Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-01 / 205. szám, hétfő
ÚJ szú 5 1986. IX. 1. A gólzsák A KISPAD ÉS VILÁGA Egy edző, akit mindenütt tisztelnek Még nem készült el a losonci (Lučenec) futballpálya új lelátója, így néhány idősebb nézőnek a rendezők közvetlenül a játéktér mellett készítettek kényelmes helyet. A Borhy Károlyról elnevezett nemzetközi ifjúság, labdarúgótorna díszvendégei ők, akik a deres halántékú, ám még mindig fiatalos névadóval együtt közvetlen közelről szemlélhették a pályán zajló eseményeket. Az egykori játékoskiválóságok nagy figyelemmel kísérték utódaik futballozását, s közben felelevenítették a régi emlékeket. A mérkőzéssorozat egyik hosz- szabb szünetében - élve a ritkán kínálkozó alkalommal - az elárvult kispadra invitálom a losonciak egykori mesterét. Arra a kispadra, melynél aligha van tökéletesebb kedélyszabályozó a világon, mely épp úgy tud megalázó és felemelő, lélektipró és gondűzö lenni. Ezen az olykor hideg, olykor forró, mégis oly népszerű és irigyelt ülőalkalmatosságon vajon hány esztendőt töltött el Karcsi bácsi?- Na látja, ezt hirtelen meg sem tudnám mondani - válaszolta kedélyesen -, mert ezen nem volt időm gondolkodni, annyit viszont elárulhatok: tizenegy felejthetetlenül szép esztendőt töltöttem Losoncon. • Pedig hát edzői pályafutásának későbbi álomásai voltak az igazán sikeresek...- Igen, de az ember úgy van ezzel, mint az első szerelemmel, mindig szívesen gondol vissza rá. Tudja, nehéz időkben, a háborús években kerültem Losoncra, s az itteniek hamar befogadtak, sok jó barátra találtam, akikkel öröm volt dolgozni. Annak idején Budapesten a Budafoki MTE, majd Gamma profi csapatában játszottam, többek között Kemény, Toldi, Hága és Tóth Lajos társaságában. Egy súlyos sérülés vetett véget pályafutásomnak. Ezután fogadtam el a LAFC vezetőinek meghívását. A felszabadulás után a kerületi bajnokságban, majd a divízióban folytattuk, s eljutottunk egészen az országos II. ligáig. Jó kis együttest sikerült összekovácsolnom, melyben a két Kacsányin, Lacin és Misin kívül Elek Zoli, Hámori Jóska, Novodomszky Gyuszi, Beles Tóni, Lackovics Tono, Kovács Imre, Zsélyi Laci, Hudecsek Lajos és mások játszottak. Többször is nyertünk bajnokságot, felfelé azonban csak nehezen araszoltunk. Vagy az osztályozok nem sikerültek, vagy adminisztratív döntések akadályoztak bennünket. • Ennek ellenére elismerték Borhy Károly szaktudását. A kiscsapattól a csehszlovák válogatott élére került az 50-es évek elején...- Pontosabban 1952-ben, amikor új válogatottat kellett kialakítanom. Nem volt könnyű dolgom, mert ahogyan az lenni szokott, a válogatott körül mindig szép számmal akadtak ellendrukkerek is. Két év múlva tértem vissza újra Losoncra, majd egy esztendőt Érsekújvárott (Nové Zámky) töltöttem. Mindkét együttessel bajnokságot nyertem. 1956-ban megkerestek a ČH Bratislava vezetői. Itt sem volt eredménytelen a munkám. Már a második esztendőben országos bajnokságot nyertünk, Kacsányival, Dolinskýval, Cimrá- val, Tichývel és a többiekkel. Később a második helyet szereztük meg, s a nemzetközi porondon is voltak sikereink. • A dél-amerikai portyára gondol?- Többek között arra is. Ott például parádés játékkal győztük le 4:1 -re Chile válogatottját. Még a gólszerzők nevére is jól emlékszem. Emelett .volt egy sikeres nyugat-európai túránk is. • Gondolom, az 50-es évek második felében ért edzői pályafutása csúcsára...- Nem állítanám egyértelműen. Később a jóval szerényebb képességű Trenčín csapatával is megnyertük a II. ligát, majd az I. liga ezüstérmesei lettünk Masný Bélával, Jankech Jóskával, Venczel, Koyšsal, Albrechttel és a többiekkel. • Voltak edzői pályafutásának kevésbé fényes időszakai is. A ČH után rövid időszakot a Slovan kispadján töltött...- Igen. Pontosan tíz hónapot. Életem legsikertelenebb tíz hónapját. Nem akarok erről részletesebben beszélni. Annyit azonban elmondok: sohasem éreztem a vezetők és a szurkolók bizalmát. Egy kiöregedőfélben levő társaságot vettem át, elkerülhetetlen volt a fiatalítás. A dédelgetett sztárok azonban minder, módon akadályozták törekvésemet. Ilyen körülmények között nem dolgozhattam tovább. • A 60-as évek közepétől aztán ismét sikeres időszak következett ...- Valóban. A kuvaiti Arabick Sportclubbal öt bajnoki címet szereztem, néhányszor elnyertük az Emír Kupát is. Aztán sérült lábamat hazai gyógyfürdőkben kezeltettem, majd ismét Érsekújvár, ismét egy bajnoki cím következett. Később jelentkeztek a trenčíniek. Újbóli szerződéskötésünk azonban már nem bizonyult szerencsésnek. A csapat erejét meghatározó játékosok közül többen viszolyogtak a kemény edzésektől, a pénzt viszont nagyon szerették. Éreztem, nem minden találkozón hajtanak teljes eróbedobás- sal. Amikor ezt konkrétan bebizonyítottam, válaszút elé állítottam a vezetőket: vagy én megyek, vagy a renitensek. Az előbbi mellett döntöttek. Egy edzőt köny- nyebb „lecserélni“, mint egy csapatot. • Aztán ismét Kuvait következett.- De már nem mint edző, hanem mint szaktanácsadó segítettem 1984-ig „clajország“ labdarúgósportját. Annyira elégedettek voltak ténykedésemmel, hogy lényegében bármiko" visszamehetek. Amint mondták, hónapokon keresztül is becses vendég lehetek náluk. Arra is büszke vagyok, hogy több csehszlovák szakembernek nyitottam meg Kuvaitban az érvényesülés útját. • Az arab országból másodszor már pihenni jött haza. Úgy hírlik azonban, nem telnek tétlenül nyugdíjas napjai...-Valóban. Tavaly Trenčínben még a serdülőkkel foglalkoztam, segítettem őket a bajnoki címhez. A nyugdíj melletti „munkavállalásnak“ ez esetben személyes okai is voltak: ebben a csapatban játszott az unokám, akit tehetségesnek tartok. Talán majd átveszi tőlem a stafétabotot. A neves szakemberrel való találkozást arra is felhasználtam, hogy korunk labdarúgásának időszerű kérdéseiről beszélgessünk. Mit tapasztalt például a legutóbbi világbajnokságon?- Semmi újat, semmi különöset. A késhegyig menő küzdelem, a nagy-nagy taktikázás ma már a játék elválaszthatatlan része. A kiváló erőkből álló szovjet válogatott például azért nem jutott el a fináléig, mert aránytalanul osztotta be erejét. Hasonló hibát követtek el a dánok is. Ugyanakkor a nyugatnémetek és az argentinok tudatosabban játszottak. A magyar csapat szereplése számomra csak azért csalódás, mert korabban Mezey irányításával már bíztató eredményeket értek el. A labdarúgás Magyarországon épp olyan válságban van, mint nálunk, így aztán a válogatottak a világversenyeken sem képesek csodákra. Véleményem szerint a magaslat és a levegő problémáját a hírközlő szervek már előzőleg felnagyították, ezzel akaratlanul pszichikailag is megterhelték a játékosokat. Tudat alatt ugyanis erejüket tartalékolva futballoztak, mert attól féltek, nem bírják majd az ellenfél által diktált iramot. Pedig egy jól edzett csapat számára nem jelenthet különösebb gondot a mexikói magaslat. Annak idején nekünk is pályára készítették az oxigénpalackokat, de azokat inkább a hazaiak használták. • Ha mondana néhány szót labdarúgásunk jelenlegi helyzetéről ...- Nem az én tisztem, hogy világmegváltó ötleteket adjak, még kevésbé, hogy bíráljak. Néhány észrevételemet azonban elmondom. Először is: a futball körül nálunk nem mindig az igazán lelkes, hozzáértő emberek dolgoznak. Bevett gyakorlat, hogy gazdasági vezetőket, befolyásos embereket bíznak meg fontos tisztségekkel, s ennek a gyakorlatnak több a hátránya, mint az előnye. Az ilyen funkcionáriusok ugyanis pozíciójuk révén keresik a sikerhez vezető legrövidebb utat, nem válogatnak az eszközökben. Elkényeztetik a játékosokat, elkapatják a játékvezetőket, sőt talán még az edzőket is, hogy aztán sikertelenség esetén az utóbbiak hátán csattanjon az ostor. Persze, az igazsághoz tartozik, hogy az edzők nem kis része nem szeret és nem is akar tanulni. Ez megbo- csájthatatlan bűn. Az edzősködés nem munka, csak hivatás. Baj van módszertanunkkal is. Nálunk naphosszat foglalkoztatják az élvonalbeli labdarúgókat. Nem csoda hát, hogy az edzéseket robotnak tekintik. A nagy külföldi klubok játékosai ezzel szemben naponta csak egyszer edzenek. Igaz, keményen, nagy intenzitással. Csak nem gondoljuk, hogy a profik nem a napi két-háromszori foglalkozásokat helyeznék előtérbe, ha ez lenne a célravezető? A legkisebbeknek, a gyerekeknek kellene naphosszat játszaniuk, gyakorolniuk. Sajnos, éppen számukra nem tudjuk biztosítani a feltételeket. Ószintén megmondom, a közeljövőt sem látom rózsásnak. Egy teljesen új, megváltozott szemléletű nemzedéknek kell felnőnie ahhoz, hogy a helyzet alaposan javuljon. Megköszöntem a beszélgetést labdarúgásunk egyik nagy öregének, edzőink doyenjének, aki immár 75. életévében jár, ám országszerte ma is olyan népszerű és megbecsült, mint annak idején, edzői pályafutásának zenitjén volt. HACSI ATTILA 1983-ban, amikor Érsekújvárból (Nové Zámky) Kassára (Košice) költözött, hogy gimnáziumi tanulmányainak utolsó évét az ottani magyar tanítási nyelvű középiskolában folytassa, neve még csaknem ismeretlen volt hazánk kézilabdasportjában. Új környezetében mindenekelőtt testmagasságával hívta fel magára a figyelmet, majd a tanulásban mutatott szorgalmával, a Kelet-szlovákiai Vasmű ifjúsági kézilabdacsapatában pedig gólerősségével. Szinte minden mérkőzésen betalált az ellenfél kapujába. Sőt rendszerint többször is.- Ez a fiú még sokra viheti - mondogatták róla már akkor a sportág szakemberei. Igazuk lett. A nyurga fiataiember rövidesen erőssége lett a VSŽ ifjúsági csapatának, majd a 19, illetve a 21 évesek országos válogatottjának. Tavalyelőtt még az ifjúságiak közé tartozott, ám gyakran helyet kapott a Hernád parti város I. ligás csapatában is. A legutóbbi bajnoki idényt már kezdettől fogva az élvonalban játszotta végig. Ott újoncként összesen 115 gólt dobot, s ezzel a góllistán a harmadik helyen végzett. E nyáron meghívták a moszkvai Jóakarat-versenyen szerepelt csehszlovák válogatottba. Ott sem vallott szégyent, eredményesnek bizonyult. Kik a szovjet főváros sportcsarnokaiban, kik pedig a televízió képernyőjét figyelve győződhettek meg Szücs Csaba kivételes tudásáról, tehetségéről. Élvezet volt nézni támadójátékát. Általában jól helyezkedett, ügyesen kezelte a labdát, góljai pedig többnyire bombagólok voltak. Az ellenfél hatosánál önzetlenül játszott. Ha látta, hogy valamelyik csapattársa kecsegtetőbb helyzetben van, inkább átadta neki a labdát, ha pedig az ellenfél védőfalában felfedezett valamilyen rést, akkor nem sokat teketóriázott, azonnal rálőtte. Hol a védők felnyújtott keze fölött vagy között bombázott nyolc-tíz méterről, hol pedig a hatosról előrevetődve. A lengyel, illetve az izlandi hátvédek és kapusok nyilván jól megjegyezték a nevét, hiszen válogatottunkból ó jelentette rájuk a legnagyobb veszélyt. A jelenleg húszesztendős, kilencven kiló súlyú és két méter magas válogatottal a minap a kassai sportcsarnokban, közvetlenül a VSŽ - Michalovce edzőmérkőzés után futottam össze. Éppen az öltözőbe tartott, hogy gyorsan letusoljon és déli tizenkettőig elérjen a helyi műszaki főiskolai gépészeti karára. Ősztől harmadikos hallgató lesz.- Amikor otthon, Újvárott az alapiskola nyolcadik osztályos tanulójaként néhány barátom kedvéért meg a szüleim nógatására jelentkeztem a Štart-Remeslo- služba sportegyesület fiatal kézilabdázóival foglalkozó Juriková edzönónél, nem is álmodoztam az I. ligáról meg a válogatottról. Mi tagadás, a kézilabdázás sem izgatott különösképpen. Lehet, ha akkor szüleimnek arra a gyakori megjegyzésére, hogy ,,Mit ülsz mindig itthon, mozogj, sportolj egy kicsit!“ a kosárlabdázás vagy az úszás mellett döntök, akkor most semmi közöm sem lenne ehhez a szép, kemény, de szerintem nem durva sporthoz. Hogy mégis van, annak örülök, hiszen ma már el sem tudnám képzelni nélküle az életemet. 9 Lehet, hogy mindehhez nagyban hozzájárult az is, hogy néhány évvel ezelőtt Kassára „szerződtél“?- Az átlépést epy alapos mérlegelés előzte meg. Úgy éreztem, ha vinni akarom valamire ebben a sportágban, akkor közelebb kell kerülnöm a kézilabdázás valamelyik hazai fellegvárához. Egy olyanhoz, ahol főiskolára is járhatok. Hogy érzed magad Kassán?- A kezdet egy kicsit furcsa volt, de fokozatosan megszoktam az új környezetet. A gimnázium tanulói, valamint a kézilabdázók egykettőre maguk közé fogadtak, most pedig már a főiskolások között is sok barátom van. A tanulással nincs baj, a csapatban szintén jól érzem magam. Igaz, eddig nem is igen volt alkalmam az unatkozásra, hiszen volt időszak, amikor a tanulás mellett szinte minden szabad percemet a kézilabdázás kötötte le. Két évvel ezelőtt például klubomnak nemcsak az ifjúsági csapatában játszottam, hanem olykor-olykor a felnőttek közé is beállítottak és ugyanakkor a 19, valamint a 21 évesek válogatottjában is szerepeltem. Ilyen szempontból most, hogy idősebb lettem, már valamivel jobban állok, mert az ifjúsági csapatokból már kinőttem. Tanulsz és sportolsz. Hogy tudod egyeztetni a kettőt?- Úgy érzem, eddig egyik sem megy a másik rovására. Ha tanulnom kell, akkor arra összpontosítok, ha a pályán kell helytállnom, akkor az edzésre és a játékra. Van titka a góllövésnek?- Van. A gyakorlás. Én például a csapat heti kilenc edzéséből legalább heten jelen vagyok és teljes eróbedobással végzem a különböző gyakorlatokat. Persze, ha az iskolai kötelességek engedik, akkor minden edzésen részt veszek. Meglepett, vagy titokban reménykedtél abban, hogy e nyáron besorolnak a válogatottba?- Szerintem minden élvonalbeli játékos vágyik a címeres mezre. Én azt hittem, még nem érkezett el az én időm. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor értesültem a nevezésemről. Megvallom, egy kicsit izgultam. Attól tartottam, hogy az idősebb játékosok nem fogadnak szívesen maguk közé. Nos, a beilleszkedés a vártnál könnyebben ment. Kotrč és társai egyáltalán nem éreztették velem és a többi fiatallal, hogy ők az ,,urak“ a csapatban. Sőt arra biztattak, hogy nyugodtan lőjek, ugyanakkor pedig kitűnő labdákkal, jó átadásokkal igyekeztek helyzetbe hozni. Példaképed?- A hazaiak közül a trnavai Brestovanský és a kassai Papier- nik. Mindketten ugyanazon a poszton szerepeltek, mint én, balösszekötőként. A külföldiek közül Kovács Pétert tartom példaképemnek. Terveid?- Elsó helyett a főiskola befejezése szerepel. Még két évem van. Nem titkolom azt sem, jó lenne még néhány évig eredményesen játszani klubcsapatomban és az országos válogatottban. GAZDAG JÓZSEF (Berenhaut felvétele) Piechniczek helyett Lazarek Wojciech Lazareket nevezték ki a lengyel labdarúgóválogatott szövetségi kapitányává. A 48 éves szakember a mexikói vb alatt leköszönt Antoni Piechniczek helyét foglalja el. Lazarek 1980 és 1985 között az I ligában szereplő Lech Poznan gárdáját irányította. 1982-ben és 1984-ben kupagyőzelemhez vezette az együttest. A lengyel labdarúgó magazin, a Pilka Nozna kétszer az év edzőjének választotta. Tavaly Lazarek a Lechia Gdansk edzője lett, majd az idén a svéd II. osztályú csapat, a Trelleborg felkészítését vette át. A megüresedett kapitányi tisztségre a szövetség pályázatot hirdetett, amelyre július 31-ig lehetett elküldeni a jelentkezéseket. A döntőbizottság, amelynek élén a korábbi szövetségi kapitány, Kazimierz Górsky á'lt, tizenkét jelölt közül választott. A lengyel válogatott az Európa-bajnokság selejtezőjében egy csoportban játszik Magyarországgal, Hollandiával, Görögországgal és Ciprussal. (,i) Szerdán megkezdődik az I. női kézilabdaliga új idénye. Mint ismeretes, nyolcról tízre bővítették a bajnokság mezőnyét. Felvételünkön az előtérben az elnyühetetlen Polacsekné látható (Vojtíšek- felv.)
