Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-17 / 90. szám, csütörtök

Az emberekről az embereknek BESZÉLGETÉS A NYOLCVANÉVES LÖFFLER BÉLA ÉRDEMES MŰVÉSSZEL Úgy gondolom, hogy Löffler Bé­la boldog ember, már csak azért is, mert - amint azt magam is tapasztalhattam - nem csak szü­lőföldjén, hanem például a Szov­jetunióban, Amerikában, Görögor­szágban, Egyiptomban, Indiában, Franciaországban is számos őszinte tisztelője van. A megbe­csülést, a szeretetet emberségé­vel és természetesen művészeté­vel érdemelte ki. Kassai (Košice) lakása, otthona és műterme most is nyitott, szívesen lát minden őszinte érdeklődőt, odaadással, segítőkészséggel karol fel minden hozzá forduló pályakezdőt. Első­sorban adni akar, tapasztalatait megosztani, jóllehet a dolgok ter­mészete szerint nyitott a befoga­dásra is, hiszen egy-egy találko­zás őt is építi. Mindezt pedig alighanem annak a móriczi felis­merésnek a tu­datában teszi, mely szerint min­den ember any- nyit ér, ahány ember él benne. Löffler Béla nyugalmat árasztó otthoná­ban jómagam is többször megfor­dultam s mindig élményekkel, szellemiekben gazdagodva tá­voztam. Ezek a találkozások többnyire spon­tán módon jöttek létre, legfeljebb egy telefonos bejelentkezés után. Mindezt pedig csak azért mondom el, mert most, hogy a 80. születés­napja alkalmából interjút akarok készíteni vele, valahogy feszélye- zettnek érzem magam. Feszélye- zettnek, mert tudom: ő, aki egy életen át azért küzdött, hogy eljus­son a tiszta formákig, a torzulás­mentes művészetig - most bizo­nyára úgy véli, valamilyen ünnep­lés, kötelességtudat késztet a ta­lálkozásra. És nem is tévedek! Ilyeneket mond a telefonba: ,.Va­lóban úgy érzi, hogy szükség van erre a beszélgetésre, nem csak azért, mert nyolcvanéves va­gyok?“ Mikor már nála, egymással szemközt ülünk a fotelben, szavai még a telefonbeszélgetés folytatá­sának tekinthetők:-Tudja, míg húszéves az em­ber, addig figyeli a lapokat, hogy írnak-e róla, megemlítik-e lega­lább a nevét, de aztán megváltozik a helyzet - bár nem mindenki esetében. A hiúság hihetetlenül beteggé teheti az embert. Nekem is nagyon sokat kellett tennem azért, hogy leküzdhessem.- Az elismerést azért igényli az ember...-Tény, hogy jólesik, de csak akkor, ha valóban helyénvaló, ha őszinte. Nézze, én önmagam gyö­nyörűségére dolgozom. Kezdet­ben húsz-harminc évig egyetlen szobrot sem adtam el. Arra gon­dolni sem mertem, hogy egyszer ebből fogok élni. Most is elszomo­rít, ha látom, hogy fiatal, induló művészek eleve úgy fognak vala­minek az elkészítéséhez, hogy számolgatják, mennyit fognak kapni érte. Ezek az emberek soha nem lesznek igazi művészek.- Már többször is beszélget­tünk, de valahogy sosem kérdez­tem meg, hogy a század eleji Kassa milyen hatással volt indulá­sára?- Gyerek- és ifjúkorom na­gyobb része szorosan ehhez a vá­roshoz kötődik, ezért meghatáro­(Juraj Fleischer felvétele) zó szerepe is nyilvánvaló. El kell mondanom, hogy Kassán annak idején igen élénk művészeti élet folyt. Itt volt a Krón-iskola, de még ennél is jelentősebb tevékenysé­get fejtett ki doktor Polák, a múze­um igazgatója. Grafikából például szinte az egész világot behozta Kassára. Már az is nagy dolog volt, ha valaki a kiállításoknak csak a plakátját látta a városban, nem beszélve magukról a kiállítá­sokról. És a művészbarátok köré­nek a rendezvényei, amelyeket én is nagy lelkesedéssel látogattam. Bizonyára ezeknek is szerepük volt abban, hogy végül is szobrász lettem.- Fiatal korában voltak esz­ményképei?- Én a magam útján mentem. A cél egyszerű volt: elsajátítani a mesterséget, alázattal megta­nulni mintázni. Aztán, hogy elérke- zik-e valaki oda, hogy ezen felül a saját énjét is kifejezze, ez már más kérdés. Kilencszázharminc­hétben én is ott voltam Párizs­ban. Mint mindenki, én is nagy lánggal érkeztem oda, de a diva­tos francia törekvéseket nem vet­tem át. Erre ma büszke is vagyok.- Ki, illetve mi volt az, aki-ami mégis meghatározó módon megé­rintette?- Athén volt a legnagyobb él­mény, és idegenvezetőnk, Frau Maria művészettörténész magya­rázatai. Ö azt vallotta, hogy Phei- diász volt a világ legnagyobb szobrásza. Alkotásaiból nem hi­ányzott az egyensúly, a harmónia, a tisztaság, a nyugalom. Aztán jött Praxitelész, aki megmozgatta a fi­gurát. Frau Maria szerint Praxite­lész már manierista volt. Én is hajlok ahhoz a véleményhez, mi­szerint minden olyan művészet, amely a klasszikus elemek tuda­tos rombolását tűzi ki célul, manie­rista. Én úgy látom, hogy nagy ellentmondások közepette élünk. Az egyik oldalon óriási haladás, a másik oldalon viszont sokan bio­lógiailag teszik tönkre magukat. A művészetről vallott felfogásomra gyakran tettek olyan megjegyzést, hogy konzervatív. Nos, én törek­szem is arra, hogy konzervatív legyek, ha a tiszta formát egyesek annak tekintik. Mi annak idején modell után minden évben leg­alább egy életnagyságú szobrot készítettünk, hogy a természetes szépséget, a tiszta formát követni tudjuk. Úgy tapasztalom, sok szobrász ma ilyesmire képtelen lenne, mint ahogy portrékat sem csinálnak szívesen. A művészek közül sokan azt hiszik, hogy felta­lálóknak kell lenniük. Ezzel én nem értek egyet. A művészetet a tradíciók alapján lehet és kell is fejleszteni, de a feltalálást tovább­ra is a mérnökökre kell bízni. Pél­dául én se azért dolgoztam annyi­féle anyaggal, hogy feltaláljak va­lamit, hanem azért, hogy megis­merjem az anyagokat. És még valamit: amit le tudunk írni, azt írjuk le, és ne csináljunk belőle szobrot!- Elégedettnek érzi magát?- Lehet, hogy túlzásnak fog tűnni, de nyugodt szívvel mon­dom: igyekeztem jól kihasználni az időt, s ezért boldog ember va­gyok.- Foglalkoztatja az elmúlás kér­dése?- A halállal nem szabad túl so­kat foglalkozni, az úgyis eljön. Állandóan lekötöm magam vala­mivel, terveket szövök, dolgozom, persze nagyképűség lenne azt mondani, hogy nem foglalkozom az elmúlás kérdésével. Foglalko­zom, de fegyelmezetten. Rendbe szedem a dolgaimat és ehhez ha­sonlókat csinálok.- Min dolgozik most?- Én a munkáimmal mindig is az emberekről próbáltam vallani az embereknek. Most is az arcok, az emberi fejek, vagyis a portrék izgatnak. Itt van ugye az emberi- arcon az a bizonyos háromszögle­tű izom, amely nincs csonthoz köt­ve. Ennek az izomnak a rezdülé­séből az egész életpálya kiolvas­ható. De ezt és az arc többi titok­zatosságát igaz módon anyagba örökíteni nem könnyű. Most azok­nak a híres kassai embereknek az arcképmását formázgatom, akik a tudományban és a művészetek­ben nagyot alkottak. SZASZÁK GYÖRGY A gömöri és a nógrádi táj festője Bácskái Béla akvarelljei A Nógrádi Galériában tavaly volt látható az a kiállítás, amelyen a fiatalon elhunyt Bácskái Béla életművének jelentős részét be­mutatták. Ennek a festóművészi munkásságnak a gerincét képezik azok az akvarellek, amelyeket a losonci (Lučenec) galéria mun­katársai nemrég a bratislavai No- vomeský Galériában állítottak ki. Annak idején a jubileumi kiállí­tás kapcsán részletesen írtam ar­ról, amit Bácskái Béla alkotói vilá­gában a legjellegzetesebbnek, a legmeghatározóbbnak látok. A bratislavai kiállítás ennek csu­pán töredékét mutatta be, ám a Kubičko Klára művészettörté­nész által értően kiválogatott ak­varellek hűen tükrözik a művész szellemi vállalkozásait. A táj eb­ben nem csupán reprodukálásra, de nem is idealizálásra váró téma­ként jelent meg. Míg a Losoncon látott életmű-kiállítás szinte végig­vezette a látogatókat azon az úton, amelyen a művész haladt, addig ez a tárlat már az akvarell- technika mesterének legjobb mű­veit mutatta be. Bácskái Béla nem volt a látvá­nyos útkeresések, meghökkentő gesztusok híve. Az, amit viszony­lagosan rövid életében megalko­tott, egy szigorú belső alkotói ma­gatartás eredménye. A táj, és a tájban élő, dolgozó ember meg­határozta alkotói világát. Nem kí­ván nagy erőfeszítést, hogy őt is - mint tájképfestőt, begyömöszöl­jük egy dobozba, hiszen a bratis­lavai kiállításon csak a táj volt jelen. Még szerencse, hogy Bacs­a Novomeský Galériában kai Béla alkotói módszerében ez sem ilyen egyértelmű, hiszen a gömöri és a nógrádi dombok, hegyek, mezők, erdők átlényegí- töjeként emberi melegségü képe­ket festett. Nem tudott hideg, eli­degenítő színeket keverni. Ami dráma, ami feszültség, az a kom­pozíció, a festés dinamizmusában érezhető. Kétségtelen, hogyakva- rellfestői nagyságát meglepetés­sel ismerte fel a főváros közönsé­ge. Csak sajnálni lehet, hogy ilyen későn került erre sor. Ugyanakkor nem láthatták az életmű - meg­győződésem szerint - nem kevés­bé fontos vonulatát. Az „otthon­maradt“ képeken megörökítette az embert is. Ennek ellenére a kiállítás kerek egészet alkot. A hiányérzet való­színűleg a tárlatlátogatói elfogult­ságomból születik, hiszen lehetet­len elfelejteni azokat a képeket, amelyeken a figura úgy jelenik meg a tájban, mint annak gyerme­ke. Igazságtalan lenne, ha a bra­tislavai kiállítás szerves egységét figyelmen kívül hagyva arról érte­keznék, amit nem láthatott a kö­zönség. A több mint ötven képet felvo­nultató kiállítás egésze mindenkit meggyőzött arról, hogy Bácskái Béla életműve felfedezésre érde­mes. Jó, hogy már egy kismono- gráfiát is lapozgathatunk, amely­nek szerzője Kubičko Klára. En­nek ellenére múzeumaink, galé­riáink gyakrabban nyúlhatnának ehhez a ma még nem eléggé értékelt festői életműhöz. DUSZA ISTVÁN Még többet a fiatalokért A szovjet színház jövője Köztudott dolog, hogy a Szovjetunióban mennyire népszerűek a színházak. Munkájukról, s a tervekről kérdeztük meg ALEK­SZANDR ZSAROVOT, a Szovjetunió Kulturális Minisztériuma színházi főigazgatóságának vezetőjét. • Hány színházat tart számon dások, a Szovjetunió különböző a főigazgatóság?- Jelenleg 622 állandó színhá­zunk van. Ebből 351 a drámai, 86 a ženés, 55 a gyermek- és ifjúsá­gi, 130 a bábszínházak száma. Színpadjainkon évente összesen 298 ezer előadást tartanak mint­egy 120 millió néző előtt. Az elmúlt tervidőszak első négy évében 18 új szovjet színház nyi­totta meg kapuit. Tavaly további 13 új színházépületet adtak át ren­deltetésének. Ezek többsége báb- és gyermekszínház. A következő ötéves tervben 20 báb- és ifjúsági színházat nyitnak meg. Mi ezzel kívánunk hozzájárulni az iskolare­form törekvéseihez. Bár gyakorla­tilag minden „felnőtt“ színház mű­sorára tűz gyermekeknek és a serdülő ifjúságnak szóló bemu­tatókat, de úgy véljük: az a leg­jobb, ha minél több ifjúsági szín­ház működik. Szeretnénk gyarapítani a moszkvai színházak» számát is. Elképzelésünk szerint már a kö­zeljövőben létrejön a Szovjetunió Népeinek Barátság Színháza. Itt 50 nyelven folynak majd az előa­Könyv az egésznapos nevelésről Az általános iskola alsó tagoza­tán Magyarországon jelenleg két szervezeti forma - az iskolaotthon és napközi otthon - működik. Mindkettő a tanulók oktatását és nevelését kívánja megvalósítani, szervezeti felépítésükben, műkö­désükben azonban lényeges kü­lönbségek vannak, mégpedig: a napközi otthonos foglalkozás a tanításon kívüli időben, külön (napközis) pedagógus irányításá­val történik; az iskolaotthonos szervezeti forma napirendjében a tanórák és a napközi otthon jellegű foglalko­zások nem különülnek el mereven egymástól, hanem a nap folyamán váltakoznak a tanítási órák, az órára való felkészülés és a sza­badidős tevékenységek. Ennek következtében az iskolaotthonos nevelők munkaköre is módosul, mivel nemcsak tanórákat tartanak, hanem napközi jellegű foglalkozá­sokat is vezetnek. Az egésznapos nevelést, a ha­gyományos napközi szervezési formájának továbbfejlesztését mintegy két évtizeddel ezelőtt kezdték el, s azóta jó néhány ta­nulmány, tájékoztató, módszere­ket javasló, tapasztalatokat ismer­tető írás, cikk jelent meg e téma­körből. Kereszty Zsuzsa Bevezetés az egésznapos nevelésbe című könyve e szakterület legújabb ki­adványa. Elsősorban azoknak az érdeklődésére tarthat számot, akik kisiskolások és serdülők napkö­zis, iskolaotthonos vagy iskolai klubos foglalkoztatására vállal­koznak. Az első fejezet az önnevelés lényegéről, módjáról, eredményei­nek ellenőrzéséről nyújt képet, ugyanis a szerző mély meggyőző­dése: a nevelő személyisége, ma­gatartása meghatározó szerepet játszik abban, hogy a gyermekek valóban jól érezzék magukat a napköziben, iskolaotthonban. Az „egésznapos nevelésben“ része­sülő gyermekekben általában fel­merül a gondolat, hogy amíg ök itt vannak, a többiek már (vagy még) otthon lehetnek. Csak a nevelő nagy szakmai biztonsága, szemé­lyiségvarázsa, pedagógiai kultu­ráltsága lehet olyan vonzerő, amely csökkenti az iskolai környe­zet tagadhatatlan hátrányait. A következőkben a gyermek- csoport közösséggé alakulásának kérdéseiről olvashatunk. A szerző pedagógiai mondanivalóját az el­ső fejezetben is nagyszerűen öt­vözi a neveléslélektan és a szo­ciálpszichológiai ismereteivel, eb­ben a részben ez még fokozottab­ban érvényesül. A spontán társu­lásoktól a kiscsoportok létrejöttén keresztül a közös hagyományo­kat, élményeket, szabályokat elfo­gadó és megőrző közösség kiala­kulását tárja elénk. A közösség­szerveződés folyamatának a be­mutatása mellett persze szól az irányítás eljárásairól is, a nevelő tapintatos segítókészségének és szituációfelismerésének a fontos­ságáról. Fokozott figyelmet kell fordítani az egésznapos nevelésben a tár­gyi környezetre, a napközis élet­mód színtereinek a berendezésé­re. a helyes napirendre, az önálló­ság fokozatos erősítésére a tanu­lásban. Mindezek mellett szó esik a családdal és más nevelési té­nyezőkkel való együttműködésről, a szabadidő tartalmas és változa­tos programjának tervezéséről. Rokonszenvesen mutatja be a szerző azokat a szervezési for­mákat és módszereket, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyermekek egyéni adottságai, hajlamai, kész­ségei is kibontakozhassanak a kö­zös együttlét keretei között. Az egész kötetben mintegy ve­zérfonalként vonul végig a gondo­lat: a nevelő nagyon sokat tehet azért, hogy a „napközis“ életmód ne jelentsen hátrányos megkülön­böztetést, hiszen lehetőséget te­remthet az iskola nevelőhatásá­nak szélesebb körű, tartalmasabb kifejtésére. A tervezési minták és szervezési javaslatok segítséget jelenthetnek a mi pedagógusaink­nak is, amikor saját gyermekcso­portjukhoz igazodva dolgozzák ki a leginkább megfelelő progra­mot SZEBERÉNYI JUDIT népeinek legjobb színházi társula­tai mutatják majd be legjobb pro­dukcióikat. Az ezredfordulóig elő­reláthatólag 80 új színházat avat­nak a Szovjetunióban. Hagyományosan nagy segítsé­get nyújt a színházaknak az állam. Átvállalja kiadásaik jelentős ré­szét; a színházak költségvetésé­nek a felét állami dotáció fedezi. A színházjegyek - főleg az ifjúsági előadásokra - meglehetősen ol­csók. • Hogyan alakul a színházak repertoárja?- Színházaink műsorán évente háromezernél is több darab szere­pel. Ez átlagosan évi öt bemutatót jelent a zenés színpadokon, a drá­mai színházakban még többet. Nem lehet panasz a műsor vál­tozatosságára sem. Megtalálhatók színházaink repertoárján az orosz és a világirodalmi klasszikusok és a modern külföldiek, valamint a hazai kortársak müvei egyaránt. Változatlanul népszerűek az úgy­nevezett termelési drámák, példá­ul Gelman, Misarin darabjai. Ta­valy a fasizmus felett aratott győ­zelem negyvenedik évfordulóján érthetően előtérbe került a hábo­rús téma a színpadokon. Szimo- nov, Tvardovszkij, Kornyejcsuk, Kondratyev drámái mellett bemu­tatták egészen fiatal, már a háború után született fiatalok háborús te­matikájú darabjait is. Ezek közül különösen nagy sikert aratott Alekszej Dudarjev, ifjú belorusz író Sorkatonák című műve, amelyet úgyszólván kivétel nélkül vala­mennyi szövetségi köztársaság­ban játszottak és játszanak. • Mi újság a rendezők vilá­gában?- Sok színházba került ebben az új évadban új főrendező. A ki­nevezett főrendezők általában a fiatal és a középnemzedék képvi­selői. így Moszkva több színházá­nak művészeti vezetősége is megfiatalodott. A Malij Tyeatr (Kisszínház) főrendezője Vlagyi­mir Andrejev, a Jermolova Szín­házé pedig Valerij Fokin lett, aki már a Szovremennyikben is fel­hívta magára a figyelmet rendezé­seivel. Új főrendezőt neveztek ki a Szovjet Hadsereg Központi Színháza élére Jurij Jerjomin és a Puskin Színházba Borisz Moro­zov személyében. (APN) ÚJ SZÓ 6 1986. IV. 17.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents