Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-10 / 84. szám, csütörtök
Szándékainkat meg kell valósítani a gyakorlatban (Folytatás az 5. oldalról) zásához, a munkáért viselt felelősség növeléséhez. Éppen a párt kezdeményezésére a párton belül is megkezdtük azon változások végrehajtását, amelyek megértek erre, és haladéktalan megoldást tesznek szükségessé. Nem kétséges, hogy a pártszervezetek most a kongresszusi határozatok megvalósításának élén állnak és minden kommunista az önfeláldozó munkában jó példával jár elöl. A párt és szervezetei előtt álló hatalmas munkában különleges terület a gazdaság működése. Arról már szóltam, hogy mit teszünk az irányítás és a gazdasági mechanizmus rendszerének a tökéletesítése érdekében. Ezek bevezetése folyamatban van, vagy csakhamar megkezdődik. Most, amikor kikristályosodnak az irányítás és az ösztönzés új módszerei, rendkívül fontos a párt politikai és szervező erejének a maradéktalan kihasználása, amely beigazolódott a szocializmus építésének valamennyi történelmi szakaszában, és ezt az SZKP XXVII kongresszusán kitűzött feladatok teljesítésére kell összpontosítani. Elsősorban fenn kell tartanunk a tömegek politikai és munkaaktivitását, ezt tovább kell fejleszteni és ezeket a törekvéseket be kell vonni a kitűzött tervek megvalósításába. A párt a kitűzött irányvonal megvalósításának legfőbb garanciájaként feladatának tekinti az útkeresés, a kezdeményezés, az alkotó munka légkörének a kialakítását a szovjet emberek tízmilliói számára. A kongresszus napjaiban és ezt követően sok levél és távirat érkezett $ központi bizottsághoz az ország minden részéből. Munkások és parasztok, fiatalok és érdemes dolgozók, férfiak és nők teljes támogatásukról biztosították a kongresszusi határozatokat és örömmel fogadták az elhatározott intézkedéseket. Egybehangzóan sürgették, hogy folytassuk a kitűzött irányvonalat és tovább szilárdítsuk a fegyelmet és a rendet a társadalomban. A szovjet emberek nem fukarkodtak a forró szavakkal és kinyilvánították, hogy együtt haladnak a párttal, ha a párt nem fog eltérni a választott úttól. Az SZKP, a központi bizottság és valamennyi szervezet kötelessége, hogy teljesítsük ezt az elvárást. Továbbra is állandóan tanácskozni fogunk a dolgozókkal, fenntartjuk a szovjet társadalomban az igényesség és az őszinteség, a bizalom és az alkotó tettrekészség légkörét és mindazt, ami elősegíti fejlődésünk meggyorsítását. A kongresszusi határozatok megvalósítása javulást jelent, és ott, ahol erre szükség van, az alapjaitól kell megváltoztatni az idejét múlt stílust és munkamódszereket, a kádereket a problémák gyorsabb és hatékonyabb megoldására, a felelősség vállalására kell nevelni. Nem szabad félnünk a határozott, bátor és újszerű eljárásoktól. Nem történik semmi szörnyű, ha valaki téved. Olyan tekintélynek örvendő pártunk, olyan erős szovjet hatalmunk van, és a nép olyan nagyfokú bizalommal van irántunk, hogy képesek vagyunk ezt vagy azt a hibát helyrehozni és a jövőre nézve levonni belőle a tanulságot. Munkánk stílusa határozott, tárgyszerű kell, hogy legyen, és nem korlátozódhat a nyomtatványok és jegyzőkönyvek irogatására, hanem a tömegek kezdeményező tevékenységének a szervezésére kell irányulnia. Érvényes ez elsősorban a népgazdaság irányító szerveire. Ezeknek mielőbb fel kell hagyniuk a bürokratikus módszerekkel. Miért beszélek minderről ma is! Azért, mert a kongresszus után a formalizmus akadályt jelent. Sokat beszélünk a javulás szükségességéről, de keveset teszünk ennek érdekében. Szükség van az eleven kapcsolatra lent, közvetlenül az emberekkel. Nem kell őket beidézni a járási bizottságokra és a hivatalokba, de ki kell menni utánuk a helyszínre, oda, ahol dolgoznak, ahol jobban látni problémáikat, sikereiket és hiányosságaikat. Át kell szervezni a munkastílust és -módszereket, és ezeket meg kell változtatni nemcsak az irányítás legfelsőbb szintjein, hanem a pártszervezetekben és tanácsokban is. Hiba lenne úgy vélni, hogy valamennyi nehézség az ő tevékenységükbe mutatkozó hiányosságok számlájára irható. Mindez egyaránt vonatkozik minden dolgozóra, kolhoztagra, szakemberre és mindenkire, aki ebben a teremben helyet foglal. Igen elvtársak, tehát önökre is. Az esztergagép mellett vagy a szerelőcsarnokban dolgozónak szintén van saját munkastílusa. Ennek a stílusnak a javítása a munkához való viszony javítását, a kontármunka, a munka látszata keltésének és a félrevezetésnek a felszámolását jelenti. Ez kevesebb cigarettaszünetet és tereferét, de ugyanakkor több lelkiismeretességet, fegyelmezettséget és a munkával szembeni figyelmet jelent. És amint mondani szokás, erre nem akárki számára, hanem saját magunk, közös célunk szempontjából van szükség, azért, hogy a szovjet emberek jobban élhessenek: A munkastílus és -módszerek legtágabb értelemben vett megváltoztatása, kezdve a munkaszervezéstől egészen az irányításig - napjainkban elsősorban ez kerül az előtérbe. Ha eleget teszünk ennek a feladatnak, és kötelesek vagyunk ezt megtenni, mindez annyit jelent, hogy megoldunk minden mást is, legyen az bármilyen bonyolult. A béke irányvonala a háborúhoz vezető irányvonallal szemben Most pedig, elvtársak, nemzetközi kérdésekről szólnék. Nemrég amerikai kongresszusi képviselőkkel találkoztam és megígértem, hogy ugyanazt mondom el önöknek, mint nekik mondtam. Nincs két politikánk. Egy politikánk van, amely kifejezi ä szovjet nép érdekeit és tiszteletben tartja minden más nemzet érdekeit. Az SZKP XXVII. kongresszusa részletesen elemezte a jelenlegi világ egész ellentmondásosságát és kölcsönös összefonódását. Problémái megoldásához feltétlenül szükséges az új gondolkodásmód, az újszerű hozzáállás és annak megértése, hogy a lázas fegyverkezés és a haditechnika fejlesztése kritikus határhoz érkezett. Ebből indulunk ki. Emellett tudatosítjuk, hogy a világpolitikában szomszédosak vagyunk egy osztályellentétes rendszerrel, s hogy a béke megőrzése szempontjából olyan komoly realitás áll velünk szemben, mint amilyen az Egyesült Államok. Vezetése azonban semmiképpen sem tud lemondani egykori szokásairól, és nyilvánvalóan nem akar belenyugodni a Szovjetunió létezésébe. Ez a tény azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy keressük a kiutat a konfrontációból. Más út ugyanis nincsen. Tetteinkben, irányvonalunkban nemcsak saját elveinket és saját erkölcsünket követjük, hanem az is irányadó számunkra, hogy tudatosítjuk: mennyire nem reális a másik hozzáállás. Ezért mentem Párizsba és Genfbe. Ugyancsak ezért terjesztette elő a Szovjetunió több jelentős javaslatát. Ugyanezért voltunk készek mindjárt Genf után gyakorlati tettekké változtatni az ott elért megállapodásokat és közös nyilatkozatokat.- Kétszer hosszabbítottuk meg a nukleáris robbantásokra vonatkozó egyoldalú moratóriumot és javasoltuk, hogy azonnal kezdődjenek tárgyalások valamennyi nukleáris kísérlet beszüntetéséről;- a bécsi és a stockholmi konferencián kompromisszumos javaslatokat terjesztettünk elő, amelyekkel a Nyugat elébe mentünk;-jelentős kezdeményezés volt január 15-i nyilatkozatunk is, amely konkrét és világos tervet foglal magában a tömegpusztító fegyverek felszámolására és más fegyverek számának csökkentésére az elkerülhetetlen védelem szintjére;- tekintettel arra, hogy az európaiak tartanak a közepes hatótávolságú rakétától s úgyszintén a hadászati-hadműveleti nukleáris fegyverektől, az európai övezetre vonatkozóan kompromísz- szumos változatot terjesztettünk elő;- javasoltuk a szovjet és az amerikai flotta kölcsönös kivonását a Földközi-tengerről;-az SZKP XXVII. kongresszusa, amellett, 'hogy jóváhagyta mindezeket az intézkedéseket, javaslatot tett a nemzetközi biztonság komplex rendszerének létrehozására. És mit tesz a Nyugat, amelytől úgyszintén közvetlenül függ, hogy véget ér-e a lázas fegyverkezés és javul-e a nemzetközi légkör? Milyen magatartást tanúsított Genfben? Milyen az irányvonala? Legelőször is nem kaptunk kielégítő választ a január 15-i nyilatkozatra. Az, amit, megküldték nekünk, a dolog lényegétől való eltávolodást jelenti és próbálkozást, hogy az egész ügyet felemás intékedésekkel üssék el és a nemzetközi közvéleményt ködös ígéretekkel vezessék félre. Valódi választ az Egyesült Államok akciói és a NATO tényleges politikája ad. Genfben mindkét fél egyetértett abban, hogy sem a nukleáris háborúnak, sem a lázas nukleáris fegyverkezési versenynek nem lesznek győztesei. Amikor javasoltuk a nukleáris készletek korlátozásának és felszámolásának egyes szakaszokra kidolgozott egyszerű és világos tervét, azt mondták nekünk Nem! Más példa: Hány éven át állították, hogy az oroszokban nem lehet megbízni, mivel elutasít ják a helyszíni ellenôržést. Beleegyeztünk ebbe Mire válaszként Reagan elnök nem a nukleáris robbantások betiltásának „ellenőrzését" javasolja nekünk, hanem a nukleáris fegyverek tökéletesítése folyamatának ellenőrzését. Nagyon szellemesen jegyezte meg az elmúlt napokban az egyik amerikai napilap, hogy ,,ez ugyanaz, mint a legmagasabb büntetés felszámolása mellett kiálló embert arra kérni, vegyen részt egy kivégzésen". Erre, természetesen, nem voltunk és nem vagyunk hajlandók. A kérdést másképp vetjük fel Megállapodunk abban, hogy megtárgyaljuk javaslatunkat a robbantások beszüntetésére s úgyszintén az amerikai javaslatot az ellenőrzésre. Úgy tűnik, az amerikai kormány semmi mást nem őrzött meg Genfböl, mint a meddő tervezgetéseket az USA elnökének és az SZKP KB főtitkárának újabb találkozójára vonatkozóan. Hogy ne merüljenek fel kétségek, újra megismétlem, hogy helyeslem egy ilyen találkozó megtartását. Nem támasztunk semmilyen előzetes feltételeket. Azt akarjuk azonban, hogy azzal összhangban valósuljon meg, amiben megállapodtunk az elnökkel, vagyis legyen előrelépés, ami azt jelenti, hogy hozzon gyakorlati eredményekét a lázas fegyverkezés megállítására irányuló törekvések terén. És még valami. A találkozóra sor kerülhet, ha megőrizzük, s most helyesebb lenne azt mondani, hogy felújítjuk Genf szellemét. Nézzük csak, mi történik. Röviddel Genf után az Egyesült Államokban újult erővel bontakozott ki a szovjetellenes kampány a legkülönbözőbb alaptalan vádaskodások és államunk címére intézett sértegetések kíséretében. Ezután komolyabb dolgok kerültek sorra: a követelés, hogy a Szovjetunió 40 százalékkal csökkentse diplomatái számát New York-ban. A Krím-félsziget partjainál megjelent egy amerikai flottakötelék, s egyáltalán nem titkolták, hogy a legfelsőbb hivatalok egyetértésével támadást hajtottak végre Líbia ellen, hogy Amerika demonstrálhassa erejét és megmutathassa, ő mindent megengedhet magának. Moratóriumunk lejárta előtt egyértelműen provokatív céllal, erős nukleáris robbantást hajtanak végre Nevadában. S amikor javasoltam, hogy haladéktalanul tárgyaljunk meg csak egy, de valóban sürgető kérdést, a nukleáris robbantások kérdését, egy nap sem telt el és azt mondták nekünk Nem' Washington talán azt hiszi, hogy nincsenek erős idegeink? Úgy véli, ma hazárdjátékos módjára járhat el? Vagy így értelmezi az Egyesült Államok Genf szellemét? Feltételezi talán, hogy nem látjuk, amint az éppen megkezdett szovjet-amerikai párbeszédet arra használják fel, hogy leplezzék katonai céljaik megvalósítását? Az ember akaratlanul is felteszi magának a kérdést, milyen tartalmat és értelmet szán Washington az új szovjet-amerikai találkozónak? És mit szól ehhez Nyugat-Európa? Javaslatainkra, amelyek elébe mennek mind az európai közvélemény, mind pedig számos kormány kívánságainak, válaszként ma azt mondják nekünk: Európából nem lehet kivonni az amerikai rakétákat, mivel a Szovjetuniónak állítólag több hagyományos fegyvere van. Januári nyilatkozatunkban azonban egyértelműen javasoltuk a hagyományos fegyverzet és a fegyveres erők csökkentését is. Azt is mondják, hogy az Egyesült Államoknak a tengerentúlra kell szállítania a rakétákat, míg Moszkva csak áthelyezi őket Szibériába, ahonnan körínyen és gyorsan visszahozhatja őket. Közben úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a Szovjetunió azt javasolja, a rakétákat, amelyeket érint ez a csökkentés, semmisítsék meg, ne pedig máshová szállítsák át. Szavakban tehát a béke mellett állnak ki, tetteikkel a rakéták mellett. Nagy-Britannia és Franciaország esetében sem tapasztalunk tehát komoly hozzáállást. Vagy vegyük a „hadászati védelmi kezdeményezéshez“ való hozzáállást. A nyugat-európai kormányok és a nagytőke különböző ürügyekkel mindinkább bekapcsolódik ebbe a pusztító tervbe, s így a lázas fegyverkezés újabb, még veszélyesebb fordulójának részvevőjévé válnak. Végül arról, ami talán a legfontosabb. Az Egyesült Államok teljes gőzzel beindította „csillagháborús" programját. Az elnök azt állítja, hogy ez a program védelmi jellegű és nem nukleáris. Az a tábornok azonban, aki a terv megvalósítását irányítja, nyilvánosan leírja, milyen ürfegyverek fogják megtámadni az ellenfelet a földön, s az USA hadügyminisztere állítja, hogy nukleáris elemeik is vannak. Nyíltan kimondom, ha az USA a józan ésszel ellentétben csökönyösen folytatja ezt az irányvonalat, meggyőző választ találunk, s ez egyáltalán nem kell, hogy az űrben legyen. Jól ismerjük a korszerű tudomány lehetőségeit és saját lehetőségeinket is. Nincs semmi olyan, amit az Egyesült Államok megtehet, S mi nem. Ellenezzük azonban az ilyen választást, elutasítjuk a fegyverkezés abszurd amerikai logikáját. Számunkra a csapásmérő ürfegyverek betiltása nem a lemaradástól való félelem, hanem a felelősségtudat problémája. Ezzel összefüggésben szeretném kijelenteni: ideje, hogy a Szovjetunióval való kapcsolatokat ne a téves elképzelésekre és illúziókra építsék. Az egyik legveszélyesebb illúzió abban rejlik, hogy a Szovjetunió békés szándékait és felhívásait a gyengeség jeleként értékelik Hogy világos legyen, a lázas fegyverkezéssel nem merítenek ki bennünket, az űrből nem győznek le minket, és a technológiában nem előznek meg bennünket. Az ilyen próbálkozásokból semmi jó sem ered. A központi bizottságra érkező számos levélből látjuk, nem kevés ember tart attól, hogy a békéről szóló meddő beszélgetések leple alatt a Nyugat nem ér-e el olyan jelentős előrehaladást a fegyverkezés terén, amire mi nem leszünk képesek reagálni. Biztosíthatom önöket, elvtársak, hogy ez nem fog bekövetkezni. A Szovjetunió politikájában a reális tények egész egységéből indul ki. Nem hagyjuk magunkat meglepni. A szovjet állam nemegyszer bebizonyította, hogy képes válaszolni minden provokációra. Ha szükséges lesz, megfelelő választ adunk ezúttal is. Mint azt a XXVII. kongresszus kijelentette, nem tartunk igényt a nagyobb biztonságra, de nem elégszünk meg a kisebb biztonsággal sem. Senki sem várta, hogy a háborúk és fegyverek nélküli világhoz vezető útra vonatkozó programunk megvalósítása olyan sima lesz, mint amikor egy Zsiguli megy a jó aszfalton. Hosszú és kimerítő harc vár ránk. Bizonyos köröknek nem felel meg sem az enyhülés, de még a szov- jet-amerikai kapcsolatok felmelegedése sem. Bármilyen ürügy jó nekik, hogy megakadályozzák a nemzetközi helyzet javulását, ami körvonalazódni kezdett Genf után. Az egész világ tudja, kiről beszélek. Ezek azok az emberek, akik kapcsolatban állnak a katonai vállalkozásokkal és akik a katonai-ipari komplexumot képviselik, amely a hatalom csúcsaira juttatja el képviselőit, és amikor már hűen szolgáltak neki, ismét visz- szafogadja őket. Ezek azok, akik a lázas fegyverkezésen és a konfrontáción milliárdokat keresnek. A kongresszuson kitűztük a nukleáris háború elleni harc fő irányait. Következetesen és kitartóan fogunk előrehaladni. Ehhez nagy lehetőségeink vannak. Ebben a nagy ügyben velünk vannak barátaink - a szocialista országok. Különös felelősséggel viseltetünk velük szemben és ez a felelősség - a szocializmus sorsáért - közös. Nagyon fontos, hogy a békepolitikát közösen érvényesítjük, egyeztetjük stratégiánkat a jövőre vonatkozóan és a béke felé tett minden alapvető lépésben. A béke megőrzése mellett áll ki a világközösség többsége, beleértve az el nem kötelezett országokat, a ,, harmadik világ" államait és népeit és a kapitalista országok dolgozóit is. Amellett vagyunk, hogy a párizsi és genfi kezdeményezéseket megőrizzük. Nem hagyjuk kiprovokálni magunkat, nem kezdünk olajat önteni a „hidegháború" újra szított tüzére. A nukleáris évszázadban nem lehet játszadozni a politikával. Valamennyi ország dolgozó népének megfontoltságára, az egyszerű emberek józan eszére, az önfenntartás növekvő tudatosítására és arra fogunk támaszkodni, hogy egyes politikai személyiségek és pártok - még a NATO-tagálla- mokban is - tudatosítják az új realitást. Nekünk magunknak azonban állandóan tudatosítanunk kell, hogy a fő front, amelyen biztosítjuk a sikeres békeharcot, a szocialista társadalom tökéletesítésével összefüggő feladatok teljesítése. Döntő előfeltétel népgazdaságunk helyzete, a tudomány és a technika fejlesztése, a gazdaság minőségi megváltoztatása, valamint a szovjet állam szellemi, intellektuális és erkölcsi potenciáljának növelése. Ez végül mindegyikünk, munkájának függvénye. Az erős és egészséges gazdaság egyszerűen biztosítja a békepolitika sikerét is. Éppen ez az összefüggés a külpolitika és a belpolitika között. Elvtársak! Az élet a legidőszerűbb problémákat állította elénk, és nekünk válaszolnunk kell a kor követelményeire. Ez elől nem térhetünk ki. A kongresszusi határozatokat meg kell valósítani, bármilyen erőfeszítéseket is követel ez az ~SZKP Központi Bizottságától, a kormánytól és az egész néptől. Akcióprogramunk konkrét, célratörő és reális. Ha azonban meg akarjuk valósítani, akkor - ahogyan Lenin tanított - egyszerre kell alulról és felülről kezdenünk. A gyakorlati munka egyedül akkor lehet sikeres, ha valamennyien egyszerre és közösen kezdjük el - a központi bizottságtól a pártalapszervezetekig, a kormánytól a brigádig, a minisztertől a munkásig, kolhoz- ' tagig és alkalmazottig. Mindenkinek meg kell tennie, amire szükség van, mégpedig becsületesen és erejéhez mérten. Erre kötelez bennünket az a nem könnyű kor, amelyben élünk, a hazafiasság és az állampolgári kötelességtudat, a felelősség a haza májáért és jövőjéért, a szocializmusért és a békéért. Biztosítani szeretném önöket, elvtársak, hogy a központi bizottság és a kormány tudatában van annak a felelősségnek, amelyet a pártkongresz- szus hárított rá és munkájukban ennek megfelelően fognak eljárni. A ránk háruló óriási feladatokat mindig a nagy társadalmi lelkesedés légkörében teljesítettük. Ez igy volt történelmünk minden sorsdöntő szakaszában. Ma a párt elsősorban önökhöz fordul, elvtársak, a hősi munkásosztályhoz, bízik nagyfokú öntudatában, fegyelmében és felelősségtudatában, politikai tapasztalatában és szakértelmében, abban a képességében, hogy megszervezi és egyesíti a dolgozókat a legbonyolultabb célok elérésére is. Ez a felhívás minden bizony- nyál meghallgatásra talál. A szovjet dolgozók mindent megtesznek azért, hogy hazánk mind gazdagabb és erősebb legyen. Kívánok önöknek sok sikert ehhez a nagy és dicső munkához, jó egészséget és boldogságot önöknek és családjaiknak. ÚJ SZÓ 6 1986. IV. 10.
