Új Szó, 1986. június (39. évfolyam, 127-151. szám)
1986-06-06 / 131. szám, péntek
A nosztalgia hullámain Poór József elbeszéléseiről A Főnix Füzetek legújabb kötele ismét prózairót mutat be olvasóinknak. A sorozatban Vajkai Miklós és Mészáros Károly után most Poór József kötetbe gyűjtött elbeszéléseit, karcolatait olvashatjuk. A Partközeiben címen közzétett tizenhárom írás lényegében a nyolcvanas évek elején induló prózaíró egész eddigi termésének a legjava. Mindenképpen rendhagyó jelenség: elsőkötetes, de nem kezdő, hanem hivatásos tollforgató. Teljesítményének megítélésében már csak azért sem lenne helyénvaló a pályakezdők elsó lépéseit gyakorta és többnyire indokolátlanul kísérő, túlzóan elnéző kritikusi nagyvonalúság. Az elsó kötetekkel óhatatlanul felmerülő kérdéssel kapcsolatban: igazi irodalmat hoz-e a jelentkező, Poór József esetében kevés biztatót mondhatunk. Nincs híján az írói adottságoknak, tud figyelmet keltóen elbeszélni, hangulatot, néha feszültséget is teremteni, de művészi alakítókészsége még fejletlen, élet- és emberismerete hiányos, mondanivalói szegényesek, s csak elvétve általánosíthatók. írói vénáját leginkább olvasmány- és filmélményei táplálják, a konkrét valósághoz alig van köze. írásait lapozva szinte irodalmi panoptikumban érezhetjük magunkat, valahogy minden és min-, denki ismerősnek tűnik. Lépten- nyomon ifjúkori olvasmányaink élményvilágával, a régi kalandregények, hajóstörénetek, útleírások, légiósregények stb. alakjaival, fordulataival, kulisszáival találkozhatunk. Nyilván a kamaszkori ábrándok és bálványok nosztalgikus megidézése, a ki nem nőtt és ki nem elégített kalandvágy feltörése motiválta nem egy írói megnyilatkozását. Ebből óhatatlanul következik, hogy írásainak tapasztalati és élményanyaga, mondanivalója jórészt másodkézből való, alakjai, helyzetei, stiláris megoldásai pedig gyakran utánérzések. Mindez - természetesen - még egyáltalán nem zárja ki a színvonalas írói teljesítményt. A jó író tollán az irodalom valósága a valóságosnál is nyersebb realitássá lényegülhet. S a figurák-helyzetek utánérzése sem kell hogy puszta reprodukálást jelentsen. Minden azon múlik, hogy az írónak van-e hoz- zátennivalója a követett példához, tud-e valami újat mondani vele kapcsolatban. Poór József ezen a téren még készületlennek mutatkozik. Egyelőre kevés mondanivalója van bonyolult világunkról, napjaink emberéről. Olvasmányélményei nosztalgiaként ülik meg a legtöbb írását. A pazarló bőségű epikai anyag erőtlenül, hatástalanul halmozódik hosszabb-rövi- debb elbeszélésekké. Az események, helyzetek, fordulatok stb. kevés kivételtől eltekintve megmaradnak a nyersanyag szintjén, hiányzik a művészi megformáláshoz szükséges szelektáló, rendszerező, szerkesztő, alakító erő. Olvasói zavartalan élvezetét azonban nemcsak a mesterségbeli tudás hiányosságai gátolják, meglehetősen szegényes írásaiban az általánosítható felismerés, a felfedező mozzanat is. Nem tudnak emberi dokumentumokká nőni, mert a szúkebben értelmezett magánemberi szférából vett, többnyire félresiklott, rögeszmés jellemeket, s nem a társadalmi embert tükrözik. Kitartó vonzódása az abszurd helyzetekhez és jellemekhez is egyelőre tehertételként van jelen, megjelenítésükhöz, hiteles ábrázolásukhoz még nincsenek hatásos eszközei. Kötetnyitó írásában - Odüssze- uszok - hosszan fejtegeti azokat az okokat és indítékokat, melyek életszeméletét meghatározzák, írói megnyilatkozásait motiválják. „Egy teljesen fertőzött ember“- nek mondja magát, aki ,.önmaga zsákmánya maradt“: nem tud szabadulni olvasmányai hatása alól, s merész álmokat dédelget lelke mélyén. ,,A legszebb álmok a zsenge gyermekiélekben csíráznak, itt bimbóznak, szökkennek szárba az emberkével együtt, s nem lohasztja őket semmilyen adott földrajzi helyzet...“ - vallja ugyanott. Példaképeit - vagy ahogy ó fogalmaz - ,,csodálatos apái“-\ is azok közül választja, akik meg merték valósítani gyermekkori álmaikat, nem féltek megkísérteni a lehetetlent is. Hősei is többnyire ilyenek, az elvágyódás, a megszokottból való kiszakadás vágya, a rendkívüli tettek, nagy erőpróbák végrehajtásának nosztalgiája fűti őket. Ritkán sikerül azonban tiszteletet és csodálatot ébresztenie hősei iránt. Az írói szándék megfeneklik a jellemábrázolás vázlatosságán, az elbeszélés zilált vonalvezetésén. Amikor föltekerik a horgonykötelet című írásának központi alakja hiába vállalkozik ötvenedik életévén túl testi, szellemi és anyagi erőinek teljes megfeszítésével egy tengeri vitorlás építésére. Ebben az írói tálalásban nem találunk igyekezetében semmi felemelőt, legfeljebb némi szánalmat érezhetünk iránta. Egyik legterjedelmesebb írása - Az öreg ördög Tengerén - sem azért kelt elsősorban hiányérzetet az olvasóban, mert sok benne az irodalmi közhely és sablon, hanem a jellemábrázolás kezdetlegessége miatt. Pedig az örök és sokak által megírt téma, a bajba jutott emberek küzdelme a túlélésért, tálcán kínálja a lehetőséget. A rendkívüli körülmények szorításában lemeztelenedik a jellem, hamar kiderül, ki képes emberhez méltóan viselkedni, végveszélyben úrrá lenni a nehézségeken. Poór hőse, a quadarossi hajószakács nem képes jellemmé formálódni a rendkívüli körülmények hatására sem, suta, elmosódó figura marad mindvégig, akinek észjárása, tetteinek rugói is homályban maradnak. A többi szereplő pedig csak a megnevezés szintjén van jelen. Az egész írás sugallja, hogy az emlékezés öröméért van. Az író önfeledt élvezettel idézi meg a könyvben átélt kálandokat. Az olvasóra ebből azonban vajmi kevés ragad rá, nem kelt benne izgalmat, drámai feszültséget. Ju- anito önjellemzésének érvénye viszont az íróra is kisugárzik: ,,Mint kárvallott szerencsétlen, elfordultam a jelentől, a valóságtól, és múltamban találtam menédékre.“ Valamivel elfogadhatóbb írói teljesítményt mutat a kötet legterjedelmesebb elbeszélése, az Egy évad az ezredesnél. Számos mozzanatában utánérzés ez is, de egyedibb figuráival, gazdaságosabb megfogalmazásával, feszesebb szerkezetével zavartalanabb olvasmányélményt nyújt. A drá- maiság, a novella éltető eleme azonban ebből is hiányzik. Csak találgatni lehet, mi az oka-lényege az (ál)ezredes és a festő konfliktusának. Ez a homány más írásainak is sajátja. A Megérkezés Velencébe címűben is titok marad, mi késztette hősünket őrült tettére, öngyilkossági szándék, kivagyiság, bosszú? Mint ahogy az is talány marad, mi késztette az öreg Lalót (Finálé), hogy halála előtt egy traktort barkácsoljon össze. Kötetét végiglapozva válik érthetővé Poór József kötetének címe. Még valóban „partközeiben“ ringatózik a nosztalgia langyos hullámain, nem merészkedik nyílt vizekre. Ha tovább akar lépni, mélyebbre kell ásnia napjaink problémáiba. Némelyik írásában bíztató teljesítményt nyújtott. A faluból kiszakadás fájdalmát (A sirokkó szárnyain), a lázas beteg lázálmait és képzelmeit (Aki útrakelt. ..), a két elmebeteg zavaros tudatvilágát (Sötét nappalok) hatásosan felidéző írások tanúskodnak a fejlődés lehetőségéről. (Madách) SZEBERÉNYI ZOLTÁN Andrásy Tibor: Malom a Kis-Dunán Képek — nemcsak a Duna mentéről Andrásy Tibor festőművésszel közel húsz évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Akkori lakóhelyén, Éber- hardon (Malinovo) kerestem fel, megfordultam szerény műtermében, ahol megcsodáltam alkotásait. Főként grafikák voltak ezek, Duna menti tájakat ábrázoltak. De láthattam képeket Árva, a Felsó- Garam vidékéről és a Tátráról is. Sok év után ismét találkoztam Andrásy Tiborral, ezúttal Somorján (Šamorín), ahol több mint tíz éve él. Legújabb alkotásaiból mindjárt rögtönzött egy kis kiállítást, amely arról tanúskodott, hogy a művész továbbra is realista műveket alkot és hú a Duna menti tájhoz. Egyik, négy évvel ezelőtt készült müvének a címe Malom a Kis-Dunán. Talán ez az egyetlen ilyen malom itt, amely megmaradt a régi időkből, és amelyet sok-sok látogató keres fel. Számos más képén is megjelenik a Duna varázslatos világa; újabbán a Gabčíkovo-Nagymarosi vízlépcsőrendszer építését, illetve a változó környéket is ábrázolja képein. Andrásy Tibor emellett olyan grafikai ciklusokat is alkotott az utóbbi tíz évben, amelyek témája a béke, a békeharc, a békés élet: Az ember és a világűr, Vietnam, Rasszizmus, Palesztina, Fasizmus, Lidice, Auschwitz. Ezekben az alkotásaiban világosan kifejeződik a művész alapállása, viszonya napjaink problémáihoz. Egyébiránt tanúskodott elkötelezettségéről utolsó bratislavai kiállítása is (1982), és cikket olvashattunk róla a Bojovník című folyóiratban. Éppen a hetvenes évek voltak azok, amelyekben Andrásy rugalmasan reagált az időszerű társadalmi problémákra. A drámaiságot a fekete és fehér színek kontrasztjával éri el, de átmeneteket is alkalmaz; erőteljesek jelképes figurái. A Bratislavai Képzőművészeti Főiskola egykori diákja, a šafárikovói születésű Andrásy Tibor ma azok közé a művészek közé tartozik, akik társadalmi elkötelezettséggel alkotnak - szocialista jelenünkért és holnapunkért. CTIBOR VAŠINA Dúdor István: Vihar előtt Karmesterek, zeneszerzők és a közönség Két májusi hangverseny Nemcsak a véletlen időbeli egybeesés, hanem egy igencsak jelentős zenei korszak szellemisége is összekapcsolja a Szlovák Filharmónia két hangversenyét. A bécsi klasszikus muzsika legnagyobb alakjának, Wolfgang Amadeus Mozartnak munkássága és hatása mutatható ki egyes alkotóknak a két koncerten elhangzott müvein. Az elsőn Zdenék Košler nemzeti művész vezényelte a Szlovák Filharmónia zenekarát. Tolmácsolásukban először Mozart ismert operájának, a Figaro házasságának nyitánya hangzott el. Az 1786 tavaszán befejezett opera előjátékát - szokásához híven - a zeneszerző utólag komponálta az operához. A sodró tempójú, lendületes zenemű Košler értelmezésében mélységeiben is átélhető volt. A hangulati elemekből felépített nyitány tolmácsolását a szenvedély, az álmok, a mámor, a felsza- badultság zenei kifejező eszközeinek pontos értelmezése jellemezte. A karmester művészetének kiteljesedett állapotát tapasztalhattuk, amit a zenekar produkciója is igazolt. Košler érdemeit ez a kölcsönös szellemi kapcsolat is alátámasztja, hiszen a Szlovák Filharmónia zenekara egy-egy kevésbé felkészült karmester dirigálásakor olykor önmaga képességeinek színvonala alatt játszik. Ján Okker 1942-ben írt Zongoraversenye (op. 20) az elsó ilyen műfajú darabja volt a szlovák zenének. Ez bizonyos mértékű esetlegességekkel is együttjárt, amit a mai tolmácsolók érthetően felfoghatnak úgy is, mint lehetőséget a szabadabb értelmezésre. Ezt mind /van Palovič, a zongora- verseny szólistája, mind Zdenék Košler, a karmester ki is használta. Ezért sem érdemes azon tűnődni, hogy milyen megközelítésben szólt volna „szebben“ a zongoraverseny, hiszen a zenemű számtalan értelmezési lehetőséget kínál. Ez mindenkor a tolmácsolására vállalkozó művészek számára jelent sajátos feladatot. A bevezetőben említett Mozart- hatás mindenekelőtt Felix Men- delssohn-Bartholdy munkásságán mutatható ki. Ez természetesen nem a zenei világ gondolatiságában, a kifejezőeszközök azonosságában, hanem elsősorban a zenedarabok megformálásának mesteri módozataiban nyilvánul meg. Mendelssohn muzsikája minden esetben a kidolgozás mesteri fokán szólal meg, feltéve, ha Košlerhez hasonló képességű karmester vezényli a zenekart. Mendelssohn IV. (Olasz) szimfóniája (A-dúr, op. 90) derűs hangjai a zenekar vonósainak és az őket kísérő fúvósok közös művészi tolmácsolásából születnek. A négytételes szimfónia Košler értelmezésében a mai életünkből olykor hiányzó optimizmust sugározta. Mendelssohn zenéjének így hangsúlyozott vidám színezetű elemei egy szimpatikus karmesteregyéniség lelkivilágát és gondolatait is tükrözték. Általában akkor szembeötlő egy-egy koncert szerkezetének véletlenszerű létrejötte, amikor két vagy három hangversenyről kell szólni egyszerre. A fentebb vázolt zenei produkciók összhatásába semmiképpen sem illeszkedik bele a kortárs szlovák zene egyik meghatározó alakjának alkotása. Nemcsak a korszakos különbségek, hanem a zenei világok távolsága is hozzájárul ehhez. Elgondolkodtató az a hangversenylátogatói magatartás, amely arra kényszeríti a hangversenyek műsorának szerkesztőit, hogy két klasszikus zenemű közé egy mai szlovák, vagy cseh zeneszerző müvét „szorítsák be“. Teszik azt azzal a tudattal, hogy sokan csak azért hallgatják végig a művet, mert utána „reprezentatív“ zene- irodalmi gyöngyszemet hallanak majd. Ez a mentalitás mindenekelőtt a közönség ízlésének egyoldalúságára, egyes rétegeinek sznobériába hajló rajongására és bizony a zenei műveltség hiányosságára is vall. Nem véletlen tehát, hogy egyes hangversenyeknek nincs, vagy csak erőszakos keresgéléssel mutatható ki a gondolati egysége. Ilyen ritka eseménynek lehettünk fültanúi a másik hangversenyen. A Szlovák Filharmónia zenekarának élén Christian Ehwald NDK- beli karmester Weber-, Mozart- és Brahms-műveket vezényelt. Carl Maria von Weber elfelejtett operája - az Euryanthe - nyitányának minden életteljességét hangerővel próbálta kifejezni a fiatal karmester. Ez a karmesteri alapállás sokkal problematikusabb egy olyan mű esetében, mint Mozart Esz-dúr zongoraversenye (K. 482.), amelynek zongoraszólója ennek következtében elveszítette eredeti áttetszőségét. Ráadásul a karmesteri expresszivitás ebben az esetben egy felfokozott romantikus hangzásnak sem volt tekinthető. Nem véletlen, hogy ezáltal Tatjana Nyikolajevának, a szovjet zongoristák egyik legjobbjának a teljesítménye is sokat veszített a fényéből. Mégis teljesítménye nyomán emelkedett ez a hangverseny az átlagosak fölé. Johannes Brahms IV. szimfóniája (e-moll, op. 98.) ugyancsak az árnyalatok, a pontos tagolások híján vált a karmesteri eredeties- kedés áldozatává. Ami nem lenne baj, ha Ehwald „eredetisége“ összecsengene a zenemű érzelmi és gondolati töltésével. Az elsó tétel szigora és pontossága nem az ezúttal hallott felfokozott szenvedélyt tükrözte. Nem lehet összetéveszteni a melankóliát, a csendes elmélkedést és a felfokozott komorságú szenvedélyt. Egyik sem azonos a másikkal. Nem véletlen az sem, hogy a fiatal NDK-beli karmester leginkább a Brahms-szimfónia vezénylésekor volt túlzóan külsóséges mozgású, olykor már-már teatrális. A Brahms által utoljára komponált harmadik tétel humora sem annyira harsogó, mint Ehwald tolmácsolásában. Ez a humor már-már mosolytalanul bölcs. A negyedik tétel passacaglia múformája zene- történeti távlatot ad a szimfóniának. A tizenhetedik századi mesterek szeretett variáció-sorozata Brahmsnál korálszerú témával jelenik meg. Más gondolatokat vetett fel a karmester szemlélete, amellyel a zenekart szinte a hangerőbe „fojtotta“. SZÚNYOG JUDIT ÚJ SZÓ 6 1986. VI. 6.
