Új Szó, 1986. július (39. évfolyam, 152-178. szám)
1986-07-24 / 172. szám, csütörtök
A változás és változtatás igényével A Magyar Területi Színház terveiről Óva intek mindenkit, ne várjon csodát - semmi sem történik egyik napról a másikra: az évadzárás sem, hát még a korszaknyitás! Markáns történelmi példák bizonyítják, hogy a sietség megbosz- szulja magát, hogy alapos előkészületek nélkül nem érdemes nagy fába vágnunk a fejszénket. Ezért magam is nagy-nagy óvatossággal tárom a nyilvánosság elé mindazt, amit az alábbiakban papírra vetek. A csehszlovákiai magyar színjátszásnak hozzávetőlegesén négy nagyobb fejezete ismeretes: 1. A hivatásos magyar színjátszás 1918 és 1938 között (ezt az első „virágzást“ tizenkét évnyi „színházi kényszerszünet“ követte). 2. Az Állami Faluszínház magyar tagozatának tevékenysége 1950- tól 1959-ig. 3. Az egy társulattal (bár ez nem egészen pontos meghatározás) működő komáromi (Komárno) Magyar Területi Színház 1952-tól 1969-ig. 4. A Matesz tevékenysége a kassai (Košice) Thália Színpad megalakulásától (vagyis 1969-tól) napjainkig. (Természetesen minden fejezet apróbb szakaszokra tagolható, de most nem ezek ismertetése a feladatunk.) Józan megítélés szerint úgy tűnik, hogy a csehszlovákiai magyar színjátszás ezúttal is egy újabb fejezetéhez érkezett. Többszöri halasztás után most már előbb-utóbb beköltözhet a komáromi társulat „az új épületbe“ (ahogy ezt az emberek egymás közt mondják). Megalakulása után 35 évvel igazi kőszínházi körülmények között folytathatja tevékenységét. A többéves „szétszórtság“ után (jelenleg a város öt különböző „pontján" van a Matesz-tagok munkahelye) saját székháza lesz a Magyar Területi Színháznak. Ezt érvényes kormányrendelet szavatolja. Bárki felteheti a kérdést: vajon az új székház birtokba vétele jelentené az új korszak nyitányát? Vajon a székházhoz jutás, a kőszínházi feltételek ennyire befolyásolnák, sőt észrevehetően megváltoztatnák a Matesz eddigi tevékenységét? Igen. Ez az állítás azonban némi magyarázatra szorul. Az eddigi évadonkénti négy kassai és négy komáromi bemutató nem elégítette ki a színházlátogató közönség igényeit. A színház többnyire az „átlagnézőnek“ szánta előadásait. Mivel ilyen nem létezik, nem lehetett tehát elégedett a közönségnek az a rétege, amely elsősorban szórakozni jár az előadásokra. Joggal bírált bennünket a nézőknek az a része is, amely kifogásolta, hogy viszonylag ritkán tűzünk műsorra az értők számára mély, filozofikus gondolatokat közvetítő müveket. Ha ehhez hozzávesszük, hogy évadonként egy-egy gyermek-, illetve ifjúsági darabot is bemutatott színházunk, akkor a rendszeres színházlátogató számára valóban elégtelennek bizonyulhatott a választék. Ezen az állapoton a két társulat vendégjátékai sem sokat változtattak. Az új épületben három helyen is mód nyílik majd játékra: a nagy színpadon, a kis színpadon és (példának okáért) az ülésteremben. Elvben elképzelhető, hogy az épület más térségei is alkalmasak- nem hagyományos jellegű- színházi produkciók előadására. Ahhoz azonban, hogy ebből gyakorlat lehessen, előbb valóban birtokba kell vennünk az épületet, ki kell kutatnunk titkait, ki kell próbálnunk funkcióit. Vajon mivel „traktál/hat/ja" majd közönségét az új épületben a Magyar Területi Színház komáromi társulata? Vegyük sorra a „recepteket“. A kívánságlista alapján nagy az igény a vidám, könnyed, szórakoztató műfajok (illetve műsorok) iránt. Ezt az óhajt nem lehet figyelmen kívül hagynunk. (Nem is akarjuk.) Arra azonban minden alkalommal gondunk lesz, hogy ez a szórakoztatás nemes eszközökkel és nemes anyaggal történjék. Továbra is bemutatunk majd olyan műveket, amelyeknek - fel- tételezésünk szerint - a közönség szélesebb rétegei számára (is) van mondanivalója. A színház minden korban a társadalmi mozgósítás eszköze volt. Erről a „funkcióról“ a Matesz sem kíván lemondani. Ezt a fényűzést egyszerűen nem engedheti meg magának. Mindig szerepel majd a repertoárunkon olyan alkotás, amely nemcsak a nézőt neveli művészi igényességre, hanem a színházat is olyan erőpróbára készteti, amelynek révén mindenkor „átlépheti saját árnyékát. A színészeknek is rendszeresen szükségük van az erejüket látszólag meghaladó erőpróbákra. Ezek a megmérettetések a fejlődés zálogai. Régóta hiányzik már a Matesz munkájából a szervezett keretek közt folyó művészi kísérletező munka. A jó színházak egyik titka a rendszerességgel és következetességgel megvalósuló stúdiótevékenység. Olyasmi ez, mint a termelő üzemekben a termék- és gyártásfejlesztés céljaira létrehozott csoport, műhely, osztály, laboratórium stb. A színházi stúdiómunka eredményei a stúdióelőadások, amelyek tulajdonképpen a kísérleteknek a nyilvánosság elé bocsájtott mintapéldányai. Egyre nagyobb igény mutatkozik a kamara jellegű előadások iránt. Egy-egy ilyen produkciónak kevés számú, de egyszerre lélegző közönsége van, amely szinte igényli a „családias hangulatot“. Ilyen előadások megvalósítására a kétszemélyes darabok és a monodrámák a legalkalmasabbak. Napjaink ellentmondásainak feloldására ugyancsak alkalmas ez a két zsáner. Különösen az ifjúság igényli egy-egy szokatlan téma egyáltalán nem szokványos megközelítését - természetesen nem a hagyományos eszközökkel. A diákközönséget eddig sem hagytuk ki a számításainkból. Évente bemutattunk számukra egy-egy magyar klasszikus alkotást, de tulajdonképpen a világirodalom drámái is részben az ó kedvükért kerültek műsorra. Ezt a hagyományt a következő időszakban is folytatni kívánjuk. Eddig a két társulatban évadonként felváltva tűztünk műsorra gyermekeknek szóló (általában) mesejátékot. A következő évadtól kezdve a kassai Thália Színpad továbbra is minden második évadban mutat be egy-egy mesedarabot; a komáromi együttesben lehetőség nyílik minden szezonban egy-egy ilyen premierre. (Sőt, néhány, dramaturgiai terven felül születő produkció is a „közönségutánpótlás“ nevelését szolgálja majd.) Egy idő óta mindkét társulat minden évadban bemutatott egy- egy zenés darabot. A Matesz fennállása óta több kísérlet született már erre vonatkozóan, de időtállónak egyik sem bizonyult. Annyi azonban a napnál is világosabb, hogy a csehszlovákiai magyar színházi közönség széles rétegeinek ez „specifikus kívánsága“, amelyet köteles a színház teljesíteni. Mivel a feltételeink ehhez nem adottak, tovább folytatjuk az ilyen irányú kísérleteket és erőfeszítéseket. A számszerűen kevés színházi produkció nem elégíti ki minden színész művészi ambícióit. Éppen ezért a Matesz művészei ún. „dramaturgiai terven kívüli produkciókat“ is létrehoznak minden évadban. Ezek között lesz monodráma, kabaré, gyermekek számára készülő zenés-verses műsor stb. A komáromi társulat a szokásos négy helyett már az elmúlt évadban is hat bemutatót tartott. A következő évadban a premierek száma nyolcra növekszik, s ezen kívül várható még legalább két dramaturgiai terven kívüli produkció, és a kassai Thália színpad négy bemutatója. Tudjuk, hogy a változás nem következik be egyetlen évad alatt - éppen ezért óva intek mindenkit a túlzott optimizmustól. A változás és a változtatás igénye azonban már most tagadhatatlanul jelen van. KMECZKÓ MIHÁLY a Matesz dramaturgja Gitár - zene A bratislavai kulturális nyár eseményeinek gerincét a zenei rendezvények alkotják. A kínálat egyik különlegessége a gitárzene hete volt, amely hazai viszonylatban egyedülálló. Idei hangversenyein (július 6-tól 13- ig) nyolc, európai viszonylatban is elismert gitárművész mutatkozott be a bratislavai közönségnek. Estéről estére megtelt az Egyetemi Könyvtár hangulatos barokk udvara, illetve rossz idő esetén a Klarisszák, ami arról tanúskodik, hogy a gitármuzsika híveinek egyre nagyobb a tábora. Habár személyesen nem lehettem jelen valamennyi koncerten, állíthatom, hogy a nyolc előadó - a prágai Stépán Rak, az NSZK-beli Wolfgang Lendle, aki szólókoncertjén kívül feleségével, az equadori származású Bertha Casares énekművésszel is bemutatkozott, az argentin, de Franciaországban élő Roberto Aussei, a budapesti Adrovicz István, a dán gitárduó, Mária Kämmerling és Leif Christensen, a bratislavai Vladimír Tomčányi és az olasz Leonardo de Angelis - bemutatkozása nemcsak élmény volt, nagyszerű lehetőséget is nyújtott a hazai szakembereknek a tapasztalatcserére és az összehasonlításra. Štépán Rak zeneszerzőről és előadóról a hazai és külföldi kritika felsőfokon ír. Tevékenységét olyan nevekkel hozza párhuzamba, mint Brouwer, Giuliani, Sor vagy Barrios, s ez nem mindennapi dolog, hiszen a hangszer géniuszairól van szó. Rak saját műveit játszotta (Reneszánsz szvit, Hirosima, Első szerelem, Mongoliána, Voces de profundis, Danza mauretána stb.). Bebizonyította, hogy, mint szerző-előadó, mélyebben látja a zenei összefüggéseket. Szug- gesztív műveiben megnyilvánul egyéni stílusjegye, amivel a hangszer lehetőségeinek bővítését is párosítja. Wolfgang Lendle úgy érkezett hazánkba, mint a gitár Paganinije. Műsorának első felében eredeti gitármúveket (Barrios, M. Castelnuovo-Tedesco, Moral, Cardoso), majd Scarlatti- és Paganini-transzkripciókat játszott. Virtuozitása és magasfokú technikai tudása nem szorította háttérbe a művek belső mondanivalóját. Az aprólékosan kidolgozott részletek, a gyönyörű szólamvezetés és a dinamika mellett a stílusérzék hiányát sem éreztük. Wolfgang Lendle kitűnő kísérőnek bizonyult, amikor Bertha Casaresszel (mezzoszoprán) mutatkozott be. A gitár-ének kombinációnak nagy hagyományai vannak, s e nagyszerű kettős is a létjogosultságát bizonyította. A temperamentumos, de ugyanakkor kultiváltan éneklő énekesnő hangjának gyönyörű színe és terjedelme nemcsak Schubert, Weber romantikus dalaiban párosult nagy művészi kifejezőerővel, hanem F. G. Lorca megzenésített verseiben, az argentin Gustavino, Ginastera, valamint a brazil Almeida műveiben is. Mindez felejthetetlen élmény marad. Nagy érdeklődés előzte meg a dán gitárduó koncertjét. Mária Kämmerling és Leif Christensen dramaturgiailag érdekes műsorában eredeti gitárduók (Costa, Giuliani) és nagy mesterek átiratai szerepeltek (Mozart, Schubert, Rossini). A műveket korabeli hangszereken szólaltatták meg (lacote, panormo), ami kissé egysíkú, monoton interpretációt eredményezett, hiszen a kisméretű hangszerektől, technikai lehetőségektől nem várhattunk nagyobb dinamikai és kifejezésbeli megoldásokat. Ennek ellenére nagyon jó kamarazenélésnek lehettünk fültanúi. Leonardo de Angelis estje méltó befejezése volt a koncertsorozatnak. A fiatal római előadó a potenzai Gesualdo da Venosa konzervatórium docense (1962- ben született), és igazi mestere hangszerének. Megkapó volt az a természetes könnyedség, nagyfokú muzikalitás, amellyel a műsorban elhangzott igényes műveket játszotta (Brouwer: El Decameron negro, Castelnuo- vo-Tedesco: Capriccio diaboli- ce, Paganini: Grande sonáte). A músor elsó felében elhangzott Bach c-mol Partita tolmácsolásából nyilvánvaló volt, hogy vérbeli muzsikusról van szó. A poli- fonikus műben nagy hangsúlyt helyezett a szólamvezetésre, a mű egyes tételei tempójának, dinamikájának és karakterének a megoldásaira. Nem lehetett véletlen, hogy az alessandriai nemzetközi gitárverseny abszolút győztese volt. Tehát nem panaszkodhatnak a gitárzene rajongói. A rendezők minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a fővárosi közönségnek színvonalas műsort állítsanak össze. HORVÁTH KATALIN Az Irodalmi Szemle kritikai szemléje Ha az Irodalmi Szemle ez évi 6. számát egy mondatban akarnánk minősíteni, azt monhatnánk róla, hogy munkaszám. Azt tükrözi, min dolgoznak íróink, mi foglalkoztatja irodalomkritikusainkat, teoretikusainkat, azt tükrözi, mi van az irodalmunkban ebben a pillanatban. Az olvasó persze nemcsak arra kíváncsi, hogy mi foglalkoztatja az írókat, hanem arra is, mi foglalkoztatja a szerkesztőket. Azaz: mi volt a céljuk e szám összeállításával, miért így állították össze, ahogy összeállították és miért nem másként. S ezt sajnos már nehezebben fedezhetjük fel a szóban forgó számban, mint a munkajelleget. A szerkesztők szervező munkáját, elképzeléseit még leginkább két írás: a Fórum rovatban közölt Ankét és a Napló rovatban közölt Koncsol-köszöntó tükrözi. Az ankétban szlovák írók nyilatkoznak a csehszlovákiai magyar irodalomról. A szerkesztőség kérdéseire ezúttal Milka Haugová, Ivan Hudec, Július Lenko, Karol Rosenbaum és Karol Tomiš válaszol, természetesen mindegyik a maga felkészültségének, elképzeléseinek, tehetségének megfelelően - ezt a szerkesztők nemigen befolyásolhatták, esetleg a kérdések megfogalmazásában lehettek volna kicsit konkrétabbak, s érdekesebbek is. A „Hogyan képzeli el irodalmaink viszonyát a jövőben?" féle közhelykérdésekre ugyanis nem egyszerű ötletesen válaszolni. Dusza István Hermész és Apollón szolgája című Koncsol-kö- szöntöje érdekes és hasznos írás, két-három soros perexben azonban talán a szerkesztőség is köszönthette volna az ünnepeltet, úgy is, mint a Szemle egykori szerkesztőjét. Az elméleti részben nagyon jelentős írásnak tartom még Jakab István teljesen gyakorlati, tehát műfordítóinknak közvetlen segítséget nyújtó Fordításunk mindennapi gondjai című dolgozatát, s Alabán Ferenc kritikáját a Madách évkönyvről, a Kontextusról. Engedjék meg, hogy ez utóbbiból egy gondolatot ide is másoljak: ,,A szembesítés összefüggésrendjének (kontextusának) bővítése olyannyira időszerű feladat, hogy nemcsak egy évkönyv figyelmét és bíróképességét érdemli meg, hanem egész nemzetiségi irodalmunk is aktív programjává emelheti”. Kövesdi János interjúja Ozs- vald Árpáddal önmagában érdekes, de van egy szépséghibája. Az Ozsvaldnak feltett 32 kérdés közül csak egyetlenegy szól a költőhöz, a többi harmincegyet a műkedvelő régész-műgyűjtőhöz címezte a szerző, a címben (A költő „aranyrögei“) és az interjú bevezetőjében mégis Ozsvald költómi- volta hangsúlyozódik meg. Ozsvald Árpád költő, könyvész és numizmatikus, nem költő-köny- vész-numizmatikus. A szépprózánk és költészetünk „itt és most“-ját e számban sajnos mindössze egy elbeszélés és egy vers, műfordítóink tájékozódását szintén egy novella- és egy versfordítás jelzi. Ebből a szegényes anyagból Rácz Olivér Szereted a fagylaltot? címú hangulatos londoni helyzetképét kell első helyen említenünk. A finom eszközökkel megrajzolt utcai mikrovilágban felsejlik a makrovilágunkra jellemző terrorizmus parabolája. Figyelemreméltó teljesítmény Kulcsár Ferenc Látogatók című „hosszúverse“ is. E terjedelmes kompozícióban Kulcsár korábbi „tündéri realizmusa-szürrealizmu- sa“ egyfajta kozmikus dimenzióval, eget-födet, kozmikus távolságokat befogó Berzsenyis látással gazdagodik. Ebben a pillanatban líránkban Ozsvald mellett talán Kulcsár Ferenc az egyetlen, aki még halálosan komolyan veszi a költészet hagyományos eszközeit, s főleg a költő hagyományos alapállását: az érzelmi túlfűtöttséget, a szenvedélyt, a személyes vallomást, a pátoszt. S ha ezt a hagyományos formát és hagyományos alapállást nem zavarják „dadogások“ (Kulcsár maga írja egy helyen a versében, hogy „gyönyörűen dadogok“), ha a kompozíció egységét nem lehetetlenítik képzavarok, közhelyképek és közhelygondolatok, akkor Kulcsár magával tud bennünket ragadni, s a katarzis olyan magasságaiba emeli az olvasót, amitől a modernkedő lírai szenvtelenség már rég elszoktatott bennünket. Ilyen verse volt nemrég a szintén az Irodalmi Szemlében (1985/9) közölt Ezeregy éjszaka. Kár, hogy ebben a mostaniban, a Látogatókban már sok a „gyönyörű dadogás“. Szólnunk kell végül Milka Zim- ková A férfiak állva halnak meg című novellájának fordításáról, örvendetes tény, hogy Kövesdi Károly személyében az Irodalmi Szemle itt új műfordítót avat, aki a cseppet sem könnyű feladatot, Zimková bonyolult, archaizáló nyelvének magyar transzlációját lényegében jól oldotta meg, de az már kevésbé örvendetes, hogy ebben az alapjában véve egészségesen szervezett szövegben iskolás fordítói hibák maradtak. Ilyen például a ,,Janko“, „Jožko“ személynevek vocativusának, tehát ragozott alakjának („Janku“, „Jožku“) a változatlan átemelése a magyar szövegbe, a „Som uťahaný jak kuň“ szólás helytelen érelmezése („Olyan nyúzott vagyok, mint egy ló", helyesen: Fáradt vagyok, "Tnint egy kutya), a „tuzex“ és az „amit kimondok, az ül“ féle szlovakizmusok stb., stb. Az ilyen jellegű hibák a fordításban könnyűszerrel javíthatók, de ha benne maradnak a szövegben, nagyon könnyen az egész írásnak komolyságát veszik. (tőr) ÚJ SZÚ 6 1986. VII. 24.
