Új Szó, 1986. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1986-08-25 / 199. szám, hétfő

S okáig nem tudatosítottam, miért szerettünk a gyár hulladékpapír-raktárában a szét­bontott bálák között titokban ku­tatni. Lehet, eleinte csak a régi újságok, hetilapok képei vonzot­tak, majd egyre eszesedve a vé­letlenszerűen felbukkanó köny­vek, bekötött régi folyóiratok. Volt ebben egy adag izgalom is, bor­zongató félelem; a szürkületet várva kerékpárra pattantunk és a gyárkapu elótt elrobogva egyet­len szempillantás alatt felmértük a helyzetet: hol tartózkodik a ka­pus. Legtöbbször sikerült kijátsza­nunk az éberségét, s az izgalomtól veszem a gyártól. Nem lehetett, pedig tudtam, hogy fillérekért oly­kor több száz koronányľ értéket mentek meg a pusztulástól. Néha, amikor arra gondoltam, hogy az évtizedek során hány, ma már talán csak egy-két példányban fellelhető könyvet zúztak be, hol dühös, hol szomorú voltam. Pedig kiskamaszként igencsak kiváltsá­gosnak számítottam, hiszen édes­anyám akkor még a „hidrapul- tert“ töltötte meg a „holenderen“. A százéves gyárban az egykor ott üzemelő, a német szaknyelvból ismert hollander (hollandi) őrlőről elnevezett részlegen a korsze­rűbb hidropulpereket (anyagfelol- dókat) nevezték így. Persze ép­pen ők szerették a legkevésbé, ha a bálák között turkáltunk. A szét­túrt halmokat kézzel kellett a ko­csikba rakniuk, míg a megbontat­lan bálákat még gépi erővel szál­líthatták. Nehéz fizikai munka, amely számomra különleges érté­kű volt. Éppen édesanyám és a könyvek miatt. Évtizedekkel később Bohumil Hrabal a Túlságosan zajos ma­gány című elbeszélését elolvasva döbbentem rá, hogy nyiladozó Egy szovjet kutató mítoszelmélete Sztyeblin-Kamenszkij könyvéről Értékek lüktető halántékkal, kipirosodó arccal felkapaszkodtunk a kivilágí- tatlan hulladékpapír-raktár falán. Könnyen ment, mert akkoriban a berakodóny ílást még nem zárta el a kapu, s a falnak támasztott kerékpár üléséről egyetlen szökke­néssel a papírhalom közepén vol­tunk. Azt a penészes, dohos papírszagot nem lehet elfelejteni... Tiltották, hiszen az üzem nyers­anyagát dézsmálgattuk. A hulla­dékgyűjtő telepeken átnedvese­dett két közepes vastagságú könyv másfél kilónyi is volt. Tény, hogy minden elcsent könyvvel filléres kárt okoztunk az üzemnek, s mivel sokan keresgéltek a hulla­dékpapír között, természetesen tiltották a dolgot. Kiskamaszként nem értettem a felnőtteket, akik számomra és számukra is értéket jelentő (különben minek keresték volna) könyveket zúztak be. A szürkésbarna péppé változó könyvek, újságok mintha a betűk burkában lelkűket őrizték volna. A belőle gyártott durva csomagoló papírban szabadszemmel is jóllát­ható foszlányokon betűket lehetett felfedezni. Gömböstúfejnyi terüle­ten csökönyös antikvák, garmon- dok, bodonik „ékeskedtek“. Egy- egy könyv maradványai. Évekkel később a gyárban dol­goztam, s akkor már tudatosan, meghatározott igényekkel válo­gattam a fellelhető könyvek között. Ebbéli szenvedélyem még azt a gondolatot is megforgatta a fe­jemben, hogy az értékes könyve­ket nyersanyagáron, kilóra meg­értelemmel, majd később tudato­san is milyen érzelmi viharokat éltem át a bezúzott könyvekről tudva: ,,Az volt mindig az igazi, mikor a hulladékpapír-kupacban megpillantottam egy értékes könyv borítóját vagy gerincét, nem mentem rögtön érte, hanem fog­tam a rongyot, és a présem tengelyét tisztogattam, azután néztem a papírrakást, és néztem magamba, hogy vajon van-e elég erőm, hogy megfogjam és kinyis­sam azt a könyvet, és csak amikor már biztos voltam magamban, csak akkor emeltem fel a könyvet, és a könyv úgy remegett a kezem­ben, mint a menyasszony csokra az oltár előtt." A cseh író által leírt érzések egy papírbálázó gép ke­zelőjének lelkében születtek meg, amikor a pincébe zúduló hulladék­papír áradatban egy-egy könyvet talált. Ez a végtelenül egyszerű ember autonóm létet és tudatot teremtett magának a talált köny­vekből. Hiszen nemcsak gyűjtötte, olvasta is őket. Az értékek viszonylagosak. A hulladékpapír sokak számára nyersanyag. A könyvet azonban talán mégsem lenne szabad eldo­bott csomagolópapírként, karton­dobozként, napi aktualitását vesz­tő újságként, elavult képes heti­lapként kezelni. A könyv olvasóra és bírálóra vár. Olykor többre is, hiszen nem az anyagában meg­testesülő nyersanyag értékéért ál­lítják elő. A könyveket írják és olvassák. DUSZA ISTVÁN „A mítosz olyan történet, amelyet ott, ahol megszületett és élt, valóságként éltek meg, bármily valószerűtlen volt is. De hát miért éltek meg valóságként olyan történeteket, amelyek oly nyilván­valóan valószerűtlenek voltak?" Ezek után már fel is tehetjük a kérdést: valójában mi a mítosz? Közhely­ként hatna az a semmitmondó megállapítás, hogy „ez aztán egy nehéz kérdés“. A mítosz ismeretlenjei­vel és összetettségével egybevetve, még a legbonyo­lultabb matematikai műveletek is csak gyerekjáték­nak minősíthetők. Bizonyára sokaknak feltűnt már az a mai jelenség, hogy XX. századi civilizált világunkban, egyre többen foglalkozunk a mítosszal (a mitológiával), sőt a mí­tosz „mítoszával“, de napi szóhasználatunkban, a publicisztikában az irodalomban egyre sűrűbben van jelen ez a fogalom. Idemásolok néhány példát: Az egyik napilapban olvastam a következő félmonda­tot: „(...) az ipar- és a kereskedelem mítosz­jegyei. .. “ (???). Egy fiatal cseh színész nyilatkozatá­ból idézem: „A Szerelem az átjáróban számomra azért érdekes, mert olyan fiatalokról szól, akik itt élnek a közelünkben. (...) Mert az átjáró: mítosz. Koncsol László egyik dolgozatának a következő címet adta: ,,Líra látványból, emlékből, mítoszokból". V. S. Naipaul Éva Perón címú könyvéből pedig a ,,naiv mítosz" kifejezést emelném ki. Mindez, ugyan lehet „divat“ is, de inkább az örökké kereső és kutató, a mindenséget (a régmúltat is) megismerni és „birtokba“ venni, s azt a jelenünkbe beépíteni akaró embert sejtetik mögötte. ,,Jóllehet mítoszkutatással egy sereg tudományág - r*7 irodalomtudomány és a folklorisztika, a néprajz és az antropológia, a mítoszelmélet és a vallástudo­mány - foglalkozik, s jóllehet könyvtárnyi irodalom szól, a mítosz leglényege mind a mai napig rejtve maradt." - írja a szerző. És, most már akaratlanul is újból feltesszük a kérdést: Valójában mi a mítosz...? Sztyeblin- Kamenszkij szovjet kutató kitűnő könyve, erre az alapkérdésre keresi a választ. Már az előszó második sorában így ír: „Erre a kérdésre csak úgy nyerhetők választ, ha előbb meghatározzuk a mítosz helyét az emberi tudat történetében, következésképp tehát a mítoszt abból a szempontból kell vizsgálni, ahogyan az emberi tudat benne tükröződik." A szerző nagy figyelmet érdemlő mítoszelmélete (főként skandinavisztikai anyagon az óizlandi Edda- eposz történeti szemléletű elemzésén alapul. A kötet négy fejezetében (Mítoszelmélet, A tér és az idó az Edda-mítoszokban, az Edda-mítoszok személyiség- képe, A mítosz és a személyiség kialakulása) Sztyeblin-Kamenszkij sok más részletkérdés mellett, „a mítosznak az emberi tudat történetében elfoglalt helyét kutatja, vagyis valójában egy tudattörténeti vizsgálatra tesz kísérletet." A külön fejezetbe foglalt jegyzetek és a bibliográfiai adatok, jól eligazítanak a „mítosz“ világában és nélkülözhetetlen vezérfonalként szolgál(hat)nak olva­sónak, szakembernek és kutatónak egyaránt. Sztyeblin-Kamenszij olvasmányos formában meg­írt, ismereteinket gyarapító műve A mítosz (Elód Nóra fordításában) a csehszlovák-magyar közös könyvkiadás keretében jutott el könyvesboltjaink­ba. VÖRÖS PÉTER Hiedelemrendszer, szöveg, közösség FEJŐS ZOLTÁN MONOGRÁFIÁJÁRÓL Bár népi hiedelemvilágunk ku­tatása tisztes eredményekre te­kinthet vissza, a róla kialakult képünk korántsem tökéletes. Pe­dig ahhoz, hogy egy népcsoport életét, erkölcsi magatartásának alakulását jobban megérthessük, szokásvilágának kutatásával egyi­dóben hiedelemtudatát is fel kell tárnunk. Hisz a népi hiedelmek - melyek nem azonosak a hivata­los egyházak által elfogadott és hirdetett hittételekkel - erősen befolyásolták az illető közösség­hez tartozók gondolkodásmódját, cselekedeteit, egyszóval minden­napi életét. A múlt év folyamán a budapesti Néprajzi Múzeum értékes munkát jelentetett meg ebből a témakörből a Múzsák Közművelődési Kiadó­nál. Fejős Zoltán Hiedelemrend­szer, szöveg, közösség címú két­kötetes monográfiája a maga ne­mében értékes vállalkozás, hé­zagpótló munka. A könyv a Nóg- rád megyei Karancskeszi néphit­anyagát tartalmazza. A monogra­fikus igénnyel összeállított kiad­vány első kötetében a szerző hosszabb tanulmányt közöl, mely­ben főleg azokat a tényezőket vizsgálja, amelyek a néphit alaku­lását befolyásolták. Továbbá - az újabb kutatások eredményeit is felhasználva - körülhatárolja a hi­edelem és hiedelemrendszer fo­galmát. Hangsúlyozza, hogy a hi­edelmek „részt vesznek a kulturá­lis információ rendszerezésében, tárolásában, működtetésében, te­hát a kultúra kognitív magvának szerves részét képezik". Tanul­mányában Fejős Zoltán foglalko­zik a hiedelemkutatás módszerta­ni kérdéseivel is. Éppen ezért ajánlhatjuk könyvét a tájainkon tevékenykedő néprajzgyújtők fi­gyelmébe is. A monográfia nagyrészét az Adattár képezi. Karancskeszi hie­delemvilágának gazdag tárháza ez, amely 1100 szakszerűen rög­zített hiedelemszöveget tartalmaz. Bőséges anyagot találunk az em­beri* és természeti világgal, a miti­kus lényekkel, a nevezetes idő­pontokkal, a szerencsével, az átokkal és az álmokkal kapcsola­tos hiedelmekből. Meglehetősen heterogén anyagot mutat az em­beri világ hiedelemrendszere. Az emberélet fordulójának, a népi táplálkozásnak vagy a gyógyá­szatnak egyaránt megtalálhatjuk itt a sajátos hiedelemanyagát. A kötet leggazdagabb fejezete a Mitikus lények címet kapta. Itt 350 izgalmasabbnál izgalmasabb szöveget talál az olvasó: többek közt boszorkánytörténeteket, hie­delem- és kísértetmondákat stb. Az összefüggő szövegek eseté­ben Fejős Zoltán a palóc nyelvjá­rási sajátosságokat is jelölte. A monográfiát jól kiegészítik a kötetben szereplő mondaszöve­gek meghatározásai. Ezenkívül nem hiányzik a tárgymutató s az adatközlők mutatója sem. A fel­használt gazdag szakirodalmat szintén feltünteti a szerző. Újabb kötettel gazdagodott hát a néprajz szakirodalma. Úgy gon­dolom, Fejős Zoltán minden tekin­tetben értékes és hasznos köteté­nek valamennyi kutató könyves­polcán ott a helye. De haszonnal forgathatja az olvasóközönség szélesebb tábora is. Szlovákiai magyar gyűjtőinknek pedig jó ösz­tönzésül szolgálhat a szép kiad­vány: hasonló munkára serkent­het, s kínálhat módszertani segít­séget. CSÁKY KÁROLY Új könyv DUSIK ÉVA: Viszonzatlan hűség Korunk tudatával Juvan Sesztalov: Bede Anna válogatásában, szerkesztésé­ben és fordításában jelent meg Juvan Seszta­lov manysi költő verseskötete. Bede Anna már hosszú évek óta fordítja az északi népek költészetét: a kiváló költő és Horatius-fordító mintegy eljegyezte magát a magyarnál is kisebb lélekszámú népek költészetével, példát is adva arra, hogy az irodalmi értékeket nem feltétlenül és mindenáron az úgynevezett „nagy" nyelvek és nemzetek költői között kell keresnünk. Ékes bizonyítéka ennek a nemes törekvésnek a jelen kötet. Mint Bede Anna írja előszavában: „Juvan Sesztalov vogul költő a XX. század végén megrendültön áll a budai Várhegyen, Julianus szobra előtt. Az 6 ősei s a mi elődeink több ezer évvel ezelőtt együtt éltek, egy nyelvet beszéltek az uráli őshazá­ban. És Juvan Sesztalov tollat ragadott..." Juvan Sesztalov, mint Bede Anna írja „a vogul költészetet emelte a világirodalom fényé­be". ósi hagyomány és modern gondolkodás ötvöződik egybe, valahogyan úgy, ahogyan az észak-amerikai modern indián költészet merít a régmúlt forrásaiból és a jelen kísérleteiből. A magyar nyelv legközelibb rokona a many­si, így hát nem puszta udvariasság, ha kimondjuk: a lírai kifejezésben is meg kell mutatkoznia ennek a testvériségnek. Az 1937-ben született Sesztalov, akinek ősei sámánok voltak, csak az iskolában tanult Julianus rám talált meg oroszul, pedagógiai főiskolát végzett, s Leningrádban él. Magyarul a hatvanas évek vége óta szólal meg fordításokban. Sesztalov született lírikus, ha tetszik, „naiv“ költő, akinek őszinteségéhez nem férhet kétség: ember- és természetközelsége kitűnő formaérzékkel, tö­mörséggel párosul: hagyomány és újítás nála nem ütközik, hanem feltételezi egymást, a vogul népköltészet elemeit szinte észrevét­lenül emeli át a mába, hogy új szintézist teremtsen régi és új között. Sesztalov „regöl“, miként sámán ősei, de modern énekei magukba foglalják az új világ emberének gondolatait is: éppen az a legna­gyobb leleménye, hogy az ősi kifejezésmód természetes egyszerűséggel töltekezik a má­ból is; különös villódzást eredményez múlt és jelen között. A Julianus barát című poémája is ezért jeles mű: a költő olyan természetesen azonosul a népemlékezettel, hogy szinte észre sem vesszük, mikor csap át az archaikus fogalma­zás modernbe, a regölés - szürrealizmusba. ,,Ismerj rám, / Julián! / nevem Juvan..."- mondja Szesztalov a poémában, mely időtlen párbeszédet teremt vogul és magyar között. S ugyanilyen egyszerűséggel meri leírni A bál­vány címú pogány eposzában, hogy „Dalom- az olaj. Mesém - a gáz". S ebben az eposzban a próza is lírává nemesül: „Az idő átnőtt emlékezetemen. Századunk közepének történelme benne van a medveénekekben, homályosan látszanak a nyírkéreg álarcok s az ismerős árnyak. S ím, egy különösen ismerős arc. Mindennap feltűnt az újsá­gokban..." Sesztalov medveénekei, verses mítosz­meséi, énekes emlékezései között feltűnnek a civilizáció nyugtalanító képei is: Nem zeng énekesmadár, sirály itt nem szálldos. Sok nép ide-oda jár, kavarog a város. De azt is le tudja írni Sesztalov: „...zengő erdőm / erdőősi népét / korunk tudatával / lelkesítem." Ez a szándékoltan és bevallot­tan naiv, népi költészet éppen etnikai különál­lása révén válik modern műköltészetté: Sesz­talov afféle vogul „bárdként" ír, kollektív énekesként alkot, nem érdeklik a modern költészet kivívott hitei és normái, mert az ó öntudata és küldetése sok ezer évvel mélyebbről származik: ó a vogul nép küldötte. Sesztalov az örök törvényt keresi költemé­nyeiben, mintegy társszerzőivé avatva a nép- költészet megannyi ismeretlen vogul dalnokát, a vogul líra Petőfijeként, s a mi poézisünk Bede Anna fordításában ráhangolódik erre a nagyon is ismerős üzenetre és formára, növelvén megszólalásának lélektani hitelessé­gét. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER A Főnix Füzetek új kötete to­vábbi műfajjal gazdagítja a soro­zatot: Dusik Éva irodalmi riport- gyűjteménnyel mutatkozik be. Szokatlan jelenség, hogy fiatal szerző érdeklődése kizárólag az idősek nemzedékére, a hetven- nyolcvanévesekre irányul. Ez azonban csak látszólag ellent­mondás. Társadalmunknak - az átlagos életkor meghosszabbodá­sából eredően - egyre nagyobb részét alkotják a nyugdíjas korúak, és sajátos helyzetük, gondjaik révén mind több figyelmet igényel­nek. Ugyanakkor - és ez a forrása a riporter érdeklődésének - ők a hordozói és lehetséges tovább- adói számos olyan hagyomány­nak, emléknek, ismeretnek, amely az ifjabbak számára is tanulságo­kat kínál, s amely nélkül mindany- nyian szegényebbek lennénk. Ezeknek az értékeknek, az öre­gekben felhalmozódott életta­pasztalatnak feltárásához járul hozzá Dusik Éva kötete, s mun­kássága - amely rádióhallgatóink előtt már régóta ismert - ezért érdemes az olvasók figyelmére is. ÚJ sxú 4 1986. VIII. 25.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents