerikai népre azért, hogyan fognak alakulni a nemzetközi események. Van miről gondolkodnia. Szeretnék hinni az amerikai nép józan eszében, realizmusában, sót elemi létfenntartási ösztönében. Népeinknek együttműködniük kell, nem pedig gyűlölni egymást, barátkozniuk kell, nem pedig harcolni. Ismét erre szólítok fel. Tudom, Horení elvtárs, mind önöknél Csehszlovákiában, mind pedig nálunk és más országokban az emberek gyakran felteszik a következő kérdést is: Nem rej- lik-e a feltartóztathatatlan lázas fegyverkezésre való törekvés irányvonala mögött az az igyekezet, hogy gazdaságilag aláássák a Szovjetuniót és a szocialista közösséget? Hogyan lehet értékelni mindenekelőtt a hivatalos nyilatkozatokat és a tömegtájékoztató eszközök spekulációit arról: ha a Szovjetunió gazdasági problémái és nehézségei tovább fokozódnak, akkor az a Szovjetuniót egyoldalú engedményekre készteti? Gazdasági problémáink és nehézségeink vannak. Ezekről nyíltan beszéltünk és beszélünk. Nem kevés probléma és nehézség van más országokban is, főleg azokban, amelyek a közelmúltban léptek az önálló fejlődés útjára. Nin- csenek-e a Nyugaton és magában az Egyesült Államokban is? Ezen felül ott fenyegetően növekednek, felgyülemlenek a nagyon égető problémák, az államadósság csillagászati összeget ért el, a már eddig is óriási munkanélküliség ismét félelmetes méreteket kezd ölteni és elmélyülnek a szociális ellentétek. Ami a gazdasági gondjainkat illeti, szeretnénk azokat mielőbb és jobban megoldani, s ezért üdvözölnénk minden lehetőséget arra, hogy a védelemre fordított eszközöket és erőket a polgári ágazatokba az emberek életszínvonalának emelésére irányítsuk át. A biztonság érdekeit azonban sosem áldozzuk fel és rovására nem teszünk engedményeket, még a tárgyalásokon sem. A szovjet nép ezt sosem engedné meg nekünk. Jól látjuk azokat a próbálkozásokat, hogy gazdaságilag térdre kényszerítsék a Szovjetuniót és a világszocializmust a lázas fegyverkezés által. Mindent megteszünk azért, hogy ezek a gyűlölködő tervek ne valósulhassanak meg. Egyszerre több irányban fogunk tevékenykedni: diplomáciai, katonai, politikai téren és - így van! - a propaganda terén is, de mindenekelőtt gazdasági területen. Növeljük a gazdaság hatékonyságát, fokozzuk a gyorsítást és tökéletesítjük az irányítást. A szovjet emberek és a szocialista közösség országai dolgozóinak minőségi munkája ebből a szempontból egyben hozzájárulást is jelent a békéhez. Ha nálunk gyengeségek kerülnek felszínre, a szocializmus ellenségeinek nyomása megerősödik. Ha gazdaságilag, társadalmilag és politikailag erősebbek és szilárdabbak leszünk, növekszik a kapitalista világ érdeklődése is a velünk való normális kapcsolatok iránt és eltűnnek az illúziók arról, hogy a történelmet, úgymond, vissza lehet fordítani. KÉRDÉS: Az ön nyilatkozatai által kiválasztott visszhangok között ilyet is találunk: Az egyoldalú moratórium, sőt még az Egyesült Államokkal való (Folytatás a 4. oldalon)