Új Szó, 1986. június (39. évfolyam, 127-151. szám)
1986-06-16 / 139. szám, hétfő
B ábok, gyermekrajzok - évekig ezeket láthattuk a Duna Menti Tavaszon rendezett kiállításokon. Idén, egy eredeti ötlet nyomán, helyet szorítottak néhány gyermekkönyv-illusztrációnak is. Szkukálek Lajosnak, a fiatal amatőr képzőművésznek a neve talán még kevésbé ismert, ennek ellenére az a tucatnyi illusztráció, amelyek a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) művelődési központban voltak láthatók, gyermekrajzok keretében, a meglepetésen túl számos gondolatot ébresztettek a nézőben. Keszeli Ferenc gyermekverseinek meseien groteszk szójátékaihoz, gyermekien merész képeihez, ritmusba és rímekbe lopott logikai fintoraihoz festett és rajzolt illusztrációkat Szkukálek. Méghozzá milyeneket! Helyzetéből eredően kétszer is kénytelen volt megformálni azt a világot, amelyet a gyermekverseket olvasva elképzelt. Persze, így sem biztos, hogy ezek a rajzok valaha is megjelennek egy gyermekvers-kötetben, pedig ezeknek mesei realizmusa mosolyra fakasztja a mini-kiállítás látogatóit is. Nem tudni kinek és milyen órában született ötlete volt ezeket a képeket egy gyermekrajz-kiállí- sát kellős közepébe elhelyezni. Mintha azt szerették volna igazolni - sikerült is nekik hogy alkotójuk képes azonosulni a gyermek látásmódjával. Szkukálek Lajos úgy teszi ezt, hogy a rajzban nem leírja a verset, hanem „továbbírja“ azt. A vers megkezdte szóbeli életét, s ez a történés folytatódik a képeken. Van Szkukáleknek öt-hat olyan portréremeke, amelyről órákig lehetne mesélni. Többet közöl az emberről, mint amit szóban valaha is el lehetne mondani. A versben megalkotott képek, hasonlatok, metaforák úgy lényegülnek át látvánnyá, hogy a gyer- mekiíra realizmusa látvány-mesévé változik. Ez a mese olyan világról szól, amelyben minden úgy történik, ahogyan a gyermek gondolja. Nem ugyanaz történik, hanem ugyanúgy. Nem gyermeki naiv- sággal, hanem gyermeki őszinteséggel. Nem gyermeki torzítással, hanem gyermeki gátlások nélkül. Igaz módon. Szkukálek miniatűr remekei Keszeli Ferenc gyermekverseinek látványban tovább írt világát közvetítik felénk. Nem egy-egy esetleges gyermekversolvasat dekoratív lenyomatai. Értékük lényegét irodalmi példabeszéddel tudom a leghívebben kifejezni: olyan képzőművészeti alkotások, amelyeknek a bölcselete és mesei világa úgy arányúinak egymáshoz, mint Milne Micimackójában, Caroll Alice Csodaországban című könyvében, Saint-Exupéry Kishercegében vagy Weöres Sándor Az éjszaka csodái címú munkájában. DUSZA ISTVÁN — ■ ■ = Lemez — Ha tehetség van... A popzenei termést lelkiismeretesen figyelemmel kísérő ember kínos helyzetben van. A piac telített ügyes és kevésbé ügyes epigonok tucattermékeivel, eseményszámba megy egy-egy jól sikerült akkordfüzér, önálló zenei gondolat, melyről baráti körökben hosszasan lehet áradozni. A szövegek témája a csendes együgyü- ségtól a mellveregető hazafiságig terjed, legtöbbször a meggyőződés leghalványabb jele nélkül. A pezsgésből, mely mintegy húsz évvel ezelőtt nagy reményeket ébresztett, csak néhány buborék maradt a pohár falán. A popzene mintha véglegesen visszasüllyedt volna a kései swing-korszak tes- pedtségébe. A fiatalosság csak jelmez, a stílus csak modorosság. A zenészek gondolkodása azonban, ebben a helyzetben, szerencsére nem egységes, néhányan még hajlandók az alkotásra és az önkifejezésre összpontosítani. Ezek közé tartozik Jari Spálený, aki a popzenében makacs következetességgel keresi azt a formát, mely ugyanúgy egyedi, mint más műfajokban Kainar, Hrabal, Menzel vagy Merta alkotásai. Spálený zenéje - amelyet most az Asi v tom bude néjakí háček (Itt valami nem stimmel) című lemezéről hallhatunk - alapvetően blues indíttatású. És nem elsősorban külsőségekben, hanem a blues lényegének mélyebb megértésében rejlik. Egyedi és jellegzetesen cseh karakterű zene ez. Az egyik oldalon a blues, a korai rock, az amerikai folk és a country, a másikon a múlt századi cseh új stílusú polgári népzene, a rendkívül gazdag múltú fúvószene, a harmonikával kísért mai kocsmai dalok és a jellegzetessé vált cseh folk. E zenék mechanikus elegyítése még a legjobb szándékkal is rémes és emészthetetlen keveréket eredményezne. Úgy tűnhet fel, hogy egy ilyen irányú próbálkozás eleve reménytelen. Az élet azonban - mégha nem túl gyakran is- meggyőz bennünket arról, hogy az igazi tehetség túllép az előítéletekre és a magabiztos jóslatokra épített korlátokon és új minőséget hoz létre. Azt hiszem, nem járok túl messze az igazságtól, ha Spálený zenéjét az eddigi lega- dekvátabb cseh popzenei válasznak tartom a blues huszadik századi, egyedülálló kihívására. Ez egyébként nem csupán Spálený személyes érdeme. Szólni kellene a popzenei struktúráról, zenei és kulturális hagyományokról, sajátos közönségrétegekról, zenész- közösségekről - ezek együtt tették lehetővé ilyen muzsika létrejöttét. Ennek részletezéséről kénytelen vagyok most lemondani a helyhiány miatt. A nagylemez színvonalának másik fontos emelője a szöveg. Itt ismét nélkülöznöm kell néhány lényeges előzmény felvázolását, csupán négy áramlat megtermékenyítő hatására hívnám fel a figyelmet - a néger bluesköltészet- re, a cseh lírában a harmincas évektől folyamatosan jelenlevő, blues által inspirált versekre, a cseh folkszövegekre és a cseh rock művészi vonulatának verseire. Mind a négy stílus belső indíttatású, mélyen és bevallottan szubjektív, emberi megnyilvánulás. A lemez versei - egy jellegzetesen cseh életszemlélet és életstílus hétköznapjainak leírása révén - jóval többet s hitelesebbet mondanak el mai valóságunkról, mint a lépten-nyomon fellelhető, ilyen céllal írt nevelő szándékú szerzemények. A zene és a szöveg után feltétlenül szólni kell a közreműködő zenészekről is, elsősorban Michal Pavlíčekrôl. A cseh popzene kétségkívül legegyénibb és legtehetségesebb gitárosa döntő mértékben járult hozzá a lemez színvonalához. Zenéjéből mágikus őserő árad, amely azonban nem a kemény rock nehézkes erőfitogtatása, hanem rendkívül dinamikus, a ritmika és a harmónia szempontjából gazdagon árnyalt, sodró lendületű, hajlékony, rugalmas gitárzuhatag. Sodrásában némi hasonlóságot mutat Da- šek jazzgitározásával. Hasonló jelzőkkel illethetném a dobos teljesítményét is, neve, sajnos, lemaradt a lemez borítójáról. A zene hangulatának és jellegzetességének kialakításában fontos szerepet játszik Petr Kalandra szájharmonikája és Jirí Veselý harmonikája. Mindezt kiegészíti és egységes keretbe foglalja Jan Spálený kiváló éneke, fúvósjátéka és ötletes, egyéni hangszerelése. Ez az együttes sosem illette magát „szuper“ jelzővel, nem is folytatott figyelemfelkeltő reklámhadjáratot, önmagukat adták, új értéket hoztak létre, maradandó élményt nyújtva - azt hiszem, nem csak a recenzensnek. GYUROVSZKY LÁSZLÓ Egy sokoldalú zenész A harminchárom éves Mike Oldfield napjainkban az angol popzene egyik legnépszerűbb sztárja. Képzett zenész, aki különféle zenei stílusok és műfajok művelésével ért pályafutása csúcsára. Már tizennégy éves korában folk-duót alapított húgával, Sallyvel. A duó, Sallyangie néven, olyan számokat adott elő, melyek az óangol, az ír és a skót népzene gazdag tárházából merítettek. Már ekkor megjelent első nagylemezük Children of the Sun (A nap gyermekei) címmel. A hetvenes évek elején ismerkedett meg David Bedforddal, az angol Királyi Zeneakadémia növendékével, aki felkeltette érdeklődését a klasszikus zene, a zeneszerzés és a hangszerelés iránt. Első szólólemeze 1973-ban készült el Tubular Bells címmel, többszörös playbeck módszerrel. Oldfield külön-külön felvételt készíttetett az egyes hangszerszólamokról, de valamennyi hangszeren ó maga játszott. Az egyes szólamok össze- kopírozásával alakult ki a zenekari hangzás. A világsajtó e nagylemez megjelenése után Mike Oldfieldet olyan jelzőkkel illette, mint: „A világ legjobb egytagú zenekara“, „az évtized zeneszerzője“, „ezernyi hangeffektus varázslója“ stb. így vált ez a lemez a popzene történetének egyik legsikeresebb „platinalemezévé“, több mint tízmilliót adtak el belőle. A hetvenes évek végén érdeklődése a rockzene felé fordult. Újabb lemezei jelentek meg, melyeken saját szerzeményein kívül megtalálhatók híres együttesek újrahangszerelt számai is, mint például a Shadows együttes Wonderful Land című világszáma. Az Opus és a londoni Virgin Records vállalat közös gondozásában látott napvilágot nálunk is nemrég egy Oldfield-lemez, amely az 1984-ben megjelent Discovery (Felfedezés) című lemezének hét számát tartalmazza, valamint- igazi könnyűzenei csemegeként- a The Lake (A tó) címú instrumentális szerzeményét. A lemez összes száma a már fentebb említett többszörös playback módszerrel készült, tehát az összes hangszeren maga a számok zeneszerzője és hangszerelője, Mike Oldfield játszik, bámulatos muzikalitással. Csupán a dobszólamokat adja elő egy másik művész, Simon Phillips. A számok előadói: az igen rokonszenves Maggie Reilly, és férfipartnere, Barry Palmer. Külön zenei élményt jelent a csupán instrumentális, tehát csak hangszereken, énekszóló nélkül előadott The Lake, amely a lemez többi számával együtt jól illusztrálja a zeneszerző kvalitásait. Ezek a számok egytől egyig melodikusak, szépek, kidolgozottak és remek hangszerelésük is Mike Oldfield sokoldalúságáról vaN SÁGI TÓTH TIBOR Illusztrátor - még könyv nélkül Ha gyermekkorombam valaki azt mondta volna nekem, hogy színész leszek, egyszerűen kinevettem volna. Épp annyira lehetetlennek tartottam ezt a gondolatot, mint azt, hogy az orvosi vagy akár a csillagászati pálya lesz az élethivatásom. Ha akkoriban egyáltalán valami is meg- dönthette volna festómúvészi ambícióimat, az legfeljebb apám foglalkozása, a matematika vagy a technika lehetett volna. Vagy talán a biológia, mint a halak és galambok iránti érdeklődésem következménye. És színész lettem! Ahelyett, hogy a festéket papírra vagy vászonra kentem volna, saját arcomat festettem... * * * Minden gyermekben van valami veleszületett színészi hajlam, amely már a legzsengébb korban is megnyilatkozik. Ezen a hajlamon alapul a legtöbb gyermekjáték. E játékok a gyermek olyan megfigyelóképességét, képzelőtehetségét és valóságérzetét árulják el, amelyet a felnőtt színész csak irigyelhet tőle. A kislányok bámulatraméltóan értik a módját annak, hogyan kell elaltatni, bepólyázni babájukat - még orvoshoz is elviszik, ha „beteg“, és megdorgálják, ha rossz fát tett a tűzre. A kisfiúk a valóság hitével vágtatnak képzelt lovukon, karjukat széttárva szállnak repülőgép módjára és lihegve, szuszogva tolatnak, mint a tehervonat. Ha az embernek sikerül résztvennie a gyermekek játékában - s ez a felnőtt számára nem is olyan egyszerű -, akkor szinte lenyűgözi a gyermeki képzelőerő. Történt egyszer, már színész koromban, hogy „vendégséget“ játszottam kis unokaöcsémmel. Teát töltött nekem egy nemlétezó kannából. Sztanyiszlavszkij a hasonló színpadi játékot „helyzetgyakorlatnak“ nevezi. Az ötesztendós kisfiú „kitűnő“ osztályzatot kapott volna érte: de ki tudja, hogy én, a „hivatásbeli“, megkaptam volna-e az „elégségest?“ Apró partnerem mindig pontosan emlékezett arra, hogy hová állította a képzeletbeli teáskannát, sohasem felejtette el levenni róla az elképzelt fedőt, hogy vizet öntsön bele és mindig elforgatta a képzeletbeli csapot akkor, amikor úgy gondolta, hogy a kanna már megtelt. Mialatt „teáztunk“, a kisfiút valódi uszonnához hívták. Először felugrott és futni kezdett, aztán eszébe jutott, hogy kezében ottmaradt a csésze (hüvelyk-, mutató- és középső-ujját fogásra görbítve tartotta), ezért visszatért és óvatosan lerakta az elképzelt csészét az asztalra, majd ujjait kiegyenesítve az ebédlőbe szaladt. A tiszta gyermeki „színészkedések“ alól én sem voltam kivétel. Nem is lehettem. Gyermekkorom számos játékára nemcsak tartalom szerint emlékszem, de arra is, hogy akkor minden játékomat valóságnak éreztem. Egészen világosan emlékszem még, hogy 1905-ben - négy és félesztendós koromban - barikádharcok „résztvevője“ voltam. A barikádot bátyám felfordított ágyából csináltuk: e mögé bújtam el a szomszéd kislánnyal és a macskával együtt. Emlékszem, hogy egy évvel később „lapkiadó és elárusító“ voltam. Az egész újságot magam írtam nyomtatott betűkkel, felnőttek beszélgetéseinek részleteiből. Ez a mondat még a fejemben van: „A kadétok pártja szerfelett megdühödött“. És emlékszem, mennyire megsértődtem, amikor apám, azután hogy elolvasta újságomat, másikat vett elő. Egészen világosan láttam önmagamat - mint tehenet. Keresztanyám, Kápa néni, szövetből két szarvat varrt számomra és kitömte vattával. A szarvakat homlokomra kötöttem és a szoba zöld szőnyegén legelni indultam. A mintás szőnyeg „virágait“ négykézláb állva „tépdestem“. Hogy milyen érzéseim voltak, mint legelésző tehénnek, arra mindig pontosan emlékszem: valódi, méghozzá pirostarka tehénnek éreztem magam, noha rajtam semmiféle piros holmi nem volt. És arra is emlékszem: abbahagytam a játékot, amikor észrevettem, hogy figyelnek a felnőttek. Dühös lettem, vagy sírtam, felszaggattam fejemről a szarvakat. Tehát ebben sem különböztem a többi gyermektől. Abban a pillanatban, amint a gyermek megérzi, hogy játékát a felnőttek kíváncsi szeme produkcióvá változtatja, abbahagyja a teaivást a képzelt csészéből, abbahagyja a babadajkálást s nem játszik tovább tehenet, repülőgépet vagy orvost. De bármilyen valószerúen s a legtöbb esetben igen tehetségesen játszanak is a gyermekek képzelt játékaikkal, mégsem szabad azt képzelni, hogy színészek lesznek, tehát olyan emberek, akik mások előtt is képesek megtartani belső komolyságukat és hitüket cselekedeteik valóságos voltában. Csak a közönséggel való találkozás teszi, a szó helyes értelmében véve, színjátszássá a játékot. Ám, ha az elsó néhány fellépés, amely oly gyakran eldönti a színész további sorsát, nehéz és veszélyes a felnőtt számára, akkor a gyermek számára kétszer olyan nehéz és kétszer olyan veszélyes. Az igazán szerény gyermek mindenképpen tiltakozik az ellen, hogy „produkálja magát“, zavarba jön és durcáskodik. Nem akaródzik neki szavalni vagy dalocskákat énekelni az ismerősök előtt. A szerénytelen gyermek tulajdonképpen már a sikert akarja megízlelni, amikor szívesen, noszogatás nélkül is „fellép“. Szereplése gyakran magamutogatássá, helytelen magakelletéssé és grimaszkodássá válik. Egyes szülők és pedagógusok, ha lelkiismeretesebbek volnának, nem mutogatnák olyan sietve gyermekeik képességeit csak azért, hogy maguk henceghessenek: hiszen így gyermekeiket is hencegók- ké teszik. Másképp foglalkoznának ennek tudatában a gyermekekkel a színjátszócsoportok keretén belül is. Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem a mú- kedvelő-gyermekszínjátszást, de tudom, hogy milyen óriási veszélyeket, néha helyrehozhatatlan károkat jelent a gyermek számára. Sokat játszottam, magamban vagy együtt a pajtásaimmal: vasutat, tigrisvadászatot, színházat vagy mozit. Nézőink nem voltak, de nem is volt rájuk sükség: akik közülünk nézték az előadást, megjátszot- ták a „közönséget“... SZERGEJ OBRAZCOV Hivatásom (Részletek) A közelmúltban lezajlott zselizi (Želiezovce) országos népművészeti fesztiválon több együttes Is szerepelt a Virágba szőtt álmok cimü összeállításban, melyben a szőlőtermesztéssel kapcsolatos népszokások elevenedtek meg. (Gyökeres György felvétele) ÚJ szú 4 1986. VI. 16.
