Új Szó, 1986. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1986-05-06 / 105. szám, kedd
A gyermekszínház varázslatáról Az Aranykulcsocska a Thália Színpadon ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ - ÚJ FILMEK ■ ■iHHiMm ■■ihímíbíbíhhh ...vagy megölve (cseh) Fölösleges azon vitatkozni, hogy Alekszej Tolsztoj Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai című meseregényének Moso- nyi Aliz által színpadra írt dramati- kus változata jobb vagy rosszabb az eredetinél Mindennemű didaktikus célzatossága ellenére is a Magyar Területi Színház által az utóbbi öt esztendőben bemutatott gyermekdarabok közül a legtisztább dramaturgiai szerkezetű. A mese törvényszerűségét (a jó győzelme a rossz fölött; a kaland kívülről is megélhető jelenléte; a mese epikájából kiemelt drámai konfliktusok) írói eredetieskedés- sel nem tiporja sárba. Ez a drama- tikus változat, amelynek végső formáját gyaníthatóan a rendező- Horváth Lajos - és a dramaturg- Batta György - is alakítgatta, jó színpadi alapanyagnak bizonyult, szemben azokkal a többnyire csehszlovákiai magyar írók drámai zsengéinek számító szövegekkel, amelyekkel egy-két kivételtől eltekintve felelőtlenül traktál- ják a színház talán legfontosabb nézőit: a gyerekeket. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a gyerekszínház nem kísérleti terep, nem próbaterem, nem stúdiószínház. Csak a tisztázott, a színpadi hatáskeltés biztonságára, a verbális, a vizuális és a színészi játékelemek egységére, valamint a mondanivaló egyértelműségére alapozva születhet meg a csoda: a színpadi varázslat. Ehhez azonban kevés az alapanyag, s a mégoly egyértelmű rendezői szándék, a mese törvényszerűségein belül megfogalmazott gondolatiság, ha a gyermekszínházban oly fontos látványelemek valamelyike hevenyészett, esetleges. A Thália Színpad jelenlegi színész- és se- gédszínész-arzenáljából aligha lehetett volna megfelelőbbeket találni az Aranykulcsocska szerepeire. Árnyaltabb megközelítés sem adhat választ arra, hogy a fiatal színészek közül ki melyik mesealakot kelthette volna életre hitelesebben, pontosabban. A mesejáték elsődleges látványelemének tartott színészi stilizálásra még visszatérek, a továbbiakban a jelDél-csehországi hangulatot idéznek a Literárni mésíčník áprilisi számának borítóján a színes fotók, s nem véletlenül, mert ebben a számban mutatkozik be a Cseh írók Szövetségének Délcsehországi Kerületi Szekciója a Föld metafórái című összeállításban. Itt az idén egyébként sor kerül minden kerületi szekció bemutatkozására. Köztudott, hogy a kortárs cseh irodalom sok neves képviselője vallja szülőföldjének ezt az országrészt, ez az összeállítás azonban a jelenleg is Dél-Cseh- országban élők és alkotók közül hivatott néhányat bemutatni. E táj költői közül Dalibor Pašek, Miroslav Hule, Jarmila Hanzáková és Bohumír Janoušek, a prózaírók közül pedig Petr Pavlik, Jan Nou- za és Milena Brúhová alkotásaival ismerkedhet meg az olvasó. S velük együtt e vidék megismerését teszi lehetővé az összeállítás két irodalmi riportja is; az egyikben Vladimír Michal rajzolja meg a chelčicei, gyümölcsészetéről híres efsz elnökének, Josef Čížek- nek a portréját, a másikban pedig a burgonyatermesztés egyik csehországi fellegvárába, a mladovoži- cei körzetbe kalauzol el bennünket a riporter, František Skorunka. Ebben a számban jelentek meg Dél-Csehország neves szülöttének, Ján Pilarnaka versei is. Rajta kívül még többek között Ivan Skála, Ivó Odehnal, Jirí Karen, Jaroslav Holoubek és Petr Kovafik > költeményeit is megtaláljuk a gazdag szépirodalmi anyagban. Új mez- és a díszlettervek Platzner Tibor esetében ritkán tapasztalható disszonanciájáról szólnék. Még nem megy fel a függöny, csupán a mesejáték hősei vonulnak végig a rivalda előtt, de a gyermek- és felnőttnézóket szinte elvarázsolja a jelmezek látványa. Ez az illúzió megtörik, miután felment a függöny, és meglátják a díszletet, amelyet a bizonytalanság, a hevenyészettség és néhány elemében az ízléstelenség jellemez. Pedig a gyerekszínházi díszletek ,,aranykulcsocskáját“ a játék egyik izgalmas jelenete villantja fel: Burattino a róka és a kandúr elől bújkál, s a gyermekek szemében tökéletes búvóhelyet talál: egy alig férfitenyérnyi szélességű gerendát. Az ilyen díszletelemeket a gyereknézők jól kiszámítható reagálására gondolva Horváth Lajos rendező minden adandó alkalommal ki is használta a játékban. Sajnos a labilis, festett papírmasé-fák közötti kergetőzés sete-suta, hiteltelen lett. Nem tudok visszaemlékezni, hogy ennyire tisztázatlan funkciójú, formai kivitelezésében olykor ízléstelen díszletet mikor láttam a Thália Színpadán. A gyermekek mégis zavartalanul szórakoznak, izgulnak a három kedves hősért: Burattinóért, Malvinéért és Pierrot-ért. Horváth Lajos rendezése ezúttal választ ad azokra a kérdésekre, amelyeket a gyermekszínházzal kapcsolatosan minduntalan megfogalmazunk: A színpadi mesének kell-e tükröznie az élet realitásait? Elegendő gondolati és érzelmi erőt kölcsönözhet az előadásnak a „csupán“ a mese igazságában és igazságosságában hivő színész és rendező? Ha a gyermek számára a mindennapi valóság játék, vagyis az, ami gyakorlati tevékenységét kitölti, akkor a mese ennek az ellentéte kell legyen, tehát nem lehet játék; így nem is lehet mindennapi valóság. Honti János meseelméletének ez a lényege, s Horváth Lajos rendezése ennek az elméletnek felel meg. Megkerülve a manapság divatos rendezői törekvéseket, amelyek nyoprózai alkotással pedig Vladimir Klevis, valamint az eddig inkább költőként ismert Bedŕich Stehno jelentkezett. A szám lírai anyagát gazdagítják a 60. születésnapját ünneplő szlovák költő, Milan Lajčiak versei is, akinek munkásságát Pavel Plutko méltatja. A kortárs szlovák prózát pedig ezúttal Viera Švenko- vá elbeszélése képviseli. Egy további jubiláns, a száz éve született, ám kissé méltatlanul elfeledett költő és műfordító, Jindfich Horej- ší emlékét idézi Karéi Boušek verse és Miloš Pohorský tanulmánya. Az idei nemzetközi békeév kapcsán különösen figyelmet érdemlő tanulmányban foglalkozik a hetvenes és nyolcvanas évek cseh költészetének a békéért vívott küzdelemben betöltött szerepével Jaromíra Nejedlá, s négy kortárs generáció költőinek munkásságát elemezve állapítja meg, hogy az értékelt időszak cseh költészete törvényszerűen kötődik a béke megőrzésére törekvő erőfeszítésekhez. Széles rétegeket érintő és érdeklő kérdésre keresi a választ a Hogyan népszerűsíteni a művészetet című írásában Václav Holzknecht is. Három dél-csehországi képzőművész, Miloslav Nováček, František Peterka és Ludvik Vacek, valamint Marie és Josef Šechtl, az ismert fotósházaspár alkotásai teszik még színesebbé és váltoža- tossabbá ezt a számot. NÉMETH GYULA mán mesejátékokba is belopják a mindennapok legaktuálisabb kiszólásait, mindenkit foglalkoztató történéseit, a konzumkultúra (televízió, slágerek, divat) termékeit, ez az előadás csak a mesére és a gyerekre figyel. Kár, hogy a gyerekszínház egyik fontos látványelemeként az előbb már említett díszlet nem minden jelenetben segíti ezt a törekvést. Vitathatatlan tény, hogy Horváth Lajos elismerésre méltó munkát végzett a fiatal színészekkel, akikkel együtt csak két tapasztalt színész, Várady Béla (Carlo papa) és László Géza (Carabas Bara- bas) játszik az előadásban. Sikerült olyan egységes játékstílust teremtenie, amelynek egyes elemeit a gyerekközönség által oly nagy szeretettel fogadott állatszerepeket játszó színészek varázsolják elénk. Színészmesterségbeli hiányosságnak és fegyelmezetlenségnek tudható be, hogy Varga Szilvia (Burratino) nem tudta érzékeltetni: ez a figura valahol azon a folyosón közlekedik, amely a valóság és a mese között nyílik a gyermeki tudatban. Hol gyerek, hol fabábu - éppen ezért összetett figura. Pontosan tudnia kellene mikor legyen bábszerűen merev és mikor emberhez méltóan finom a mozgása. Bizonyára ennek tisztázását szolgálta a rendező törekvése, hogy a történet végére Burratino egyre inkább „ember- szabású“ gyerekké alakuljon át. Érzelmei támadnak, erkölcsi értékrendje születik és jelenetről jelenetre okosabb. Több színészi tapasztalattal és tudatossággal mindezt bizonyára Varga Szilvia is megfogalmazta volna. Dudás Péter (Pierrot) és Mics Ildikó (Malvina) játékában pontosan felismerhető volt, mennyire emberi léptékű bábuk ők Carabas Barabas bábszínházában. Malvina alkatával, törékenységével ellentétes Mics Ildikó testi felépítése. A hiteles könnyedség, a balerinás finomság ezért színészi adottságát dicséri. Bábszínházi figuraként játszott Érsek György (Arlecchino) is, aki jeleneteiben vidámságot, derűt hozott a színpadra. Várady Béla (Carlo papa) karakteres figurát teremtett, akitől a gyerekek méltán várták, hogy megvédi a mese hőseit. László Géza (Carabas Barabas) inkább külsőségeiben keltett félelmetes hatást, kevesebb volt a belülről áradó gonoszság. Amikor az előadás és a színészi játék stílusáról gondolkodtam, mindegyre az állatszerepeket alakító színészek pontosan stilizált játéka ötlött eszembe. Jól érzékelhetően különbözött a történet teljes egészében „emberi léptékű“ figuráinak játékától. Dér Lívia (Alisa), Pólós Árpád (Basi- lio), Danyi Irén (Beszélő tücsök, Tortila, a teknős és Lepke-orvos), Bajcsi Latos (I. Kutyarendör) és Szopták Zoltán (II. Kutyarendőr) játéka ennek a előadásnak legszebb értékeit adják. Danyi Irén esetében nem mindegyik állat mozgása volt minden elemében hiteles. A vízben úszó Tortila csak a fejével úszott, s lábait láthatóan nem mozgatta. A gyereknéző mindent elhisz, amíg mesetudatában az hihető dolog, s talán éppen ezért tűnt fel sokuknak az esetlenül úszkáló teknős úgy, mint a mese „realitásával“ ellentétesen mozgó állat. A másik megjegyzésem a színészi fegyelmezetlenség legkirívóbb esetét veszi célba. Nem a bemutatón láttam az előadást, hanem egy vidéki művelődési házban. De még ott sem engedhető meg az a színpadi önkényeskedés, amivel a II. Ku- tyarendór az egyik papírmasé-fa tövében végezte el a dolgát. Vajon mikor látunk már a Mateszben olyan előadást, amely mentes lesz effajta ízléstelenségektől; amelyeknek funkciótlansága a gyerekelőadásokban a gyereknéző lelkét is szennyezi. Éz annál inkább kirívó volt, mivel ebben a produkcióban minden az szeretett volna lenni, ami önmaga lényege. A rossz: rossz, a jó: jó, a mese: igaz varázslat. D(JSZA |STvA|g ölni vagy megölve lenni - ez a vezérgondolata Martin Hollý szlovák rendező filmjének, amely Kamii Pixa és Jaroslav Vokŕál forgatókönyve alapján a barrando- vi stúdióban készült. A történet a második világháború utolsó napjaiban egy koncentrációs táborban játszódik s két fogoly szökését követi nyomon. Ernest harcedzett osztrák fiatalember, megjárta a spanyol polgárháborút, Kim még szinte gyerekember, de már tagja a cseh ellenállási mozgalomnak. Jelenet a cseh filmből Amikor a néző megismerkedik velük, már a hírhedt haláltábor foglyai és szörnyű megpróbáltatásokon, gyötrelmeken mennek át. Előéletükről egy-egy emlékkép révén kapunk információt, ebből tudjuk meg azt is, hogy Ernest már Spanyolországban tapasztalta, mire képes a fasizmus, itt kényszerült arra, hogy szembenézzen a gyilkolás rettenetével s így megtanulja: ha nem ölsz, téged ölnek meg. Nem szokványos háborús történet tehát ez a cseh film; az alkotót a végletes helyzetekben való emberi megnyilvánulások érdeklik, a fasizmus brutalitása okozta személyiségtorzulás változatait vizsgálja figuráiban. Az izgatja, mi a túlélés ára. Mondandóját hol komor, hol drámai erőt sugárzó Háborús film Juliusz Janicki munkája is, de nem szabványos háborús dráma. A főszereplő fiatal parasztgazda egyénített figurája s az eredeti jelképrendszer óvja meg ettől a csapdától. A történet színhelye egy isten háta mögötti idilli falucska, ahol az emberek teszik a dolgukat, szinte tudomást sem szerezve arról, hogy háború van a világban, holott a negyvenes évek egyik tavasza köszöntött Lengyelországra. A film az ösztöneinek engedelmeskedő, az árral sodródó ember tragédiája. A főhős, a fiatal parasztgazda ugyanis befogad házába egy bujkáló zsidó orvosnőt, akihez napról napra jobban vonzódik. A fiatalembernek felesége van, első gyermeküket várják, de az asszony kénytelen-kelletlen megértéssel figyeli férje és a művelt városi orvosnő között kibontaképekben fogalmazza meg. Tehát némán beszél, a képi megjelenítés eszközével él, a párbeszédet szinte mellőzi. S bár a történetnek pontosan megrajzolt íve van, ennek ellenére a film egy-egy részlete nem épül szervesen az egészbe, a dramaturgiai tisztázatlanság pedig teherként nehezedik a műre. Érdekes viszont az idősíkok váltogatása, a rendező a múlt megidézésére ugyanis visszavisszatérő zenei motívumokat alkalmaz. Martin Hollý történelmi témájú, múltidéző filmekben vitathatatlanul otthonosan mozog, de alkotói felfogása miatt a nézők érzelmileg kívülrekedhetnek a filmben megjelenő világon, s az eléjük tárt emberi tragédiák hidegen hagyhatják őket. František Uldrich operatőr képei szuggesztívek, a fasizmus határtalan embertelenségét, a háború borzalmait, a múlt nyomasztó árnyait, a lágerfoglyok megaláztatását és györelmeit kegyetlenül, de hitelesen láttatja. A két főszereplő - Milan Kňažko (Ernest) és Martin Zounar (Kim) - egészen különleges átéléssel, visszafogott gesztusokkal játssza szerepét, azt is érzékeltetve, hogy az átélt szörnyűségek, kegyetlenkedések milyen törést okoznak a túlélők lelkében. (lengyel) kozó gyengéd kapcsolatot. A fiatal gazdát szomszédai megmentik a falu besúgójától, a doktornő pedig elszegődik a partizánokhoz, mert tűnjék bár az ellenállás, a tudatos cselekvés reménytelennek, a tétlenség nem lehet életelv, a félrehúzódás nem lehet célravezető. A film utolsó kockáin a fiatal gazda is ezzel a bizonysággal kapaszkodik elő búvóhelyéről, ahová a németek elől rejtőzött el, de családját már lemészárolták, háza pedig romokban hever. A hazájában dokumentumfilmjei révén ismert Juliusz Janicki dokumentumfilmes szemlélettel készítette elsó játékfilmjét. Becsületesen, keserűen tárja fel a háborús életmód egy változatát, de munkája nem emelkedik ki a hasonló témájú és műfajú filmek átlagmezőnyéból.-ymHarmadik sárkány a címe Peter Hledík filmjének, melynek ifjú hősei barangolásaik során különös világba csöppennek, ahol fantasztikus dolgok történnek velük. A képen az ifjúsági film egyik kockája Dél-csehországi hangulatok A Literárni mésíčník áprilisi számáról Azon a tavaszon nem sütött a nap ÚJ SZÚ 4 1986. V. 6. /
