Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-24 / 96. szám, csütörtök

Siker és elismerés Szlovák kritikusok Grendel Lajos műveiről Március nem csupán a könyv­nek, hanem az irodalmi díjak áta­dásának hónapja is hazánkban. Az idén ez az esemény is örömteli volt számunkra. A Szlovákiai írók Szövetsége 1985. évi díjainak egyikét ugyanis - a prózaíró Ivan Hudec, a költő Štefan Strážay és a kritikus Viliam Marčok társasá­gában - Grendel Lajos nyerte el, mégpedig három regényének (Éleslövészet, Galeri, Áttételek) egykötetes szlovák kiadásáért, amelyet Odtienené oblomky cí­men, Karol Wlachovský fordításá­ban jelentetett meg a Tatran könyvkiadó. Grendel Lajos regényei már magyar kiadásuk nyomán is szép sikert arattak idehaza és külföldön is. A szlovák olvasók és az őket reprezentáló kritikusok azonban - természetes módon - mindenek­előtt saját irodalmuk összefüg­gésrendszerében, a szlovák próza rokon jelenségeihez viszonyítva mérlegelik és minősítik Grendel műveit is, amelyek így új megvilá­gításba kerülnek, újabb vonásai­kat tárhatják fel előttünk. Nem mellékes szempont az sem, hogy a három regénynek egyúttal a for­dítását is értékeli a szlovák olvasó. Szerencsés véletlennek kö­szönhető, hogy már a közelmúlt­ban választ kaphattunk a Grendel- regények szlovák változatával kapcsolatos kérdések egy részé­re. Az írószövetség kritikai szak­osztálya ugyanis éppen ezt a könyvet tűzte legutóbbi vitaülé­sének műsorára. A vitán jó néhány neves szlovák kritikus és iroda­lomtörténész megjelent. A vitaindító elemzést Ján Štev- ček egyetemi tanár végezte. Nem tagadta vonzalmát a Grendel által is müveit prózatípus iránt, amelyet ízig-vérig korszerűnek, mainak .minősített. A szlovák irodalomból Ivan Hudec és Jozef Puškáš mü­veit említette párhuzamként. Ki­emelte, hogy Grendel nem csupán azzal szerzett meglepetést, hogy a szlovák prózában alig feltérképe­zett világot, a dél-szlovákiai kisvá­rost ábrázolja (e téren Ladislav Ballek a szellemi rokona). Irodalmi értéke abban rejlik, hogy ezt a vilá­got eredeti és újszerű módon, magabiztosan kezelt írói eszközök­kel ragadja meg. Grendel regényei lélektani jellegűek, a lélektaniság azonban nem jellemekben nyilvá­nul meg, hanem a pszichológiai és morális értelmű valóság az elbe­szélő személyiségen szűrődik át. Ez a közvetettség magyarázza a groteszk ábrázolásmódot is. Az elbeszélő kiemelt szerepe az egyén, a személyiség fontosságát jelzi a közösség számára, ugyan­akkor megteremt egy korszerű regényformát is, amely a hagyomá­nyos társadalmi regénnyel szem­ben képes bemutatni a történelmi és társadalmi folyamatok tudati tükröződését. Általánosabb érte­lemben tehát Grendel a történelem megismerésének sajátos módját és síkját jeleníti meg. Vojtech Kondrót, a költő és műfordító elsősorban a kötet fordí­tójának teljesítményét emelte ki: a nemzetiségi irodalmak legjobb alkotásai csak Wlachovskýhoz ha­sonló fordítók révén találhatnak utat a szlovák közönséghez. Grendel könyve és Tózsér Arpád szlovák nyelvű kötete egyaránt bizonyítja, hogy ezek a művek a szlovák írók számára is kihívást jelentenek. Ebből pedig az követ­kezik, hogy még inkább oda kell figyelnünk a nemzetiségi irodal­makra. A kritikus Ivan Sulik azt hangsú­lyozta, hogy a csehszlovákiai iro­dalom képe nem lehet teljes a nemzetiségi irodalmak, különö­sen a Grendeléhez hasonló kiváló alkotások nélkül. Ez utóbbit főleg azért tartja jelentősnek, mert kí­méletlenül leszámol az elavult tör­ténelmi és társadalmi szerepekkel, magatartásokkal csakúgy, mint bi­zonyos kiüresedett irodalmi for­mákkal. A nemzetiségi irodalom rendszeres figyelése és fordítása szerinte is nélkülözhetetlen. Viliam Marčok nagyra értékelte mindhárom regény tudatos, fe­gyelmezett kompozícióját, amely­ben az apró részletek is a kirajzo­lódó személyiség- és társadalom- kép elemeivé válnak. Nagy újdon­ság a szlovák irodalom számára a- kisebbségi közösség és közér­zet lélektanilag pontos, mesteri ábrázolása. A kötet szerinte triló­giának fogható fel, amely egy folyamat különböző szakaszait tükrözi. Ez a folyamat nem más, mint egy hajdani, ám rég értelmét vesztett „történelmi“ tudat kiüre­sedése, degradálódása, hamis tu­dattá (pszeudo-mitológiává) válá­sa. Egyfajta kollektív, nyárspolgári önáltatásról rántják le a leplet Grendel művei, s ezáltal a nemze­tiségi társadalom elzárkózó, befe­lé forduló csoportjaival szemben éles kritikát gyakorolnak. A hamis illúziókkal való leszámolás termé­szetesen önkritika is egyben - fej­tegette Marčok. Népi hagyományokból merítve „Sok olyan képzőművész van, aki szívesen készít könyvillusztrá­ciókat. Azok száma azonban már kevesebb, akiket egy teljes mű minden mozzanata külön-külön műalkotásra késztet. Én aligha­nem ezek közé tartozom. Tarasz Sevcsenko Kobzos című elbeszé­lő költeménye szinte megbaboná­zott. Talán azért, mert én is ahhoz a nemzetiséghez tartozom, amelynek Sevcsenko volt a tagja, és szeretem a népi bölcsességet, az igazságért harcolni is tudó egyéniségeket, a Kobzos-típuso­kat“ - vallja önmagáról Mikola Csernis, a Žilinán élő csehszlová­kiai ukrán szobrászművész, aki­nek alkotásaiból a prešovi Képző­művészeti Galériában rendeztek kiállítást, köszöntve az SZKP XXVII. kongresszusát, egyben emlékezve Tarasz Sevcsenkóra, halálának 120. évfordulója alkal­mából. Mikola Csernis 1941-ben Jaro- povicsban, az USZSZK zsitomiri kerületében született. Már moszk­vai főiskolai tanulmányainak ide­jén (1960 - 1964) részt vett több képzőművészeti versenyen. 1965-tól az USZSZK Képzőmű­vészeti Alapjának a munkatársa. 1975-től Žilinán él, családjával együtt. Több csoportos kiállításon szerepelt képeivel (Moszkva 1971, 1977, Kijev 1974, Žilina 1979 stb.) önálló kiállítása 1970- ben és 1974-ben Kijevben, 1986- ban Oščadnicában volt. A prešovi kiállítás anyagát vé­gignézve, megállapíthatjuk, hogy Mikola Csernis képzőművészeti alkotásainak középpontjában a sevcsenkói életmű áll, 1969 óta ez az ihlető forrása. A Kobzos eddig már több mint 30 fadombor- mú és mintegy 180 illusztráció elkészítésére ihlette. Csernis szá­mára a legvonzóbb anyag kétség­telenül a fa. Különösen jó érzékkel képes kiaknázni a természetes anyag nyújtotta lehetőségeket, sa­játos megoldásokat, új kifejezési módokat alkalmazva. Dombormű­veiről nem hiányoznak a népi díszítőelemek sem, amelyek kife­jezőbbé teszik a témaként válasz­tott gondolatot. Csernis szimbó­lumrendszere is a népi hagyomá­nyokból táplálkozik, alkotásai min­den bizonnyal ezért is váltanak ki gondolati azonosulást a tárlatláto­gatók körében. KULIK LÁSZLÓ Daniel Okáli, a szlovák kritiku­sok nesztora a Grendel-regények szociológiai megismerő szerepét értékelte pozitívan. Rámutatott, hogy a szerző mesterien jellemzi a kispolgárságot, mint osztályt. Ugyanakkor hiányolta a többi osz­tály (főként az agrárproletariátus) ábrázolását, holott azok a kisebb­ségi társadalomban jelentős sze­repet játszottak. Hangsúlyozta, hogy a szlovák nemzet és a ma­gyar nemzetiség közti szociális különbségek ma már nem létez­nek, s a két nép dolgozói azonos célok megvalósításán munkál­kodnak. Vincent Šabík és Peter Zajac egyaránt kiemelte, hogy Grendel müvei tágítják a szlovák közönség irodalmi tudatát és gazdagítják a csehszlovákiai irodalmi kontex­tust. Šabík a történelmi tudatnak a regénybeli figurákban megvaló­suló ábrázolását tartja jelentős­nek, míg Zajac az illúziótlanságra, a józan önmeghatározásra irányu­ló törekvést minősítette példamu­tatónak a három regényben. A vita végén szót kapott a köte­tet tolmácsoló Karol Wlachovský is, aki - bizonyos fordítói problé­mák ismertetése után - rámuta­tott, hogy Grendel regényei egye­bek közt egy nemzedék életútját, sorsát is úttörő módon mutatják be. Emellett fontosnak tartja a mű­vek gondolati, filozófiai hátterének értékelését is. Itt kell megemlíteni, hogy Karol Wlachovský, akinek fordítói eré­nyeit a vita résztvevői külön is méltatták, ezért a munkájáért el­nyerte a Szlovákiai Irodalmi Alap műfordítói díját, a Ján Hollý-díiat. Az izgalmasan pergő vitát (amelynek anyaga a szokáshoz híven a Romboid hasábjain fog megjelenni), Karol Rosenbaum vezette és foglalta össze azzal, hogy Grendel művei új hangot, új nézőpontot, új mondanivalót hoz­tak a szlovákiai irodalomba, amelynek - éppen esztétikai és gondolati értékeik révén - szerves részét képezik, ugyanúgy, mint a nemzetiségi irodainak min­den színvonalas alkotása. BALLA KÁLMÁN Hegedűverseny, szerenád, szimfónia... Két fiatal művész koncertje a Szlovák Filharmóniában A hangversenyéletben elég rit­ka, hogy fiatal előadóművészek lehetőséget kapjanak egy egész est végigmuzsikálására. Szokás ugyanis, hogy a fiatal előadókat tapasztalt karmesterek „gondjaira bízzák“, amiből nem minden eset­ben születik megfelelő produkció. Érthető tehát, hogy a Szlovák Filharmónia idei 22. hangverse­nyén Oliver Dohnányi karmester és Ewald Danel hegedűművész szövetkezése nemcsak a művészi produkció okán, hanem a két fia­talember zenei felfogását felis­merve is érdekes volt. Dohnányi a sokak által érdeklődéssel kísért 1983-as budapesti karmesterver­seny győzteseinek egyike. Ezért is meglepő, hogy Szlovákia legelső szimfonikus zenekarának karmes­tereként csupán 1986 elejétől tart­hatjuk számon. Prágai tanulmá­nyai befejezése után Markevics és Ferrari NDK-beli, illetve olaszor­szági mesteriskoláiban tanult. Ewald Danel hegedűművész ha­zai előadóművészi versenyek dí­jazottja, s jelenleg a bratislavai Zeneművészeti Főiskola aspirán­sa Bohdan Warchal irányításával. A koncert első részében ez a találkozás minden hallgatót meggyőzhetett arról, hogy Ludwig van Beethoven hegedűversenye (D-dűr.op.61) elsősorban érzelmi telítettségével és árnyaltságával hat ránk. Feltéve, ha az előadó és a karmester nézőpontjai megkö­zelítőleg azonosak. Beethoven egyetlen hegedűversenye a zene­kari témák bemutatásával kezdő­dik, s a Dohnányi vezényelte Szlo­vák Filharmónia zenekara a ké­sőbb hegedűn is megszólaló ér­zelmi indulatosságot szépen ár­nyalta. A felcsendülő hegedűszóló Danel hangszerén, ha nem is virtuozitással fényesítetten csillo­gott, a beethoveni erő mindvégig ott feszült benne. A moll-hang- nemben ismétlődő második témát lágy, sejtelmes hegedüléssel szó­laltatta meg. A második tételt (Larghetto) egy témavariáció ve­zeti be, s ennek tolmácsolása a zenekar és a szólista hegedű- versenyek esetében is páratlan mértékű összefonódását kívánja meg. Ebben a tételben kissé bi­zonytalan volt Danel játéka. A be­fejező harmadik tétel (Rondo, Al­legro) vidámsága sem jelent meg olyan sokszínűén, mint azt a ze­neszerző megírta. Wolfgang Amadeus Mozart ,,Serenata Notturna“-ként is is­mert D-dűr szerenádja K 239 an­nak idején Salzburgban mint újévi köszöntő keletkezett. A két együt­tesre (nagybőgő nélküli vonósok és a gordonka nélküli vonósötös, üstdobbal) komponált vidám mű igazi „szórakoztató“ zene, amely a maga korában is feltehetőleg a kedvességével, közvetlenségé­vel hatott. A Dohnányi vezényelte zenekar ezzel a művel egyértel­művé tette azt, amit a Beethoven- hegedűversenyt hallva csak meg­sejtettünk: ez a hangverseny a de­rű, az optimizmus jegyében lett ilyen szerkezetű. Joseph Haydn a bécsi klasszi­kus zene mesterének életművé­ben meghatározó helyet foglalnak el a szimfóniák. Az esten felcsen­dülő 104. szimfónia, D-dűr két megkülönböztető jelzőt is kiérde­melt. Az egyik a „londoni", mivel az angliai tartózkodása idején írt szimfóniák sorába tartozik, a má­sik pedig a „ duda-szimfónia", mert a zárótételben (Allegro spiri- toso) dudabasszusra építette fel a témát. Erről Kuhacs horvát ze­nekutató megállapította, hogy hor­vát népi dallamok inspirálták Haydnt. Dohnányi karmesteri pál­cája nemcsak a zenekart tudja magával ragadni. Egyike azon ke­veseknek, (s ez márkáns karmes­teri egyéniségét húzza alá), akik tudatában vannak annak, hogy a zenekar nem külön-külön meg­szólaló hangszerek alkalmi társu­lása a zenemű megszólaltatására, hanem egyetlen, sokféleségében is egységes „hangszer“. A „Lon­don“ -szimfónia felhangzásakor már tudatosítottuk, hogy a fiatalos erő, a szenvedély nem ellentéte a finom, lágyan kibontott, érzel­mes témáknak. Jóleső érzéssel tölthetett el minket, hogy ezen az estén a manapság oly ritka opti­mizmus, létbeli távlatokat is nyitó meleg emberség szólalt meg a ze­nében. SZÚNYOG JUDIT A mester Yehudi Menuhin hetvenéves Mikola Csernis: örök szerelem „Jó sorsom úgy hozta, hogy muzsikus lettem, vagyis egész életemben azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek. A maga teljességében eggyé válnia a ter­mészettel, ez a művész hivatása." így vall önmagáról és művészeté­ről Yehudi Menuhin, korunk egyik legkiválóbb hegedűse, Az ember zenéje című könyvének előszavá­ban. De Menuhin nemcsak nagy művész, hanem jeles emberbarát, a népek közti megértést hirdető közéleti személyiség is. Hetven évvel ezelőtt született New Yorkban. A kis Menuhin ha­marább tudott hegedülni, mintsem hogy rendesen olvasni vagy írni megtanult volna. Négyéves, ami­kor nagyanyjától hegedűt kapott és megkezdte a tanulást. „Azok az első hegedű órák li­dércnyomásként maradtak meg emlékezetemben - írta később. - A zene énemmé vált, mégsem tudtam legyőzni a legelemibb ne­hézségeket sem, amelyekkel a kezdő szembe találja magát. Úgy éreztem, minden reményem szertefoszlik." A kisfiú nem adta fel, hat hónappal később már elsa­játította a hegedüjáték technikáját s attól kezdve fejlődése rendkívül gyors volt. Még csak ötéves, ami­kor fehér selyemingben és rövid bársonynadrágban először jelenik meg a hangversenydobogón és ügyességével, érett előadásmód­jával bámulatba ejti a közönséget. Az egyik nagy San Franciscó-i lap zenektirikusa így ír: „Ez a fiú egy napon mester lesz a mesterek között!" A jóslat bevált. A „csodagyer­mek“ sok vívódás és kitartó mun­ka után valóban a világ kimagasló muzsikusává fejlődött, de a hírnév csúcsán is megmaradt egyszerű, tisztaszívű embernek. Yehudi Menuhin élete eleinte Mozartéhoz hasonlított, aki hat­éves korában apjával és nővéré­vel bejárta európa nagy zenei központjait. Menuhinék is hajóra szálltak, hogy felkeressék az öreg földrész városait. Párizsban Gheorghe Enescu, a híres román ze­neszerző és hegedűművész any- nyira el volt ragadtatva Menuhin játékától, hogy ingyen vállalta továbbképzését. Néhány európai hangversenykörút után Fritz Busch, a híres német karmester meghívta a fiút, játsszon el egy hegedűversenyt a New York-i Carnegie Hallban. Menuhinék visszatértek Amerikába. Yehudi Menuhin a hegedüirodalom egyik legnehezebb művét választotta: Beethoven hegedűversenyét. A siker óriási volt: az emberek egyszerűen nem engedték le a dobogóról! A hangversenyt meg kellett ismételni és csak a kivezé­nyelt rendőrök akadályozták meg a tömeget, hogy betörjön a hang­versenypalotába. Yehudi Menuhin ezzel elindult a világhír felé. Ismét Európa következett: Lon­don, Zürich, Amszterdam, azután vissza Amerikába, ahol Toscanini vezényelte Yehudi Menuhin kon­certjeit. A fiatalember két konti­nensen meghódította a zeneked­velők szívét! Emlékezetes volt kapcsolata Bartók Bélával. Egy szólószonátát rendelt az emigrációban anyagi gondokkal is küzdő Bartóktól. Ez a Szólószonáta hegedűre volt Bartók utolsó befejezett műve. Menuhin mutatta be New York­ban, 1944-ben. így nyilatkozott a kompozícióról: „A szólószonáta egyik legkedvesebb müvem ma is. Megtaláltam benne a haza iránti vágyakozás és a fájdalom legszív- szaggatóbb és legnosztalgiku- sabb kifejezését. A mezők illata, az élet zaja, a természet hangjai, a népi táncok, ez az, ami Bartók­nak New Yorkban hiányzott és lehet-e csodálkozni rajta? így az­tán megírta a zeneirodalom talán legmeghatóbb, vagy legalábbis számomra legmeghatóbb művét." Menuhint mindig megdöbben­tette mások szenvedése. A hábo­rú éveiben fáradhatatlanul koncer­tezett a katonáknak, felkereste a legtávolabbi frontokat a csen­des-óceáni térségben. A világégés után folytatta hang- versenykörútjait. Ö volt az első nagy külföldi művész, aki a hábo­rút követő első hónapokban Prá­gában is fellépett. 1947-ben a Prágai Tavasz nemzetközi fesz­tivál vendége volt és nagysikerű szonátaestet adott húgával, Hep- zibah Menuhin zongoraművész­szel. Sok-sok emlékezetes hang­versenye közül is kiemelkedik kö­zös koncertje David Ojsztrahhal New Yorkban, az ENSZ megala­kulásának tizenötödik évfordu­lóján. Az elmúlt másfél évtizedben keveset lép fel hegedűművész­ként. Vezényel, fesztiválokat és fesztiválzenekart szervez. Érdek­lődése az Európán kívüli, elsősor­ban a hindu zene felé fordul s gyakran muzsikál együtt Ravi Shankarral, a híres indiai szitár- müvésszel. 1969 óta az UNESCO nemzetközi zenei tanácsának el­nöke és sok igaz ügy érdekében szólal fel, számos nyilatkozatot tesz, könyveket ír. Lehet, hogy sokaknak túl fellengzősnek tűnnek szavai, gondolatai, de vitathatat­lan a belőlük áradó őszinte jó­szándék. Jóformán minden érdek­li: filozófia, technika, az utóbbi időben a zeneterápia is foglalkoz­tatja. Ám mindez nem lényeges; a lé­nyeg az, hogy Yehudi Menuhin, az előadóművész örökre beírta nevét a század nagy hegedűseinek so­rába. DELMÁR GÁBOR ÚJ szú 6 1986. IV. 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents