Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám, szombat
ÚJ szú 5 1986. IV. 19. Egy hét a nagyvilágban április 12-töl 18-ig Szombat: Tokióban japán-kínai külügyminiszteri konzultációkat tartottak a kétoldalú kapcsolatokkal összefüggő kérdésekről Vasárnap: Alessandro Natta újraválasztott főtitkát záróbeszédével befejeződött az Olasz Kommunista Párt XVII. kongresszusa Hétfő: Ingvar Carlsson svéd miniszterelnök hivatalos látogatásra Moszkvába érkezett - Befejeződött a szovjet-kfnai politikai konzultációk újabb fordulója Kedd: Amerikai harci repülőgépek Tripolit és Benghazit bombázták - Stockholmban megkezdődött az európai biztonsági és bizalomerősítő kérdésekkel, valamint a leszereléssel foglalkozó konferencia 10. fordulója - Az emberek közötti kapcsolatokról szóló összeurópai értekezlet kezdte meg munkáját Bernben Szerda: A Varsói Szerződés tagállamai nyilatkozatban követelték a Libia elleni amerikai agresszió megszüntetését - Nyikolaj Rizskov szovjet kormányfő Moszkvában japán üzletemberekkel tárgyalt Csütörtök: Berlinben megkezdte munkáját az NSZEP XI. kongresszusa - Az amerikai képviselöház nem hozott érdemi döntést a nicaraguai ellenforradalmároknak szánt segély kérdésében Péntek: Brüsszelben megnyílt a Belga KP XXV. kongreszszusa Az NSZEP XI. kongresszusán részt vevő csehszlovák pártküldöttséget Vasil Biľak, a CSKP KB Elnökségének tagja, a KB titkára vezeti, aki a képen a csütörtökön megkezdődött tanácskozás elnökségében látható (Telefoto - ČSTK) Barbár agresszió A líbiai városok elleni keddi amerikai légitámadás nem volt előzmények nélkül, már gazdag története van Washington provokatív és agresszív lépéseinek, melyek nyíltan bevallott célja a líbiai forradalom felszámolása, Moamer Kadhafi félreállítása és a nevével fémjelzett kormány megdöntése. Az egymást követő provokációkat a Nagy-Szidra- öbölben - melynek hovatartozását az Egyesült Államok vitatja - kevésbé feltűnő akciók kísérték. A Líbia-ellenes hisztériakeltés, a tény, hogy az USA ezt az országot igyekszik feltüntetni a nemzetközi terrorizmus egyik ösztönzőjének és támogatójának, a líbiai diplomaták elleni, a diplomáciai gyakorlattal ellenkező lépések az USA-ban és Nyugat-Európában egyöntetűen azt a célt követték, hogy megtörjék a líbiai vezetést és érvényt szerezzenek az amerikai diktátumnak. Amerikai lapok és hírügynökségek pentagoni forrásokra hivatkozva közölték, Weinberger hadügyminiszter stábja a titkosszolgálatokkal együttműködve azt tervezte, hogy a nyílt agressziót - ilyen irányú hosszas előkészítő munka után - belső puccs fogja kísérni, s a líbiai forradalmi vezetés képtelen lesz a kétfrontos harcra. Az aljas terv szerzői azonban alaposan elszámították magukat. A líbiai nép egy emberként ítélte el az agressziót és fejezte ki készségét, hogy akár élete árán is megvédelmezi hazája független- ségétu a forradalom vívmányait. Az alapos, körültekintő előkészítés ellenére sem robbant ki a kormányellenes lázadás, de még - a napokban érkezett jelentések szerint - a kijelölt célpontokat sem érték el az amerikai bombák. Végeredményben az következett be, hogy az amerikai agresszió kudarcot vallott, miközben újabb ártatlan áldozatok nevei kerültek fel Washington nagyhatalmi politikájának bűn lajstromára. A Líbia elleni agresszióval összefüggésben nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt sem, hogy a Földközi-tengeren cirkáló amerikai flottakötelék két anyahajójáról felszálló repülőgépek mellett az akcióban brit területen levő amerikai támaszpontokon állomásozó bombázók is részt vettek. Ezek a támaszpontok az Észak-atlani Szövetség parancsnoksága alá tartoznak, ami azt jelenti, hogy a NATO-t is bevonták a ,,Reagan-doktrína“ érvényesítésébe. Az amerikai katonai körök ezzel az akcióval bevonták a NATO-t a Líbia elleni agresszióba akkor, amikor a tagállamok többsége elhatárolta magát az amerikai lépésektől, sót egyes kormányok egyenesen elítélték azt. Népét megkerülve járt el Margaret Thatcher kormánya is, amikor engedélyezte, hogy a Nagy- Britanniában levő támaszpontokról felszálljanak a F-111 -esek. Döntéséről nem tájékoztatta a parlamentet sem. A brit sajtó emlékeztetett arra, hogy az agressziót megelőzően „váratlanul“ újabb és újabb katonai repülőgépek érkeztek az USA-ból Nagy- Britanniába, s amikor Londonba érkezett Vernon Walters elnök megbízott, hogy úgymond megszerezze a brit kormány támogatását az USA Líbia elleni politikájához, a támaszpontokon már készenlétben álltak a Pentagon csapásmérő erői. Érdemes megjegyezni, hogy ehhez nem kérték London beleegyezését. Vagyis az amerikaiak által irányított NATO- mechanizmust a többi tagállam megkérdezése nélkül lendítették mozgásba. Itt kell emlékeztetni arra, hogy nemcsak Nagy-Britanniá- ban, hanem más nyugat-európai országokban is vannak hasonló támaszpontok, s ezekre nukleáris rakétákat telepítettek. Itt az ideje tehát, hogy a nyugat-európai kormányok és a közvélemény tudatosítsa, milyen veszélyt jelentenek számukra ezek a támaszpontok és Washington bármikor bekövetkezhető hasonló önkényes eljárása. Az országnak, melynek területéről kiindul egy fegyveres támadás - még ha nem is az adott ország indította el azt, számolnia kell azzal, hogy területét ellentámadás érheti. Washington szövetségeseivel szemben is felelőtlen kalandorpolitikájának ez a legnagyobb veszélye, mivel a helyinek szánt konfliktusok nemzetközivé válhatnak. (gzs) „Kontrasegély“: huzavona A nicaraguai ellenforradalmároknak szánt amerikai segély kérdése a héten ismét visszakerült a képviselőház elé. Az ügyet kissé háttérbe szorította a Líbia elleni katonai akció (mellesleg a washingtoni vezetésnek ez nem titkolt szándéka volt). A kormányzat arra számított, hogy a „terrorizmus elleni harc“ ürügyén szított nacionalista hangulatkeltés légköre jobban megfelel majd a nicaraguai tervek jóváhagyásához is. Nos, csak félgyőzelmet ért el a Reagan-kormányzat, mivel a képviselőház egyelőre nem tett egyértelmű állásfoglallást, lényegében elhalasztotta a döntést. A képviselöház néhány hete már elutasította a nicaraguai ellenforradalmároknak szánt százmillió dolláros segélyt, ám a szenátus azt jóváhagyta, (gy az ügy ismét a képviselők elé került, de nem különálló napirendi pontként, hanem csupán egy általános, pótköltségvetési törvényjavaslat keretében. Ez a javaslat pedig több más olyan kiadást irányzott elő, amelyet a kormány nem akart elfogadni. így a képviselőházi jóváhagyás esetében Reagan vétóra készült, vagyis az esetleg megszavazott ,,kontrasegélyt“ is el kellett, volna utasítania. A képviselöház demokrata párti többségéhez hasonlóan a republikánusok is manőverhez folyamodtak. A törvényjavaslathoz előterjesztettek egy módosítást, amit aztán a képviselöház leszavazott. Tekintettel az amerikai tövényho- zás bonyolultságára, a segély nem került le a napirendről, ellenkezőleg, bármikor vissza lehet rá térni. A törvényhozási játék keretében új javaslatok és új módosítások várhatók, s előreláthatólag május közepén lesz szavazás az ügyben. Nem dőlt el tehát semmi, vagyis Reagan se nem győzött, se nem vesztett. Vereségének számít, hogy példátlan „megdolgozási“ kampánya nem hozott eredményt (még a képviselőház ülése előtt megpróbálta befolyásolni a törvényhozókat ,azzal, hogy állítólag Líbia 400 millió dollárt adott Nicaraguának, s fegyvereket és tanácsadókat is küldött), győzelemként fogható föl, hogy meg tudta akadályozni az egyértelmű elutasítást. Az események alakulása is jelzi, hogy Reagan elnök idővel bizonyára keresztülviszi tervét, tehát lényegében nem kérdéses, kapnak-e a nicaraguai ellenforradalmárok amerikai segélyt vagy sem. A szavazási huzavonának tulajdonképpen nem is ez a célja, hanem az, hogy Reagan bebizonyítsa: lám, a törvényhozás is öt támogatja. Egyelőre ez nincs így, de a Fehér Ház nagyon reméli, hogy így lesz. Ebben az esetben már semmi sem akadályozná meg az Egyesült Államokat abban, hogy Líbia után Nicaragua legyen a következő célpontja az amerikai bombázóknak... P. G. r kis. _____ NY ELVŐR Megüthetjük-e a mércét? Az utóbbi években egyre gyakrabban fordul elő szólás szerepében ez a kifejezés: ,,megüti (vagy nem üti meg) a mércét“. Még a Magyar Televízió egyik ügyesebb munkatársa is azt állította valamiről: „Nem üti meg a szigorú nemzetközi mércét." Hát milyen is az a mérce, amelyet meg lehet ütni? Semmilyen. A mérce mérőeszközt jelent, de átvitt értelme lehet ez is: mérték, igény, követelmény. A mérték szó szintén jelentheti a mérőeszközt, de megvan ez a jelentése is. követelmény. Vagyis a két szó értelem tekintetében nemigen tér el egymástól. Sőt a megüt igének is van a ’tárgyat ütve megérint1 konkrét értelme mellett többek között ilyen jelentése is: elér (valamilyen megkívánt mértéket, színvonalat), (s ezzel) valamilyen követelménynek megfelel. Az átvitt jelentések tehát lehetővé is tennék, hogy a három szó közül kettő: az ige és bármelyik főnév tárgyas szerkezetbe kerüljön egymással. Mégsem mindegy, mit ütünk meg: a mércét-e, vagy a mértéket. Ahhoz ugyanis, hogy nyelvünkben egy szókapcsolat szólássá váljon, nem elég, hogy a benne szereplő szavak átvitt jelentésben is használatosak legyenek, hanem arra van szükség, hogy maga a már kialakult szókapcsolat váljon átvitt értelművé, s így állandósuljon a használatban. Az egyes szavaknak általában éppen a szólásban való használatuk alapján alakul ki az átvitt jelentésük. Tehát nem az átvitt jelentések alapján szerkesztjük a szavakból a szólásokat, hanem fordítva: sokszor a szólásnak köszönhetjük a szavak átvitt jelentését. Minden szólásnak van konkrét alapja, mert a kifejezésnek is van (vagy már csak volt) konkrét jelentése is. Bizonyára így van ez a megüti a mértéket esetében is; azért válhatott ez átvitt, vagyis ilyen értelművé: eléri a követelményszintet, megfelel a feltételeknek. A mérce szónak ebben a szólásban: magasra teszi (vagy emeli) a mércét - még ma is felismerjük a konkrét (’mérőeszköz“) jelentését, s az egész kifejezésnek a ’magasra állítja a mérőeszközt1 értelmét. Ennek alapján vált használatossá a kifejezés szólásként ebben az átvitt jelentésben: nagy követelményeket támaszt (valakivel szemben). Ezért nem cserélhetők hát fel a két szólásban a szavak; nem mondhatjuk: „megüti a mércét“, illetve: „magasra teszi (vagy emeli) a mértéket“. Ezek a kifejezések ugyanis már nem szólásjellegúek, hanem konkrét értelműek. JAKAB ISTVÁN Adhatjuk-e a hibát valakinek? „Mindenért nekem adják a hibát“ - panaszolta valaki a barátjának. Azt hiszem, aki nem tud szlovákul, meg sem érti, mit jelent az idézett mondat, pedig csupa magyar szóból áll. Aki tud szlovákul, némi gondolkodás után rájön, hogy a dávať niekomu vinu za niečo szlovák szókapcsolat tükörfordítását hallotta. „Mne dáva vinu za všetko“ - ez így szlovákul helyes. Csakhogy ennek a magyar megfelelője helyesen így hangzik: engem hibáztat mindenért, engem okol mindenért, illetőleg: nekem ró fel mindent, engem tesz felelőssé minden hibáért. Adni lehet valakinek valamit valamiért, például: adhatunk valakinek ajándékot valamilyen szívességért, adhatunk a gyereknek egy szép könyvet a jó bizonyítványért, a pincérnek borravalót a jó kiszolgálásért és így tovább, de a hibát nem adhatjuk valakinek valamiért - ez a kifejezésmód a magyar nyelvtől teljesen idegen. MAYER JUDIT Tisztje és tiszte Egyik lapunknak az olvasókat köszöntő írásában ezt olvasom: ,,a lap... nem tölthetné be tisztjét, emberformáló hivatásában szenvedne hiányt...“ A mondat második részének fordítás ízű, mesterkélt kifejezésével ezúttal nem foglalkozunk, csak a helytelenül használt „tisztje“ szóra hívjuk fel a figyelmet. Úgy látszik, hogy mai nyelvünkben sokan nem veszik észre a „tisztje“ és „tiszte“ szavak közötti értelmi különbséget, és mivel a kiejtésükben alig van valami különbség, összekeverik őket. Magának a tiszt szónak több jelentése van: leggyakrabban egy hadsereg, egy ezred vagy egy század tisztjeiről beszélünk, akik tiszti rangot viselnek, és együttesen a tisztikart alkotják. Van azonban a tiszt szónak egy másik, ritkábban használt jelentése is: hivatás, kötelesség vagy feladat. Erre szép és jellemző példákat találunk régi irodalmunkban. Vegyük elő és olvassuk újra figyelmesen Apáczai Magyar Encyklopaediájának az emberi kötelességekről szóló részét! Apáczai itt pontosan felsorolja a bérbe fogadónak, a lakónak, a gazdának, a zsellérnek a kötelességeit. „A gazdának pedig tiszti az, hogy hűségesen és ideje korán megfizessen.“ A tiszti szó helyett ma azt mondjuk: tiszte. Több, mint háromszáz év alatt csak ennyi változás történt a birtokos személyrag alakjában. Arany János azonban már a mai nyelven ezt írta: „Az ember tiszte, hogy legyen / Békében, harcban ember.“ A birtokos személyraggal ellátott tiszt szónak tehát két alakját használjuk: tiszte és tisztje, a kettő között értelmi különbség van. Egy betű, illetőleg egy hang használatának különbségével rámutathatunk arra, hogy katonai tisztséget viselő emberről van-e szó vagy pedig hivatásunkról, a kötelességeinkről. A két mássalhangzóval vagy magánhangzóval végződő szavak mellett rendszerint a -ja, -je személyragot használjuk, pl. kertje, faluja, kocsija, de emellett gyakori az -a, -e személyrag használata is: pl. háza, kerítése, könyve stb. A birtokos személyrag használata kisebb szótövi változásokkal járhat együtt, amelyek a tulajdon különbségére mutatnak rá. így például a tehénnek a borjáról beszélünk, a gazda tulajdonában levő borjú viszont az ő borjúja, hasonlóképpen az első világháború idején a gyalogos katonák borjújáról beszéltünk, ez háti táska volt borjú- vagy más bőrből. Említsük meg végül a láb szónak két különböző birtokos személyragos alakját: az ember, a gyermek lába. Arany János viszont ezt írta, hogy Miklós „a telek lábjában" ült. íme a birtokos személyrag különböző alakjaival vagy pedig szótövi változásokkal helyesen élve a birtok módosult, az egyéni életből esetleg a közösségi, a társadalmi vagy természeti életbe átvitt értelmét fejezhetjük ki, ezért ügyelnünk kell a helyes használatára. VITA ZSIGMOND
