Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-15 / 88. szám, kedd

Az emberi sors látnoki megjelenítése Száz éve született Oskar Kokoschka ,,Az ember már akkor belebá­mul a világba, amikor a teremtés fény- és árnyékcsodáját még föl sem bírja fogni. A világ megisme­rése a tér élménye. A képzelet: természet, arc és élet." E néhány gondolat, melyet Oskar Kokosch­ka, századunk nagy osztrák festő­je Életem cimü könyvének beve­zetőjében papírra vetett, tömören kifejezi művészi látásmódját. A képzőművészet története Ko- koschkát mint a német expresszi- onizmus vezéralakját tartja szá­mon. Ezt, a századunk elejének művészeti törekvéseit meghatáro­zó, kiterjedt mozgalmat nehéz len­ne pontosan körülhatárolni. Az expresszionista művész átalakítja egész környezetét. Nem néz, ha­nem lát, nem elmond, hanem megél, nem másol, hanem újjáte­remt, nem talál, hanem keres. S ezt példázza Kokoschka egész életműve. Oskar Kokoschka Ausztriában született, a Duna melletti Pöch- larnban. Prágai születésű apja cseh patríciuscsaládból szárma­zott, elődjei nemesfémkovácsok voltak. Anyja tiroli erdészfamília leszármazottja volt. A fiatal Ko­koschka a bécsi Iparművészeti Is­kolában tanult. Eleinte Gustav Klimt és a szecessziós iskola ha­tott rá, később a barokk mesterek különösen Maulpertsch freskói. Eleinte sötét színekkel, barná­val, szürkével, sötétibolyával dol­gozik. Arcképein könyörtelenül le­leplezi az emberi jellem fonáksá­gait (Frau Kann, Janikowsky lo­vag), de kidomborítja erényeit is (Peter Altenberg, Herwath Wal­den, Carl Moll). Szubjektivitását mindig az előtte álló valóság szab­ja meg. Fejlődése Van Gogh-éhoz hasonló, akit egyébként Kokosch­ka figyelmesen tanulmányozott. Saját kifejezőeszközeinek kialakí­tásakor költői világának legmé­lyebb követelményeiből indult ki. Részt vett az elő világháború­ban és 1915-ben súlyosan meg­sebesült. A háborús élmények, szenvedések nagy hatással voltak művészetének alakulására. A Szélmenyasszony című festmé­nye egyike azoknak a nagy szim­bolikus műveknek, melyekben egy egész korszak lényege jut kifeje­zésre. Saját magát ábrázolta ezen a képen Kokoschka, ahogy kedve­se oldalán egy csónakban ül, me­lyet a víz tovasodor. A lány teljes tudatában van szorongatott hely­zetének. Úgy sodródnak az árban, mint ahogy a barokk képek angya­lait és szentjeit égbe emeli egy láthatatlan, titokzatos erő. Kevés festményt készítettek azelőtt, mely az emberi sorsot ily közvetlenül ábrázolta volna. Ugyancsak a kor érzéseit fejezik ki különös hangu­latú csendéletei, mindenekelőtt a megdöbbentő Halott bárány já­cinttal című képe. Kokoschka a háború végén azt remélte, elbújhat a hegyek világá­ba, ,,hogy megszabaduljon az un­dorító valóságtól“. Ahogy írja, nem tudta elviselni élő ember tár­saságát, de az egyedüllét is két­ségbeesésbe kergette. Ezért élet­nagyságú bábut készített, hogy magával vigye. Ezt a bábut festet­te meg a Kékruhás nő című ké­pén, amely egészen újszerű mű­vészetében. A korábbi sötét tónu­sok után a színek élénkké válnak, s szinte önálló életet élnek, olyan intenzív elevenséget sugallnak, hogy a szemlélő jogosan mond­hatja: a modell ugyan élettelen, de a kép él. A háborús élmények hatására írja meg a Jób című drámáját, s litográfiákat is készít hozzá. Ele­get tesz a Drezdai Akadémia meg­hívásának. Ebben a városban ke­rül egyre szorosabb kapcsolatba a zenével. Megjelenik a Bach- kantáta című litográfia-mappa, a Hangverseny, témaváltozatok­kal című sorozat és Schönberghez fűződő barátsága jeleként meg­festi A zene hatalma című képét. Hosszú utazásokat tesz - hét évig járja az európai, afrikai, kis-ázsiai országokat. Élményeit, benyomá­sait város- és tájképei, rajzai őrzik. Kokoschka 1931-ben Bécsben telepszik le. De az egyre jobban elhatalmasodó fasizmus, az 1934 évi náci puccskísérlet emigrációba kényszeríti a művészt. Prágába megy, ahol négy évet tölt. Nagyon szerette Prágát. ,,A modern világ­városokkal, uniformizált felhőkar­colóikkal és proletár cementba­rakkjaikkal ellentétben Prága megmaradt egy kulturált társada­lom alkotásának, vagy azzá vált megint. 