Új Szó, 1986. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1986-07-18 / 167. szám, péntek

Sikerek és bukások Jegyzetek a VIII. ifj. Horváth István színjátszó fesztiválról Milyen volt? - töprengtem ma­gamban öt kemény nap után, hazafelé utazva Kazincbarcikáról, a magyarországi országos amatör színjátszó fesztiválról, ahol az idén is aránylag sok külföldi szak­ember vett részt, többek között hazánkból, szép számmal Dél- Szlovákiából is. Fárasztó volt, sóhajtottam, hiszen a szinte trópu­si hőségben naponta öt-hat ver­senyműsort tekintettünk meg, emellett voltak versenyen kívüli előadások, videovetítések, dél­előtt tanulságos szakmai viták, továbbá hajnalig húzódó baráti eszmecserék. Olykor fél óra sem jutott étkezésre és arra, hogy átrohanjunk a következő előadás színhelyére, ahova kisebb közel­harc vagy ravaszkodás után jut­hattunk be csupán, mert sokkal több volt a jegytulajdonos, mint a férőhely... Mindezt még elvisel­te az ember - hiszen pihenni, aludni nem szükségképpen a fesztiválon kell -, az unalmas előadásokat azonban nem. Ka­zincbarcikán a jórészt szakem­berekből álló közönség minden udvariaskodás nélkül fejezi ki vé­leményét: otthagyja a rossz pro­dukciót. Előfordul bizony, hogy az előadás végén csak a kötelezően jólnevelt zsűri ücsörgött (bóbis­kolt?) a nézőtéren... Az ember azonban szerencsére néhány nap múltán is inkább a jó dolgokra emlékezik. Itt és most elsősorban arra a három előadás­ra, amelyért érdemes volt hosszú órákon át utazni, tülekedni egy parányi ülőhelyért, hiszen három­szor a színház varázslatos világa tárult elénk, ritka élményt, kivéte­les szellemi izgalmat nyújtva^ A sort mindenképpen a bolgá­rokkal kell kezdeni, s egyáltalán nem a vendégegyüttesnek kijáró illendőség okán. A cenovi diák­színpad tagjai a nálunk is jól ismert Jordan Radicskov Január című színmüvét vitték színre - csodálatos előadásban. Ezúttal szükségesnek tartom, hogy lega­lább vázlatosan leírjam az eredeti színmű tartalmát. A történet egy eldugott, a nagy havazás miatt körülzárt hegyi fa­lucska borozójában játszódik, ahol télvíz idején bőven van idó kedé­lyes beszélgetésekre, poharazga- tásra. Az éhes farkasok is szóba kerülnek, amelyek már a falu határáig merészkednek. Az egyik férfi a legjobb lovaival, s nagy becsben tartott puskájával a nyo­mukba ered, hogy elriassza őket. Ám egy idő múlva gazda nélkül térnek vissza a lovak: a szánon egy hatalmas farkas vérbefagyott teteme, a férfi subája és puskája található, a fegyverből egyetlen golyó hiányzik. A továbbiakban útra kel egy-egy férfi, de mindig csak a szán tér vissza, újabb lelőtt farkassal. A férfiaknak nyomuk veszik. Érkezik viszont egy pos­tás, rejtelmes üzenetekkel, a hu­szadik századi civilizáció jelképe­ként, rejtélyes meséivel felborzolja e szinte idilli hegyvidéki mikrovilág mind kevesebb számú képviselői­nek kedélyállapotát, hiszen szá­mukra furcsa dolgokról, merőben más értékrendszerről hallanak. A cenovi színjátszók nemcsak plasztikussá, hanem többértelmú- vé tették ezt a sejtelmes, érdekes történetet. A játékot hosszú, fehér, népviseleti motívumokkal díszített ruhába öltözött női kar fogja össze, s ezzel a történet új síkokkal gazdagodik. A farkasok jelenlétét hanghatás (a kemény telet idéző csilingelés) jelzi, a férfi­akért itt nók jönnek el, akik partne­rei, s ha úgy tetszik segítői is lehetnek társuknak. Minden eset­ben megszakad a kezdetben jó­kedvű, később egyre riadtabb kocsmai beszélgetés, csodás bol­gár népdalok csendülnek föl, s a vizuálisan is szép rítusjáték során a nók színes fonalakkal kötözik meg derekuknál, s viszik- csábítják el a kiválasztott férfit, akik így egyre kevesebben marad­nak a zárt faluközösségben. A metaforákkal teli, újabb és újabb képzettársításokra ösztönző jele­netek a kiváló dramaturgiai munka révén jóval többet mondanak az eredeti szövegnél. Hallhatunk a felbomló, szinte a természet gyermekeiként élő faluközösség és a modern civilizáció között feszülő ellentétekről, a férfi életé­nek értelméről, a férfi ós a nő közötti kapcsolatokról is elhangza­nak művészien kihegyezett és árnyalt vallomások, s maga a lát­vány is gondolatiságot hordoz: a helyszínt, tehát a borozót né­hány összetákolt deszka jelzi. Ahányszor egy férfi útnak indul, annyiszor megforgatnak egy-egy deszkát, amelynek az alsó része gyalulatlan. így ez a padló a végén tutajra hasonlít, amely az ott maradt néhány férfival, mintha hullámverésben hánykolódna. A játék folyamán leveszik a furcsa tetőt is, ez meg közelebbről nézve repülőre emlékeztet, szárnyait régi térképekből tákolták össze. Ez a furcsa repülő valamiképpen až újat, az ismeretlent is megismerni akaró ember vágyainak a jelképe is. Szavakkal megkíséreltem ugyan, de szinte lehetetlen leírni ezt az elemi erejű előadást, amelyben a főiskolás korú szerep­lők remekelnek: a leányok ének­kel, a rítusjáték finom megoldásai­val, a fiúk főleg markáns jellemfor­málással. A bolgár színjátszók kvalitásai­ról még egy apró mozzanat: a já­ték eredetileg több mint kétórás. A rendezők arra kérték őket, hogy a zsúfolt program miatt nem lehet­ne-e rövidebb. A bolgárok igent mondtak, s néhány órás próbával csaknem a felére rövidítették az előadást, úgy, hogy ez a húzást senki sem érzékelte, annyira töké­letes volt a produkció. Ez sem akármilyen teljesítmény. Majdnem hasonló élményben volt részünk a gödöllőiek előadása során is, akik nem kerek történe­tet, hanem epizódokat, etűdöket mutattak be. A nézők is a színpa­don ültek, s az előadás első részében tulajdonképpen csak annyi történik, hogy a szereplők fel-alá járkálnak, felöltöznek, le­vetkőznek, tükörben nézegetik magukat, majd kiszúrnak maguk­nak egy-egy nézőt, s percekig néznek a szemébe, kontaktust keresnek, s ha a néző is úgy akarja, találnak. Majd különböző, mondhatni, hétköznapi epizódok, kapcsolatok tanúi lehetünk, s fo­kozatosan arculatuk, jellemük lesz a figuráknak. A játék fokozatosan mélyül és jelképes erejűvé emel­kedik: tipikus mai embereket lá­tunk, gondjaikal, dilemmáikkal, szokásaikkal, elérhető és elérhe­tetlen vágyaikkal. Valamiképp ma­gunkra ismerünk, mi is részesei vagyunk a játéknak. A végén a szereplők lassan kioldalognak a színpadról, csak egy nő marad sírva, segélykérőén a nézőkre nézve. Sokan már felálltak, kifelé indultak, de egy azért akadt, aki odament, s a kezét nyújtotta a szereplőnek. Másnap az értékelésen nem véletlenül említették Grotowszki laboratóriumának színházát: itt is olyan lélektani portrékat, tanulmá­nyokat tártak elénk mindennapja­inkról, életeinkről, amelyekben el­sősorban a látvány dominált, s késztetett különféle asszociáci­ókra. A harmadik nagy élményt a bu­dapesti Tanulmány Színház sze­rezte a Szentivánéji álommal. Eb­ben az előadásban a szó, a színe­ivel is kifejező látvány, valamint sok ötletes és pontosan funkcio­náló hanghatás egyenrangú elem­ként járult hozzá a sikerhez. So­mogyi József rendező és marok­nyi társa (egy-egy szereplő több figurát alakított) a legnagyobb dicséretet Ascher Tamástól, a bí­ráló bizottság egyik tagjától kapta, aki szerint Peter Brook világhírű előadását ismerve is érdekes és értékes a budapestiek előadása. Ez igazán nagy szó. Az együttest egyébként az egyik angol rendező rögtön az előadás után meghívta Shakespeare hazájába. Voltak még ezen kívül is felfi- gyeltetó színházi pillanatok, külö­nösen a Dunakeszi Pinceszínház előadásában, akik főleg a színészi játék révén izgalmassá tudták tenni Albee ismert színművét, a Nem félünk a farkastól címűt főleg azzal, hogy a házastársi konfliktusokon kívül jó érzékkel bontották ki az érvényesüléssel, a „karriercsinálás“ körüli bukta­tókkal, etikai kérdésekkel kapcso­latos motívumokat. A debreceni Vojtína Bábszín­pad lenyűgöző előadása láttán többen mondták, hogy jó lenne, ha jövőre őket hívnák meg a Duna Menti Tavaszra. Láttunk egyéb­ként egyénieskedő (Shakespeare: Vihar) és unalmas (Sartre: Zárt tárgyalás) rendezői megoldáso­kat, s akik ismerték korábbi előa­dásaikat, azok számára különö­sen csalódás volt a debreceni Színjátszó Stúdió (Korniss: Kísér­letek) idei produkciója. Hazánkat a Zlaté Moravce-i színjátszók képviselték, nem rosz- szul, elkötelezett mondanivalójú darabbal (Mahmud Darwis: A ma­gas árnyék ünnepe), ám nem olyan sikerrel, mint négy éve a zeleneóiek, vagy két esztendeje a prágai Studio A. Ószintén szól­va, a zeleneóiek az idei Jókai Napokon látott műsorukkal jóval nagyobb visszhangot váltottak volna ki. Nem vagyok meggyőződ­ve arról, hogy ezen a fesztiválon a legjobb szlovák csoport képvi­selte hazánkat. Sokan voltak Dél-Szlovákiából, írtam az elején, s bízom benne, hogy valamennyien nyitott szem­mel jártak, s az új idényben minél többet kamatoztatnak is mindab­ból, amit most láttak, tapasztala- tsk SZILVÁSSY JÓZSEF Könözsi István felvétele Virágcsendéletek A bratislavai kulturális nyár egyik kiállítása Virág a képzőmű­vészetben címmel a Fővárosi Ga­léria (Mirbach-palota) második emeleti termeiben nyílt meg. A ti­zenhetedik századtól napjainkig festett képanyagot a Szlovák Nemzeti Galéria, a prágai Nemzeti Galéria és különböző szlovákiai, valamint morvaországi galériák, múzeumok gyűjteményeiből válo­gatták. A kiállított képek igazolják a rendezők szándékát, amellyel értékekre figyelve igazi nyári kép­zőművészeti csemegét kínálnak a tárlat látogatóinak. Nem véletlen tehát, hogy a kiál­lítótermekben mindig vannak ér­deklődők, felnőttek, gyerekek, akik kíváncsiak a képekre. Nem min­den nap látnak tizenhetedik, ti­zennyolcadik századi csendélete­ket, amelyek között nem egy remekmű is akad. Látható a kiállításon két gyö­nyörű, finom ecsetvonásokkal ké­szített Mednyánszky-kép. Ezek - Fulla vagy Benka festményeihez hasonlóan - bármely más tárlaton is szerepelhetnének. Ezen a két képen a virág szinte mellékes. Talán maga a festőművész cso­dálkozna leginkább, ha látná, mi­lyen koncepció alapján állították ki munkáit. A tárlat más képein természete­sen a virág a főszereplő, de akadnak közöttük olyanok is, mint Zolo Palugyay képei, Jakub Baue- rufreund Nó vázával címú alkotá­sa vagy Weiner-Král Imre Bretag- ne-i emléke. Ezeken a virág és az ember, de a táj is kapcsolódik egymáshoz. Nemcsak hangulatot, hanem lelkiállapotot is kifejeznek. Különösen az utóbb említett ké­pen, amelyen az embert és a virá­got nehéz elvonatkoztatni egy­mástól. A virágcsendélet mintha ismét divatba jönne. Akadnak festőmű­vészek, akik sok virágcsendéletet festettek. Néha a fiatalabbak is odaállnak a vászon elé, és újra Kulturális nyár a fővárosban Az utóbbi tíz év gyakorlata teljes mértékben cáfolja azt a tév­hitet, hogy a bratislavai nyári kulturális életre az „uborkasze­zon" a legtalálóbb minősítés-véli a főváros polgármesterének he­lyettese, dr. Pavol Kováč. Az idei bratislavai kulturális nyár az igé­nyesség jegyében zajlik, követve azt az elvet, hogy „inkább keve­sebbet, de azt jól“. Az idén a nem hivatásos művészek, azaz amatőr színtársulatok, zenei előadóművé­szek, képzőművészek kaptak több lehetőséget, azok, akik az egyes amatőr művészeti fesztiválokon az élen végeztek. Természetesen, nem könnyű feladat kielégíteni a különféle kul­turális igényeket. A rendezők sok mindenre gondoltak: színielóadá- sokra, (ilyen volt eddig például a prešovi Ukrán Nemzeti Színház és más szlovákiai társulatok ven­dégszereplése), cseh művészek fellépésére újra itt járt Hana Hege- rová sanzonénekesnő a gitárze­ne napjaira, amelyek során neves hazai és külföldi gitárművészek örvendeztették meg játékukkal a közönséget, továbbá népi együt­tesek szabadtéri fellépésére, ka­marahangversenyekre, író-olvasó találkozókra, előadásokra, pop­koncertekre, városnéző sétákra, kirándulásokra; nem feledkeztek meg a gyerekek nyári szórakozta­tásáról sem. Külön érdekesség a Lakótelep szórakoztatja a lakó­telepet elnevezésű új típusú, egésznapos vetélkedő. Ha arra kellene vállalkoznom, hogy a fővárosi, illetve a fővárosba látogató olvasóinknak ajánljak né­hányat a műsorok közül, talán a következőkre hívnám fel a fi­gyelmet: a Capella Istropolitana és a Collegium Santo dolce nyári kamarakoncertjére az Egyetemi Könyvtár barokk udvarán, a Prá­gai blues koncertre, amelyen fel­lép többek között a Lipa-Andršt blues band. A kiállítások közül az Alvó játékok címú népijáték-kiállítást tartom különösen érdekesnek, a Mirbach-palota gyermekgalériá­jában látható, valamint a Forá- rium '86 című a mai szlovák karikatúrát bemutató kiállítást, amely augusztus végéig tart nyitva, ugyancsak a Mirbach-palotában. A mozik is szolgálnak néhány figyelemre méltó filmmel, vetítik a Redl-ezredest, Ingmar Bergman Fanny és Alexander címú alkotá­sát, a könnyebb műfajú filmek közül a Szexmisszió című lengyel filmet említhetnénk, s a Pohranič­ník moziban újra műsorra tűzték az E. T.-t. Az idén egyébként gazdag program várja a gyerekeket: az aszfaltrajzversenyektól a kirándu­lásokig széles a programajánlat. A leghasznosabb időtöltésre külö­nösen a kirándulások kínálnak alkalmat, hiszen nyár van, a gye­rekek tanév közben úgyis sokat ülnek a tévé előtt vagy a moziban. Többek között megismerkedhet­nek a főváros nevezetességeivel, emellett találkozhatnak Daniel He- vier költővel, bábjátékokat tekint­hetnek meg. Bizonyára nagy sikert arat majd a gyerekek körében a szlovákiai sólymászok klubjának állatkerti bemutatója, amely július 26-án lesz. - (czj) megpróbálják magukat kifejezni a színek sokaságával. Elavult téma - mondhatják erre sokan. Azok számára, akik ismerik a mai ember lelkivilágát, nem kell, hogy korszerűtlen legyen a virág, s különösen nem a sokszínűség, a pontos kompozíció. Václav Špála, Ján Preisser, Ján Zrzavý, M. A. Bazovský, František Studený - hogy csak a legismer­tebb és legérdekesebb alkotókat említsem - nem virágokat feste­nek, hanem hangulatokat: mély, megrázó, nehezen kifejezhető bá­natról vagy éppen lelket röptetó örömről. Különösen az utóbbi, František Studený 1942-ben festett A gyász virágai című képe ilyen. A kép nem nagy, alig nagyobb a felülete, mint egy rajzlapé, de a tartalma mégis kozmikus. A feketékből, a barnákból, a piszkos sárgákból szinte csorog a szomorúság, és ezt látva, egyszer csak megfordul velünk a világ. A művész nem is festhetett volna mást, hiszen mint fent jeleztem, akkor 1942-t írtak. Természetesen ez a mű inkább a kivételek közé tartozik. A többi, tizenhetedik, tizennyolcadik, tizen­kilencedik és huszadik századi ismert és ismeretlen mester műve inkább vidám hangulatok, kelle­mes érzések tükörképe. A festők nemcsak a bájos nők, de a gyö­nyörű virágok színpompájával akarnak hatni, és ez lényegében sikerül is nekik, feltéve, ha nyitott lélekkel, a szépség és tisztaság után vágyva lépünk be a terembe. Később talán azt sem bánjuk majd, ha egy-egy fiatal művész tárlatán is feltűnik az annyiszor megfestett, mégis mindig új és más virágcsendélet. NÉMETH ISTVÁN inig ■ 'V ■ ' / Ferenc György: Egyedül (Molnár János felvétele) ÚJ SZÓ 6 1986. VII. 18.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents