Új Szó, 1986. március (39. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-24 / 70. szám, hétfő
Iskoláról, kultúráról - hangsúllyal Hétköznapjainkért vállalt felelősséggel Az értékelések és a tervezések napjait, heteit éljük. Meghatározó jelentőségű szovjet és szlovákiai pártdokumentumokat tanulmányozunk, beszélünk, eszmecserét folytatunk róluk, önmagunk, kis és nagy közösségek eddigi munkájáról, jelenéről és jövőjéről szólunk. A társadalmi fejlődés gyorsításának lehetőségeit vesszük számba, s természetes, hogy első helyen a gazdasági kérdéseket, tennivalókat említjük, hiszen mindannyiunk számára nyilvánvaló az alapvető tétel: csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk. Ennek és egyéb törvényszerűségnek az ismeretében is azonban hiba lenne, ha fejlett szocialista társadalmunk további fejlődését csak gazdasági kérdésként értelmeznénk. A szovjet és a szlovákiai kommunisták tanácskozásán egybehangzóan állapították meg: a gyorsítás olyan folyamat, amelyben meghatározó és jórészt pótolhatatlan feladat vár a társadalom minden szférájára. Hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk: ember- és társadalomformáló céljainkat csak kellő szinten képzett, rendszeresen művelődő, s kellő erkölcsi értékekkel rendelkező emberek áldozatos munkája révén érhetjük el. Az ilyen embertípus formálásában egyre fontosabb, sőt - nem újságírói túlzás leírni - döntő szerepe van az iskolának, a kultúrának. Az iskolának, ahol az oktatás tartalmi átépítése során elért rész- eredmények ellenére az eddiginél jobban kell lépést tartanunk a gyorsuló idővel. Ahol - Jozef Len árt elvtárs hangsúlyozta - sok helyütt megelégszenek a középszerűséggel, ahol a látszat a fontos és nem a lényeg, ahol a pedagógusok értelmes munka, felkészülés helyett kimutatásokat, jelentéseket körmölnek, ahol jóAz utóbbi hónapokban mérlegre tettük, mit végeztünk jól és kevésbé jól a két pártkongresszus közötti időszakban. A legtöbb szó természetesen a gazdaságról, a tudományos-műszaki haladásról, a kereskedelemről, a szolgáltatásokról esett, de azért jutott figyelem a kulturális és művészeti életre is, ezen belül pedig az amatőr művészeti mozgalomra, amely kitüntetett helyen szerepel művelődéspolitikánkban. Azt hiszem, egy egész lapszám is kevés lenne azoknak az amatőr művészeti seregszemléknek a fölsorolására, melyek a szóban forgó esztendőkben zajlottak le, valamint azoknak az alkotásoknak, műsoroknak a fölidézésére, melyeket ezeken a fesztiválokon és sok-sok művelődési házban vittek Mag Gyula: Életöröm részt csak beszélnek a tehetségek kiválasztásáról és felkarolásáról, ahol nem egy kisvárosban naponta negyvenen szorongnak egy kis helyiségben, s ahol számítógépesítésről, az oktató-nevelő munka szüntelen korszerűsítéséről ismételgetnek közhellyé szürkült szavakat, viszont a tanítási óra formája nem különbözik a jónéhány évtizedekkel ezelőttiektől... Ugyancsak az SZLKP KB első titkára hívta fel a figyelmet arra, hogy még ma is sokan hajlamosak a kultúra fogalmát csupán az alkotásra, s a művészi értékek népszerűsítésére, közvetítésére leszűkíteni. Holott a kultúra lenini értelmezése sokkal szélesebb körű. Ebben az értelemben beszélnünk kell - lényegretörően, nem mellébeszélve, vagy szólamokat szajkózva - a munkakultúráról, viselkedéskultúránkról, környezet- kultúráról, vagyis mindennapjaink kultúrájáról. Példák tömkelegét lehetne idézni, de fölösleges, mert valamennyien tudjuk, látjuk: mindennapi kultúránk távolról sem felel meg eszményeinknek, elvárásainknak, bizony még nem mondhatjuk el azt, hogy a szocialista életvitel jellemezné hazánk lakosságának döntő többségét. Már Marx figyelmeztetett rá: a társadalmi fejlődés szempontjá- ból.sem mellékes, hogy az emberek miképpen és mivel töltik szabad idejüket, van-e lehetőségük ezt az időt termékeny idővé alakítani. Itt kell szólnunk a kulturális intézmények felelősségéről, munkájuk jelentőségéről. Mert akármilyen jó könyv is holt érték marad, ha kevesen olvassák el; egyetlen színházi előadás sem éri el célját, ha foghíjas nézőtér előtt kerül sorra, s lehet bármilyen időszerű és közönség elé az amatőr művészek - színjátszók, táncosok, énekesek, zenészek, bábosok, képzőművészek, vers- és prózamondók. Gyerekek, ifjak, felnőttek egyaránt. A godolat egyetlen érintésére mennyi szép pillanat bukkan föl az emlékezet tájain - szavak, mondatok, képek, melyeket a változtatni-jobbítani akarás szándékával, gonddal és hozzáértéssel építettek, őszintén és hitelesen mutattak be alkotóik! Akik köztudottan anyagi ellenszolgáltatás nélkül dolgoznak ilyen formában is a köz javára, fizettségük „csupán“ az az élmény, melyet az önkifejezés, a közös munka, mások gazdagítása és a taps jelent. Mennyi értelmes megnyilatkozása az ifjúságnak, mennyi új gondolat, eredeti megfogalmazás, amikor szinte önkéntelenül szaladt ki a szánkon: ez igen! És drukkoltunk az ifjúságnak, csak így tovább, és kívántuk, közöny, ostobaság, más visszahúzó erő kerülje el őket messzire, ne akadályozza értékes kezdeményük folytatását, ellenkezőleg, találjanak környezetükben munkájuk jelentőségét föl- és elismerő, azt segíteni hajlandó embereket. Természetesen találkoztunk kevésbé sikeres teljesítményekkel is, amikor például - az imént említett nemzedéknél maradva - éppen a mindenkori ifjúságra jellemző szellem, látásmód, lendület hiányzott az előadásból, ami sok esetben már magában a músorvá- lasztásban megmutatkozott. Számos produkció a szakmai hozzáértés hiánya vagy az alkotó kisközösség áldatlan külső körülményei, az elégtelen anyagi-tárgyi feltételek miatt nem jutott magasabb színvonalra. Egy-egy műsorra gondolva is, nincs kedvező hatással itt az az érdektelenség sem, amely manapság sok helyütt övezi az amatőr művészeti tevékenységet, többé-kevésbé ismert okokból. Mondhatnánk, a mozgalom jellegéből adódóan mindez mindenkor jellemzője volt e területelkötelezett például egy film témája. nem éri el a kívánt hatást - írta a moszkvai Pravdában G rigor íj Csuhraj ha az alkotás művészi szempontból középszerű, nem jut el a néző érzelméig és értelméig. Ismételten megállapíthatjuk azt, amit oly gyakran elmondtunk és leírtunk; kulturális intézményeink tevékenységének minősítésében legfontosabb mérce az eszmei és az esztétikai kritérium. Itt is legfőbb ideje, hogy szavak helyett a tettek jellemezzék az illetékes vezetők és munkatársak mindennapi tevékenységét, döntéseit. Üdvös lenne, ha végre a korszerű művelődési otthonok ne csak elnevezésükben, hanem sokrétű munkájuk alapján válnának a szocialista művelődés és a tartalmas szórakozás hajlékaivá. Ne a kozmetikázott, adatokkal bűvészkedő beszámolók, különböző ügyeskedések, hanem a valós munka alapján értékeljék a népművelőket. Aszerint, hogy képesek-e pezsgő kulturális életet teremteni falvakon és városokban, minél több embert - megfelelő művelődési és szórakozási lehetőségek megteremtésével - megnyerni a szabadidő hasznos eltöltésére. A CSKP ma kezdődő XVII. kongresszusán minden bizonnyal ugyancsak nagy hangsúllyal szólnak majd az oktatás, a kultúra és a művelődés társadalmi jelentőségéről, feladatairól. Valemennyi illetékes akkor tesz legtöbbet nagyszabású céljaink eléréséért, ha a változni és változtatni korparancs szellemében mielőbb munkához lát, nem reked meg a kongresszusi dokumentumok idézésénél, hanem annak szellemében, útmutatásai alapján iparkodik dolgozni és élni. SZILVÁSSY JÓZSEF nek. Csakhogy ez nem jelenthet sem mentséget, sem vigaszt. A legkisebb faluban is lépni kell, természetesen - előre. Minél kevesebbszer forduljon elő, hogy az egyik helyen alacsonyabb rendű kulturális-művészeti értéket kapjon az ember, mint a másikon. Mindenesetre, az amatőr művészeti mozgalom él, eleven, a csehszlovákiai magyar nemzetiségi közösségből is időről időre újabb százak, ezrek válnak a kultúra, a művészetek aktív művelőivé, áldozva nem kevés időt és erőt az efféle teremtőmunkára, amelynek eredményei egyébiránt túlmutatnak önmagukon, egyebek között jelenlétet, cselekvő részvételt is bizonyítanak. Ezért sem mindegy, hogyan és milyen feltételek között dolgoznak amatőr művészeink. A kimagasló eredményekre, úttörő tettekre nem lehet nem odafigyelni. A tehetséges munkák mellett nem lehet csak úgy elmenni, mint a középszer mellett. Mutatják magukat, viszik hírét alkotóiknak. Reméljük, a következő öt esztendőben ismét sorjáznak majd az ilyen munkák, és még nagyobb számban, mint az elmúlt időszakban. Az év elején kilenc minisztérium és több szövetség az 1986-1990-re is meghirdette az amatőr művészeti versenyt, valamennyi ágazatban. Folytatódnak tehát az erők összemérésére, a művészi értékek fölvonultatásá- ra, ugyanakkor tapasztalatcserére és egymás megismerésére alkalmat adó találkozók, ösztönző lehetőségek. Részt venni rajtuk, főként a legjobbak között, a végső seregszemlén - nemcsak kitüntetés, jó érzés is. Az önként vállalt nemes tevékenység elsődleges célja azonban: szükebb környezetünkben művelni és szórakoztatni tartalmasan, korszerű értékekkel az embereket. Mindenekelőtt ez az, amiért - szüntelenül tanulva - jobb amatőr művészeti tettekkel kell és érdemes jelen lenni a mindennapokban. BODNÁR GYULA Nemrég egy számítógéppel dolgozó fiatal mérnök kapta meg az év legjobb első kötetéért járó irodalmi díjat. A dolog tényszerűsége aligha meglepő, hiszen a világirodalomban nemcsak humán műveltségű alkotók értek el sikereket. A dolog akkor kezdett összefüggéseiben is érdekelni, amikor kiderült, hogy ez a fiatalember a számítógépes költészettel, a képverssel is kísérletezik. Annak ellenére teszi ezt, hogy nyilatkozata szerint a mindennapok, bizonyos értelemben véve „sablonos“ szellemi megterhelést jelentő számítógépes munkája után, szinte pihenésképpen ír verseket. A tehetséges költő, aki legalább annyira tehetséges mérnök is, így találta magát szembe korunk legnagyobb kihívásával: megőrizheti-e önmaga humánumának minden elemét az ember, ha nem mond le a műszaki és tudományos haladás nyújtotta gépcsodákról, amelyek szellemi energiáinak jórészéUfel- szabadítják? E kérdést a végéről kezdve is érvényesen meg lehet fogalmazni: a műszaki és tudományos haladás nyújtotta gépcsodákkal a birtokában megőrizheti-e az ember önmaga humánumának minden elemét? Az így felszabaduló szellemi energiáit pedig ismét újabb műszaki csodák előállítására fordítja, vagy szán belőle mindarra a bonyolult kapcsolatrendszerre is, amely humánumában konkretizálódik? Vagyis: jut-e ereje, türelme és ideje közösségi életre, családjára, barátaira, érzelmi életének kiteljesítésére, olvasásra, sportolásra, netán az életét „öncélúan“ megszépítő hobbikra (fotózás, színjátszás, zenélés, sportolás stb.)? Nem szükséges részletezni, hogy mindezek kölcsönhatásban állnak egymással. A gazdasági, a műszaki és a tudományos fejlődésnek ugyanaz az emberi tényező a meghatározója, mint a szocialista társadalom nyújtotta lehetőséggel élő, a kultúra, a művészetek értékeiből elsajátítható, s a társadalom javára hasznosuló humánumnak. Ez utóbbi a mindennapok sodrásában olykor el- vontnak, megfoghatatlannak látszó fogalom akkor lesz igazán létezővé, amikor észrevesszük hiányát. Például azon a munkahelyen, ahol vezető és beosztott között nemcsak a képmutatás uralkodik, de a kézenfekvő feladatok elvégzéséhez nélkülözhetetlen nyíltság és bizalom sincs meg. Pedig a vez etési lélektan, az elemi emberi tisztesség megléte, de a szolgalel- küség, a talpnyalás hiánya is teljesebbé teszik a szocialista embertípus humánumát. A szakmai műveltség és a viselkedéskultúra megtanulható az oktatás különböző szintjein, illetve a családi életben. Ez azonban csupán ahhoz elég, hogy jórészt szakbarbárok, technokraták szülessenek. A világot, az embert felszabadító alkotómunkát, a történelmet aligha lehet a maga teljességében átélni irodalom, képzőművészet, film, színház nélkül. A művészetek alapjában véve nem eszközei a tudományos világlátás kiépítésének, erre a marxi-lenini filozófia szolgál. A művészetek a megszerezhető tudás kötőanyagát adják, s nélküle nem épül fel a szocialista humánum szilárd épülete. Az irodalmi díj birtokosaként megismert mérnök az elmúlt évtized társadalmi érdekeit jószándé- kúan, mégis egyoldalúan szemlélő oktatásunk gyermeke. Ezzel a mondattal nem a tiszteletreméltó fiatal költő érdemeit csökkentem, hanem oktatásunk egyre inkább egyoldalúvá váló technika-központúságát fájlalom. A tudással újabban kevesebb a baj, de az érzelmi világ, a szépérzék fejlesztésével annál több. Sajnos nem mindegyik szakmukás, mérnök, lesz saját akaratából irodalomértő. Elegendő csupán az olvasás és a moziba járás szokásainak megváltozására tekinteni, önelégültségre okot adó számadatok halmazát ismerhettük meg arról, mennyivel növekedett az eladott könyvek száma. Ezzel szemben arról már nincs adat, hogy a hagyományos értelemben vett olvasók - szépirodalmat olvasók - száma mennyivel csökkent. Pedig olvasáskultúránk mércéje csak ez lehet, mert a szakkönyvek, a hobbikönyvek nem pótolják a szépirodalmat. A mozilátogatók csökkenő számáról az illetékesek megállapították, hogy differenciálódott az érdeklődés, s igény mutatkozik a klubszerű mozik iránt. Pedig itt is elsősorban az értő befogadók csökkenő számáról kellene beszélnünk. Vagyis: olvasóvá és mozinézővé, képzőművészetet értővé, zenekedvelővé is az iskola nevelhet. Ha pedig nem, akkor nevel a kommersz popzene, az ismeretek nélkül is befogadható horror- vagy katasztrófafilm, meg a krimi. A családi környezet ebben csupán kedvező belső feltételei esetén játszhat pozitív szerepet. Mindez tehát ugyanúgy társadalmi feladat, mint a tudományostechnikai forradalom eredményeinek bevezetése a termelésbe és a gazdaság intenzifikálása. Hétköznapjaink csakis a szocialista humánum kiteljesedésével lesznek szellemiekben is gazdagabbak DUSZA ISTVÁN Bábi Tibor A forrás éneke (Részlet) Hirtelen nyári zápor vonul a tájon át; amerre elvonult, ott már nem esik, ahová el nem ért, nem esik még. Ami volt - nincs, ami lesz - nincs. Valahol e két meghatározás között van - zuhog az eső. A tikkadt rög, a paskolt fű, magános fa, rét, rengeteg erdő olthatatlan szomját oltja, tenger árad - a mindenség elfér a pillanatban. Véges a végtelennek vélt idó, csak a pillanat, mely alig mérhető - ringat biztos öbölként minden létezőt. A pillanatban folyik le minden folyamat, a pillanatban él az élet, benne sugárzik minden fény, és benne mozdul minden mozdulat. A mindenség ormán, a múlt s jövő között, a pillanatban élek, mindenkor a lét legszélső határán, ebben a teljességben, a tű hegyén. Ami kihullt a pillanatból, kihullt az eleven időből is, csak kallódó nyomát lelem a térben. A pillanat a rügy, a mindig újrakezdés. A pillanat legyőzhetetlen, minden erő és minden mozgás eredője. Utak, irányok összessége. Örökké múló, sose múló: az oszthatatlan, eleven idő teljessége. Nem él, vagy meg se született, aki nem a pillanatban él. LÉPNI - ELŐRE ÚJ SZÚ 4 1986. III. 24.