1934-től 1938-ig tizenhat tájképet festettem Prágában, min­dig olyan újabb partokról, ahonnan a Moldvára nyílt kilátás, mert ez a folyó ugyanúgy elbűvölt, mint később a Temze. Amikor 1938 októberében örökre elhagytam Prágát, úgy éreztem, mintha a fo­lyó fölött vöröslő alkonyat Európa végórájának fénye lett volna. Lon­donban azután még egy képet festettem Prágáról, egy utolsót, emlékezetből, s ennek a Nosztal­gia címet adtam“ - írja önéletraj­zában. Prágában ismerte meg felesé­gét, Olda Palkovskát. Noha Ko­koschka nem tudott csehül, együtt jártak színházba, kizárólag Vosko- vec és Werich, valamint E. F. Burián avantgarde-színházának előadásaira. Kokoschkának a festészet ál­landó hevület volt, de egyúttal az eszmék és gondolatok kifejezése is. Ezzel magyarázható, hogy fo­lyamatosan közösségi, sőt kifeje­zetten politikai témákat is válasz­tott nagy kompozíciói számára. Hatalmas vásznon festette meg még 1931 -ben az osztrák főváros­ban Gyermekellátás a szocialista Bécsben című képét. Több képet készített a hitleri fasizmus ellen. Londonban született meg az Anschluss - Alice a csodák orszá­gában című politikai allegória. Az 1940-ben készült Piros tojás című képén a kor négy vezetőjét láthat­juk egy asztal mellett, sült csirkét esznek. A csirke váratlanul felre­pül és piros tojást ejt ki magából. Mussolini ijedten hátrahóköl, Hitler - bohócsapkával a fején - üvölteni kezd, a brit oroszlán farkával a font sterling jelét mutatja, a fran­cia macska pedig az asztal alá bújik. Háttérben Prága ég: a mün­cheni találkozó követkeménye­ként. A fasizmus leverése után Ko­koschka egy ideig még London­ban marad. Egy angol arisztokrata palotájában freskót fest Promé- theuszró\, elkészült a Termophilé című triptichje. Tanít Mineapolis- ban, az ottani művészeti főiskolán, közben számos elbeszélést, mű­vészeti tanulmányt ír, személye­sen vesz részt a világ minden táján rendezett kiállításainak meg­nyitásán A Genfi-tó partjára, Ville- neuve-be költözik, ahol élete hát­ralevő éveit tölti. Díszleteket készít az Álarcosbál firenzei előadásá­hoz, kosztümterveket A varázsfu­vola salzburgi felújítása számára. Késői litográfiái sorozatai a Lear király, az Odüsszeia, a Saul és Dávid. Oskar Kokoschka magas kort élt meg. 1980-ban, kilencven­négy évesen hunyt el, páratlanul gazdag életművet hagyva az utó­korra. Nemcsak festményei, könyvillusztrációi, plakátjai, plasz­tikái, dekorációi, színdarabjai, el­beszélései, művészeti tanulmá­nyai, hanem erkölcsi magatartása, humanizmusa, bátor kiállása a fa­sizmus minden megnyilvánulása ellen írja be aranybetűkkel Ko­koschka nevét az emberiség törté­netébe. DELMÁR GÁBOR ■ HM ■■ ■■■■■■■■■■■■■■■- ÚJ FILMEK ­■ ■■ ■§ WM WM ■■ Hi WM WM ■ ■■ WM ■■ WM WM WU M Mi ■ Narajama balladája (japán) mutat, bizonyára hiteles és tárgy­szerű, csak éppen darabokra töri az eredeti novella kemény realiz­musát, lelassítja az igazi drámai kibontakozást. A modern japán irodalom kivá­lóságának a film alapjául szolgáló két elbeszélése magyarul is több ízben megjelent. Egyébként Ima­mura rendező munkája a novellá­nak már a második filmváltozata. Az elsőt Kinosita Keiszuke forgat­ta 1959-ben; míg ő a hagyomá­nyos japán kabuki stílusban készí­tette a filmet, a legenda poetikus meseszövésére törekedve, addig Imamura Sohei kemény - helyen­ként számunkra szinte már túl ke­mény - társadalomkritikai vádirat­tá változtatta Fukadzava történe­tét arról a paraszti nyomorúságról, amelyben a leánygyermeket elad­ják, a családnak csak a legidő­sebb fia házasodhat, az éhségük­ben tolvajjá válókat is halállal bün­tetik, és az öregeket felviszik a szent hegyre meghalni, hogy ne egyék el a kenyeret a gyerekek elöl. Imamura megrendítő erővel ábrázolja ezt a kegyetlen törvényű múlt századi világot, amely fölött persze eljárt az idő Japánban, de amely egyszerre mementója a tör­ténelmi múlt kegyetlen farkastör­vényeinek, s az egyszerű emberek - mint a halált önszántából vállaló nagymama - megrendítő pátosz- talan emberi nagyságának. Talán ha kevésbé harsány az alkotás naturalizmusa, a film művészi ér­téke kiegyensúlyozottabb lenne. Azonban így is szép és maradan­dó alkotás a Narajama balladája, mely elnyerte az 1983-as cannes-i fesztivál nagydíját. -ym­Jelenet a japán filmből Fukadzava Hicsiro két világhírű elbeszélése - a Zarándokének és Dzummuk Észak-Japánban cimü novellája - alapján forgatta filmjét Imamura Sohei japán rendező. A történet a múlt század közepén egy elmaradott japán hegyi falu­ban játszódik, ahol az emberek szinte ősi természetközelségben élik kemény törvényekkel szabá­lyozott életüket. Helybeli szokás szerint, aki hasznos munkát vé­gezni már képtelen öreg, vagy betölti a hetvenedik évét, annak zarándokutat kell tennie a Naraja­ma nevű hegyre, s ott magányo­san bevárni a halált, átadva a he­lyet a házban egy fiatalabb csa­ládtag táplálásának. Embertelen e törvény, de embertelenül racio­nális is: a szűkös téli hónapokban kevés a faluban az élelem, jobbá­ra csak a munkavégző férfiaknak és nőknek jut, s persze a gyere­keknek, akik majd valamikor a kö­zösség hasznot hajtó tagjai lesznek. Imamura filmje egy hatvanki- lenc éves asszony, Orin készülő­dését mutatja be; Orin ismeri a tör­vényt, hiába egészséges még, tudja, ő sem lehet kivétel, rövide­sen el kell indulnia, még akkor is, ha a család kegyetlennek tartja ezt az ősi tradíciót. A családfő, Orin fia viszi fel az asszonyt a hegyre, a biztos pusztulásba, ahol hideg­ben, hóesésben bevégzi sorsát... Anya és fia megrázóan szép bú­csúja a film legszebb jelenete, s igazából az egyetlen jól megol­dott képsor is. Mindaz, amit a ren­dező a filmben a japán népi ha­gyományokból, szokásokból be­Jobb feltételeket A SZOVJET ISKOLAREFORMRÓL A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1984 áprilisában hagyta jóvá az általános és szakiskolai reformjának fő irányait. A köz­oktatási reform törvényerőre emelkedett. A Szovjetunió középfokú oktatási intéz­ményeiben már második éve folyik a fiata­lok tanításának átszervezése. Ez azt jelen­ti, hogy jelentős mértékben megújítják az iskolai tanterveket és tankönyveket, új tár­gyakat vezetnek be, megerősítik az iskolák és a szakmunkásképző intézetek kapcso­latát a termeléssel. Hogy képet alkossunk ennek a munká­nak a méreteiről, megemlítünk néhány számadatot: a Szovjetunióban jelenleg 128 000 általános iskola, 7000 szakmun­kásképző intézet van. Ez a szovjet közép­fokú oktatás rendszerének alapja, amely fejlődésének új minőségi szakaszába lé­pett. A reformnak megfelelően, a Szovjetunió­ban a gyermekek oktatása hatéves, nem pedig hétéves korban kezdődik, mint aze­lőtt, és időtartama is meghosszabbodik - a korábbi 10 helyett 11 osztály van. Ezt az utolsó tanévet elsősorban arra fordítják, hogy alapos szakmai képzésben részesít­sék a fiatalokat. Más szóval, a középiskolá­ból kikerülő minden növendék nemcsak a számára szükséges elméleti ismereteket sajátítja el azokból a tantárgyakból, ame­lyeket tanult, hanem szakképzettséget ís szerez a kívánságának megfelelően vá­lasztott szakmából. Ez a reform egyik fő célja. Ezt az újjászerkesztett pártprogram is megerősítette. De hogyan valósul meg gyakorlatilag az oktatás szakmai irányzata a középiskolá­ban? Az alsó- és középcsoporthoz tartozó gyerekek a munkaórákon, az iskolai üzemi műhelyekben tartott foglalkozásokon sajá­títják el az elsó munkafogásokat. A követ­kező fokozat: az üzemi tankombinátokban történő képzés. Ilyeneket az ország körze­teinek többségében szerveznek, és ezek néhány közeli iskolát szolgálnak ki. Ezek­ben a kombinátokban rendszerint modern a technikai felszerelés, és a szakmák leg­bővebb választékát nyújtják a tanulóknak. A felső osztályosok hetente egyszer a szerszámgépeken és az elektronikus számítógépekkel való munkát tanulják itt, megismerkednek a háztartási gépekkel, elsajátítják a varrást, a gép- és gyorsírást. Az egyik legfontosabb újítás, amely a közoktatási reform következtében való­sult meg a szovjet iskolákban: az ipari és mezőgazdasági üzemek, minisztériumok, hatóságok, tudományos és kulturális intéz­mények tevékeny részvétele a tanulók szakmai orientációjú képzésében. Ezek közül sok azelőtt jelentős patronáló segít­séget nyújtott a városi és falusi iskoláknak. Ezek a kapcsolatok most minden üzem számára állami törvénnyé váltak. Vala­mennyi megkapta a bázisüzem státusát. A reform arra kötelez minden üzemet, gyárat, kolhozt, tudományos-kutatási köz­pontot, hogy tervszerűen segítse elő a szá­mára kijelölt középiskolák vagy szakmun­kásképző intézetek fejlesztését. A bázis­vállalat oktatási helyiségeket épít isko­lái számára és ezeket tatarozza, az iskolai üzemi műhelyeket és kabineteket ellátja a szükséges technikai felszerelés­sel, a tanulók számára munkahelyeket szervez ott, ahol a fiatalok munkagyakorla­tot végeznek, sőt speciális tanműhelyeket létesít. Ez a gondoskodás nem korlátozódik csupán a középfokú oktatási intézmények anyagi bázisának megerősítésére. Az üze­mek munkásai, a művezetők irányítják a tanulók üzemi gyakorlatát, oktató peda­gógusokká válnak. Vajon az ennyire aktív szakmai orientá­ciójú hangsúly nincs hatással a tanulók általános képzettségének színvonalára? Nem tompítja-e el érdeklődésüket az olyan hagyományos tantárgyak iránt, mint példá­ul az irodalom, a matematika és a történe­lem? Nem. Arról van szó, hogy a szakmai képzést nem az általános műveltséget nyújtó tárgyak rovására vezették be, ha­nem ezeknek a kiegészítésére. Valameny- nyi hagyományos tantárgy megmaradt a maga törvényes helyén. Ezenkívül pótló­lagosan két új tárgy került a tanterembe: a családi élet etikája és lélektana valamint az informatika és számítástechnika alapis­meretei. Az új közoktatási reform lényegében: a társadalom sajátságos szociális megren­delése a jelenlegi iskolának. Az iskola átszervezése közvetlenül összefügg az or­szág társadalmi-gazdasági fejlesztésének meggyorsításával, amely a tudományos- műszaki haladás modern eredményei alapján történik. A reform jobb feltételeket teremt a fiata­lok oktatása és sokoldalú fejlesztése szá­mára. Többek között, minden osztály lét­száma átlagosan 25 százalékai csökken. Ezzel kapcsolatban sokkal több tanárra, iskolai helyiségre, oktatási felszerelésre lesz szükség. És következésképpen az államnak is nagyobb összegeket kell fordí­tania az oktatásra. A tanárok és más köz­oktatási dolgozók fizetése több mint 30 százalékkal emelkedik, összesen hatmillió pedagógus személyi költségvetése gyara­podik. Jóval nagyobb költségeket és több erőforrást fordítanak egyúttal az oktatási folyamat számítógépesítésére, az iskolák­nak a legújabb oktatási technikai felszere­lésekkel történő ellátására, arra, hogy kü­lönleges életkörülményeket és egészség- ügyi feltételeket hozzanak létre a legfiata­labb tanulók - a hatéves gyermekek szá­mára. A reform követelményeivel össz­hangban már most jelentősen bővül az iskolai szakemberek megfelelő képzése. E célból a Szovjetunió pedagógiai főiskolá­in és egyetemein évente újabb karok, tago­zatok létesülnek. Egyszóval, az iskola átszervezése egy olyan óriási ország méreteiben, amilyen a Szovjetunió - a bonyolult tervezési, gaz­dasági és pedagógiai problémák egész komplexumát jelenti. (APN) ÚJ SZÚ 4 1986. IV. 15.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents