Új Szó, 1986. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1986-08-11 / 187. szám, hétfő

I destova harmincöt éve, hogy a Csemadok kezdeménye­zésére és támogatásával elkezdő­dött a csehszlovákiai magyarság folklórhagyományainak kutatása és gyűjtése. A kibontakozó, majd egyre terebélyesedő amatőr és népművészeti mozgalom sürgető igénnyel fordult hazai folklóranya­gért az irányító szervekhez. Nép­zene, néptánc, szokásanyag és népviseletek gyűjtésével kezdő­dött a munka, amelybe később egyre többen kapcsolódtak be, s bővült a gyűjtés területe. A nép­rajz iránt érdeklődő és gyűjtéssel nyegesen új anyagra már alig számíthatunk, ez igaz, de a még létezőnek a további gyűjtése és figyelése igen fontos feladat. Ma már köztudott, hogy az élő népze­ne állandóan változik, formálódik. A nyolcvan évvel ezelőtt rögzített dallamok összehasonlítása a mai változataikkal egyaránt izgalmas és fontos munka. A vizsgálódás sok, eddig megválaszolatlan kér­désre adhat majd magyarázatot. Kodály Zoltán 1954-ben azzal a céllal küldte ki Vikár Lászlót, a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjának mun­katársát, vizsgálja meg, élnek-e még az emlékezetben azok a nép­dalok, amelyeket ó a század elején rögzített a Zobor vidékén. Vikár László kutatása pozitív vá­laszt adott a kérdésre. A felszaba­dulás utáni években a mi kutató- és gyűjtőmunkánk több mint 3000 dallam rögzítését eredményezte. Kodály Zoltán század eleji, vala­mint a további gyűjtések eredmé­nyeinek ismeretében indultak a Csemadok idei nyári néprajzi táborának népzenével foglalkozó gyújtói is rögzíteni azt, ami még ma is megtalálható. A teljes anyag Az egyén színpadi tanúságtétele Színészi díjasok a XXIII. Jókai Napokon Található még érték JEGYZETEK A NYÁRI NÉPRAJZI SZEMINÁRIUMRÓL foglalkozó embereket szükséges volt csoportba szervezni, munká­jukat összehangolni és irányítani, (gy vetődött fel a hatvanas évek derekán olyan nyári néprajzi sze­minárium létrehozásának gondo­lata, ahol a szakmai továbbképzés és az aktív gyűjtés egyszerre és egy helyen valósulhat meg. Az eddigi munka sok kiváló értéket hozott felszínre. A hagyo­mányanyag rögzítésén kívül, a gyújtótevékenység bizonyos népnevelői és szervezői munkával is párosult. Elsődlegesen, a gyűj­tés felhívta a falusi emberek fi­gyelmét a tulajdonukban lévő érté­kekre, valamint arra, hogyan lehet ezt a hagyományt felhasználni a művészeti mozgalomban. A leg­jobb adatközlőkkel egy-két év múlva országos rendezvényeken találkozhattunk. A Tavaszi szél... népdalverseny legkitűnőbb ha­gyományőrző énekeseit a gyűjté­sek során ismertük meg. Ez év július 10-20 között a Cse­madok KB ismét megrendezte a néprajzgyüjtók nyári táborozá­sát, ezúttal a Nyitra-(Nitra) vidéki Ghymesen (Jelenec). Legutóbb 1970-ben volt itt hasonló nyári összejövetel. A folklórhagyományt gyújtók között most is voltak, akik a tárgyi emlékek kutatásával fog­lalkoztak. A gyűjtés eredmé­nyeiről még korai lenne nyilatkoz­ni, hiszen eltart még néhány hónapig, amíg a gyújtók letisztáz­zák, rendszerezik és összegezik az anyagot. Az öt népzenegyújtó munkája mellett intenzív néptánc- gyűjtés is folyt újra. Ezt azért hangsúlyozom, mert a táncosok és a koreográfusok körében olyan vélemény uralkodott, hogy az egyébként erősen hagyományőr­ző vidéken a néptánc már szinte teljesen eltűnt. Igaz, hogy a táj­egység kitűnő folklórcsoportjainak műsoraiban sohasem láttunk külö­nösebben értékes táncanyagot, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen nem volt, illetve nincs. Katona István, az Ifjú Szívek dramaturgja és koreográfusa, társaival több mint ezer méter filmfelvételt készí­tett öt helység régies tánchagyo­mányáról. A feltárt anyag olyan értékesnek mutatkozott, hogy a közeljövőben folytatni kell a gyűjtést, kiterjesztve a szomszé­dos szlovák falvak tánchagyomá­nyára is. Az adatközlők egybe­hangzó válaszai szerint: itt is volt táncrend, amit „nótának“ nevez­tek. Az egyes „nóták“ között, amikor a zenészek pihentek, a lá­nyok karikáztak, zenekíséret nél­kül. Valamikor a gyermekeket is tudatosan tanították a táncra. Kodály Zoltán nyolcvan évvel ezelőtt, 1906-ban kezdte el a Zo- borvidék népzenei hagyományá­nak módszeres gyűjtését. Tizen­három magyar helységben 990 magyar, négy szlovák községben 68 szlovák népdalt rögzített. So­kan föltették, és ma is fölteszik a kérdést, minek ott gyűjteni, ahol már a század elején Kodály Zoltán ennyi dallamot összegyűjtött. Lé­értékelése, mint jeleztem, még nem történt meg, de az elsó napokban már előkerült két na­gyon ritka és értékes dallam. A Zobor-vidéki népzenei anyag kétségkívül rendkívül értékes és archaikus. Ennek ellenére az itteni folklórhagyomány tudatos ápolá­sában - az amatőr művészeti mozgalomra gondolok - nem ér­tek el kimagasló eredményt. A Ta­vaszi szél... népdalverseny or­szágos döntőjében a gesztei (Host’ová) hagyományőrző ének- lócsoporton kívül más csoport nem vett részt. A csoportok nem tudnak élni saját gazdag hagyo­mányukkal, valószínűleg, nem kapnak megfelelő szakmai támo­gatást. Ideje lenne ezt a gazdag népzenei anyagot publikálni, hogy visszakerülhessen azokhoz, akik­től a gyűjtők feljegyezték. Az irányító szerveknek többet kellene törődniük a csoportokkal. Azzal, hogy rendszeresen próbáljanak, hogy biztosítva legyenek a műkö­désükhöz szükséges feltételek, legyen perspektívájuk, hogy meg­tanuljanak - a népi hangvétel megőrzése mellett - tisztán into- nálni. K omoly és felelősségteljes nyitrai járási bizottságának művé­szeti szakbizottságára is. Csak így élhet tovább éppen az a hagyo­mány, amelyet a Zobor-vidéki magyarság évszázadokon át tisz­tán megőrzött. ÁG TIBOR I. Balog Lászlóné. Az, hogy asz- szonynevén kell felidéznem, kicsit talán a véletlen kedvező közreját- szásának is köszönhető. Az asz- szonyi szerelemről, a kimondatla­nul is elevenen létező féltésről, a férfit szerető nőből a legváratla­nabb pillanatokban kitörő egyete­mesen emberi önfeláldozásról, az anya és a nő önként vállalt haláláról, s benne a gyermek és a férfi tragédiájáról szeretnék gon­dolkodni. Mindannak a nyomában járva, amit Sütő András igaz emberi sorsokat elénk állító Egy lócsiszár virágvasárnapja címú drámájában Kolhaas Mihályné - Lisbeth - alakjában a nőről közöl. Természetesen ehhez az ürügyet a Balogh Lászlóné meg­formálta Lisbeth szolgáltatja. Feltűnő, hogy ez a fiatalasz- szony, Újvári László rendező se­gítségével, mennyire ráérzett: Lis­beth egyénisége a szelídséget mintegy védőpajzsként tartja gyer­meke és férje elé. Sütő dramatur­giai szerkesztésének mesteri fo­gása, hogy ennek a markáns nőalaknak a sorstragédiája egy­ben a dráma fordulópontja is. Lisbeth halálhírét hallva döbben rá Kolhaas Mihály, hogy az igazáért addig vállalt erőszakmentes útja járhatatlan. Az adott kor teszi járhatatlanná, képmutatásával, hazugsággá süllyesztett ideológiai gyakorlatával. Lisbeth - Balogh Lászlóné - mozdulataiban, szava­iban a színrelépés elsó pillanatai­ban felfedezhető volt az asszo­nyok történelemtől örökölt külde­tése. Kolhaas Mihály számára Lisbeth és gyermekük volt az igazolás és a felmentés a becsüle­tességbe, a törvényességbe és a fennálló rend igazságosságába vetett vakhitéhez. A tulajdon, az anyagi javak visszaszerzésére Lisbeth szinte férje meggyőződé­sének képviselőjeként megy a fe­Színpadi jelenléte az asszonyi szelídségre épül (Gyökeres György felvétele) jedelmi udvarba, ahol elpusztítják. Halála jelképes - Kolhaas Mihály tarthatatlan elveinek érvénytelen­ségét jelképezi. Balogh Lászlóné színpadi je­lenléte az asszonyi szelídségre épült. A belső családi boldogság, a virágvasárnapi idill, a javak előteremtése, majd óvása Lis- bethben és gyermekében nyer igazolást. Ugyanakkor az író ki­szabta sorsot úgy sűrítette ebbe a kedves kezességbe, hogy a Lis­beth halála után keletkezett hiány nemcsak Kolhaas egyéni hiánya volt, hanem a nézőé is. A Csema­dok lévai (Levice) helyi szervezete színjátszócsoportjának előadása Jobbá tenni önmagát, társait és a nézőt (Kiss László felvétele) LEMEZ Egy érdekes hang A hetvenes évek végén, amikor az európai diszkózene, a „disco- sound“ fénykorát élte, új csillag tűnt fel az olasz könnyű muzsika egén. A fiatalembert - aki zenész­családból származik, tizenkét éves kora óta gitározik és már kamaszként, életkorának megfe­lelő egyszerű dalocskákat is kom­ponált - Enzo Ghinazzinak hívják: de Pupo művésznéven vált is­mertté hazája határain túl is. Pályakezdése egyáltalán nem volt könnyű. Pupo ugyanis a disz­kózene világhódításának idején makacsul ragaszkodott a hagyo­mányos olasz zene dallamvilágá­hoz, melyet dallamosság, köny- nyedség, jellegzetes ritmus és vokális formáiban a „bel canto“ fémjelez. Saját szerzeményű dalai lépésről lépésre hódították meg a könnyűzene kedvelőinek szívét. Hamarosan a San Remo-i tánc­dalfesztiválon is szívesen látott vendég volt Pupo, s megjelent első nagylemeze is, mely aranyle­mez lett. Nem sokkal az elsó nagylemez után következett a má­sodik, ennek címe Cieli azzuri (Kék ég). Ez a második nagyleme­ze látott napvilágot a közelmúltban nálunk is, az olaszországi Baby Records lemeztársaság és az Opus közös gondozásában. A ma 31 esztendős énekes tíz saját szerzeményét tartalmazza. Szerzői lemezek esetében gyak­ran hallható a kifogás, hogy a da­lokat monotónia, ötlettelenség, az azonos zenei motívumokra épített dalok jellemzik. Pupo szerzői le­mezéről alaptalan lenne ilyen vé­leményt mondani. Dalainak zenei anyaga üde, eredeti ötletekre, itt- ott az olasz folklór elemeire épül, remek zenei megformálása a szö­vegek tartalmának. A dalok általá­ban a fiatalságról, a szerelemről, a tavaszról, a tajtékzó hullámokat verő tengerről, az azúrkék égbolt ragyogásáról szólnak. Egyszerű, de örök emberi témák ezek, me­lyek Pupo zenei megfogalmazá­sában újszerúen hatnak, s a klasszikus olasz könnyű zenei hatásokat ugyanúgy megtaláljuk bennük, mint a diszkózene ele­meit. A lemezt végig kell hallgatnunk ahhoz, hogy meggyőződjünk Pu- pc különös előadói képességeiről, az énekes egyéniségének és elő­adásmódjának varázsáról. Hangja rekedtesbe hajló, szépnek alig mondható, a „bel-canto“-ra nem is emlékeztető „hétköznapi“ hang. Ám minden hétköznapisága mellett érezzük, hogy ezen a han­gon átsüt az érzelmek forrósága. Ez a rokonszenves hang együtt „úszik“ a zenei anyag dallamos­ságával, eggyéfonódik a zenekari interpretációval, ezáltal is meg­győzve bennünket arról, hogy nem mindennapi tehetségű énekest hallunk. Ez a hang teljesen egyé­ni, és ha már egyszer végighall­gattuk a lemezt, legközelebb - ép­pen fentebb elmondott jellegze­tességeinek köszönhetően- könnyen felismerjük. Dicséret illeti az Opus vállalatot, hogy Toto Cutugno, AI Bano és Romina Power, valamint a Ricchi e Po^eri együttes lemezei után ezúttal az olasz popzene újabb jeles képviselőjével ismertetett meg bennünket. SÁGHI TÓTH TIBOR egyik értéke éppen a Balogh Lászlóné teremtette légkörből ere­deztethető. II. Varga Tibor. Azok közé tartozik, akik az amatőr színjátszásban nemcsak önmagukat keresik. Tudnak a játékon keresztül a vi­lágról gondolkodni, másokhoz szólni. Ráadásul jól ismeri képes­ségeit, s tud már kételkedni ab­ban, amit csinál. Mellékesnek tűnő dolgokról is órákon át töpreng, vitatkozik: a lényeget keresi. Mind­azt, amiért az amatőr színész évről évre vállalja a feladatot: jobbá tenni önmagát, társait és a nézőt. A komédiázás az életeleme. Ugyanakkor a jó szerepekben mindig meg tudja mutatni a komi­kum mögött bújkáló tragikumot. Az idei Jókai Napokon H. Barta Lajos Szaltó mortále című szatirikus komédiájának főszerepében egy jószándéktól vezérelt, szakmai is­meretei birtokában öntudatos cir­kuszigazgatót alakított. Éveken át tartó kényszerpihenő után váratla­nul felkérik: legyen ó az igazgatója a vegetáló cirkusznak. Egy tisz­tességes, hivatásszeretetból, szak­értelemből és szorgalomból gyúrt igazi profi „születik" általa. Ez az igazgató mit sem sejtve indul el célja megvalósítása felé. Egy olyan cirkuszi élettel találja magát szembe, ahol a bohóc nem akar nevettetni, helyette az agitátor és a propagandista szerepét játssza. A táncosnők egyike sánta, a másik pedig nem a porondon, hanem a mindenkori főnök ágyában pró­bál érvényesülni. Az igazgatóhe­lyettes „kiváló“ találmánya, a szó­lástól, a véleménynyilvánítástól megóvó nyalóka már-már az új­donsült igazgató száját is befogja, de az effajta embereket nem akármilyen fából faragták. Ha megfeszülnek is, készülnek a nagy mutatványra... A nagymegyeri (Čalovo) szín­játszócsoportban az évek folya­mán Bodnár Gyula rendező irányí­tásával a komédiázásnak egy olyan fajtáját igyekeznek elsajátí­tani, amelynek segítségével a vá­lasztott drámák szatirikus rétegét hangsúlyozva létkérdéseinkről szólhatnak. A színészi játékot lát­ványeszközként kezelő rendező számára Varga Tibor játéka szinte ideális alapanyag. Nem tudom, mióta mond verset is, tény azonban, ''hogy tavaly és az idén a Jókai Napokon a vers­mondók ötödik kategóriájában el­só helyezett volt. Versmondásai­nak sajátos íze, jellegzetessége a hétköznapian természetes hang­ütés. A versmondás bizonyára segíti majd abban, hogy rendezője segítségével a továbbiakban is megválogassa színészi eszközeit. Színészi tehetsége évről évre tel­jesebben jelenik meg a színpa­don. Poloskája és Cirkuszigazga­tója már mércét jelent amatőr színjátszásunkban. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 4 1986. VIII. 11.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents