Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-11 / 85. szám, péntek

A költő útja VOJTECH MIHALIK HATVANEVES A költő útja sohasem előre el­készített út: még akkor sem, ha olykor, itt-ott kegyelettel őrzi az elődök, messzi ősök jótékony nyo­mait. A költő mindig önmaga építi útját, néha sziklák és szirtek, más­kor útvesztők, lápok és ingová- nyok között, vagy szédítő szaka­dékok és apokaliptikus földindulá­sok felett - de mindig a lakott világ felé, az emberek közé. És az em­berért. Vojtech Mihálik első versei a vi­lágtörténelem minden eddiginél borzalmasabb, embertelenebb földcsuszamlásának idején, a má­sodik világháború utolsó éveiben keletkeztek. Kötet csak a háború után két évvel, 1947-ben, a költő huszonegy éves korában jelent meg ezekből a versekből - Anjeli (Angyalok) címmel, de a kötet leg­első verseit még az a 17-19 éves gyerekember írta, aki tanúja és részese volt a brozalmaknak. így váltak elsó versei előrejelzésekké, ezért jellemzi első kötetét az út kijelölésének és az útépítés lehe­tőségének a keresése, lírájának metafizikai látomások között szár­nyaló, de önmagát soha fel nem adó transzcendens szimbolizmu­sa. Erről tanúskodik az említett évek egyik legelső verse, amely az indulást jelképezi és hirdeti meg, s amelynek a címe: A billen­tyűkbe csapsz... A billentyűkbe csapsz, de süketek. Próbálj keményebb, bátrabb ütemet. Ez csak hörgés, erőtlen, kába, mint mikor asszonyok hullnak áju­lásba. Hiába játszol vadul, lázasan, a dallamnak valami híja van. A torz sikolyt csak a vak mélység hallja, nem zeng a húrok tiszta hangja. Nem árt megismételnünk: első kötete megjelenésekor huszonegy éves volt. És huszonnégy éves volt, ami­kor a billentyűk már úgy szólaltak meg, ahogyan hallani akarta: erő­teljesen, élőket ébresztgetóen. A költő meglátja a leplezetlen va­lóságokat és cselekvő együtthat- hatója akar lenni a kibontakozás­nak. Megjelenik a Plebejus ing (Plebejská košeľa, 1950) című kö­tete, amelyből már ,,a jövő boldog­sága harsog“, s amelyben ,,sze­retőkké válnak a gyermekek s pró­fétává a költő“. így és ezzel a köte­tével vált Vojtech Mihálik a szlovák szocialista költészet háború utáni, első nemzedékének az egyik vezéralakjává: Nem árt megismé­telnünk: mindössze kurta három esztendővel elsó kötetének meg­jelenése után - s ettől kezdve Vojtech Mihálik minden további kötetében következetesen vállalja a plebejusi inget. Nem véletlen és nem is puszta képzettársítás csu­pán, ha költészetének egyik mél- tatója, Milan Hamada, egyik ké­sőbbi válogatásának - Plameň a bozk (Láng és csók, 1962) - utó­szavában a mi József Attilánkhoz hasonlítja Mihálik immár politikai ihletettségú költészetét. De ha­sonlíthatnánk a cseh Jirí Wolker- hez is; Mihálik Kommunisták című költeményére gondolva, amelyben azokról ír, akik osztályuk energiájával töltve mozgatják a történelmet (Kulcsár Tibor fordítása) Vojtech Mihálik nemzedékének alapvető, meghatározó élménye a politikai, nemzeti, „plebejusi“ felszabadulás és szabadság volt. (A plébános köztársasága szét­esett. Közeledett a front - emlék­szik vissza a kezdetekre később a Kaland a telefonnal - Príbeh s telefonom című versében.) Ezt az élményt fogalmazza meg tömör és szabatos képekben - Mihálik egyik legfőbb erénye a kifejezések átgondolt, szigorú művészi eszkö­zökkel megformált pontossága - a Nemzedék (Generácia) című költeményében: ČSTK-felvétel Honnan jöttél, és hova értél, öntudatra ébredt nemzedékem? majd ugyanennek a költeménynek a vége felé: Hadd tudja meg a Köztársaság: hogy mindig dalaink lángjai vol­tunk, és ha megremeg a megpróbálta­tásokban, árván, s hajnalát bevonják a fellegek, nem hoznak be bennünket vesz­tesként ellenség pajzsán - mi magunk leszünk a győztesek! (Kulcsár Tibor fordítása) Vojtech Mihálik, a Lázadó Jób (Vzbúrený Jób, 1960), eljutott az osztálytudattól a kemény osztály­öntudatig. A költő kilépett a társa­dalom, a világ, a szocialista embe­ri közösség színe elé, s mint aki^ a fent idézett sorok szintézisét akarja végleges érvénnyel meg­szövegezni, újabb keletű Kaland a telefonnal címú költeményében így vonja meg a történelmi fejlő­dés egyenlegét: ... a forradalomnak az élő emberrel van sürgős dolga. Az antik népek fénykora óta, a reneszánsztól napjainkig, az ember került a középpontba, s a letaszított uralkodók után porba dönti az isteneket, s mert ezzel immár öntudatra ébredt, nem érdekli a halál és enyészet. Vojtech Mihálik, a költő, a szo­cialista erkölcs embere, akinek a mondanivalójában az igen min­dig igent, a nem mindig nemet jelent; sohasem talánt, lehetsé­gest vagy esetleget. Még szerelmi lírájában is ez az alapállása: pél­da rá - többek között a Sto sone­tov pre tvoju samotu (Száz szonett magányodhoz, 1966), a Láska elegická (Elégikus szerelem, 1969) című válogatása és az 1981-ben megjelent Erotikon című kötete. A szenvedélyes elkötele­zettség, a megalkuvás nélküli fela­datvállalás, a szigorú egyéni fele­lősségérzet hirdetője. „Nem azért jöttem, mert meg akarlak győzni; neked kell döntened - de nézz szembe magaddal“ - vallja a Ka­land a pozsonyi gyorssal (Príbeh s vlakom) című költeményében, s ugyanezt a gondolatot fejtegeti számos irodalomelméleti tanulmá­nyában. Nemzeti művész: mun­kásságát több rangos hazai és külföldi kitüntetéssel méltányolták. Közéleti ember: a Szlovákiai írók Szövetsége elnökségének, a Csehszlovákiai írók Szövetsége választmányának a tagja, fiatal te­hetségek fáradhatatlan mentora, útegyengetője. Sokoldalú, igé­nyes, kivételesen képzett és kivé­teles műgonddal alkotó műfordító; Arisztophanész, Ovidius, Petrar­ca, Moliére, Slowacki, Tuwim tol- mácsolója. Mint az SZNT és a Szövetségi Gyűlés képviselője, számos felelősségteljes funkciót töltött be. De mindenekelőtt költő. Stanis­lav Šmatlák egyik tanulmányában (magyar nyelven A szlovák líra erővonalai címú, 1985-ben megje­lent kötetében) monumentális épülethez hasonlítja Mihálik költői munkásságának egymást követő köteteit, ,, mindenki számára nyit­va álló termeit“, s ezt a hasonlatát a költő Tizenharmadik szoba (Tri­násta komnata, 1975) címú köte­tének a retrospektív összegezésé­ből vezeti le, a már említett kötetek után sorra elemezve Mihálik költői „házának“ összes szobáit; az 1952-ben megjelent Daloló szív (Spievajúce srdce), a Felfegyver­zett szerelem (Ozbrojená láska, 1953), a Nem halok meg szalmán (Neumieram na slame, 1955), az Archimédesz körei (Archimedové kruhy, 1960), a Kesernyék (Tŕpky, 1963) az Apassionata (1964), a Szökés Orfeusz nyomában (Útek za Orfeom, 1965) címú kö­teteket, külön elidőzve a „tizen­kettedik“ szoba már említett, Kommunisták és a Čierna jeseň (Fekete ősz, 1969) című versénél - a Tizenharmadik szoba után találóan idézve a „tizennegyedik szoba“ - a Posledná prvá láska (A legutolsó első szerelem, 1978) Az én házam címú költeményének néhány sorát: Az én házamba a népek jelzők nélkül jönnének. És ezt írnám fölébe az ajtónak s föl a falra: A sapkát, sárcipót, metaforákat az előszobában tegyék le. Némán jönnének, szív a szívhez, s a könyvekben kicsit lapozva leülnének egy pohár borra, s szépen szólnának hozzám: elvtárs. (Garai Gábor fordítása) Vojtech Mihálik költői háza, a költő több mint négy évtizedes munkássága alatt, a szlovák líra impozáns palotájává épült: Kíván­juk, hogy a jövő még számos szo­bával gyarapítsa ezt a mindnyá­junk számára emberi hajlékot nyújtó, valamennyiünket szeretet­tel befogadó épületet. RÁCZ OLIVÉR Tévéfilm Ernst Thälmarmról Az NDK televíziója kétrészes filmet készített a német munkás- mozgalom kiemelkedő harcosáról, Ernst Thálmannról. A főszereplő­kön kívül háromszáz kisebb-na- gyobb szerepet játszó színész, és több mint tízezer statiszta műkö­dött közre, a forgatókönyvet há­rom szerző írta (Otto Bonhoff, Georg Scheimann, Erich Selb­mann. A négyórás film első részét Ursula Bonhoff, a másodikat pedig Georg Schiemann rendezte. A címszerepeket Helmut Schell- hardt személyesítette meg. A Német Kommunista Párt egy­kori legendás hírű vezetőjéről ké­szült már dokumentációs játékfilm harminc évvel ezelőtt, most azon­ban életének és harcának négy, talán legfontosabb esztendejét eleveníti meg a film. Azt az idő­szakot - 1929 és 1933 között -, amikor egymást követték azok a tragikus események, amelyek végül is a náci hatalomátvételbe torkollottak. A gazdasági válság, a munkanélküliség, nem utolsó­sorban pedig a munkásosztály megosztottsága mind-mind előse­gítették ezt a folyamatot. Thäl­mann ezt előre látta, de hasztalan küzdött ellene. Nem sikerült létre­hozni a munkásegységet, s hiába­valónak bizonyult a Hitler-ellenes erők összefogása, amely a tragé­diát megakadályozhatta volna. A film éppen e tekintetben nem­csak múltat idéző, hanem - végső kicsengéseként - jövőbe mutató is. Történelmi tanulságul szolgál, hogy hasonló, vagy még nagyobb katasztrófák elkerülése végett mily nagy szükség van a társadalom valamennyi haladó erejének moz­gósítására. Ezt az eszmei mondanivalót su­galmazza a Thálmann-film min­den jelenete, a hamburgi kikötői munkások sztrájkjától kezdve az 1932-es wuppertali tömegtünteté­sig (amely a munkásság győzel­mével végződött). Ugyanilyen erő­vel hat Thälmann jóslata például, amikor kijelenti: „Aki Hindenburg- nak segít, az Hitlert választja, és aki Hitlert választja, az a háború mellett szavaz“. (H) Felelősséggel - anyanyelvűnkről A XVII. KAZINCZY NAPOKRÓL A városi gyerekek hófehér gyöngyként peregtek le a rend fonaláról. A népi gyerekjátékok nem tűrik a mesterséges korláto­kat, amelyeket a város óhatatlanul eléjük állít. A „Süss fel nap...“ óhajtás az évszázadok során me­zítlábasok tavaszi hadához kötő­dött. A kassai (Košice) óvodások játékában felismerhető volt egy ősállapot, amelyben a beszéd, az ének és a mozgás a kommuniká­ciónak még egyenrangú alkotó­eleme volt: nem vált külön tájnyelv, köznyelv és irodalmi nyelv; népze­ne és úri zene; néptánc és balett. Ma már nincsenek meg az effajta „idillikus nyelvtanulás“ létfeltéte­lei. A Kazinczy Nyelvművelő Na­poknak helyet adó szálloda sző­nyegpadlóján mezítelen gyereklá­bak kijárta ritmusok, az összecsa­pódó tenyerek hangja, a beszéd pontosabb ritmusát, annak ösztö­nös elsajátítását segítették. Gá- gyor Ildikó óvónő nemcsak a szö­vegre figyelt, hanem az énekre, a táncra is. Ha bevalljuk, ha tagad­juk: tudatunk mélyén még lüktet ez a hármas nyelviség. Szerencsés óráinkban egy-egy Arany-, Kosz­tolányi-, Nagy László- vagy Weö- res-vers olvasásakor még meg­sejtjük teljességét. Talán az én korosztályom volt az utolsó, amelyik a nyelvet még a réten, tornacipőjét lerúgva a me­zítlábas játékok szavaiban, dalla­mában, mozgásában is tanulta. Gyermekeinknek ehhez már jó pe­dagógusokra is szükségük van, olyanokra, akik a szülök sokszor elmulasztott dolgait pótolják. Két­ségtelen, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolák pedagógusaira is minden tekintetben nagyobb fele­lősség hárul. Nemcsak a Gágyor Ildikóhoz hasonló elhivatottsággal dolgozókra vagy a megnyitó ünne­pélyességét a békeóhajtásról szó­ló latin szövegű dallal növelő Csengettyű gyermekkórus vezető­jére, Homolya Évára gondolok... A Kazinczy Nyelvművelő Napo­kat megnyitó Fibi Sándor, az Ok­tatási Minisztérium nemzetiségi osztályának munkatársa is ezt a felelősséget hangsúlyozta. Nem újabb terhet helyezünk pedagógu­saink vállára. A csehszlovákiai magyarság nyelvi tudatának régó­ta meghatározója az iskola. A csa­ládot is mondhatnám, de abban a szülök nyelvi műveltségének jut a főszerep. Ezt pedig egy valami­kori (nem olyan régi) iskola ala­pozta meg. Természetes, hogy a pedagógusok nem maradtak egyedül, hiszen az iskolát elhagy­va egy másik, tömeghatásában nem kisebb fontosságú közeg be­folyásolja gondolkodásunkat: a sajtó és az irodalom. Az idei Kazinczy Nyelvművelő Napokon elhangzott előadások alapján körvonalazható a rendez­vény központi témája. Felismerhe­tő volt, hogy a csehszlovákiai ma­gyarság beszélt nyelvét meghatá­rozó nyelvjárások, valamivel ezek regionális köznyelvként való használata központi helyet kaptak az előadásokban. A regionális köznyelvról G. Varga Györgyi, a tájnyelvet feldolgozó jelenség­monográfiák elvi és módszertani kérdéseiről Kiss Jenő beszélt. A részt vevő magyarországi nyel­vészek sorát gyarapította Deme László és Montágh Imre. Deme professzor sajtónk nyelvével és a helyesírási változások tükröző­désével foglalkozott. Művelődési klubjainkban is megfordult már Montágh Imre, és előadásában ezúttal is a kommunikáció többsí- kúságát, a beszéd köré rakódó gesztusok, mozdulatok és arckife­jezések fontosságát emelte ki. Ér­demes megszívlelni mondanivaló­jának lényegét, mely szerint a be­szélt vagy írott nyelv stílusa tükrö­zi az egyéniséget. A szlovákiai magyar nyelvjárá­sokról és a jelenleg is kutatott Szene (Senec) melletti ö-ző nyelv­járássziget jellegzetességeiről Ko­vács László, a Somorjai (Šamorín) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázi­um tanára beszélt. Nyelvművelé­sünk időszerű kérdéseiről Jakab István - a hagyományoknak meg­felelően - a rendezvény utolsó előadásában szólt. Az ö vélemé­nye, gondolkodásra késztető ész­revételei, de mindenekelőtt a há­rom nap alatt elhallgatott gondok, számos résztvevőt vitára serken­tettek. Ekkor vetődött fel újra tan­könyveink többsége nyelvi színvo­nalának igencsak silány állapota. Kár, hogy a lényegi vita végül más irányba terelődött. Ezután vetődött fel egy olyan kérdés, amelyre is­mét nem sikerült választ adni: megfelelő fórum-e a Kazinczy Nyelvművelő Napok, hogy szocia­lista nemzetiségi kultúránk és ok­tatásügyünk valamennyi nyelvi gondjára választ adjon? Minden józanul mérlegelő résztvevő egyet­értett abban, hogy megfelelőbb fórumunk erre nincs. Olyan irányí­tó és érdekképviseleti szervek vál­lalják évről évre a Kazinczy Napok rendezését, amelyek saját terüle­tükön az itt elhangzott észrevéte­leket, bírálatokat, véleményeket fi­gyelembe vehetik. Éppen ezért meglepő, ha a felelős rangú vita- vezető a Pedagógiai Könyvkiadó iránt vállalt hamis szolidaritásból lefegyverzi a jogosan, megalapo­zottan és hozzáértően bírálókat. Ráadásul ezek a gondok évről évre ismétlődnek, hiszen tanköny­veink ötödik kiadásaiban is ugyan­azokat a nyelvi hibákat találhat­juk - állapította meg Mayer Judit. Az sem elhanyagolható tény, hogy mindeddig nem hirdették meg a Csuka Gyula által javasolt fordí­tói pályázatot. Ennek alapján a fordítás jogát annak adhatná a tankönyvkiadó, aki a próbafordí­tásra kijelölt szöveget a legponto­sabban ültette át magyarra. Az említett vita után értékelték A szép magyar beszéd versenyé­nek országos döntőjét, amelynek két kategóriájában több mint húsz diák versenyzett. Jakab István ér­tékelésében kiemelten szólt a ver­seny helyi, járási és kerületi fordu­lóit elbíráló pedagógusok különbö­ző értékelési szempontjairól. Ez meglátszott az országos döntőben szereplő diákok felkészültségén is. Szóvá tette a szabad szövegal­kotás hibáit: az őszinteség hiá­nyát, a felhasznált közhelyeket, a nyelvi paneleket. A hallgatóság soraiban ülőknek az volt a benyo­másuk, hogy a diákok értékrendjé­ben visszaszorult a szabad véle­ményalkotás, a fantázia. Alig akadt közöttük kettő-három, aki nem „másolta le“ a gyenge publi­cisztika, a rossz humoreszk gon­dolati kliséit. Ezt leírva nem feled­kezhetek meg arról, amit ezek a gyerekek a sajtónkban megjele­nő írások többségét olvasva meg­tanulhatnak: a nyelvi igénytelen­séget; a szakíró technokrata szemléletéből fakadó és a köz­gazdaság-tudomány felsőbbren­dűségével indokolt szakkifejezés­gyártást; a nyelv törvényszerűsé­geit semmibe vevő stílust és a szó szerinti fordítások nyomán születő torz szavakat. Kétségtelen, hogy az idei Ka­zinczy Nyelvművelő Napokat nem a részletkérdések taglalása jelle­mezte. A szervezőknek és az elő­adóknak sikerült megteremteniük a témák közötti átmeneteket, bár ehhez egy-egy jól vezetett vita még inkább hozzásegített volna. Az pedig már aligha a rendező szerveken múlik, hogy a hallgató­ság soraiban ülők mindennapi munkájukban, kapcsolataikban mit és mennyit tudnak hasznosíta­ni a közösség érdekében. Az isko­lákban, a sajtóban és a Csema- dok-szervezetekben ők szabhat­nak nyelvi mércét. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 6 1986. IV. 11.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents