Új Szó, 1986. április (39. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-14 / 87. szám, hétfő

Hogyan is? Költője válogatja. Akárcsak az előadóművészek. Ki igy, ki úgy. Egy bizonyos: soha­sem unalmasan. A költők ebben eltérnek az előadóművészektől. Míg egy előadóművész lehet unal­mas, s gyakran bizony az is, mivel versértelmezésével nem tudja föl­Bizonyos vonatkozásban azon­ban a vers maga is önértelmezés, vagy ahogy mondtuk: kísérlet az önértelmezésre. így a saját versét mondó költőt fokozottabb izgalom­mal hallgathatjuk, mivel általa ket­tős önértelmezésnek, az önértel­mezésre tett kétszeres erőkifejtés­nek lehetünk tanúi. S ez a megha­tó kísérlet, ez a heroikus erőkifej­tés feledtetheti velünk a verset mondó költő technikai fogyatékos­ságait. Durva a hangja, énekel, rosszul veszi a levegőt, patetikus, ilyen, olyan, amolyan? Ugyan! Mit számít ez, ha mindennek ellenére halljuk, éljük a verset?! Azt a ver­set, amelyet még sohase hallot­tunk. És úgy, ahogy még sohase hallottunk. Mert nem is hallhattuk, hiszen erre a versre és így egye­dül csak ő irányíthatta rá a figyel­münket. Míg az előadóművész versmondásában, meglehet, min­Egy kemencemelegségű szombat délelőtt Hogyan mond verset a költő? kelteni, illetve ébren tartani a fi­gyelmünket, addig a saját versét mondó költő soha. Meglehet, neki nincs olyan eszköztára, nincs olyan hangorgánuma, s nincs olyan technikája, mint az előadó­művésznek, de nem is hinném, hogy szüksége lenne rá. A puszta technika, a fülbemászó hang ugyanis önmagában még nem fel­tétlenül visz sikerre a hallgatók körében egy-egy verset. A vers, a még oly klasszikus érvényű is, ettől még önmaga árny- vagy torz­képévé is válhat. Természetesen eszem ágában sincs alábecsülni azoknak a többé-kevésbé elsajá­títható, és előadóművészek eseté­ben feltétlenül el is sajátítandó eszközöknek a szerepét, melyek által csak nyerhet a vers is és a hallgatója is. A hangorgánum, a technika, az eszköztár ugyanis fontos, de nem alapvető elemei az elhangzott versnek, a versmon­dásnak. Nem alapvető elemei, mert nem vehetik át a versértelmezés szere­pét. Eszköztelenül lehet verset mondani, értelmezés nélkül nem. Természetesen a jól megváloga­tott eszközök segíthetik az elő­adót, hogy a maga versélményét közölhesse, illetve megoszthassa a világgal, de az élmény s az értelmezés mindig megelőzi az eszközök megválasztását. Eszkö­zöket mindig valamihez válasz­tunk, s megette a fene az olyan versmondást, 'ahol a versmondó adottságai, meglévő eszközei ha­tározzák meg, hogyan fogja el­mondani egyik vagy másik verset. A versmondás tehát: értel­mezés. Saját versünk mondása: önér­telmezés. Illetve: kísérlet az önértelme­zésre. den tökéletes volt, csak éppen a vers sikkadt el benne, csak ép­pen a vers hiányzott belőle. A közelmúltban több olyan köl­tői esten vettem részt, ahol költők mondták a verseiket. Tájainkon ismeretlen az író-olvasó találko­zóknak ez a fajtája, lehetősége. A költő, bevett szokás szerint in­kább hosszú és kínos perceket vár a meg sem fogalmazódó kérdé­sekre, mond valamit zavarában, csakhogy megtörje valamivel a hallgatóság és a közte levő csendet, s eszébe se jut, hogy talán többet érne, ha azzal próbál­na szót érteni a jelenlevőkkel, ami­vel a költő egyedül érthet szót a közönségével: a verseivel. Sőt, voltam olyan irodalmi esten is, amelyen tizenkét jeles költő egy egy teljes órán keresztül mondta verseit a zsúfolásig megtelt hatal­mas művelődési ház közönsége előtt, s a teremből mégsem távo­zott senki, sőt már a levegőből lehetett érezni, hogy itt most ver­sekben gondolkodik, versek által ért szót egymással és versek által cserél eszmét mindenki egyéni és közösségi kérdésekről, hazáról, történelemről, szerelemről, a min­dennapi élet visszásságairól. És sokkal tartalmasabb volt ez az este, mintha ugyanezek a költők ugyanezeknek az embereknek a kérdéseire prózában akarták volna ugyanezt elmondani. És ér­dekesebb, izgalmasabb is, mintha ugyanezt esetleg sokoldalúan képzett előadóművészek próbál­ták volna megtenni: magas gázsi­ért, de lélektelenül. Talán megpróbálhatnánk egy­szer mi is. Talán jobban bízhatnánk a köl­tői szó erejében, mint mostanság bízunk. S talán abban is találhatnánk még érdekfeszítőt, újat, személye­set, ahogyan a költő verset mond. TÓTH LÁSZLÓ Népviseletbe öltözött fiatal lány rakja a tüzet a kemencében. Körü­lötte fiúk támasztják a falat. Rajtuk fehér ing, fekete mellény, csizma­nadrág. Egyikük-másikuk csizmát is húzott. Néha megtapogatják a kemence falát, meleg-e. Az mintha megmakacsolta volna ma­gát, a rozsétól csak nem akar melegedni. *- Vastagabb, erősebb tüzű fa kellene - javasolja valaki. Nem várat magára sokáig a fe­lelet:- Ezt hozták. Máskor is ezzel fűtöttük be a kemencét. Csakhogy akkor nyár volt, most meg még a tél tartja magát. A jó huzatú kéményen át a kinti hideg szinte kiszippantja a kemence gyomrában lassan mégiscsak megtermö meleget. A fiatalok órá­kon át rakják a vékonyabb és vastagabb ágakat a kemencébe... Mire nekikészülődnek a távolról is érkezett fotósok, legalább a le­heletük fehér párája eltűnik. Még­iscsak meleg van a tájházzá elő­léptetett egykori parasztházban. A kenyérsütésre szolgáló kemen­ce mellett, a falon át a szobát fűtő kemencében is lobog a tűz. A ki­nyitott kemenceajtó előtt öregasz- szony ül. Csendben nézi a fiatalo­kat, akik valami furcsa dologra vállalkoztak ezen a szombat dél- előttön. Az egyik lány időnként odalép a nénihez, s kedveskedő- en elnézést kér:- Kicsit késünk, de már nemso­kára elkezdhetjük. Nem tetszik fázni? - Az öregasszony megráz^ za a fejét, válasz helyett megiga­zítja vállán a nagykendőt, majd a lába előtt álló kosarat kezdi igaz­gatni. Közben újabb fiatalok érkez­nek. Az egyiket közülük mint veze­tőjüket üdvözlik.- Meg akarjuk ismerni, hogyan éltek őseink. Szerencsére, ebben van, aki segítsen. A konyha és a szoba egyre szűkebbnek tetszik. A fotósok szinte egymás hegyén-hátán to­longanak. A megszólaló citera hangja telíti a hangulatot. A hang­szer fölé hajló poper-frizurás fiúról - az utcán találkozva vele - aligha hinné bárki is, hogy jól pengeti a citerát. Az invitálás után az öregasz- szony meglepő fürgeséggel át­megy a konyhából a szoba aszta­lához. Jó lenne tudni, mit gondol most Szabó Sándorné, szül. Sza­bó Klára. Júniusban tölti be a nyolcvankilencediket. Körülötte a tárgyak fiatalságát idézik, s az asztalra kiszórt tollak régi telek tollfosztásait. A citera fémes hang­ja elnyomja a szinte izgalomba jövő fotósok gépeinek kattogását. ba mártogatja, majd ujjaival ügye­sen zsinegszerüvé sodorja a kivá­logatott csuhét. így szaporodik a lécváz szögeire erősített csuhé- zsinegek között a fonat. Szinte egyetlen szálból áll össze a sza­tyor. Szaporodik a fonat, s néhány ügyes mozdulattal már a fül is a helyére kerül... A szövetkezet zootechnikusa még gyerekként tanulta a szatyor­fonást. A szegénysorsú, a papi birtokon dolgozó falusiaknak vala­micske jövedelmet hozott a hat A citera hangjainál jobban ment a szatyorfonás Mint darazsak a cukros körtét, úgy dongják körül az asztalt. A lányok és az öregasszony a legnagyobb természetességgel tűrik a fény­szórók, a villanófények össz­tüzét... A kemence már forrósodik. A mellette álló asztalon dagad a szakajtóba tett tészta. Lángost is sütnek majd. Valaki két formás sütőtököt is becipelt. A konyhában és a szobában nagy a nyüzsgés. Mire a kosár- és szatyorfonó kismester. Opálka József sorra kerül, bizony délfelé jár az idő. Előzőleg két lány kiválogatta a táj- házban tárolt régi viseletből azt, amit Józsi bácsi termetére szab­tak volt. . Az így ,.feldíszített“ szatyorfonó bemutatja a kukorica- csuhé előkészítését. Vizesfazék­A tollfosztást talán még érdemes megtanulni (Gyökeres György és Szűcs Jenő felvételei) LEMEZ: Különleges dzsesszmuzsika Julo Polák: Tavaszi vihar A hatvanas évek második felé­ben Chicagóban öt kiváló néger dzsesszmuzsikus (Lester Bowie, Joseph Jarman, Roscoe Mitchell, Malachi Favors Maghostus és Fa- moudou Don Moey) együttest ala­pított. A ,,free jazz“ harmadik nemzedékeként kezdték el tevé­kenységüket. Az együttes tagjai produkciójukat nem dzsessz-ze- nének, hanem Great Black Music- nak (,,nagy fekete zenének“) ne­vezik. A lemezen - melyet a közel­múltban a Gramofon Klub tagjai részére adóit ki a Supraphon vál­lalat - Joseph Jerman és Lester Bowie két-két és Roscoe Mitchell egy szerzeményét hallhatjuk. Ezek arról tanúskodnak, hogy a chicagói együttes nem a hagyo­mányos dzsesszmuzsika művelő­je A free jazz elemein kívül e szerzeményekben ugyanis a nyugat-indiai szigetvilág néger népzenéjének elemeivel is találko­zunk. Lester Bowie szerzeményei például a trinidadi calypso és a ja­maikai reggae jellegzetes elemei­re épülnek. Improvizáló kedvük­ben még Monteverdi és Strauss- motívumokat is beleszöpek pro­dukcióikba. Figyelmet érdemel Bowie Charlie M című szerzemé­nye, melynek trombitaszólóját ma­ga a szerző adja elő és jellegzetes growe effektusaival a világhírű Duke Ellington zenekarának pro­dukcióira emlékeztet. A The Art Ensemble of Chicago tagjai valóban vérbeli dzsesszmu- zsikosok, virtuózok, s mindegyikük több hangszeren játszik. Joseph Jarman például fuvolán, klariné­ton, fagotton, szoprán, alt, tenor és basszus szaxofonon, vibrafo- non és ütőhangszereken, emellett énekel is. A free jazzre annyira jel­lemző improvizálókészség is szin­te benne van a vérükben. Átérzik és átélik a zenét, személyiségük megnyilvánulásának tekintik azt. A „nagy fekete muzsika“ abban is kifejezésre jut, .hogy a nyilvános fellépéseken nem csupán a jelleg­zetes néger népi folklór elemeit domborítják ki az afrikai tam-tam ütemeit is beleszőve produkcióik­ba, hanem ősi néger táncokra em­lékeztető táncmozdulatokkal is kí­sérik előadásukat, arcukat pedig ősi kultikus maszkok mintájára festik ki. A lemezen mindebből természetesen csak a zenei ele­mek érvényesülnek. A hagyomá­nyos dzsesszmuzsika kedvelőit bizonyára megdöbbenti produkci­ójuk, hiszen a hagyományos és a free jazz között összehasonlít­hatatlan különbség van. Amit nyúj­tanak, ezért hat újszerűnek, külön­legesnek, s joggal korszakalkotó­nak is, hiszen a free jazz valóban a dzsesszmuzsika új áramlatát je­lenti. Valami olyasmit, mint az ,,új hullám“ a popzenében. SÁGHI TÓTH TIBOR pengőért eladott szatyor. Valami­kor állami tanfolyamokon tanítot­ták az embereket effajta kismes­terségekre, mondván: igény van az ilyen szatyrok iránt. Ezzel per­sze korántsem gyógyították a tár­sadalmi igazságtalanság okozta sebeket. Közben a helyére került föl lát­ványa szinte felvillanyozta a fotó­sokat. Részleteiben fényképezték a műveleteket, s most a kész sza­tyor mintázatát is megörökítik. Sokkal többféle módja van a sza­tyorfonásnak, mint amit a két-há- rom kereten meg lehet mutatni. Most már csak barátoknak, jó is­merősöknek készül a szatyor, hi­szen szabadidőt áldoznak rá, s eladásra nem nagyon éri meg fonni-kötni. Opálka József saját termésű borral kínálja a fotósokat és ado- mázik. Régi emlékeket, új történe­teket mesél. Majdnem elfeledkez­nek a kemencéről, amelyet egész délelőtt fűtöttek, hogy megsüljön a lángos. Most mégis kihűlt. A fo­tók elkészülnek a kemence körül is. A kenyérvető lapátra lángos kerül, ahogy az kenyérsütések al­kalmával történt. A dagasztóteknő oldaláról lekapart vagy a kiszakaj- toft kenyérből lecsípett tésztából sütötték meg. Gyerekek öröme is volt a lángos. A kenyérsütés illa­tokkal teli áhítata így lett varázslat­tá. A meleg, az étel és a gyermek­kor varázslatává. A jó egy óra múlva kikerülő „lángosok“ szürke, hamus vakarókhoz hasonlítanak. Elmarad a lakoma, s a hűlő ke­mencébe a közben feldarabolt sü­tőtők sem kerül be. A citera sem szól már, a fotósok is pakolnak. Rájuk még egy félnapos szeminá­rium vár. A képek bizonyára elkészülnek majd, s ki-ki saját képessége és belátása szerint használja fel majd a dokumentumokat. Egy letűnt életmód, a felejtésre ítélt kismes­terségek képeit talán évtizedek múlva még elő lehet venni. Bizo­nyítékai lesznek annak, hogy él­tek még közöttünk olyanok, akik­nek mindez valamikor az életük­höz tartozó napi tevékenységük volt. Dokumentálják majd azt is, hogy egy csallóközi kisfalu tájhá­zában időnként összegyűltek a fia­talok, hogy a nehéz múltat megis­merve jobban törődjenek a mával, a jövővel. Post scriptum: Balogh Béla, a művelődési ház igazgatója, Nagy Géza amatőr néprajzos és képzőművész, valamint a SZISZ helyi szervezetének tagjai 1986. január 25-én a csicsói (Čičov) táj­házban megrendezték a régi kis­mesterségek napját. Az eseményt a Komáromi (Komárno) és a Du­naszerdahelyi (Dunajská Streda) járás fotósai és amatőrfilmesei örökítették meg. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 4 1986. IV. 14.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents