Új Szó, 1986. június (39. évfolyam, 127-151. szám)

1986-06-12 / 136. szám, csütörtök

Nem csupán üde színfoltok Jegyzetek a Bratislavai Líráról A díjakra nem tekintve A XI. Duna Menti Tavasz bábcsoportjainak versenyéről Néhány külföldi sztár vendég- szereplését nem számítva, az idei Bratislavai Lírán a csehszlovák dalversenyt kísérte a legnagyobb érdeklődés. Bár nem feltételezhe­tő, hogy a csehszlovák popzene egy év alatt ugrásszerűen javult, a mostani verseny a legszínvona­lasabb volt az utóbbi évek Lírái között. Hogy minek köszönhető­en? Bizonyára a gondosabb válo­gatásnak, meg annak, hogy keve­sebb dal szerepelt a versenyprog­ramban - a döntőbe csak tíz jutott be. A harmadik helyen végzett Midi együttes a szlovák popzene egyik legnépszerűbb fiatal zenekaraként lépett színpadra, felvonultatva minden erényét. Robert Grigorov dinamikus előadó, jóhangú éne­kes, szlovákiai viszonylatban önálló stílussal. Egyéni karakterének ala­kulásában persze nem kis szerepet játszik a legtöbb szlovák pop­együttes házi szövegírójának, Ka­mii Peterajnak a segítsége. Pete­raj forrásai, úgy tűnik fel, kimerít- hetetlenek, játszi könnyedséggel éli bele magát a tíztől negyven évig terjedő korosztály bármely részének érzésvilágába. A Midi számára irt szövege a sikerülteb­bek közül való. Grigorov előadásá­ban a dalt egyfajta lebegés, fe­szültség jellemzi. így méltán sorol­ható az idei fesztivál legjobban átgondolt számai közé. Az Elán, egy kisebbfajta palota­forradalom után, továbbra is bizto­san halad a populáris rockzene nem túl rögös útjain. Zenéjük bódító keveréke a rock vad nyer­sességének és a csehszlovák popzene refrénekre épített dal­lamközpontú megoldásainak. Szövegeik többé-kevésbé mainak mondhatók, bár a fiatalos tennia- karás erőltetése nem túl meggyő­ző. Második helyezett daluk sem meglepetést, sem csalódást nem okozott - egy a többi, elfogadható színvonalú Elán-szerzemény közül. Petra Janú meglehetősen vá­ratlanul került az első helyre. A hetvenes évek közepén ortodox rockleányként feltűnő énekesnő néhány éve nyilvánosan szakított ezzel a stílussal, melynek művelé­sét érvényesülési okokkal magya­rázta. Kiváló hangját azóta nagy­ívű, méltóságteljesen drámai, mé­lyen átélt kompozíciók előadásá­ban hasznosítja. Mostani előadá­sa lenyűgözte az embert, a dal egyes részelemeinek komponálá­sa és az előadás minősége olyan harmonikus egységet eredménye­zett, mely nem kerülhette el a zsűri figyelmét. Az elsó hely odaítélésé­vel talán nem is annyira az ötletességet, az újszerű felfogást, a magvas szöveget értékelték, hanem a szintézisteremtő képes­séget, a mesterségbeli tudást, arányérzéket és az előadói eré­nyeket. A külföldi énekesek versenyét az ír Spyder Sympson nyerte. Dallamos, a Smokie-ra emlékez­tető száma nem képviselt különö­sebb színvonalat, azonban jól énekelhető, slágergyanús dal. A második helyezett lengyel Da­nuta Blazejczyk felfogása közel áll Petra Janú elképzeléseihez. Szin­tén kiváló hanganyaggal rendelke­zik, kedveli a drámai előadásmó­dot, de valamivel közelebb áll hozzá a hagyományos popzene. Nem idegen tőle a néger soul, és ez érdekessé tette előadását. Az olasz Aldo Riva egy a sok egyfor­ma olasz énekes közül, a többiek­Spyder Sympson (Gyökeres György felvétele) tói valószínűleg csak néhány, Olaszországra specializálódott popzenei szakember képes ót megkülönböztetni. Figyelmet ér­demelt a hollandiai feketebőrú Glenda Peters, aki kiváló előadás­módjával, jó artikulációs képessé­geivel a külföldi dalversenynek talán a legsajátosabb jelensége volt. Néhány szót a vendégként be­mutatkozott előadókról. Lenka Fili- pová a legtermészetesebb, legke­vésbé szerepjátszó cseh énekes­nő. Zenéjét tisztaság és egyszerű­ség jellemzi. Nem törekszik mé- lyenszántó gondolatok kimondá­sára, ugyanakkor mi sem áll távo­labb tőle, mint a slágerszövegek világa vagy a mesterkélt jópofás- kodás. Napjaink cseh popzenéjé­nek egyik legüdébb színfoltja. Az osztrák Opus a Life is Live című szerzeménnyel tört be Európa slágerpiacaira. Bonyolultabb meg­oldásoktól mentes, ritmusos zené­jük, jókedvű előadásuk magával ragadja a közönséget napjaink­ban. Sejtelmes egzotikum, esetlen mozgás, néhány sláger és megle­hetősen sekélyes zene jellemezte az NSZK-beli Bad Boys Blue fellépését. Úgy látszik, az ízlés­romboláshoz honi eszközeink nem elegendőek, távolabbra kell tekintenünk. A dán Hans Thees- sink blueskoncertje viszont kelle­mes meglepetés volt a Líra vi­szonylatában, de a bratislavai blueskoncertek közönségének nem sok újat adott. Friss szelek fújnak a szovjet popzene háza táján, noha a basz- szusok, zengő baritonok és szár­nyaló tenorok árnyékában eddig is jó talajra lelt ott a rock és változa­tai. Legalábbis ezt jelzi Sztasz Naminov együttesének előadása. Kevés kelet-európai együttesben ennyire élő zene a rock. Minden sallangtól mentes játékuk pillana­tok alatt megnyerte a fesztivál közönségét. Előadták többek kö­zött a Varga Miklós által énekelt Európa című dalt - egy fokkal jobban. Megszabadították az ér­zelgősségtől, pátosztól, frázishan­gulattól és infantilizmustól. Sze­replésük egésze nem mondható valami korszerűnek, de tény, hogy a szovjet popzenéről kialakult vé­leményünket át kell értékelnünk. Az angol Dana Gilespie zenéje újnak számított a Líra történeté­ben. Az indiai zene hangzásvilága mindenütt növekvő érdeklődést vált ki. Az európai zenétől eltérő építkezési módja, szabályai, vala­mint hangulata már sokakat meg­ihletett. Bár ez a zene csupán dekoratív szerepet játszott Dana Gilespie előadásában, a fesztivál közönsége így is kapott ízelítőt a számunkra még mindig ismeret­len zenéből. A Líra igazi világ­sztárja természetesen Manfred Mann együttese, az Earth Band volt. A zsúfolásig megtelt Pasien- ky-i sportcsarnokban egy csúcsformában levő, átgondolt ze­nét játszó együttes mutatta be, hol is tart manapság a slágerpiacnak csupán a perifériáját érintő angol rock. Nem törekedve látványos­ságra, szinte csak a zenére kon­centráltak. A tiszta hangzásnak köszönhetően még a túldimenzált hangerő sem tudta csökkenteni a zene élvezhetóségét. Ezt a ze­nét hallgatva sokkal érthetőbb, miért olyan nehéz „utánzással“ betörni a nyugat-európai popzenei piacra. Az idei fesztivál csaknem telje­sen valóra váltotta a hozzá fűzött, egyébiránt szokásos reményeket, a csehszlovák dalversennyel kap­csolatban pedig kellemes megle­petésről beszélhetünk, ami, azt hiszem, már önmagában is siker­nek mondható. GYUROVSZKY LÁSZLÓ Az idei Duna Menti Tavaszon szereplő bábcsoportok egészében véve előreléptek, ugyanakkor lát­hattunk csoportokat, amelyek a bábozás valamelyik alapvető szabálya ellen itt-ott vétettek. Az okokat szinte minden esetben az együttesek tagságának a kicseré­lődésében kereshetjük. Igaz ugyan, hogy iskolai bábcso­portjaink közül nagyobbrészt az évek óta az élvonalba tartozók vehettek részt idén is a Duna Menti Tavaszon, ötből három olyan együttes volt, amelyeknek vezetői szinte a mozgalom kezde­tétől tevékenykednek. Időközben talán már háromszor is kénytele­nek voltak újjászervezni csoportju­kat. A pedagógus számára ez természetes folyamat, amit a kez­detben elmaradó és esetlegesen későbben bekövetkező siker jutal­mazhat csak. Mi is jelent sikert ebben a szün­telenül zajló megújulásban? A si­kert feltételezve eszünkbe kell jutnia annak is: Mi jelenti a sikerte­lenséget? A két kérdésre minden­esetre több oldalról közelítve lehet csak válaszolni. Siker az, ha egy évek óta tevékeny pedagógus elbúcsúzva „kiöregedett“ diákjai­tól az alsótagozatosokból újjá ala­kított csoportjával ismét az orszá­gos seregszemlén szerepel. Si­kertelenség-e, ha ez a „bemutat­kozás“ érthető okokból nem a leg­fényesebben sikerül? Aligha. Si­ker, ha egy olyan iskolából, ahol eddig nem volt bábegyüttes, első „nekifutásra“ elkerülnek a Duna Menti Tavaszra. Sikertelenség-e, ha ezúttal nem a fódíjat kapták meg? Aligha. A siker akkor vonha­tó kétségbe, ha netán egy több éve bábozó csoport élén álló pedagógus a megszerzett tudása, tapasztalata ellenére sem képes az előrelépésre. Ez utóbbi termé­szetesen csak feltételezés, hiszen az idei seregszemlén ilyen együt­tes nem volt. örülhettünk annak, hogy két bábcsoport immár hagyományo­san jól szerepelt. A marcelházi (Marcelová) Prücsök Lúdas Matyi- ja mind képzőművészeti, mind dramaturgiai megoldásaiban a mezőny fölé emelkedett. Náluk már csak elvétve fedezhető fel egy-egy hanyagul, fegyelmezetle­nül mozgatott bábu. Gál Lívia, a csoport vezetője évről évre sajátos képzőművészeti nyelven megfogalmazott bábukkal jelent­kezik. A kissé karikatúraszerú, groteszk figurák pontosan megha­tározható emberi karaktereket tük­röznek. Ehhez társultak a kivitele­zés rusztikusságai és a gyerekek látásmódját tükröző formák. A štú- rovói Nevenincs Bernáth Margit vezetésével ismét a tiszta látvány, a képzőművészeti megoldás ere­jével varázsolta el a nézőtéren ülőket. A szelek királya című mese igényes képi megfogalmazásán kívül a gyerekek egyre pontosabb bábmozgatására is felfigyelhet­tünk. Más jellegű gondokkal terhelten vettek részt az idei rendezvényen a zselizi (Želiezovce) Hóvirág és a kistárkányi (Maié Trakany) Sző­ke Tisza vezetői. Mindkét együttes játszói kicserélődtek, illetve az utóbbi esetben a rendező került más iskolába. A Hóvirág élén Szimondel Éva és Belák Mária ismét a legkisebbekkel indult neki az olykor göröngyös útnak. Ennek ellenére hűek maradtak kísérlete­ző, minden újat kipróbáló önma­gukhoz: ismét paraván nélkül ját­szották a gyerekek a jól kiválasz­tott mesét. A bátor lovacska című történettel egy hosszú pedagógiai folyamat első akadályát vették sikerrel. Reméljük, eddig is csodált kitartásuk és kísérletező kedvük az új gyerekekkel végzett munká­ban is évekig megmarad. Kétség­telen, hogy a tavaly még Ágcser- nyőn (Čierna nad Tisou) népmű­velőként dolgozó fiatal pedagó­gus, Orlovszkyné Horváth Erzsé­bet ismét a semmiből teremtett egy országos versenyre elkerült bábcsoportot. Igaz, az idén nem sikerült a fódíjat hazavinni, de az erőfeszítés eredménye magáért beszél. A Szőke Tisza nevű új csoportjával is az egyszerűségre törekedett, bár a választott bábuk (a kesztyűbe bújtatott emberi ke­zek) nem éppen a legkönnyebb játékszerek. Az Etűdök című há­rom részből szerkesztett játék képzőművészeti megoldásai nem érték el a tavaly látott mese képi megformálásáét. Ennek ellenére a dinamikája, a dramaturgiai bá­torsága és az alkotószelleme ma­gáért beszélt. örömmel láttuk, hogy a nagyka- posi (Veľké Kapušany) Tôzike rendezői Sánta Jánosné és Szi- szák Lászlóné messzemenőkig figyelembe vették a bábozással most ismerkedő gyerekek képes­ségeit. Ehhez megfelelő mesét választottak. Hana és Jozef Lam- ko Ábácé király című bábdarabja nem igényelt összetett képzőmű­vészeti megoldást. A játék ugyan­akkor jó lehetőséget adott a néző­téren ülő gyerekek figyelmének a felkeltésére is. Nem véletlenül emeltem ki ezúttal a pedagógusok munkáját. Köztudott, hogy bármennyire is elsődlegesnek tartjuk a gyerekek játékát, a felszabadult mozgást, a szerepjátszást vagy a mesetu­dat fejlesztését, mindezt nem te­hetjük anélkül, hogy ne marad­nánk a jóízlés, a szép beszéd, az örök emberi értékek határain be­lül. Ehhez pedig már szükség van a pedagógusra, aki felméri, felis­meri és kijelöli mindennek a hatá­rait. Jóleső érzés töltött el minden elfogulatlan nézőt, hogy a bábcso­portok az idén nem vétettek a jóíz­lés, az alkotó játék, a pedagógia és a fejlődéslélektan alapelvei ellen. Nem láttunk a giccs határát átlépő vizualitást, a slágerízú da­locskákat zenei betétként felhasz­náló és a gyerekeken szellemi erőszakot tevő bábjátékot. Ezzel szemben volt rengeteg ízléses és karakteres bábu, a közös játék örömét először megismerő gyerek és tudatos pedagógiai munkát tükröző játék. Ezt mindenekelőtt a pedagógusoknak köszönhetjük, akik nem a divat, a modernkedés jelmezébe bújva akarják „őszinte megnyilatkozássá“ emelni a gye­rekek lelkivilágát szinte észrevét­lenül sorvasztó konzumkultúra ter­mékeit. Köszönet érte és kívánom, hogy ez jó példa legyen. DUSZA ISTVÁN Hol lehet most a gyerek? Éveken át este féltíz tájban értem haza a munkahelyemről. így módom volt megfi­gyelni, hogy tavasztól késő őszig, de főkép­pen nyáridóben, még ilyenkor sem kihalt a házunk előtti nagy park. Tíz-tizenkét éves gyerekek hajtották még a hintát, bunyóztak, fogócskáztak. Még akkor is nemegyszer, ha másnap iskolába kellett menniük. A lépcsóház alagsorba vezető fordulójá­nál pedig egy másik társaság jött össze rendszeresen ebben az időben: a serdülők. Cigiztek, esetleg valamit üvegből kortyolgat­tak, s közben élénk társalgás folyt. Azóta is bennem motoszkál a nyugtalanító kérdés: vajon ezek a gyerekek nem hiányoz­tak senkinek? Miért nem vették észre, hogy nincsenek otthon? Miért nem keresték őket ebben a számukra már késeinek számító időpontban? Hát senki sem aggódott értük? Senki sem várta őket haza? Sajnos, valóban van olyan szülő, akit egyáltalán nem izgat, hol, merre jár a gyer­meke. De szerencsére, ez a ritkábbik eset. Mások rosszul értelmezett önállóságra szok­tatják csemetéiket. Az mondják, elég nagy, tud már vigyázni magára, majd hazajön, ha kedve tartja. Nemegyszer erre kapnak bízta­tást a tömegtájékoztatási eszközök nevelési tanácsaiban is, amelyek közelebb állnak a nyugati szabad nevelési elvekhez, mint a mi szocialista pedagógiánkhoz. S hogy valójában miért nincsenek otthon ezek a gyerekek a kései órában, arra va­lószínűleg az a magyarázat, hogy nincs meg szüleikkel a harmonikus kapcsolatuk. Nincs meg otthonukban az érzelmi biztonságuk, ezért nincs kedvük hazamenni. A meleg családi kapcsolat hiányát próbálják pótolni a lépcsőházban ácsorogva, pajtásaikkal játszadozva: csak hogy ne kelljen hazamen­ni még! A környező házból egy tízéves fiúcska vasárnaponként is már reggel hét órakor lent téblábol a parkban. A hintát piszkálja, várja a pajtásokat. Bizonyára idegenül érzi magát otthon, ha már ilyen korán sem találja a helyét... Sokszor rosszul határozzuk meg az önál­lóság mértékét is. Mindennapos a forgalmas út melletti parkban egy ötéves kisfiú. Angyali ártatlansággal sétál a kamaszok hajtotta hinta előtt, fut ki a labdáért az úttestre. Nincs meg a veszélyérzete. Egyszerűen felelőtlen­ség ót egyedül leengedni. A szülők reggel elutaztak a nyaralóba. A tízéves kisfiúnak nem volt kedve velük menni. Egy teljes napra itthon hagyták felügyelet nélkül. Ott az étel, megmelegíti. Úgy tölti el az idejét, ahogy akarja, rábízták. Bizony, túl korán... Hol lehet most a gyerek? Erre az egyszerű kérdésre sok szülő nem tud konkrét választ adni. Lent játszik valahol. Valamelyik moziba ment el. Talán barátjával van. - Válaszolnak sokan bizonytalanul, s nem is sejtik, hogy közben az autók között ugrál, a város másik végén csavarog, esetleg nem a legjobb társaságban tölti az időt. Cigizik, italt kóstolgat, durván beszél, idős embereket sérteget, verekszik stb. Ha konkrétan nem is tudjuk, hogy adott pillanat­ban a park vagy a környék melyik részén található, azt biztosan tudnunk kell, hogy itt van, ahol ismeri a veszélyes helyeket. Tudnunk kell, kinek a társaságában tölti az időt. S mikorra kell hazajönnie. Nagyon fontos, hogy megköveteljük, mindig ponto­san az adott időre érkezzen haza cseme­ténk. Ezzel sok izgalomtól kíméljük meg magunkat. Különösen fontos mindez a nyári szünetben, amikor a megnövekedett szabad­idő nagy részét nem társaságunkban tölti el a gyerek. Ekkor feltétlenül napirendet kell készítenünk fiunkkal, lányunkkal közösen, amelyből kiderül, hogy aznap mikor és hol találjuk meg ót. S ha valami közbejön, azt bejegyzi, nem szó nélkül megy el. A nap nagy részében dolgozunk, ám egy felnőttre feltétlenül szükség van, egy ismerősre, egy szomszédra, akitől bármikor tanácsot, segít­séget kap a gyerek, akihez bármikor for­dulhat. S a parkban játszó 12 éves vagy a lépcső- házban beszélgető 16-17 éves? Este fél tízkor már nemcsak otthon a helyük, de már ágyban is. Hisz másnap hogyan áll helyt az iskolában. S ha dolgozó? Ebben az életkor­ban rájuk is ez vonatkozik, hisz elalszik másnap a munkahelyén, ha nem piheni ki magát. A jó családban a szülők egymásról is mindig tudják, hol tartózkodik a másik, mikor várható haza. Pont a gyerekről ne kellene tudnunk ezt?! ÁTÁNY! LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 6 1986. VI. 12.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents