Új Szó, 1986. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1986-05-08 / 107. szám, csütörtök
Középpontban a nyelv A Közép-szlovákiai kerület magyar vers- és prózamondóinak versenyéről Az apai örökség méltó folytatója Igor Ojsztrah ötvenöt éves Közép-Szlovákia déli járásai (Nagykürtös - Veľký Krtíš, Losonc - Lučenec, Rimaszombat — Rimavská Sobota) vers- és prózamondóinak kerületi versenyén a nyelv érezhetően nemcsak mint a kifejezés eszköze volt jelen. Egy másik lényeges jellemzője is érződött a levegőben, kisugárzódott a produkciókból, megfogalmazódott a folyosói beszélgetésekben: a nyelv kultúrahordozó funkciója. Sajátos színt kölcsönzött ennek a rendezvénynek az a tény is, hogy a versenyzők túlnyomó többsége a palóc nyelvjárási területről érkezett. Megjegyzendő, hogy a tájnyelvi sajátosságok megléte, illetve esetenkénti felbukkanása nem rontotta, illetve nem befolyásolta az előadások művészi színvonalát. A zsürielnök értékelő szavait idézve: „ előfordult, hogy a tájnyelv sajátosságai beépültek a köznyelvbe, ezzel különleges, egyéni ízt adva a produkciónak.“ Az öt kategóriába sorolt versenyzőket, teljesítményeik alapján, tulajdonképpen két jól elkülöníthető csoportra oszthattuk. Az alapiskolások versenyét (I., M., III. kategória) röviden így lehetne jellemezni: közepes színvonalú, meg-megcsillanó tehetségekkel. Ismét akadtak olyan tanulók, akik meg tudtak birkózni a verssel, azonosulni tudtak vele, átadták az üzenetét, de akadtak olyanok is, akik a gondolatok helyett csak üresen csengő verssorokat idéztek. Ennek a korosztálynak egyébként is több, az életkori sajátosságaikból adódó nehézséggel kell megküzdenie. (Viszonylag kevés a nekik íródott vers, kevesebb előadói eszközzel rendelkeznek még, egy kategórián belül is nagyok a különbségek stb.) Ezen a versenyen két jellemző versenyzői típust figyelhettünk meg. Az egyik, aki magára hagyatva küszködött, szinte mindent hansúlyo- zott, és az elsó lendülettel, egy- szuszra akarta elmondani a verset; a másik típus az „irányított“, aki az „alapos“ szakmai felkészítés terheitől nem volt képes szabadulni. Ezeknél a versenyzőknél az instrukciók sokfélesége szorította háttérbe az egyéniségüket. A IV. és V. kategóriában több tehetség lépett pódiumra. Több volt az őszinteség is, az igazi élmény, s kevesebb a tanult gesztus, külsődleges eszköz. Rossz versválasztás, a versenyző egyéniségéhez nem illő mű ezúttal is akadt. Természetesnek kellene lennie, hogy a különböző színvonalú alkalmi költemények csak speciális körülmények között - politikai, társadalmi rendezvények - teljesíthetik funkciójukat. Ilyenkor azonban, amikor az előadást a legapróbb részletig hitelessé kell tenni, törvényszerűen inkább csalódást okoznak, mint örömet. Megállapíthattuk, hogy általában hiányoztak a könnyedebb hangvételű költemények, de hiányzott a fesztelenség, a mosoly s egyáltalán a humor. Hallottunk olyan versmondást, mely részleteiben szépen kidolgozottnak tűnt, belső tűz, összetartó erő hiányában azonban mégsem állt össze egésszé. Míg a gyerekeknél gyakran előfordult hangsúlyozási és hanglejtési hiba, a IV. és V. kategória versenyzőire általában a szép beszéd és a természetes előadásmód volt a jellemző. A prózamondók mezőnye sok tekintetben különbözött a versmondókétól. Míg a szövegválasztásban jellemző volt a sokszínűség (az irodalmi értékítélet alapján alacsonyabb rendűnek számító alkotások szürkeségével együtt), s a prózamondó korával, alkatával és képességeivel ellenkező mesét, novellát, regényrészletet nem hallottunk, addig az egyes kategóriák színvonala igencsak különbözött egymástól. Az I. kategóriában sikert hozhat, ha egy jószemű pedagógus szövegválasztásához egy-egy kisdiák hibátlan beszéde, játékos alkata, felszabadult lelkivilága és a szerepjátszásának őszintesége járul. Mind a versmondásra, mind a prózamondásra érvényes, hogy ezekben a kategóriákban a korosztály játékosságát, mesetudatát kell szolgálnia a szövegnek. Az sem véletlen, ha sokan a III. kategóriát tartják a legproblemati- kusabbnak, hiszen a fiatalabb serdülők egyénenként más-más lelkivilággal, szellemi igényszinttel, a mese, a kaland, a fantasztikum mellett már az erkölcsi értékekre, az érzelmekre is figyelnek. Mégis itt hallottuk a legtöbb olyan szöveget, amelyek híven tükrözték a gyerekeket foglalkoztató kérdéseket. Nem véletlen, hogy az első helyezett olyan prózát mondott, amely egy kiskamasz ellentmondásos lelkivilágát a humor segítségével közvetítette. Elgondolkodtató, hogy a IV. kategória népes középiskolás mezőnyében egyetlen olyan fiatalt hallottunk, aki minden tekintetben tudatosan közelített a szöveghez, s bizonyíthatóan a szöveg mélyére hatolt. Bár az őszinte azonosuláshoz mintha egyetlen lépés hiányzott volna. Ebben a kategóriában kísért leginkább a veszélye az utánzásnak, a rosszul eltanult színészi gesztusok használatának. Erre két-három esetben Rimaszombatban is láttunk példát. Elgondolkodtató, hogy míg néhány járásban már a felnőtt vers- és prózamondók, illetve a gyerekekkel foglalkozó pedagógusok felkészítésével tanfolyamokon foglalkoznak, addig a Közép-szlo- vákiai kerület három említett járásában a prózamondók mezőnye egyetlen főből áll. Körültekintőbb szervezéssel, a Banská Bystrica-i Kerületi Népművelési Központ és a Csemadok járási titkárságai felelős munkatársainak jobb együttműködésével ez az áldatlan helyzet a jövőben megszüntethető. LENDVAY TIBOR, DUSZA ISTVÁN Borzi László felvétele Bizonyára nem könnyű feladat egy művész számára, ha pályáján végigkíséri édesapjának és tanító- mesterének, korunk egyik legnagyobb hegedűsének szelleme, ha a kritikus és a közönség önkéntelenül is mindig összehasonlít, keresi, kutatja játékában azokat a vonásokat, amelyek nagy elődjére emlékeztetnek. Talán még ma is így van ez, amikor David Ojsztrah már nincs az élők sorában. Ám Igor valójában nem is akar megszabadulni David Fjodo- rovics szellemétől, büszkén vallja magát művészi öröksége folytatójának. Igor Ojsztrah 1931. április 27- én született Ogyesszában. Amikor kisgyérmek volt, édesapja intenzíven hangversenyezett, sokat utazott, így neveltetésének mindennapos gondjai - a zenetanulás is - az anya vállára nehezedtek. Ennek ellenére az apa és a fiú kapcsolata sohasem szakadt meg. David Ojsztrah nagyon szerette volna, hogy Igor is hegedűművész legyen. íme egy részlet az apa leveléből, melyet 1942-ben írt fiának, amikor az ostromlott Le- ningrádba készült repülni, hogy muzsikáljon a hős város lakóinak, akik a blokád szörnyű poklában éltek: ,,Ahhoz, hogy csodatévó szerszámod legyen, amellyel megörvendeztetheted az embereket, nagyon sokat kell dolgoznod. De hidd el Garinyka, ez a munka mindent megér. Mert először téged tesz boldoggá, és örömödet azután megoszthatod a körülötted levőkkel. “ Igornak nem az édesapja volt az első tanára. Valerij Merenblum- nál, a kiváló pedagógusnál kezdett hegedülni hatéves korában. A háború után a Moszkvai Konzervatórium Központi Zeneiskolájában folytatta tanulmányait, majd 1949- töl még kilenc évig David Fjodoro- vics vette át a tanítómester szerepét a konzervatóriumban s később az aspiránsképzőn. Amint Igor visszaemlékezik ezekre az évekre: apja a sok növendéke közül vele volt a legszigorúbb. S ez a szigor megmaradt azután is, hogy Igor már díjakat nyert, számos hangversenyt adott a Szovjetunióban és külföldön is. Igor Ojsztrah bár tökéletesen egyetértett édesapjával az elő- adóművészet általános esztétikai alapelveiben, karakterük sokban különbözött. David volt a kiegyensúlyozottabb, Igor a lobbanékonyabb s mindez az interpretációban is érződött: főleg a romantikus művek előadásában választott a fiú gyorsabb tempókat édesapjánál. Igor már ebben az időben tudatosította, hogy az előadóművészeiben nincs helye az utánzásnak, még akkor sem, ha a „modell" nem más, mind David Ojsztrah. Először 1947-ben léptek fel együtt, Bach kettősversenyét adták elő. A rendszeres közös koncertek, lemezfelvételek csak az ötvenes évek végén kezdődtek. Játszottak két hegedűre írt műveket, hegedűre és brácsára komponált darabokat - mindketten mesterien játszottak ez utóbbi hangszeren is - vagy csak Igor hegedült és apja kamara- vagy nagyzenekar élén kísérte. 1961-ben párizsi hangversenyük és díjnyertes lemezfelvételük után az egyik kritikában ez volt olvasható: ,,Aligha tudna bárki is jobb előadókat javasolni a két Ojsztrahnál, akiknek lelkesedése, nagyszerű technikai felkészültsége, egymás gondolatainak tökéletes ismerete egyszerűen lenyűgöző." Sok kritikus írta akkoriban a két Ojsztrahról: ,,Dávid király és Igor herceg“. Első önálló sikerét külföldön Igor Ojsztrah 1949-ben Budapesten aratta: itt nyerte el a Világifjúsági Találkozón a nemzetközi hegedűverseny első díját. Viktor Ju- zefovics, aki sajtó alá rendezte a David Ojsztrah-beszélgetések Igor Ojsztrahhal című könyvet, az előszóban megemlíti, hogy Igor meglátogatta Kodály Zoltánt, hegedült a mester előtt, és bejelentette a zeneszerzőnek: felvette repertoárjába Bach lantprelúdiumát, amelyet Kodály ültetett át hegedűre. Kodály aligha emlékezett arra, hogy amikor korábban a zeneoktatás módszereit tanulmányozta a Szojvetunióban, és meglátogatta a Moszkvai Konzervatóriumot, az egyik kisfiú, akinek bonyolult „szolfézs-találóskér- dést" adott fel - Igor Ojsztrah volt! Igor Ojsztrah ma a világ egyik élenjáró hegedűművésze, aki jóformán az egész világot beutazta. Nálunk is sokszor hangversenyezett, többnyire a Prágai Zenei Tavasz vendégeként, s ilyenkor Bratislavába is ellátogatott. Emlékezetes volt a szlovák fővárosban 1977-ben a nagy októberi szocialista forradalom 60. évfordulója tiszteletére rendezett koncert, melyen Igor Ojsztrah nálunk először mutatta be Tyihon Hrenyikov 2. hegedűversenyét. A közönség - akárcsak a művész más fellépései alkalmával is - megcsodálhatta az előadó ideális dinamikai, hangszerbeli és tempóvételi arányérzékét, sallangmentes tiszta hangzását, természetes közvetlenségét. Az előadóművészeten kívül Igor Ojsztrah jelentős sikereket ér el pedagógusként is: 1958 óta a Moszkvai Konzervatórium tanára. Az utóbbi időben — édesapja példájára - ó is szívesen veszi kézbe a karmesteri pálcát. Mindhárom szerepben méltó folytatója az apai örökségnek. DELMÁR GÁBOR E gyik barátom hívott föl a minap: a párt- kongresszusról kell tartania beszámolót a szakszervezeti gyűlésen.-Te mégis könnyebben forgatod a tollat, kérlek, írd meg röviden a lényeget. Meg is írtam. Barátom eljött, elolvasta a szöveget, és szívta a fogát:- Korszerűbb termékszerkezet, a modern technika bevezetése, hát ezek azok, amelyektől a diri vonakodik. Ez a beszámoló így biztosan nem tetszene neki. Nem lehetne valami szebb szöveget írni? Lehetne, hogyne lehetne, csak hát mindenfelé azt hangoztatjuk, hogy a szólamok, a porhintés ideje lejárt. Barátom kissé zavartan rakosgatta a papírokat.-Azért otthon egy kicsit átírom, persze, a lényeg ottmarad. Majd felhívlak, milyen volt a fogadtatás. Azóta nem hívott. így hát csak bizakodha- tom, hogy nem sokat kozmetikázott a szövegen, s talán a lényegről beszélt, vagyis megkezdte a cseppet sem könnyű harcot a rossz munka, az elavult munkamódszerek ellen. A pártkongresszus szellemében. Visszapillantó tükröt keresek a kocsimhoz, a harmadik autósboltban találok is. Milyen kapható? - kérdem naivan • az eladót, aki jellegzetes arckifejezéssel válaszol foghegy- ról; örüljek, hogy ez az egy fajta is van. Otthon óvatosan kicsomagolom a becses portékát, ugyan nem én fogom fölszerelni, de azért kezembe veszem a használati utasítást. A szemem megakad a bekeretezett részen: Figyelmeztetjük a tisztelt vásárlót, hogy ez az áru nem felel meg teljesen az - rövidítések, számok következnek - előírásoknak. Ezt az előírást 1984-ben hagyták jóvá. Két év telt el, s a visszapillantó tükröt gyártó vállalat a jelek szerint azóta is olyan terméket gyárt, amely nem teljesen felel meg az előírásoknak. Vagyis a termék nem elsőosztályú, nem kifogástalan. Nem tudom, miért nem az. Lehet, az egész szóra se érdemes. Engem viszont a szemlélet nyugtalanít: legalább két éve gyártják ugyanazt a visszapillantó tükröt, (mert hát más nem kapható) ugyanazzal a kicsi vagy nagy hibával. Azt sem tudom meddig, de egy tény: a mai fejlődés tempóját ismerve az ilyen Noteszlapok gyártót külföldön a megújulni és szüntelenül korszerűsödni tudó vállalatok úgy megelőzik, hogy bármilyen visszapillantó tükörben sem lesz látható... Nem könnyű feladatot kapott nyelvész ismerősöm. Az újjáépülő dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) autóbusz-pályaudvar üzemeltetői kérték meg, állítsa össze a kétnyelvű feliratok elkészítéséhez szükséges magyar kifejezéseket. Tudós barátom alapos munkával tesz eleget a megtisztelő felkérésnek, hazai és magyarországi szakemberekkel is tanácskozik egy-egy kifejezésről. Az újságíró minden más utassal együtt már előre örül, hogy eggyel több lesz az olyan középületek száma, ahol a szlovák és a magyar szöveg nem fejtörést és bosszúságot okoz, hanem félreérthetetlenül eligazítja az arra rászorulót. S egyúttal dicséri is a dunaszerdahelyiek lelkiismeretes munkáját, akik példásan váltják valóra pártunk lenini nemzetiségi politikájának egyik fontos elvét, s gondosan ügyelnek arra, hogy - vegyes lakosságú járás lévén - a feliratok kétnyelvűek legyenek. És érthetőek. Valamennyien tapasztaljuk, hogy sajnos még nem mindenhol követik a dunaszerdahelyiek példáját. A világos, szabatos feliratok, tájékoztató szövegek iránti gondoskodásban sem. Pedig nem sok fáradságba kerülne, ha az illetékesek különböző felelőtlen egyének kontármunkája vagy a kérdés jelentőségét lekicsinylő magatartása helyett segítséget kérnének hozzáértő szakemberektől. Ilyenek, ha nem is sokan, de azért szerencsére akadnak. Ha így cselekednének, akkor sokkal, de sokkal kevesebb lenne az érthetetlen, tehát a funkcióját egyáltalán nem teljesítő felirat. S a mainál jóval több a világos, szabatos - a politikai célok helyes gyakorlati megvalósítását is jelképező - tájékoztató szöveg. Fejkendős, sötét ruhában járó nénikével találkozom újabban reggelente, amint üzletbe megyek. Talán harmadszor futunk össze az úton, amikor rám köszön. Mi tagadás, szégyenkezve köszöntőm vissza, s azóta ha találkozunk, már előre köszönök. Lám, menynyire más az ő erkölcsi értékrendszere! Ö még úgy tudja, egykor úgy tanulta, hogy az újdonsült ismerősöket szép kötelesség üdvözölni. Mi, úgy ötvenen innen egyre többen, s mind gyakrabban félrefordítjuk a fejünket, elrohanunk egymás mellett. Egy utcában vagy egy lakótömbben lakunk, és sokszor arra sem méltatjuk embertársunkat, hogy biccentsünk, köszöntsünk. Idő, energia sem kell ehhez, talán csak egy csipetnyi jólneveltség, s a felismerés. Hogy azzal is ridegebb, sivárabb az életünk, ha nem üdvözöljük ismerőseinket, hiszen a köszönés - valamikor talán a felnőttek nemcsak mondogatták, hanem jó példával is elöljártak - a tisztelet apró, de nem jelentéktelen megnyilvánulása. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ SZÚ 6 1986. V. 8.
