Új Szó, 1986. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1986-07-31 / 178. szám, csütörtök

„Kötelességen a jóságot, az emberséget is értem“ Találkozás a 75 éves Ján Cikker nemzeti művésszel Szovjet demográfiai lexikon-A szakemberek azt állítják, hogy a rendkívüli adottságok közül a zenei tehetség nyilvánul meg a legkorábban. Az ön esetében ez mikor történt?- Nem emlékszem pontosan, édesanyám elbeszélése szerint nagyon korán. Édesapám elesett az első világháborúban, így édes­anyámra hárult a család eltartása. Távúton elvégezte a budapesti Zeneakadémia zongora- és ének­szakát és zenetanárnöként műkö­dött. Ó tanított zongorázni még egészen kiskoromban.-Zenei tanulmányait a prágai konzervatóriumban végezte, ahol egyik tanára Vitézslav Novák volt. Milyen pedagógus volt a kiváló zeneszerző?- Vitézslav Nováknál mindösz- sze egy évig tanultam. Mesteris­kolája különben kétéves volt, de én egy év alatt végeztem el. Ő rendszerint már előre kiszemel­te a tanítványait, én is így kerültem hozzá. Rögtön a konzervatóriumi záróvizsgák után közölte velem, hogy felvesz a tanítványai közé és már a szünidőre ellátott feladatok­kal. Novákra úgy néztem fel, mint egy óriásra. Nagyon szerette Szlovákiát, kitűnő hegymászó volt, gyakran barangolt a Tátrában. Ebben a szenvedélyében én is osztoztam, nagyon szeretem a természetet, régebben sokat túráztam. Ezt még édesanyám oltotta belém, akivel gyakran tet­tünk nagy sétákat a hegyekben. Ezekre a sétákra mindig szívesen emlékszem vissza. Az ember gyermekkorában tanulja meg a természet szeretetét, ez óriási segítség az életben.- önt - különösen külföldön - elsősorban . operaszerzóként tartják számon. Manapság sokat beszélnek az opera válságáról, • sokan elavult műfajnak tartják...- Az operát már több mint száz éve elavultnak tekintik. Én ezt egyszerűen nem értem. Mozart zseniális zeneszerző volt, sok operát írt, hát elavult volna Mozart halhatatlan muzsikája? Tény, hogy engem külföldön csaknem kizárólag operaszerzóként ismer­nek. Engem ez nem sért. Kilenc operát írtam, ezek eddig mintegy hatvan külföldi bemutatót értek meg. Vannak városok, ahol már három operámat is bemutatták, mint például Bernben, Wiesba- denben és Wuppertalban. Az em­ber kezdi tisztelni azokat az ope­raházakat, ahol a műveit előadják, mert egy ilyen bemutató rengeteg ember megfeszített munkáját igényli. A szimfonikus művek megszólaltatásához elegendő egy zenekar és egy karmester, míg az operánál a rendező, a karmester, a jelmez- és díszlettervező az énekesgárda, a kórus, a karigaz­gató, a zenekar, a világosítók és még sok-sok ember összehangolt munkájára van szükség.- Milyen szempontok alapján választja ki a megzenésítésre szánt műveket?- Filozófia, etika, különböző magatartásformák - ez inspirálja az embert. Itt van például Romain Rolland drámája, A szerelem és a halál játéka. Ez a mű a francia forradalom alatt játszódik, olyan időkben, amikor az emberélet szinte semmit sem ért. És mégis éppen ebben a korban találkozunk az emberi helytállás legragyo­góbb, leghösiesebb példáival is. Vagy vegyük Coriolanust, ezt a mind a mai napig is többfélekép­pen értelmezett történelmi alakot. Áruló volt, vagy sem? A Coriola- nus-probléma konfliktusai ma is aktuálisak. Az egyén és a közös­ség összeütközése, az utóbbi há­látlansága és az ezt kiváltó „majd én megmutatom nektek!“ reakció mai életünkben is létezik, még ha nem is ilyen shakespeare-i mére­tekben. Most fejeztem be Čapek A ro­varok életéből című művének megzenésítését. Ez egy csodála­tos könyv; az író az állatvilágra vonatkoztatva ad döbbenetesen hiteles képet az emberi gonosz­ságról. Ám ha az ember már túl sok rosszat lát, óhatatlanul vágya­kozni kezd ennek ellenkezője, a jó után. Az örök emberi értékek felmutatása - ez adja meg az opera értelmét, ezzel találkozunk a műfaj legszebb, legmaradan­dóbb alkotásaiban. Vegyük példá­ul Puccini népszerű operáját, a Toscát. Cavaradossi mindenét, még az életét is feláldozza üldö­zött barátjáért és a szabadság eszméjéért. Az opera alapjául szolgáló Sardon-drámát ma már senki sem ismeri, de Puccini zenéje halhatatlanná tette Ca­varadossi és Tosca önfeláldozá­sát. Igenis, az emberben van jóság, képes áldozatot hozni, le­mondani, önzetlenül segíteni, hő­siesen szembeszállni a rosszal - ezt mondja el a maga sajátos eszközeivel az opera. Akinek ez nena tetszik, az más ember nagy­ságát nem ismeri el.- ön, mester, nem mindig ra­gaszkodik az eredeti irodalmi mű befejezéséhez. Operáiban életben hagyja azokat, akik a regényben meghalnak és fordítva...- Hogy miért változtattam meg például Tolsztoj Feltámadásának vagy a Beszterce ostromának befejezését? Tolsztojnak Katyusa történetét egy törvényszéki hiva­talnok ismerőse mondta el, aki végigülte a bírósági tárgyalást és találkozott a valóban megtörtént eset szereplőivel. A valóságban a fiatal nő meghalt. így én a valódi történetből indultam ki és úgy fejeztem be az operát, ahogy az a valóságban megtörtént. Ha meg a Beszterce ostromát az eredeti regénynek megfelelően tragiku­san, a gróf halálával fejezem be, hol marad az a derű, amely Mikszáth művét belengi? Hát nem szebb így? Azt hiszem, Mikszáth sem haragudna rám ezért. Az ellenszenves figurák nálam is megkapták a magukét. Én szere­tek segíteni az embereken - sze­gény Pongrácz gróf bolond volt, maga sem tehetett róla, hát én megkegyelmeztem neki.- A Beszterce ostroma volt ed­dig az egyetlen vígoperája...- Hát igen, annyi véres tragé­dia után az ember szükségét érzi, hogy valami derűsebbet írjon.- A művészetek művelése Ver­di szerint gályarabság, egy ma­gyar zenész szerint szent rabszol­gaság. Mi az, ami egy alkotót szakadatlan munkára ösztönöz?- Nem tudom. Hát egy felfedező, egy Kolumbus miért mond le a kényelemről ós vág neki, száz veszéllyel dacolva, az ismeretlen­nek? Az emberi szellem mozgató­rugói sokszor kiismerhetetlenek.- Elolvassa a műveiről megje­lenő kritikákat?- Igen, elolvasom. Volt idő, még vagy húsz évvel ezelőtt, amikor egy-egy kritikát olvasva éktelen dühbe gurultam, mert az írásból kiderült, hogy a kritikus azt sem tudta, miről van szó. Persze, voltak és vannak kritikák, amelyek elgondolkoztatnak és levonom be­lőlük a tanulságot, de akadtak jócskán olyanok is amelyeket ol­vasva kinyílt a bicska a zsebem­ben. Hiába, az élet ilyen, vannak emberek, akik szeretnek bosszú­ságot okozni másoknak.- Egyik zenekari művében Heinrich Schütz Seelig sind die Toten címú korálját dolgozta fel. Mi késztette arra, hogy a majd háromszáz éve élt régi német mester zenéjéhez nyúljon?- Schütz koráljára egy német zeneműkiadóban hívták fel a fi­gyelmemet. Ez a mű a harminc­éves háború alatt keletkezett olyan korban, amikor az emberek kegyes megváltásnak tekintették a halált a háború véres borzalmai­hoz képest. Ezt mondja a címe is: boldogok a halottak. Schütz korál­jával pár hónappal édesanyám halála után találkoztam, ez is szerepet játszott abban, hogy any- nyira megragadott.- Már nagyon régen nem vezé­nyel. Saját műveinek megszólalta­tását sem vállalja?- A konzervatóriumban vezény­lést is tanultam, Vitézslav Novák Píseň o véčné touze címú művé­vel végeztem. Amikor eldirigáltam, a zeneszerző odajött hozzám és megölelt. Lehettem volna karmes­ter is, hisz azért dirigáltam, de aztán rájöttem, hogy nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni. No meg egészségi problémáim is közrejátszottak abban, hogy vég­leg lemondtam a vezénylésről.- Milyen kapcsolatban áll a ma­gyar zenei élettel?- Sok kiváló magyar zeneszer­zőt és muzsikust ismertem, de sajnos, az utóbbi években megla­zultak ezek a kapcsolatok, ismerő­seim közül sokan meghaltak. Jó barátságban álltam Kenessey Je­nővel, a kiváló zeneszerzővel és karmesterrel, Vaszy Viktorral, aki Szegeden kitűnő előadásban mu­tatta be annak idején Bajazid bég című operámat, Oláh Gusztávval, a nagy rendezővel, kedves isme­rősöm Farkas Ferenc. Oláh Gusz­távval és Kenesseyvel a Tátrában ismerkedtem össze, szép túrákat tettünk együtt.- Negyven évig tanított a brati­slavai Zeneművészeti Főiskolán, egész zenésznemzedékek kerül­tek ki a keze alól. Pedagógusként mit tartott a legfontosabbnak?- Azt, amit Verdi mondott egy­kor: ,,A szerelemben és a művé­szetben nem lehet hazudni.“ Aki a művészetben hazudik, saját magát csapja be.- Jelenleg min dolgozik?- A közelmúltban mutatták be egy vonósnégyesemet, egyelőre elegem van a munkából. Habár most is dolgozom, a Čapek-mú nyomán készült új operám partitú­ráját írom át. Igyekszem szépen írni, mert a kéziratot lefényképe­zik, ennek alapján kerül majd nyomtatásba. Speciális írónokat használok ehhez a munkához, ezeket külföldön szereztem be. Kitűnőek, sokáig kitartanak, bizo­nyára engem is túlélnek.- Elég szomorú belegondolni, hogy az élettelen tárgyak akkor is létezni fognak, amikor mi már nem leszünk...- Számomra nem elviselhetet­len a halál gondolata, súlyos betegségem alatt volt alkalmam megbarátkozni vele. Az elmúlás épp úgy az élethez tartozik, mint a születés. Hogy mi van aztán a születés és a halál között, az már más kérdés. „Meine Pflicht hab’ ich getan“ - énekli Beethoven Fideliójában Florestan. „Megtet­tem a kötelességemet“ - legaláb­bis mindig erre törekedtem, néha sikerült, néha nem, de az igyeke­zet mindig megvolt bennem. Itt a kötelességen a jóságot, az emberséget is értem.- Boldog, elégedett embernek mondhajta magát? Mindig derűs, kiegyensúlyozott lénye, legalábbis ezt sugallja...- Boldognak boldog vagyok, de hogy művészi munkámat illetően elégedett-e? Nos, az utóbbit nem állíthatom teljes bizonyosság­gal. VOJTEK KATALIN Földünk lakosságának a száma elérte az ötmilliárdot. Mindez hoz­závetőleges adat. Lehetséges, hogy már régen túlhaladtuk ezt a „bűvös“ számot, vagy még csak ezekután érjük el; nincs a világnak még olyan komputerrendszere, amely pontosan kimutatná a nép- szaporulatot. Különösen, ami a fejlődő világot illeti. Tudvalévő ugyanis, hogy itt születik vagy hal meg a legtöbb csecsemő. Az ENSZ is csak a hozzá beérkező adatokra támaszkodhat, melyek szerint egyetlen év alatt 85 millióval növekszik a Föld lakossá­ga. A világszervezet szakértői egyébként csak jövőre várják az ötmilliárdos létszám elérését. A valóságot megközelítő adatok­kal csak a fejlett országok rendel­keznek. Éppen e tekintetben je­lentős az a demográfiai lexikon, amely a közelmúltban jelent meg Moszkvában. A könyv 1600 cikket, tudományos adatot tartalmaz a Szovjetunió és az egész világ népeiről. A legmegbízhatóbbak természetesen magáról a Szovjet­unióról szóló adatok és beszá­molók. Ezek szerint 1984. január 1-én a Szovjetunióban 273 millió 841 ezer ember élt. Moszkvának ekkor 8 millió 537 ezer, Leningrádnak 4 millió 827 ezer, Kijevnek pedig 2 millió 416 ezer lakosa volt, hogy csak a legismertebb városokat említsük. Számos egyéb adatot megtud­hatunk a lexikonból, így például azt, hogy a lakosság 65 százaléka él a városokban, hol, hány száza­lékban találhatók a különböző korú emberek, hol több a férfi, mint a nő (és megfordítva). Számada­tok tanúsítják például azt is, hogy aki magas korra vágyik, annak a Kaukázusban kell élnie, illetve születnie. Idevalósi az igen magas kort megélt szovjet emberek 70 százaléka. A nemek szerint is különbözik ez a vidék más tájaktól. A Szovjetunióra éppúgy jellemző, mint a legtöbb országra, hogy a nők általában tovább élnek, mint a férfiak. Nos, a Kaukázusban több a férfi, mint a nő, legalábbis azok között, akik száz évnél idő­sebbek. Az életkorral kapcsolatban a Negyelja című lap, amelyből az említett adatokat idéztük, találóan állapítja meg, hogy a népszaporu­lat kérdése már az ókorban is foglalkoztatta a tudósokat és ural­kodókat. Augustus római császár például törvényekkel igyekezett elősegíteni a család szerepének növekedését, ö a római polgárok szaporodására törekedett. Pütha- gorasz viszont - néhány század­dal előtte - négy részre osztotta az emberi életet, a négy évszaknak megfelelően. Hippokratész még többet, 7 éves időszakokat jegyez fel az emberiség életében. Mindezek érdekes adalékok, amelvek jól kiegészítik, sőt a laiku­sok számára is olvasmányossá teszik ezt a tudományos müvet. VÁMOS IMRE Fantáziái a gyerkőc Zsolti hatodik évében jár, s éppen egyedül játszik a má­sik szobában. A nyitott ajtón kihallom a hangját:- Egy fiatalember lépett a serif irodájába... Máskor a testvérével kettes­ben képzelik bele magukat különböző helyzetekbe. Most ezt a mondatfoszlányt kapom el:- Itt az asztal mögött legyen a hulla... Fantáziaképek, amelyeket az élményeiből, emlékeiből al­kot újjá. Forrása a televízió bűnügyi filmjei. Tudom, nem szabadna őket megnéznie, hisz félelmet, szorongást kelte­nek a gyerekben. De a szűkös lakásviszonyok nem teszik le­hetővé, hogy ne hallja, ne lássa őket. Egyébként is az ország lakóinak apraja-nagyja ott szorong a képernyő elótt. Lehetetlen ebből a körből ki­vonni a gyereket. A rosszabb, hogy ezeknek a filmeknek a negatív hősei sokszor rokonszenvesek, ezért cselekedeteik is utánzásra ösztönzik a kisgyereket. Utazunk a villamoson. Zsolti egyszer csak megszólal:- Arról gondolkodtam, hogy kirabolunk egy vonatot hatan a barátaimmal az óvodából. Akkor egy kicsit meghök­kentem, s próbáltam megma­gyarázni, hogy ez bűntett, és kik csinálnak ilyet. De hamar beláttam, hogy ez is csak ártatlan fantáziálás, amelynek nem érdemes nagy jelentősé­get tulajdonítani. Gondoltam, Zsolti bűnügyi filmeken kiteljesedett képzele­tét átformálom egy kicsit. Az indiánosdi mindig jó gyerekjá­ték volt, kulturáltabb fantáziá- lásra ad lehetőséget, jó alka­lom az agresszió levezetésére. Megnéztünk egymás után öt indián filmet, s rá kellett jön­nöm, hogy ezekben tízszer annyi kegyetlenkedés van, mint egy szokványos bűnügyi filmben. Hadd összegezzem most már tapasztalataimat: ha a gyereknek nincs különlege­sen érzékeny idegrendszere, akkor ezek a bűnügyi, indián, cowboy filmek nem okoznak szorongást, nem keltenek ben­ne félelmet. Persze, az erkölcsi nevelést semmiképpen nem helyettesítik. Viszont jó alkal­mat adnak az agresszió leve­zetésére. Tizenhat éves fiunk 3—4 alkalommal is megnéz nagy élvezettel egy-egy ilyen alkotást. Ennek ellenére soha nem keveredett verekedésbe, nem agresszív társaival. S hogy miért nem keltenek szorongást az 5-6 éves kis­gyerekben? Mert a gyerek már négyéves korától nagyon jól el tudja választani a valóságot a képzeletvilágtól. S számára egy ilyen film valójában mese, úgy is éli meg, hisz merőben különbözik a környezetében megélt világtól. A mi Zsoltink teleaggatja magát különféle tőrökkel, kar­dokkal, pisztolyokkal. Sokan vitatkoznak azon, vajon he- lyes-e. Engem meg is róttak érte, mert az egyik mesémben Zsolti a játékpisztolyával ri­asztja el a rosszindulatú ku­tyát. Álszent dolog lenne a já­tékpisztolynak különös jelentő­séget tulajdonítanunk. Hisz ősidőktől fogva hasonló harci játékaik voltak a fiúgyerekek­nek. Csak pisztoly helyett fa­kard, bodzapuska stb. S nem azzal nevelünk békeszeretet- re, ha elvesszük tólük a játék­fegyvert. Arról nem is szólva, hogy négy év múlva, tízéves korukban pedig megtanítjuk őket légpuskával lőni az iskolá­ban, hisz ez hozzátartozik a hazafias és honvédelmi ne­veléshez. A gyermeki fantáziálás ter­mészetes és hasznos dolog, ezzel is felkészül a kisgyerek a későbbi életére. Jó lenne megfordítani ezt a fantáziálást. Jobb lenne, ha iskolásdit ját­szana, vagy boltost, gépkocsi­vezetőt, tv-riportert. Ám nem könnyű a képernyővel, a rafi- náltan tálalt történetekkel ver­senyezni. Mi mégis kitaláltunk egy ellenjátékot. Arról fantáziá­ink kettesben a kicsivel, hogy van két kutyánk: Bukfenc és Cézár, s velük sokféle kaland­ba bonyolódunk, mindenféle furcsa dolog megesik velünk. A kicsinek tetszik a játék, szívesen belemegy, s ezzel egy újabb összekötő fonál is szövődött közöttünk. ÁTÁNYI LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 6 1986. VII. 31.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents