Új Szó, 1986. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1986-07-07 / 157. szám, hétfő

Örülni egymásnak A z idén úgy alakult a helyzet, hogy május végétől június végéig minden hétre, hétvégére jutott egy csehszlovákiai magyar amatőr művészeti seregszemle. Kezdődött a sorozat az országos népművészeti fesztivállal, folytató­dott a Duna Menti Tavasszal, a Csengő Énekszóval, a Jókai Napokkal, s zárult, immár hagyo­mányosan, a gombaszögi (Gom- basek) ünnepségekkel. Követke­zésképpen, nem voltak irigylésre méltó helyzetben a főrendezők, a Csemadok Központi Bizottságá­nak „ügyeletes munkatársai“, alig ért véget az egyik rendezvény., máris költözhettek át a másik helyszínére: irányítani, szervezni, gondoskodni mindenről, mi az előkészületi szakaszban rögzített tervekben szerepel, megoldani a váratlanul fölbukkanó problémá­kat, hogy simán, legalábbis a le­hető legkevesebb zökkenővel menjenek a dolgok. Természete­sen, segítségükre voltak ebben, társrendezőként is, az adott ese­ménynek otthont adó járás, illetve város illetékes szervei, köztük a Csemadok járási bizottsága, amelynek munkatársai egyébiránt ugyancsak „sűrű“ napokat éltek az elmúlt hetekben, hiszen nemcsak a központi szemle lebonyolításá­ban működtek közre - megren­dezték a maguk hagyományos járási kulturális ünnepségeit is. Nincsenek a kezem ügyében pontos adatok arról, hogy az öt fesztiválnak hány részvevője volt összesen, annyi bizonyos, hogy csak a szereplők száma több ezerre tehető (például a Duna Menti Tavaszon 600-an, a Csengő Énekszón 800-an voltak). Hogy mit jelent, mivel jár ennyi ember étkeztetéséről, „elszállásolásáról, szállításáról, a különböző igé­nyekkel érkező csoportok fellépé­séhez szükséges körülmények biztosításáról, valamint az egyes műsorok színvonalas felvezetésé­A tallósi (Tomášikovo) Ester- házy-féle kastély társalgójában Vincze István amatőr festőnek mintegy hetven alkotásából ren­dezett kiállítást a Csemadok és a Nőszövetség helyi szervezete a közelmúltban. Vincze István 1925-ben szüle­tett Vízkeleten (Čierny Brod). Édesapja fiatal korában egy buda­pesti színháznál volt maszkmes­ter, talán innen eredeztethető, hogy a fiában korán kialakult a festészet iránti vonzalom. Az alapiskola elvégzése után az esz­tergomi gimáziumban folytatta ta­nulmányait Vincze István, aki ek­kor már jól kezeli az ecsetet, 1942-ben első díjat nyer egyik képével. ígéretesen alakulna pá­lyája, de közbeszól a háború. Egy ideig ugyan, Szabadkán, még foglalkozhat a festészettel, ám hamarosan kénytelen visszatérni szülőfalujába. A háborús esemé­nyek továbbra is meghatározták életét. Mint annyi más fiatalt, őt is Németországba hurcolták. A sú­lyos megpróbáltatások kikezdték egészségét, kórházba került, ahon­nan sikerült Dániába szöknie. Innen Hollandián, Belgiumon, Luxem­burgon, majd Németországon ke­resztül igyekezett visszajutni ha­zájába, Koblenznél azonban el­fogták. Életének következő állo­másai Párizs és Lyon. Munkára , jelentkezne egy belgiumi szénbá­nyában, azonban áthozzák őt a Rajnán, és német fogolytáborba ről gondoskodni, vagyis arról, hogy szereplő és közönség való­ban központi fesztiválhoz méltó környezetben és légkörben érez­hesse magát - azt hiszem, részle­tezni fölösleges. Mindenesetre, a feladat nem kicsi. Ami azonban nem jelenti azt, hogy lehetetlen megoldani, még kevésbé szolgál­hat ez mentségül a hibákra. Az öt közül három fesztiválon voltam jelen, hosszabb-rövidebb ideig, különböző szerepben. Az egészről tehát nem mondhatok véleményt. Amit tapasztaltam, az, hogy úgy mondjam - a megfeszí­tett tempó ellenére - megfelel a korábbi (nyolcvanas) évek átla­gának, amelyekben mellesleg si­került felszámolni néhány olyan hiányosságot, illetve jobban, kor­szerűbben, ízlésesebben megol­dani néhány olyan kérdést, ame­lyek még a hetvenes években is számos bonyodalmat okoztak, és nem kevés bosszúságra adtak okot. Gondolok itt például olyan „kicsiségekre“, mint a szereplő csoportok fogadása, a rendező­szerv képviselői és csoportveze­tők közötti kapcsolat, a konferálás, az eredményhirdetés és díjkiosz­tás módja. Persze, több-kevesebb javítanivaló azért akad még e terü­leteken is. Kimondottan tetszett például, ahogy a Csengő Énekszó gálamű­sora zajlott, és közben a díjkiosz­tás. Bár a két órában tizenöt kórus, gyerekek és ifjak százai léptek színpadra, érződött a jó értelemben vett rend, fegyelem, az, ahogy a rendezők ügyeltek a legapróbb részletekre is. És ami külön ünnepi hangulatot kölcsön­zött az egésznek, az nemcsak a karvezetőknek átnyújtott egy- egy szál piros szegfű volt, hanem egy egész csokor is, mely végig ott állt a színpad előterében. Minden jelenlévőnek osztotta szépségét, az énekszó mellett. Kis dolog? Az. És mégis mily sokat tudott jelenteni. Viszont a közön­ségszervezés ezúttal sem sikerült a legjobban, a fesztivál - Érsekúj­várban (Nové Zámky) és azon kívül rendezett - hangversenyein jószerivel a csoportok tagjai és kísérőik alkották a közönséget. Felvetődik a kérdés, érdemes-e a késő esti órákban is énekeltetni, ébren tartani a gyerekeket, ha nincs közönség. A Duna Menti Tavasz történeté­ben az idén először szerepelt néhány csoport az eseménynek otthont adó városon, Dunaszerda- helyen (Dunajská Streda) kívül is. Ezek már nagyszámú közönség kerül. A rajzoláshoz ilyen körülmé­nyek között sem hűtlen, konzerv­dobozokra karcolgat különféle ala­kokat, virágokat, tájakat. Egy őr­nagy felfigyel rajzolási készségé­re, magához veszi Vincze Istvánt, hogy tehetségét saját céljaira ka­matoztassa. A háború befejezése után a dél-komáromi Csillageród- be került. Minthogy nem akart a Duna túlsó oldalán maradni - amint alkalom adódott rá, átszö­kött Csehszlovákiába. Amikor megnyíltak a magyar iskolák, hívták ót: tanítónak. Kez­detben vonakodott, hogy annyi megpróbáltatás után újra tanuljon. Rövidesen azonban feltette magá­nak a kérdést, hogy tulajdonkép­pen ki is ó. „Még nem vagy semmi, mesterség sincs a kezed­ben, festő sem vagy; tanulj, légy pedagógus, szükség van rád. Mu­tasd meg, hogy képes vagy rá, csak azért is!“ És megmutatta. Először Király­révben (Kráľov Brod) volt tanító, majd igazgató, 1955-től 1985-ig, nyugdíjba vonulásáig pedig a ne- meskosúti (Košúty) iskolát irányí­totta. Közben szerette volna kép­zőművészeti vonalon is képezni magát, felcserélni a krétát ecsetre, ám a körülmények ezt nem tették számára lehetővé. így aztán kré­tához és ecsethez egyaránt hű maradt. előtt léptek színpadra a járás másik két városában, ós ahogy hallottam, sikerrel. A régi jó ötlet tehát végre megvalósult. Azért egy kis szépséghibája volt ennek is: a csoportok nemhogy egyetlen koronát nem kaptak a bevételből, de még egy szál virággal, egy-egy tábla csokival sem köszönték meg a fellépésüket. Azt hiszem, a jövő­ben az ilyen „apróságokra“ is gondolni kell. Aztán az olyan, enyhén szólva is zavaró körülmé­nyek megszüntetésére, mint ami­lyen a ki-be járkálás volt a próza­mondók versenyén, vagy a fény- és hangtechnikai hibák, melyek előfordulásában mellesleg egyes csoportvezetők is ludasak voltak. És problémák mutatkoztak az idén a keretmúsorok körül, nemcsak az időjárásnak „köszönhetően“. Ezenkívül a zárónap műsorának lebonyolítása szintén meglehető­sen körülményes és hosszadal­mas volt, magyarán, nem gyer­mekközönségnek való (de felnőtt­nek sem). Pedig egy ilyen feszti­válon minden pillanatban a gyer­mekre kell gondolni, minden el­képzelésünknek, mozzanatnak őt kell szolgálnia. A gyermeknek megfelelő - játé­kos - formák al­kalmazásával. Mint sikerült né­hányszor a ko­rábbi években, amikor viszont más kisebb-nagyobb hiányosságok okoztak bosszúságot, szervezőiben megvan a hajlandó­ság a pozitív előjelű változtatások­ra, mi több, a képesség is hozzá- bizonyították már. A - sajnos- szűkösebb anyagi keretek között is észrevehetően törekszenek ar­ra, amit mindnyájan kívánunk és joggal várunk el, egyszerűen azt, hogy méltó körülmények között menjenek a dolgok a színpadon és a színpadon kívül. Ha pedig mégis be-becsúsznak előre nem látható bakik, hamarabb megbo­csátja az ember, hiszen tudja, csupán egyetlen központi sereg­szemle is rengeteg embert mozgat meg, és aligha képzelhető el, hogy ne forduljanak elő bakik, bármeny­nyire is igyekszünk megelőzni őket. \/éget ért tehát fesztiváljaink V tavaszi sorozata, a fó- és társrendezőkre - központi, járási és városi szinten egyaránt - még vár egy feladat, az egyes rendez­vények értékelése, a tapasztafa- tok összessége, a tanulságok le­vonása. Felelősségérzetet, őszin­teséget, nyíltságot követelő mun­ka ez - egyik előfeltétele a cseh­szlovákiai magyar nemzetiség kul­túrájának és műveltségének gya­rapításáért, amatőr művészeti mozgalmunk további fejlődéséért végzendő még jobb holnapi cse­lekvésünknek. BODNÁR GYULA- A festészettel fiatal korom óta foglalkozom, rendszeresen azon­ban csak hetvenegytől festek, feleségem ösztönzésére - mondta Vincze István a tallósi kiállítás megnyitója után rendezett beszél­getésen, melynek során több kér­dés is elhangzott a jelenlévők részéről.- Kedvelt témáim a virágok és a tájak. Legszívesebben olajjal dolgozom, de készítek ceruza-, tus- és szénrajzokat is. Pasztellje- im és temperáim is vannak. Első kiállításomat a Csemadok és a SZISZ vízkeleti helyi szervezete rendezte 1985-ben. Képeim tehát a szülőfalumban kerültek közön­ség elé. Abban a faluban, melyben gyermekéveimet töltöttem, mely­hez ezernyi érzelmi szállal kötő­döm. A mostani kiállítás pedig, ha jól számolom, az ötödik. Ez év januárjában négy képemmel részt vettem a Galántai (Galanta) járás amatőr festőinek tizenkettedik al­kalommal megrendezett kiállítá­sán. Minden képemhez élmények sokasága fűződik. Képeim nagy része otthonomban található, de van belőlük másutt is, sőt külföl­dön is: Magyarországon, Lengyel- országban, Németországban, Hollandiában, Amerikában... Min­den képemet úgy bocsátottam útjára, mintha édes gyermekem lett volna. Szeretném azonban hangsúlyozni, nem tartom maga­A Kassai (Košice) Magyar Taní­tási Nyelvű Alapiskolában és a Gimnáziumban szép hagyomá­nyai vannak a karéneklésnek. Az alapiskola Csengettyű gyermek- kórusa tizennyolcadik éve egyike a legjobb énekkarainknak. A cseh­szlovákiai magyar gyermek- és ifjúsági kórusok idei központi ver­senyén is, Érsekújváron (Nové Zámky), nagyszerű eredményt ér­tek el; teljesítményüket aranyko­szorúval és a zsűri külön dicsére­tével tüntették ki és ök kapták a legjobb műsorválasztásért járó díjat is. Az énekkar tehát három­szor egymás után végzett az élen. Tudni kell azonban, hogy a Csen­gettyű nemcsak a hazai magyar mezőnyből emelkedik ki. Három évvel ezelőtt, a gyermekkarok országos versenyén, Žilinán is aranykoszorút kaptak. Az alábbiakban a Csengettyű kórus karnagyával, Homolya Éva tanárnővel beszélgetek.- Milyen érzésekkel indultak Ér­sekújvárba; és gondoltak-e arra, hogy az idén esetleg nehezebb lesz elsó díjat nyerni?- Soha nem bíztam annyira a gyermekeimben, mint az idén. Rendkívül szép hangú lányok és fiúk énekelnek most a kórusban. A hőségben viszont rettegtem, nem szárad-e ki a torkuk, nem rekednek-e be. És hát magam miatt is izgultam: nem leszek-e nyugtalan, nem viszem-e át az idegességet a gyerekekre? Meg kell mondanom, az indulásunk nagyon rosszul kezdődött. Autó­busz csak az utolsó pillanatban lett, az is olyan, hogy útközben többször elromlott, tíz kilométe­renként meg kellett állni és vizet önteni a hűtőbe. Fárasztó út volt, így nem csoda, hogy Újvárban a próbákon nem énekeltünk olyan jól, mint otthon, bár a lelkesedé­sünk nagyobb volt. A verseny végül is jól sikerült, és ez a lényeg.- Milyen szempontok szerint ál­lította össze a kórus versenymű­sorát?- A versenykiírás értelmében a kórusvezetőknek a preklasszi- kusoktól a huszadik századi zene- irodalomig - a romantikát kivéve- minden jelentősebb zenei kor­szakból kellett választaniuk egy- egy kórusmúvet. Ha nem teszik, az pontlevonással jár. Mi ezúttal Monteverdi II mio niartir-jét, ezt a technikai szempontból rendkívül nehéz, ugyanakkor jó ritmusú, kedves dallamú kórusművet tanul­tuk be. A huszadik századi zene­szerzők közül Bartókot választot­tuk, a Bolyongás című népdalfel­dolgozását énekeltük. Ez a mű- melynek alapja egy erdélyi népdal - nagyon szép, de úgy vettem észre, hogy a gyerekek érzelmileg nem eléggé tudnak azonosulni vele, ugyanis a dal mat művésznek. A természet sze­rény ábrázolója vagyok, kedvte­lésből festegetek. Egy másik kérdésre a követke­zőt válaszolta Vincze István:- Ha nem fűznének erős érzel­mi szálak a szülőföldhöz, európai vándorlásaimból nem jöttem volna haza. Nekem itt van a hazám, itt van az otthonom, a világ bármely más táján idegennek érezném magamat. Képeim - kevés kivétel­lel - ezt a tájat ábrázolják, ennek a vidéknek a virágait próbálják megörökíteni. Jó ismerősök vol­tunk Lórincz Gyulával, képeimet több alkalommal is megtekintette. Munkámat pozitívan értékelte, biz­tatott, bátorított. Van egy fényké­pem, melyen együtt állunk... Vincze Isván képeiből halk köl­tészet árad. Puha fények, sejtel­mes félárnyékok idézik hűségesen a természetet. Virágai a Túzliliom, Nárcisz, Krizantém, Cíniák, Geor­ginák, Őszirózsák, Margaréták, Aranyeső, Rózsák és különféle Mezei virágok. A szúkebb szülő­földet megörökítő tájképei közül említsük meg a Kis-Duna partján, a Tallósi Maticza-malom, a Vince- házi erdő című képeit. Más vidé­keket ábrázoló festményei például a Dombok között, a Fenyves télen, a Gömöri táj, a Magas-Tátra. Azt hiszem, Vincze István ma­radandó élményt nyújtott mind­nyájunknak alkotásaival. GÁGYOR JÓZSEF kegyetlen emberi megpróbáltatá­sokról szól. Más volt a helyzet a cseh zeneszerző, Raihl Rekviem Lidicéért című számával. Ezt a gyerekek nagyon jól átérezték és hibátlanul énekelték. Kár, hogy ez a kórusmű nem eléggé ismert Szlovákiában. Műsorunkon szere­pelt továbbá Kodály Zoltán Egye­tem, begyetem címú kórusmüve, valamint Kocsár Miklós Sársokal- ló, valamint Csilingelő című müvei. Különben nagyon szeretjük Ko­csár műveit, minden vágyunk az, hogy valamikor személyesen is találkozzunk vele.- Hogyan fogadták a gyerekek a kitüntető díjat?- Amikor bejelentették, hogy aranykoszorúsok vagyunk, a zsűri külön dicséretével, olyan spontán ovációba törtek ki a gyerekek, hogy senki sem hallotta, milyen további díjat kaptunk még. Mind­nyájan boldogok voltunk, ezek a gyerekek igen tudnak lelkesedni!- A Csengettyű kezdettől fogva ott van Érsekújvárban, ön is csak egy alkalommal hiányzott, akkor, amikor szült, ezért most a tapasz­talatairól kérdezném. Megítélése szerint mi jó ezen a versenyen és min kellene változtatni?- Meggyőződésem, hogy a mostani versenyen volt a leg­nyugodtabb a légkör, s ez egyér­telműen a rendezők munkáját di­cséri, a feladatuk magaslatán áll­tak. Azelőtt valahogy ók is izga- tottabbak voltak, mindig sürgették a csoportokat. Mondom, most minden pontosan ment, persze azért jó lenne, ha a Csemadok KB pénzforrásaiból esetleg arra is futná, hogy a próbatermekben egy-egy láda ásványvíz legyen. Erre akkor is szükség van, ha nem olyan kánikulában kell énekelni, mint az idén. Mert, ha más nincs, a gyerekek a csapból isznak, leforrázzák a torkukat, s lázas gyerekekkel térünk haza.- A Csengettyű eredményei, művészi munkája tiszteletet érde­mel, jóllehet aránylag kevésszer lépnek közönség elé, ami nagy kár. Vajon javultak-e már a fellé­pési lehetőségek?- Sajnos, nem sokat. A válasz­tások előtt, a képviselőjelöltek bemutatásakor is szívesen közre­működtünk volna. Iskolánk párt- alapszervezete ezt a javaslatunkat továbbította is a városi szervezet­hez, de nem hívtak sehova. A Csemadok városi bizottsága első ízben rendezte meg Kassán a magyar dolgozók kulturális ün­nepségét. A vasárnap délelőtti műsorban mi is felléptünk, s örül­tünk, hogy telt ház előtt énekelhet­tünk.- Gondolom, az utánpótlással nem lesz baj, hiszen ebben az iskolában évek óta dolgozik a ki­csinyek kórusa is?- így van. Velük is szívesen foglalkozom. A kis kórusnál az a cél, hogy elsajátítsák az éneklés technikáját, továbbá, hogy egy picit belekóstoljanak a többszóla- múságba, nem utolsó sorban pe­dig, hogy megtanuljanak - nem harsogva - énekelni. Sajnos, mindkét kórussal csak heti egy alkalommal tudok találkozni, több­re nem futja a gyerekek idejéből, pedig ők igen szeretnek éne­kelni... Eddig a beszélgetés. Tegyem még hozzá, hogy Homolya Éva Kassán eddig már több mint négy­száz gyerekkel ismertette meg a karéneklés lelket gazdagító, emberformáló erejét. A karének­lésnek kétségtelenül nagy szere­pe van - más egyéb mellett - az esztétikai nevelésben is, és hát az sem lebecsülendő, hogy, amint a tanárnő is mondta: ezek a gye­rekek megtanulnak örülni egy­másnak. Hiába is tagadnánk, a zene, az ének, a tánc összeköti az embereket, a gyerekeket még hamarább. Ezt különben a követ­kező epizód is bizonyítja. A kassai Csengettyűvel Újvárból egy autó­buszban jöttek haza a štúrovói alapiskolások, akik, mielőtt otthon kiszálltak volna a buszból, a sofőr háta mögötti üvegre ezt a nagybe­tűs feliratot ragasztották: „Kö­szönjük az autóbuszotokat. Osz­tozunk az örömötökben. Gratulá­lunk a sikeretekhez!“ És az aláí­rás: „A párkányi Kisbojtár Gyer­mektáncegyüttes.“ SZASZÁK GYÖRGY Szervezni is - felelősséggel FESZTIVÁLJAINK MARGÓJÁRA Kréta és ecset ÚJ SZÚ 4 1986. VII. 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents