Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-14 / 38. szám, péntek

A szocialista realizmus elmélete és gyakorlata ma Vita a Romboid szlovák irodalmi folyóirat szerkesztőségében Az elmúlt héten rendezték meg Martinban a po­litikai dalok 14. szlovákiai fesz­tiválját, amely­ben a hivatásos énekesek közül Peter Nagy is fellépett, és nagy sikert ara­tott. Nagy Lász­ló felvételén őt láthatjuk. Szovjet segítséggel Egy éve, hogy a fiatalok rendel­kezésére áll az ulánbátori ifjúsági csarnok, és rendezvényei, prog­ramjai iránt mind nagyobb az ér­deklődés diákkörökben. A szovjet segítséggel épült ifjúsági kultúr- központban 700 személyes kon­certterem, 150 helyes könyvtári olvasóterem várja a fiatalokat. A díszterem táncestélyek, fogadá­sok, ünnepi műsorok megrende­zésére is alkalmas. Napközben mintegy 50 jól felszerelt szakkör fogadja a kisdiákokat és a közép- iskolásokat. Különösen népsze­rűek a festő-, szobrász- és a fara­góműhelyek. A szakkörökben te­vékenykedő tehetséges fiatalok munkáiból gyakran rendeznek ki­állításokat. A közkedvelt kulturális intézménynek 18 közigazgatási székhelyen és nagyobb települé­sen működik kihelyezett részle­ge. Ez a palota már a harmadik nagy ifjúsági központ, amely az elmúlt évtizedben épült. Közvetlen közelében rövidesen uszodával és tornacsarnokkal ellátott sportkom­binát nyílik a mongol főváros ifjú­sága részére. (B) Mesék és köznapok Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Ehhez hasonló csalafinta kér­déseket annak idején öveges pro­fesszor tett fel a televízióban, majd egyszerű, szellemes és a valóság­nak megfelelő válasszal kápráz­tatta el a bonyolult megoldásokon töprengóket. De mit csináljon az „egyszeri anya és apa“, h gyermeke hajla­mos rá, hogy elalvását az előbbi kérdés megválaszolásához köti? Tudatlanságát szülői szigor mögé rejti, porontyát ágyba parancsolja. Csakhogy a ki nem elégített kíván­csiság és a nemakarom pihenés - nem éppen édesterstvérek! Balázs maga kitalálta mesékkel vigasztalja nap mint nap álomba magát Petrolay Margit Mese a kis­fiúról, aki nem akart aludni című új könyvében. Hetedhétországba in­dul, mert magának kell megkeres­nie a megnyugtató megoldást. Ki más kísérné expedíciójára, mint két vérbeli király, Habakuk és Ba­lambér, a Dob, illetve a Habverő utcából, gyermeki kutató lélekkel megáldva? A „szabadnapos“ szelet a Hármashatárhegyen talál­ják meg. Ha úgy gondoljuk, hogy Balázs ezután szófogadó hétalvó­vá vált, nem ismerjük ót eléggé! Maga a Szél postázza az éppen gyengélkedő legénynek Habakuk király segélykérő levelét, hősünket új kalandokra sarkallva. Petrolay Margit az 1969-es, a Jelenkor című folyóiratban meg­jelent tanulmányában olyan me­sék létjogosultsága mellett tör lándzsát, amelyek bizonyítják, hogy a köznapi világban is történ­hetnek varázslatok. Idézem: ,,E sorok írója - mint meseíró - a me­se törvényszerűségeihez alkal­mazkodva igyekszik a mai realitás felé irányítani az ifjú, sót legifjabb olvasók figyelmét, abban a meg­győződésben, hogy eljárása szin­tén egyike a járható utaknak. “ T. A. egy osztályban? Tavaly került sor arra a vitára, amelyet a Romboid és a szovjet Lityeraturnoje Obozrenyije szer­kesztőségei rendeztek szlovák és szovjet teoretikusok részvételével a szocialista realizmus elméletéről és gyakorlatáról a mai irodalom­ban. Szlovák részről Stanislav Šmatlák, Ján števček, Karol Ro­senbaum, Andrej Červeňák, Viliam Marčok, Július Noge, Vladimír Petrík, Ivan Slimák, Dušan Slobod­ník és Ján Majerník, szovjet rész­ről pedig Leonard Lavlinszkij, Inna Bernstein, Vlagyimir Piszkunov, Igor Dzeverin, Valentyin Oszkockij és Valentyin Hmara vettek részt. A Romboid idei első számában több mint hatvan oldalt kitevő vitát kivonatosan közöljük. Leonard Lavlinszkij (a Lityera­turnoje Obozrenyije vezető szer­kesztője): A rendelkezésünkre álló rövid idó alatt, aligha oldhatunk meg valamennyi vitás kérdést. Például: a módszer határainak (bár léteznek ilyenek) pontos kije­lölését, az alapvető jegyek meg­határozását, amelyeknek alapján ez vagy az az irodalmi alkotást szocialista realistának nevezhe­tünk. Tudjuk, hogy bizonyos körül­mények között ezek a határok mozgékonyak, és hazánkban ma is vitatkoznak, hogy meg kell-e különböztetni egymástól a „ szo­cialista irodalom" és a ,,szocialista realista irodalom“ fogalmakat. (...) Úgy vélem a legtermékenyebben akkor vitázunk majd, ha azoknál a tipológiai azonosságoknál idő­zünk, amelyek a szocialista orszá­gok mai irodalmát leginkább jel­lemzik. Feltételezem ugyanis, hogy ezekben az azonosságok­ban ismerhetők fel leginkább a szocialista realista művészet ál­talános törvényszerűségei. Stanislav Šmatlák: Mint ismere­tes, a CSKP XIV. kongresszusa (1971) egyértelműen megfogal­mazta - az előző időszak eszmei zűrzavara és jobboldali opportu­nista destrukciója után - a művé­szetkritika és elmélet marxista-le- ninista jellegének megerősítésé­nek fontosságát. (....) Persze ez a „visszatérés“ már a fejlődési spirál magasabb pontján követke­zett be - és ez a meghatározó momentum valójában lehetetlen­né tette a visszatérést, sőt meg­szabta, hogy a szocialista realiz­mus a szűkkeblű normatíváktól és az ötvenes évekbeli merev dog­matikus értelmezésektől eltávo­lodjon. Ugyanakkor új, koncepció­jában és ismeretanyagában újsze­rű, érettebb tartalmi megközelíté­sekkel kellett kitöltenünk a hatva­nas években keletkezett űrt. A megközelítés újszerűsége első­sorban két egymástól elválasztha­tatlan, dialektikus egységet alkotó metodológiai elvet hangsúlyoz: 1. a marxista-leninista történelem- szemlélet (...) 2. az általános és különös dialektikus egysége (...). Valentyin Hmara: Évek óta a szocialista realizmus központi kérdéséről - a nyitottságról - foly­nak a viták. A szocialista realiz­mus nyitottságának ellenfelei (ki­sebbségben vannak ugyan, de nem kevesen) azt hangoztatják, hogy így csupán a formaalkotás az elsődleges, de sokan közülük visszatérnek a szocialista realiz­mushoz, mint az irodalom dialekti­kus materialista alkotómódszeré­hez (...). A nyitottság hívei első­sorban a következőkkel érvelnek: nem formaalkotásról van szó, ha­nem a kifejező eszközök és a problematika olyan kapcsolódá­sáról, amelyekkel lehetséges az életről szóló igazságok közvetíté­se. (...) Karol Rosenbaum: Az a nézet, mely szerint a szocialista realiz­mus az élet valóságos ábrázolá­sának nyitott rendszere, nem libe- rali'sta. Fennáll ennek a veszélye, de hol nincs effajta veszély az ideológiai munkában? Alapjában véve elfogadtuk a dogmatizmus elleni harcot, hogy eredményesen harcolhassunk a liberalizmussal szemben. Ez ellen elsősorban azért küzdünk eredményesen, mert megsokszorozzuk és erősít­jük a szocialista irodalom alkotóe­rejét és aktuális módon érvénye­sítjük a pártosság lenini elveit. A szocialista realizmusnak mint a szocialista kultúra eszmei-mű­vészeti programjának így lehetsé­ges a teljes fejlődése. Inna Bernstejn: (...) A szocialis­ta realizmus mai korszakának az általános és a különös irányából való megközelítése olyan gazdag­ságról és sokféleségről ad bizo­nyítékokat, amelyek feltételezik e rendszer nyitottságát. Mi az ,.ál­talános“ és mi a ,,különös“? Külö­nös mindenekelőtt az adott ország történelmi helyzete, mondjuk a csehszlovákiai irodalom törté­nelmi helyzete, amelyről már töb­ben beszéltek - harc a kultúra hatvanasévekbeli válságjelensé­gei ellen. A különös szorosan kap­csolódik a nemzeti hagyományok­hoz is. Míg a realista regény ha­gyományai a szovjet regény szá­mára rendkívül fontosak, addig azokban az irodalmakban, ame­lyekben a XIX. századi regény nem ért el ilyen fejlődési fokot és más irányban haladt, nincs így. Elegendő az NDK irodalmának helyzetét említeni, ahol mind az elmélet mind a gyakorlat napjaink­ban nagy érdeklődéssel fordul a romantizmus hagyományai felé. És különös a cseh, a szlovák vagy a magyar költészet fejlődésében az avantgardizmus, amelytől oly­kor egy kicsit megijedünk, csupán azért, mert irodalmunkban nem tipikus. Természetesen, amikor a különösről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a te­hetségek öntörvényűségét és az alkotók, írók lelki alkatát. Nem ke­vésbé fontos mindaz az általános, ami egységessé teszi az irodalmat - itt nemcsak a szocialista orszá­gok irodalmában közös ideológiai alapra gondolok. Ha a szocialista országok irodalmával kapcsolat­ban az általánosról szólunk, akkor az irodalmi folyamat sokoldalúsá­gának egészét kell értenünk. (...) Kritikusaink nemegyszer rámutat­tak, hogy a hetvenes évek szovjet irodalmát az emberiség sok ezred­éves történelmének kontextusá­ban kell értelmezni. Olyan morálfi­lozófiai problémák megoldásába kezdett, amelyek az új generációk sorsát is meghatározzák, éppen ezért örök kérdések maradnak. Az ember és a világ sorsának ezredé­ves tapasztalatok alapján való vizsgálata késztette Ajtmatovot ar­ra, hogy regényében (Évszázad­Hányán Felelősséggel oktató-nevelő pedagóguskö­zösségekben vissza-visszaté- rő beszédtéma: a tanterv diktálta gyors tempó mi­att nincs idő arra, hogy a tanító egyfajta belsőbb, bensőségesebb személyi kapcsolatot alakítson ki külön-külön minden tanítványával, azaz, hogy másról is lehessen szó tanító és tanítvány között, mint a konkrét tananyagról és esetleg a viselkedésről, amelynek a for­málására is csupán ideig-óráig ható fegyelmező szavakra futja az időből. Pedig - és nyilván ezért be­szédtéma a jelenség - mindkét félnek szüksége lenne efféle kap­csolatra. Elsősorban a gyermek­nek, a személyisége nyerne vele, és minden bizonnyal az előmene­tele is, hiszen a pedagógusban ilyenformán már nem „csupán“ feladatosztogató és számon kérő személyt látna a gyermek, hanem olyan felnőttet, aki partnernek te­kintve őt, időnként leül vele elbe­szélgetni, aki kíváncsi az iskolán kívül eltöltött óráira, aki odafigyel gondolataira, véleményére, aki tü­relemmel segít iskolai vagy más jellegű problémáinak a megoldá­sában, aki szinte észrevétlenül tudja őt sarkallni a tanulásra. Mi­közben jóleső, egyben magatar­tást formáló érzelmek áramlanak nál hosszabb ez a nap) a cselek­ményt a földönkívüli civilizációig is elvigye. Leonard Lavlinszkij: Kritikánk­ban jelen vannak a művészeti al­kotás ideológiai alapjait meghatá­rozó kategóriák: a pártosság a tár­sadalmiság, a művészi alapállás. A kritikus feladata, hogy pontosan megmutassa a vizsgált szerző al­kotói alapállását, de elég világo­san megítélni csak akkor lehet, ha ismerjük a művész munkásságát, minden müvét. Nem lehet ítélkezni egy-két vers alapján, amelyek egy bizonyos lírai élményt közvetíte­nek. Éppen ezért nagy tévedés lenne a szocialista realizmus egész rendszeréből kizárni egy önálló irodalmi műnemet, (a költé­szetet). De az irodalmi tények analízisének ebben az esetben igen alaposnak és érzékenynek kell lennie. Ha a művészethez vul- garizátori mércékkel közelítünk, könnyen lejárathatjuk azt. Stanislav Šmatlák (részlet a vi­tazáróból): Miért fordulnak elő oly gyakran a mai irodalomban a ,,mí- toszj elemei, vagy a ,,filozofálga- tás ", és miért foglalnak el központi helyet a valóság epikai képének művészi strukturálódásában? El­hangzott itt az a kérdés is, mi legyen a lírával a mai világban, tehát olyan valamivel, ami az em­ber intim szubjektivitásának a kife­jeződése? Első pillantásra ezek speciálisan irodalmi kérdéseknek látszanak, ráadásul egészen poete- ológiai jellegűek. Véleményem szerint azonban ezekre nem ad­hatunk mélyen igaz választ, ha nem tudatosítjuk, hogy az emberi­ség történelme mai helyzetében keresztúthoz ért, ahol az emberi­ség mai állapotára figyelve tesz- szük fel ezeket a nagyon speciális „poetológiai“ kérdéseket. (...) Visszatérve találkozónk központi fogalmához, szeretném megismé­telni, hogy a szocialista realizmus mai koncepciójában ott látom az irodalom (és a művészet) viszo­nyát a valósághoz, ebben a vi­szonyban elsősorban a világ törté­nelmi sorsának alakításában való részvétel mértéke a meghatározó. Éppen ezért az irodalom elsőran­gú eszmei feladata a világért - mint emberi világért - érzett felelősség felvállalása, hogy a hol­napnak is legyen történelme. feléje. Különösen a hátrányos helyzetű, ingerszegény környezet­ből jövő, a szülőkben játszó- és beszélgetőtársra nem lelő gyer­mekek igényelnék e kapcsolatot. Ennek a nélkülözhetetlen, mondhatnám úgy is, pedagó­gus-gyermek közötti érzelmi áramkörnek a kialakulását, illetve a működését sok helyütt más té­nyezők is fékezik. Leginkább a magas osztály létszám. Har- mincnégy-harminchét vagy ese­tenként ennél is több tanulót számláló osztályokban nemcsak hogy ugyanennyi áramkör rend­szeres működése elképzelhetet­len, hanem eleve megkérdőjelez­hető az oktató-nevelő munka eredményessége. Mennyi idó jut egy órán egy gyerekre, vagy, hogy reálisabban hangozzék a kérdés, hány óra kell ahhoz, hogy leg­alább tíz perc jusson? Van-e ideje a pedagógusnak, hogy több tanuló aktivizálásával ellenőrizze, milyen szinten sajátította el az osztály az éppen előadott tananyagot? Ké­pes-e megfelelő figyelemmel kö­vetni harmincnégy-harminchét ta­nuló munkáját az órán, ós segítsé­get nyújtani mindenkinek, aki rá­szorul? És akkor még nem beszél­tünk a fegyelemről, amelynek a megbontására általában na­gyobbak az esélyek az ilyen lét­számú közösségekben, és amely­nek a megtartása egyébként is egyre nagyobb gond manapság a pedagógus számára. Éppen a fentebb jelzett személyi kapcso­latok hiánya miatt is. Bárhogyan nézzük, magas az az osztályonkénti 40-es létszám, melyben a minisztériumi előírás a felső határt jelöli meg. Ugyanez az elsősök esetében 34, ami szin­tén soknak tetszik. Kínálkozik itt ugyan egy lehetőség, amellyel azonban nem nagyon él(het)nek az iskolák: azokban az osztályok­ban, ahol 6-8, fejlődésében vissza­maradt, azaz négyesekkel-ötö- sökkel bukdácsoló tanuló található (márpedig ennyi, sajnos, elég gyakran előfordul) nos, ott 25-re csökkenthető a létszám, 9-11 gyenge tanuló esetében akár 20- ra is. De maradjunk a gyakorlat­nál, annyit még megjegyezve, hogy a jelzett felső határok, mint szabályok, nem igazodnak ko­runkhoz, azokhoz az órási köve­telményekhez, amelyeket az isko­lával szemben támaszt társadal­munk. Harmincon felüli létszámú osztályokban - azt hiszem, fölös­leges ezt különösebben részletez­ni - nehezen elképzelhető korsze­rű, a gyermek sokoldalú fejlődését kellőképpen elősegítő oktató-ne- velő munka. Régóta beszédtéma ez is peda­góguskörökben. A helyzet azon­ban mit sem változott, aminek a hátterében nyilván elsősorban gazdasági okok húzódnak meg, hiszen minden újabb osztály meg­nyitása, illetve fenntartása, újabb pénzösszegeket igényel, főként, ha még tanteremről is gondoskod­ni kell. Nem szabad feledni azon­ban, hogy a pedagógia is azok közé a területek közé tartozik, ahol a szűkmarkúság, a túlzott takaré­koskodás megbosszulhatja ma­gát, hosszabb távon nagyobb a kár, mint a haszon. Hivatalos dokumentumokban ez a kérdés talán éppen a gazdasági okok (helyzet) miatt nem szerepelt ed­dig, legalábbis nem kellő hang­súllyal. Ezért is olvastam örömmel A CSSZSZK gazdasági és szociá­lis fejlődésének fó irányai az 1986-1990-es évekre és kilátások a 2000-ig terjedő időszakra cím­mel közzétett tervezetben, hogy az iskolára háruló „feladatoknak a megvalósítása megköveteli, hogy az alapiskolákban javítsuk az oktatási-nevelési folyamatot, beleértve azt is, hogy megfelelő mértékben csökkenteni kell az osztály létszámot“. Az idézett mon­datban két követelmény fogalma­zódik meg világosan, amelyek azonban oki összefüggésben is állnak egymással: az osztálylét­szám megfelelő csökkentése egyik feltétele annak, hogy javul­jon az oktatási-nevelési folyamat. Minthogy a dokumentumterve­zet a CSKP XVII. kongresszusa elé kerül megvitatásra, jó lenne, ha ez a kérdés is olyan hangsúlyt kapna, amely mielőbb cselekvés­re, a bizony sok helyütt tapasztalt zsúfoltság megszüntetésére kész­tetné a gyermekeink, az ifjúság neveléséért felelős szerveket, szervezeteket, intézményeket. A tanuló számára ugyanis hosszú éveken át mindenekelőtt az osz­tály jelenti azt a műhelyt, ahol tudása gyarapodhat, képességei fejlődhetnek. Nem mindegy, hogy milyen körülmények között. BODNÁR GYULA ★ A CSKP XVII. új szú 6 1986. II. 14.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents