Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-19 / 221. szám, péntek
Megszenvedett élmények (ČSTK-felvétel) Hat éve már, hogy váratlanul és végérvényesen lezárult Szabó Béla írói munkássága. Fanatikusan hitt egész életében az irodalom emberformáló, társadalomalakító erejében. A halálát követő években mégis méltatlanul kevésszer idéztük életét és sokaktól méltányolt irói küzdelmeit. Szeptember 21 -én töltené be nyolcvanadik életévét. A szegénység, a nyomor legmélyéről jött, egy nincstelen, nyolcgyermekes családban született Életének a felszabadulásig tartó időszakában a nélkülözés, az éhezés volt á legmélyebb és legtartósabb élménye. A testi-lelki szenvedés, a megalázottság irói ambícióinak is legfőbb gerjesztője. Az sem véletlen, hogy eleinte az emberi nyomorúság és elesettség nagy ábrázolói - Zola, Gorkij - ihletik művészi megnyilatkozásait, örömtelen gyermekkora, a felnőtté válás torlódó gondjai és küzdelmei, a tengernyi fájdalom és megaláztatás lett írói munkásságának kiapadhatatlan forrása. Alig van olyan írása, amelyben nem a saját sorsát, közvetlen és megszenvedett élményeit vallja meg. írásai mégsem magánjellegúek, az egyéni sorsban az osztályközösség élményei tükröződnek. Irodalmi munkásságának értelmét és küldetését mindig abban látta, hogy a szegénység szenvedéseit és küzdelmeit a felemelkedésért örökítse meg. Ez az eltökéltség segítette az íróvá levés gyötrelmeiben. „Nincs szlovákiai íróember, aki annyit küzdött volna - írta róla Fábry Zoltán - a tollal és tollért, a sikerért és az eredményért, aki olyan görcsösen, olyan elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, any- nyira fanatikus önhittel és hajszolt- sággal, mint ö. Mint a mesék szabólegénye, tűt cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse... A toll munkát ad és kitartást, türelmet kíván. Az írás titka nem utolsósorban a szívósság, a makacsság. És mi más jellemzi Szabó Bélát, mint a tollal és tollért való szívós makacsság." A kissé emelkedett hangú jellemzés rendkívül találó. A szabó- segédből lett író valóban heroikus küzdelemben, szívós önműveléssel küzdötte fel magát irodalmunk számontartottjai közé. Először szabad verseket írt. A nehezen gördülő sorokban élete nehézségeiről számolt be a dokumentum hitelességével. Sorjázó köteteinek címe is az alkotás és az ihletforrás megszenvedettségére, gyötrelmeire utal: Felszakadt gondolatok (1928), Pipacs (1929), Éhes vaEmlékezés Szabó Bélára gyök (1931), Érett szegénység (1935). Vallomásai igazságát és valóságtartalmát azonban csak helyenként forrósította át a költői ihlet, a legszemélyesebb mondandói is többnyire prózai sorokká oldódtak. A vers nem bizonyult adekvát műfajának. Szórványos előzmények után a harmincas évek közepétől tért át a szépprózára, a lírához ezt követően csak elvétve folyamodott. Először a dráma műfajával kísérletezett. Későbbi nagy sikerű regénye, A menyasszony alapötletét színdarabnak dolgozta fel. Műkedvelő munkásszínjátszók mutatták be 1935-ben, s később is sikerrel játszották. Az első jelentősebb epikai alkotása azonban egy kétkötetes önéletrajzi ihletésű regény - Ezra elindul, 1935, amelyben gyermek- és ifjúkorának élményanyagát próbálta művészi üzenetté, tanulságos történetté formálni. Címadó hősének, Müller Ezrának sorsában saját küzdelmeit példázza, a hozzá hasonlók harcát a szegénység, az embertelenség, a társadalmi igazságtalanságok ellen. Az igazságért, az emberségért, a fel- emelkedésért küzdő jellemek rajza egész életének visszatérő témája maradt. Az emberhez méltó élet iránti vágyakozás a legfőbb mozgatója az írói munkássága csúcseredményének tartott A menyasszony című regényének is, amely először folytatásokban jelent meg a Magyar Újság hasábjain, 1938-ban. A szegénység kiszolgáltatottságának és sorvasztó, lélekölő hatásának lírai ihletésű rajza ez a mű, egy ágrólszakadt cselédlány szeretetvágyának kálváriája, tébolyba torkolló boldogságkeresése megdöbbentően hiteles környezetben. Szabó Bélát sokat foglalkoztatta a háború és a fasizmus embertelensége. öt testvére esett áldozatul a fasizmusnak, neki magának mindvégig bujkálnia kellett. Viszontagságait A család kedvence (1958) címú regényében idézi fel. A mű jelentős közönségsikert aratott, bár az író csupán kísérletnek fogta fel, mondván: „... képtelenség szóval vagy akár írással kifejezni a fasizmus durvaságait, emberhez méltatlan, alattomos, szennyes, gyilkos tetteit. Soha még ember ilyen kitaszított, magával tehetetlen nem volt, mint a hitleri esztendőkben. “ Szkepticizmusa ellenére egy allegórikus regényben is megpróbálta a fasiszta eszmék gyökereit, lélektanát és módszereit megfogalmazni. Az Ebek lázadása címú regény (1964) hősei kutyák, akik meg akarják dönteni a „kétlábúak“ uralmát. A mti leleplező hatása azonban jelentősen meggyöngül az áttételes kutyatörténetek és közvetlen emberi vonatkozások szervetlen keveredése, szerkezetének egyenetlenségei miatt. Szabó Béla műveinek sajátos jellemzője a derű, a vidámság hiánya. Nyilván sorsának viszontagságai, keserű megpróbáltatásai indokolják ezt. Talán a Marci, a csodakapus az egyetlen kivétel. Ebben szikrázik a legtöbb derű, önfeledt vidámság, életöröm. Ez a regény aratta számára a legnagyobb közönségsikert, főként az ifjúság körében lett népszerű. A kritika is szokatlan lelkesedéssel fogadta, s egyértelműen ifjúsági műnek minősítette. Az író által legjobban ismert közegben zajló eseményekből egy a szegénységből származó ifjú emberré érésének rajza bontakozik ki mély lélektani hitellel és biztonsággal. Hősünk naplóba rögzíti élményeit, ezt lapozza fel az író. Ez a megoldás nem ritka Szabó Béla alkotóműhelyében. Egyik jellegzetes müvében, Az élet peremén (1959) című regényében is egy írónak készülő szabósegéd naplószerú feljegyzéseit olvashatjuk. Nem nehéz a hősben az írót felismerni, ebben is a saját sorsát, íróvá válásának küzdelmeit rögzíti, önéletrajzi ihletésű műveiben többnyire a naplóhoz folyamodik (Párizsi ceruzajegyzetek, 1970; Napló, 1956). Talán csak élete legnagyobb vállalkozásában nem találunk közvetlen életrajzi elemeket és naplószerű feljegyzéseket. Két terjedelmes kötetben - Hűség, 1968 és Mindhalálig, 1972 - regénybe foglalta a mártírhalált halt kommunista forradalmár, Steiner Gábor életét. Gyermekkorától a koncentrációs táborig követi hőse életútját, s müvéből kibontakozik a szlovákiai magyar munkásság osztályharcának egy jelentős fejezete is. Szabó Béla írói pályáján a novellának jutott a legkisebb szerep. Ezt a műfajt nemcsak meglehetősen ritkán, de nem is túl sikeresen művelte. Talán a novella szigorú formai-műfaji kötöttségei nem kedveztek írói adottságainak. Kevés számú novelláit az Évek sodrában (1967) és Az első ajándék (1951) című kötetei őrzik. A legsikerültebbeket Nehéz búcsú címen válogatta újrakiadásra, de megjelenését - 1981 - már nem érhette meg. Ez a posztumusz kötet zárja Szabó Béla életművét, amely egyenetlenségei és fogyatékosságai ellenére is szerves része iro- dalmi-kulturális örökségünknek. A kiállítás egy részlete Harmónia Csak a zene hasonlítható finom hullámokban áradó, apró dallamokból összeálló harmóniával, szavakban szinte kifejezhetetlen szépségével Elena Holéczyová sok-sok törékeny sugárként szerteágazó csipkéihez, dalból fakadó, s a dalt tovább éneklő madaraihoz, színpompás lepkéihez, a tündén leányalakokhoz, akik csillagtestükkel, karcsú derékkal hajladoznak a végtelen csipke-virág- mezókön. Ilyen csodát ritkán lát az ember. Elena Holéczyová neve ma már fogalom a csipkeverés műfajában. Ô az, aki művészetével tovább éltette és fejlesztette a szlovák népművészet egyik legigényesebb ágát, amelynek több százéves hagyományai vannak. A csipkeverés művészete Dél- és Nyugat-Európából jutott el hozzánk, a városokból falura is, ahol a népviseletben élt tovább. Elena Holéczyová nyolcvanéves lenne az idén. A Szlovák Nemzeti Galéria ebből az alkalomból életmű-kiállítást rendezett, mely újfent tanúsítja, hogy a művésznő kitűnő ismerője volt a csipkeverés technikájának. Jól ismerte a szlovák népművészetet, motívumait művészi szinten alkalmazta saját alkotásaiban. A népköltészet és a népzene ihlette a legszebb munkák megalkotására. Hitte, hogy egy-egy, meséről, dallamról készült csipkével megállítható egy percre az idő, s a szépség teremtésével az ember részt vehet sorsa irányításában. Életének utolsó tíz évében épületek belső dekorációjával is fogcsipkében lalkozott. E munkáiban a hazaszeretet kapta a legnagyobb hangsúlyt. A világ sok országában volt kiállítása, köztük Egyiptomban is, ahol ez a képzőművészeti kifejezési forma teljesen ismeretlen. Alkotásait tulajdonképpen nem egyedül hozta létre. Nagy elismerést érdemel az a három csipkeve- rő asszony - Žofia Vilímová, A. Longauerová és Božena Štef- ková akik bámulatosan termékeny munkával valósították meg Holéczyová terveit. Érdemes elolvasni a művésznő és a három asszony levelezését, melyet a rendezők szintén a tárlatlátogatók rendelkezésére bocsátottak. Megismerve a hatalmas munka hátterét, százszor szebbnek, értékesebbnek látjuk ezeket a kivételesen érdekes alkotásokat. CZIBULA ILDIKÓ Radnóti rajongója Valeri Petrov, neves bolgár költő Shakespeare műveinek bolgárra ültetésével vívta ki hazája műfordítóinak egyöntetű elismerését. Aztán egy merész fordulattal váltott. Belekóstolt a magyar költészetbe, s Radnóti rajongója lett. A vele készített interjúban a költészetről, a műfordításról és Radnóti iránt érzett mély rokonszenvéről beszél. Ebből közlünk néhány részletet.- Úgy vélem, a szeretet, a lelkesedés és az érdeklődés nyitja meg az idegen kultúra kapuját, s adja a kulcsot a külföldi szerző alkotásához. A műfordító az első ember, aki kapcsolatba került az idegen kultúrával. Viszonya a szerzőhöz főszerepet játszik abban, hogy miként tolmácsolja a művet. Az így kialakuló kapcsolat mintegy sugallja a fordítónak, hogy újraalkossa a müvet, s ezáltal érdeklődését, szeretetét, a szerző iránti lelkesedését is átadja az olvasónak- A műfordító választásában a szerző iránti szereteten és kíváncsiságon túl persze a kiadók is szerepet játszanak. Radnótihoz egészen különös kapcsolat fűz. Müvei - főként a késői alkotások - véleményem szerint a legszigorúbb kritikát is kiállják. Azonban hosszú idő telt el, amíg erre rájöttem. Sőt, kezdetben még egy kicsit idegenkedtem is, mivel arra gondoltam, nagy népszerűségét talán mártíromsága váltotta ki. Ma már tudom, nem erről van szó. Bár sorsa tragikus volt, de épp ez tette nagy költővé. A költészet olyan magaslataira jutott el, amit ismernünk kell, amire szükségünk van.- Radnóti költészete, szerintem két nagy tanulságot hordoz. Amikor a halál elóérzete leegyszerűsíti a dolgokat, költészete megtisztul minden irodalmiaskodástól. Abbeli törekvésében pedig, hogy költészete ót magát túlélje, a jövő emberének szánt üzenetét gondosan kimunkált, szigorú formába öntötte. Ez számomra a tökéletesség. (B) SZEBERÉNYI ZOLTÁN H ol volt, hol nem volt - a történet szerint inkább volt, mint nem -, ott ahol a madár, de még egy fia újságíró sem jár, az Óperenciás tenger felé futó utaK kereszteződésénél, a nagy folyó menti falucskába vetődött egy lány. Nem volt ő a szegényember legkisebb lánya, még csak elvarázsolt vagy álruhás hercegnő sem. Szolgálni akart. Modern korunk fiataljai között is akadnak hozzá hasonlatosak. Sokkal felkészültebbek, sokkal tudatosabbak mesebeli elődeiknél. Ám éppen annak okán, hogy mindent a család, a társadalom segítségét, támogatását a hátuk mögött érezve érnek el, bizony sérülékenyebbek, nehezebben viselik el a mesebeli vándorláshoz hasonlatos élet csapásait. Könnyedén kikerülik a nehézségeket, mondván: minek fölöslegesen energiákat veszíteni. Gondolkodás nélkül odébb állnak, ha valaki nem jár a kedvükben. Barát, család megőrzésére kevesebb gondot, szellemi és érzelmi energiát fordítanak, ha éppen az effajta kapcsolataikat veszély fenyegeti. Viszont újabbat is nehezebben teremtenek. Olyankor a szakmai elhivatottság tudatosításának a mértékével is baj van. Ráadásul a tanulmányaik során elég jól elsajátított kivárási hajlam sem segíti őket ebbéli tulajdonságok megszerzésében. A mi vándorútra kelt lányunkkal sok mindenben más volt a helyzet. Első nekifutásra nem valósult meg az álma, bár elvégezte a pedagógiai főiskolát, nem lett tanítókisasz- szony abban a mesebeli faluban, ahová szíve röpítette. Viszont a pedagógusi létformának fontos fajtáját élte. Maga köré gyűjtötte a kicsiket, nagyokat, s velük együtt játszott. Játszották, hogy ők a mesék rettenthetetlen hősei. Hitték, hogy amit tesznek, azzal nemcsak saját maguknak szereznek élményt, de másoknak is. A lány, aki közben takaros menyecskévé lett, így szerzett megbecsülést magának. Telt-múlt az idó, de ő nem panaszkodott. A tanítókisasszonyság utáni vágyakozása ennek ellenére megmaradt. Majd úgy esett, hogy a falu iskolájának megbecsült idős igazgatóasszonya nyugdíjba ment. Akkor történt, hogy egyszerre szakadt a nyakába mindaz a gond és baj, amelyet kortársai lépcsőfokról lépcsőfokra lépegetve vettek teherként a vállukra. Tanitókisasszony és igazgatóasszony egyaMese - tanulság nélkül zon időben lett. Az egyik nyomában felbuzgó örömét szinte elfojtotta a másik adta felelősségérzet. Sokat nem töprenghetett azon, vállalja vagy nem vállalja. Minden óvatosságnál, környezetében tapasztalt kényelmességnél erősebb volt elhivatottsága. Eleven napjait fáradt éjszakák váltották. Szakértelmének fegyverével küzdött önmaga tapasztalatlansága ellen. Úgy érezte, hogy ami támogatást tanítótársaitól és a főhatóságtól kap, segítségére van, mégis tapasztalt valamilyen visszahúzó erót. Az ott élők közül kinek-kinek lelkiismeretére bízta, hogy munkája, szorgalma, jósága szerint miként ítél róla. Ahogy az már a mesékben történni szokott, akadtak ravaszkodók, hamis lelkületú emberek, néhányan leküzdhetetlen- nek látszó hatalmaskodó óriásként álltak útjába. Többségüket sikerült megbékítenie, megszelídítenie, de amikor azt hitte, hogy megnyerte a naponkénti csatáit, olyan dolgot tapasztalt, amely meglepte. Valaki szemére vetette, hogy úgy viselkedik, mint valami gyerek. Hogy nincs „igazgatóasszonyi tartása“, nem árad arcáról a megfontoltság, a tapasztaltság. Egy távol élő jóakarója aztán megmagyarázta a fiatal igazgatóasszonynak, hogy ez a vélemény a legtermészetesebb reagálás azok részéről, akik nem álltak mellé. Nem munkájában keresik a hibákat, hanem korában, fiatalságában, amiről ó igazában nem tehet. Még nincs harmincéves, ezért rémületre csak akkor lenne oka, ha azt .vitatnák: kellett-e a két osztályos kisiskolába a vízvezeték, szükséges volt-e az udvar rendezése. Azt sem kérhetik majd rajta számon, ha jövőre a mellékhelyiségek állapotán javíttat. Mindezek nélkül tanítani ugyan lehet, de önmagukkal szemben igényes, környezetükkel törődő, másokra is figyelő embereket nevelni aligha lehetséges. A mesebeli helyzetek sorát átélő lány, illetve fiatalasszony nem is annyira önmaga hiányosságairól, hanem a rosszakarók, az utak mentén ólálkodók akadékoskodásaitól fél. Leginkább az foglalkoztatja, hogy a szúkebb és tágabb értelemben vett közösség bizalmát megszolgálja. Úgy érzi, a meghátrálás lenne a legnagyobb kudarc, hiszen akkor még azzal sem védekezhetne, hogy mindent megtett, csupán a képességei nem voltak elegendőek. Ezt a fényűzést nem engedi meg magának. A mesékkel ellentétben ennek a mesének nincs tanulsága. Remélem nem is lesz, hiszen akkor a történet valahol véget ér, valamikor befejeződik. Márpedig ezt legkevésbé a mesélő szeretné. Bízni kell a mesék befejező mondatában. ,,Addig élt, míg meg nem halt.“ Élni pedig napjainkban azt jelenti, hogy többet vállalva dolgozni. Egy fiatal pedagógusról szóló mese pedig egyelőre nem érhet véget, hiszen él, dolgozik, küzd. Elsősorban önmaga hibáival, hiszen a mesebeli utak menti erdők „képzeletbeli“ rejtőzködői csak alkalomra várnak. A megadatott lehetőséget éppen a hibák, a gyengeségek leküzdésével kell kihasználni a messziről érkezett lánynak. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 6 1986. IX. 19.
