Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-25 / 97. szám, péntek
Irodalom és szenvedély Gyimesi György vadásztörténeteiről Termékeny és sikeres író Gyimesi György. Egy évtizednél alig hosszabb idő alatt hét könyve jelent meg, olvasói népszerűségben pedig kevesen versenyezhetnek vele. A vadászirodalom romantikától övezett és gazdag hagyományú műfaját műveli. Az egyetemes magyar irodalomban olyan elődöket tarthat számon, mint Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Bársony István stb. Gyimesi munkássága főként az utóbbival rokon. Hangulatos tájleírásai, bensőséges szeretettől fűtött természetábrázolása, a vadászélet élményvilágának érzékletes feíidézése teszi hozzá hasonlatossá. A hazai magyar irodalomban Jurán Vidort tekinthetjük elődjének. - A kárpáti farkasokról írott könyve - Ordasok, 1958 - a legmaradandóbb eredmény a természetközpontú irodalom műfajában. Gyimesi a hetvenes évek elején indult írói pályáján. Tolvaj Bertalan biztatta írásra, ó fedezte fel az alkalmi vadászfeljegyzésekben az írói lehetőségeket. Már elsó könyvével — ördöngöstől a Hortobá- gyig, 1973 - közönségsikert aratott. A romániai, szovjetunióbeli, magyarországi és hazai vadászatokról szóló élménybeszámolók nemcsak a témából fakadó feszültségekkel, az események izgalmas fordulataival hatottak, hanem a megírás minőségével is. Gyimesi főként a hangulatteremtésben remekel, de vonzó elbeszélőnek és kitűnő jellemábrázolónak is bizonyul. írásai közvetlen élményeire, s nem fikcióra épülnek, mégsem a szokásos tényirodalmat műveli. Úgy tud szépirodalmi értékeket felmutatni, hogy nem másítja meg a tényeket. Egyszerre látja el a gyönyörködtetés és az ismeretterjesztés feladatát. Valóságos természetjáró és vadásziskolát kínál olvasóinak. Sohasem szorítkozik pusztán a vadászesemények elmondására. Sorjázó könyveiben az Afrikában (A Meru lankáin, 1975), Európa egyik legszebb hegységében (A Kaukázus ormain, 1976), Közép* és Kelet-Európa számos vadászterületén (Emlékezetes vadászatok, 1977; Megzabolázott szenvedély, 1981; Nem a trófeáért, 1983) átélt izgalmas vadász kalandok felidézése mellett bőséges ismereteket közöl a becserkészett tájak faunájáról, flórájáról, földrajzi és természeti viszonyairól, történelmi és kulturális vonat-, kozásairól is. A legmélyebb és legértékesebb tudnivalókat azonban a vadászat fortélyairól, a vadászszenvedély természetéről, a vadászat írott és íratlan törvényeiről, etikájáról, a vadászat szerelmeseinek szokásairól, magatartásformáiról stb. olvashatjuk, írásaiból nemcsak a sikeres vadászt és lebilincselő elbeszélőt, hanem a természet lelkes és felkészült megfigyelőjét, az emberi lélek és az állati ösztönvilág tudósát is megismerheti a figyelmes olvasó. A személyes beszámolóként elhangzó vadászélmények haszonnal gyönyörködtetnek. Az elbeszélő-szereplő alakját élő, hús-vér figurák veszik körül, egyéni sajátságokkal, jellembeli tulajdonságokkal. A vadászat gyakran közös célokért folytatott kollektív cselekvés, a barátság, az emberség, a szolidaritás szép példáival. Gyimesi vadásztörténeteinek hitelét jelentősen fokozza, hogy nem nagyítja sikereit, nem szépíti élményeit, nem glorifikálja saját személyét, nem igyekszik adottságait és képességeit megemelni. Óvakodik az olcsó hatásvadászat kínálkozó lehetőségeitől. Nemcsak sikereiről számol be, őszintén vall tévedéseiről, felsüléseiről is. Igazi és szenvedélyes vadász. írásainak vonzó erejét és hitelét hatékonyan erősíti a minden sorát átható, életét és művészi pályáját egyaránt meghatározó vadászszenvedély. „Van egy nagy vágyam, dédelgetett álmom - írja legfrisebb könyvében - : szeretnék minden Európában előforduló vadászható vadból elejteni legalább egy példányt.“ E feladat nagyságát és nehézségét még a laikus olvasó is megsejti, öröme sem telik a zsákmányban, ha elejtése nem igényel ügyességet, szakértelmet, nemes küzdelmet a vaddal. ,,Ha csak agancsgyújtő lennék, ezeket is nagyra becsülném. De vadász vagyok, szenvedélyes, mást látok, mást keresek a vadászatban. Számomra a vadászat a vad felkutatását, becserkészését, becslését és vadászhoz méltó módon való elejtését jelenti. Mindezt lehetőleg önerőmből, az érintetlen természet ölén. Az ilyen vadászat méltó jutalmaként megszerzett trófeát tudom csak igazán becsülni, legyen az hanyatló, torz, bakarasznyi agancska. Vagyis az élményt keresem a vadászatban. Az elégít ki, nyugtat meg és nyugtalanít. Hiánya hajt, kerget, ösztökél újabb vadászati lehetőségek felkutatására, új vadászatok megszervezésére“ - vallja egyik írásában. A legújabb könyve - Volga menti vadászatok, 1985 - további előrelépést jelent írói fejlődésében. Egyöntetűbb, gondosabban szerkesztett a korábbiaknál, nyel- ve-stílusa kidolgozottabb. S ez nemcsak a vadászkalandok színteréül szolgáló tájegység, a hatalmas kiterjedésű volgai táj azonosságából fakad, hanem a gazdaságos, célratörő, tömörségre törekvő előadásmód eredménye is. Jó érzékkel és mértéktartással, ugyanakkor az olvasói kíváncsiságot teljes mértékben kielégítve rajzolja meg a vadászesemények természetes környezetét, földrajzi, természetrajzi, néprajzi hátterét. Néha bevezetésként, máskor a sorok között vagy az események menetét itt-ott felfüggesztve tudósít a táj társadalmi-történelmi érdekességeiről anélkül, hogy tompítaná a vadászkaland feszültségeit, izgalmait. Jellemzőül halgassunk bele gondolataiba, melyek a szaj- gák lelőhelyét keresve foglalkoztatták: „Órákig bolyongtunk a sztyeppen, amely a borús ég alatt, a sűrű felhőzeten átszűrődő gyér fényben még komorabbnak és kietlenebbnek tűnik fel, mint amilyen a valóságban. Helyenként szétszóródott tehéncsordák, juh- nyájak tünedeznek fel. Őrzőik, mint a bronzból öntött lovas szobrok: mozdulatlanok, komorak, képzeletet mozgatók. Ósi időket idéznek ezek a lovas pásztorok, és az ember nem tud szabadulni a gondolattól: valahol itt, a Volga és a Don között volt népünk egyik őshazája. Mert e föld jelenlegi lakói, a mongol nyelvjárást beszélő kalmükök, korántsem élnek itt ősidőktől fogva; ók csak a 18. század elején költöztek ide a közép-ázsiai Dzsungáriából... Számomra azonban a kalmükök múltjánál is érdekesebb volt, hogy ez volt a szkíták, szarmaták, alánok földje, és itt terült el a kazár kaganátus is, amelynek kötelékébe őseink tartoztak.“ Néhány mondattal a tájat, emberét, jelent és múltat képes megidézni. A leghasznosabb örömüket azonban ebben a kötetben is a vadászok lelhetik fel. írónk vadászeredményei és kapcsolatai révén olyan vadászterületekre is eljutott, amiről a hazai vadászok legtöbbje csak álmodozhat. Vadászhatott jávorszarvasra a Volga partján, a lisovi és a hapjori vadrezervátumban, szajgára (tatárantilop) a kalmükök földjén, a Szarpai tavaknál, túzokra a nyikolajevszki rezervátumban stb. Hangulatteremtő, láttató, felidéző ereje révén úgy számol be élményeiről, hogy az olvasó szinte részesévé válik az izgalmas esemenyeknek. Szinte az orrában érzj a menekülő vadak által felvert sztyeppei port, hallja patáik dübörgését. Jórészt ebben a felidéző, láttató erőben rejlik Gyimesi György olvasói népszerűségének titka. Kíváncsian várjuk további élménybeszámolóit. (Madách) SZEBERÉNYI ZOLTÁN Képek az életért DÚDOR ISTVÁN TÁRLATÁRÓL Dúdor István hisz a festészet, egyáltalán a művészetek emberformáló erejében. Mindenkor hamisítatlan művészet iránti elkötelezettséggel, filozofikus ihletett- séggel, az emberi méltóság jegyében fog ecsetet. Dúdor Istvánnak legutóbb Komáromban (Komárno), az ifjúsági klub galériájában nyílt kiállítása, melyen grafikáiból láthattunk válogatást. A részben tájképekből, részben figurális kompozíciókból álló anyag közös jellemzője Hasonló fogantatású a Zene a romokon című két képből álló ciklusa: a művész, aki a szépség, az öröm, az élet hirdetője, előző korok halált termő talaján áll, feje felett pedig a legmodernebb halálmadarak. A fenyegetettségben élő művész, az ember mégis megpróbál tiszta, reményteli hangokat előcsalni törött hegedűjéből... Jellemző, hogy Dúdor a már jól ismert motívumokat is - gondolok itt a Don Quiote motívumra - egyéni módon alkalmazza s teljesíti ki, lásd például azt a jeleneDúdor István: A dereski határban (tus, 1985)- a technikai magabiztosság mellett - a kifejező, eredeti, sokszor filozofikus szemlélet, valamint újszerű, egyéni szimbólumok alkalmazása. Az öt képből álló Variációk egy témára című sorozat tiltakozás a világ militarizálódása ellen. Dúdor e képein is sajátos szimbólumrendszert alakított ki, kerülve minden közhelyszerű megfogalmazást: tisztán, érthetően, művészi áttételekkel ábrázolja a fenyegetettségben élő embert, aki tehetetlen a fegyverekkel, az agresszivitással szemben. Mint ember, kiszolgáltatott maga a katona is, esendő figura. De valamennyiükben pislákol a remény, melynek sötétben imbolygó lán- gocskáját talán maga a festő gyújtotta. E képek üzenete írók háborúellenes üzeneteivel cseng össze. Gyökerek nélkül nincs igazi művészet Nyolcvanadik Londonban a Royal Festival Hallban Beethoven IX. szimfóniáját vezényelte. Amint egyik kritikusa megállapította: ritkán akad olyan személyiség a muzsika világában, aki a nagy, bonyolult remekművek lényegét olyan természetes egyszerűséggel tudja megragadni, mint Doráti Antal. Doráti 1906 áprilisában Budapesten született. Apja harminc éven át az operaház zenekarának hegedűse volt, de sohasem vált valóra nagy álma, hogy karmester lehessen. Talán ez a be nem teljesült vágyakozás vezette később erre a pályára a tehetséges fiút. Először csellózni tanult meg - csak később zongorázni -, hogy már tizenhárom éves korában otthon kamarazenélhessen. Az apa az első hegedűs volt, édesanyja brácsázott, a nagybácsi a második hegedűs volt és Antal gordonká- zott. Zenei nevelésére Weiner Leó és Kodály Zoltán volt a legnagyobb hatással. Amikor befejezte zeneakadémiai tanulmányait 1924-ben, az Operaház szerződtette korrepetitornak és tizennyolc éves korában már karmesterként is bemutatkozott. 1928-ban a fasizmus közeledtét érezve Doráti külföldre távozott. Gyorsan felfelé Doráti Antal nyolcvanéves születésnapján ívelő pályájának első állomása olyan Drezda, ahol Fritz Busch asszisztense az operában és egy évvel később már zeneigazgató Múns- terben. Ezután Monte Carlo következik, ahol a világhírű Ballets Russes karmestere. Amikor a háború vészfelhői egyre sötétebbé válnak Európában, 1938-ban Ausztráliába, majd az Egyesült Államokba költözik. New Yorkban opera- és balettkarmesterként működik és itt kerül közeli, baráti kapcsolatba Bartók Sé/ával. A Concertóval, a Hegedűversen nyel már akkor megismerkedik, amikor azok kottáján még jóformán meg sem száradt a tinta. Doráti hozza össze Bartókot Yehudi Menuhinna\ és ezzel része van a Szólószonáta születésében is. A háborút követő években a Dallasi Szimfonikusok, majd tizennégy éven át a Minneapolisi Szimfonikus Zenekar vezető karmestere. Később visszatér Európába: a BBC Symphony Orchestra, valamint a Stockholmi Szimfonikusok zenei vezetője. 1974-től a londoni Royal Philharmonic Orchestra élén áll. A közönség mindenütt elismeréssel fogadja a világjáró művészt, aki nem önkényes belemagyarázó, hanem spontán feltáró karmester, aki analitikus pontossággal összpontosít az előadott mű részleteire, hogy a hallgató önkéntelenül újra és újra felfedezheti a kompozíció rejtett szépségeit. A sikerek ellenére Doráti életútja nem volt könnyű, rengeteg nehézség, belső vívódás, küzdelem kísérte. Munkásságáról egyik nyilatkozatában így vallott: „Szeretni kell az embereket, hogy valaki jó karmester lehessen. Nem szabad magányosnak lenni. A magányos karmester könnyen elkövetheti azt a hibát, hogy hangszerként, lélektelen tárgyként kezeli a zenészeket. Precizitást így is elérhet, de többet nem nagyon.“ A vezénylés mellett már ifjú kora óta komponál. Kezdetben néhány operát írt, de azután hosz- szú szünet következett. Csak 1950-ben írta első nagyobb terjedelmű darabját, Az út című drámai kantátát. Ezt egy öttételes szimfónia követte, majd egy balett, illetve az abból készült zenekari szvit, a Hét kép egy Vonós oktett, egy dalciklus Rainer Maria Rilke verseire és több versenymű - zongorára, csellóra és oboára. Doráti sohasem szakadt el hazájától, fél évszázadnál is hosz- szabb távoliét után is tökéletesen beszéli anyanyelvét. 1945-ben egyike azoknak a művészeknek, akik elsőként jönnek el a még romokban heverő Budapestre, hogy találkozzék honfitársaival, mindenekelőtt tanítómestereivel, Weinerrel és Kodállyal. Azóta számtalanszor járt Magyarországon, így legutóbb az idei Tavaszi Fesztiválon is több hangversenyt vezényelt és felesége, Ilse von Alpenheim előadásában bemutatta zongoraversenyét is. ^ Nyolcvanadik születésnapja alkalmából Doráti Antal így nyilatkozott az International Herald Tribune munkatársának: ,,Az én életem végül is egyvalaminek a függvénye: hogy gyökereim Közép-Európában vannak. Megelégeltem az örökös vándorlást, az embernek, a művésznek kellenek a gyökerek! Lehet, hogy a zene nemzetközi nyelv, de akkor is nemzeti talajból fakad és ez az, amit sok szerző, sok művész elfelejt. Amikor elhagytam hazámat, az alkotó erőt is elvesztettem. Aztán hosszú idő után visszatértem és az erő is visszatért. Ha a közönség megtapsol, ha a kollégák figyelnek rám, nem számít, hogy ez Budapesten, Londonban, vagy bármely más helyen történik velem. De különleges jelentőséget kap, ha ott teszik meg, ahol életem és karrierem elkezdődött. “ DELMÁR GÁBOR tét, ahol a meddő életküzdelemben még a gebe is lovasa torkát harapja. Érzelmi-hangulati töltésű képeinek közölnivalója sem öncélú, Dúdor teljesen letisztult formában vall belső életének hangulatairól. Ilyenek a Különös délután, a Vágta, a Festő és modellje című képei. Dúdor István így vall az alkotás folyamatáról: ,,Szeretem a természetet, a gömöri tájat, ahol születtem, s amelynek ölén kiteljesedett alkotói pályafutásom. Ennek a tájnak a szépsége és szeretete késztetett arra, hogy megörökítsem. Az ehhez szükséges képességet - és kényszert - pedig emlékezetem óta magamban hordozom. A táj, a tájban való jelenlét annyira fontos számomra, hogy még az elvonatkoztatott, figurális képeim is itt körvonalazódnak, általában olyankor, ha valami megzavarja a táj rendjét vagy nyugalmát, például amikor a fejem felett elzúg egy repülőgép, vadászpuska dörren...“ Való igaz, hogy Dúdor tájképei nem „csupán“ tájképek; az egyik szociológiai helyzetjelentés, a másik demonstratív jellegű kiáltvány a rablógazdálkodás, az életkörnyezet felelőtlen pusztítása stb. ellen (Részeg falu, A dereski határban, Nyári rajz, Falu a völgyben, Dombos vidék.) A napjaink társadalmi és filozófiai kérdései iránt fogékony festő kerüli a plakátszerüséget. Szakmai felkészültségéhez és markáns tehetségéhez méltó módon mindig KÉPET fest. Az 1949-es születésű Dúdor Istvánt, mint kivételes tehetséget, minisztériumi engedéllyel, érettségi nélkül vették fel a prágai Képzőművészeti Akadémiára, ahol František Jiroudek nemzeti művész tanítványaként végzett 1979-ben. Ö maga így emlékezik erre: „Sokat köszönhetek az akadémiának, elsősorban Jiroudek mesternek, hiszen ott tettem szert mesterségbeli tudásra, ott tanultam meg a módszeres munkát. De mindez természetes. Emberi és művészi vonatkozásban pedig pótolhatatlan az a segítség, amit Bácskái Bélától, Szabó Gyulától és Milan Mravectól kaptam. Ők fedezték fel s ösztönözték bennem a művészt, de mint embert is felkaroltak. “ CÚTH JÁNOS I ÚJ szú 6 1986. IV. 25.