Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-26 / 48. szám, szerda
AZ SZKP KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK BESZÁMOLÓJA (Folytatás a 3. oldalról) ' tudatosítják a realitást s rendszeresen újra erőszakkal kísérlik meg megoldani a két világot megosztó ellentmondások valamennyi csoportját. Az imperializmust belső mozgató erői, társadalmi és gazdasági lényege is arra készteti, hogy a két rendszer versengését a katonai konfrontáció formájává változtassa. Az imperializmus, társadalmi jellegére való tekintettel, szüntelenül agresszív kalandorpolitikát szül. Az indítékok egész komplexumáról ejthetünk szót: a fegyvergyárosok, a befolyásos katonai-bürokratikus csoportok harácsoló szándékairól, a monopóliumok érdekeltségéről a nyersanyagok erőforrásainak és a piacoknak kihasználásában, a burzsoázia körében a bekövetkező változásoktól való félelemről, s végül azokról a kísérletekről, hogy a szocializmus számlájára oldják meg saját elmélyülő problémáikat. Ez utóbbi indíték különösképpen jellemzi az Amerikai Egyesült Államok imperializmusát. Csak az imperialista ideológia és politika s az a törekvés, hogy a szocializmust és a Szovjetuniót felette kedvezőtlen külpolitikai körülmények közé juttassák, csak ez volt az oka 1945 után a lázas nukleáris és egyéb fegyverkezésnek. Éppen abban az időben, amikor a fasizmus és a militarizmus legyőzése - úgy tűnt - megteremtette a háborúk nélküli világ építésének valós lehetőségét, s amikor éppen ennek érdekében létrejött a nemzetközi együttműködés mechanizmusa - az Egyesült Nemzetek Szervezete. Az imperializmus jellege azonban ezúttal is kikényszerítette a saját útját. Az Amerikai Egyesült Államok monopolista burzsoáziájának jobboldali szárnya ma is a nemzetközi feszültség kiéleződésével mentegeti katonai kiadásait, globális követelményeit, a más országok ügyeibe való beavatkozást, az amerikai dolgozók érdekei és jogai elleni támadásokat. Minden jel szerint nagy szerepet visz az azzal való spekulálás, hogy a feszültséget felhasználják a szövetségesekre gyakorolt nyomásra, hogy minél engedelmesebbek legyenek és alárendeljék magukat Washington parancsuralmának. A totális vetélkedés és a katonai konfrontáció politikájának nincs jövője. A múltba menekülés nem válasz a jövő felhívásaira, hanem inkább a kétségbeesés megnyilvánulása. Ezáltal azonban az ilyen álláspont nem válik kevésbé veszélyessé. A tettek mutatják majd meg, hogy Washingtonban ezt mikor és milyen mértékben tudatosítják. Mi minden tőlünk telhetőt készek vagyunk megtenni, hogy gyökeresen javítsunk a nemzetközi helyzeten. A szocializmusnak ehhez nem kell lemondania sem az elveiről, sem az eszményeiről. A szocializmus rendíthetetlenül pártolta és pártolja a különböző társadalmi rendszerű államók békés egymás mellett élését. Az imperializmustól eltérően, amely erőszakkal kísérli meg lefékezni a történelem fejlődését, és visszatéríteni az elmúlt időket, a szocializmus önakaratából jövőjét sohasem fűzte egybe a nemzetközi problémák katonai megoldásával. Ezt országunkban, mindjárt a nagy október győzelme után, az első nagy vita bizonyította. Ismeretes, hogy ebben a vitában határozottan elutasították a baloldali kommunisták és a trockisták nézeteit, amelyekkel védelmezték a „forradalmi háború“ elméletét, mely szerintük képes arra, hogy a szocializmust más országokba is eljuttassa. Ez a tézis, amint azt V. I. Lenin már 1918-ban hangsúlyozta: „teljes szakítás volna a marxizmussal, amely mindig tagadta a forradalmak „elórelökését“, mert a forradalmak oly mértékben fejlődnek, amily mértékben a forradalmakat előidéző osztályellentétek élesednek" (Lenin Müvei, 27. kötet, 57. oldal.). Ma is szilárd meggyőződésünk, hogy a forradalom buzdítása kívülről, mi több, katonai eszközökkel, haszontalan és megengedhetetlen. A tőkés világot sújtó problémák és válságok a saját közegében jönnek létre és törvényszerű következményei a régi társadalom belső antagonista ellentmondásainak. Ebben az értelemben a kapitalizmus fejlődésével saját magát tagadja meg. Az imperialista országok uralkodó körei, amelyek képtelenek megbirkózni a kapitalizmus fejlődése leszálló ágának kiéleződő problémáival, olyan eszközökhöz és módszerekhez folyamodnak, amelyek nyilván nem menthetik meg azt a társadalmat, amelyet maga a történelem ítélt pusztulásra. Napjainkban elterjedt a szovjet, illetve a kommunista „fenyegetés“ mítosza, aminek küldetése mentegetni a lázas fegyverkezést és saját agresszivitásukat. Mind világosabb azonban, hogy a hadiösvényen nem található ésszerű megoldás - sem nemzetközi, sem belső. Különösképpen bonyolult jellegű lett a világ fejlődése kilátásaival kapcsolatos ellentétes megközelítések konfrontációja és harca. Miután világviszonylatban az atomfegyverek óriási készletei halmozódtak fel és a szakemberek csak arról vitáznak, hogy hányszor, illetve hány tucatszor lehet megsemmisíteni az emberiséget, ideje gyakorlatilag megkezdeni a távolodást a háború szélén való egyensúlyozástól, s a félelem egyensúlyát felváltani a két rendszer államai kölcsönös kapcsolatainak normális, civilizált formáival. Minden jel arra vall, hogy éppen a béke megvédésére alkalmas politika valós tartalmának kérdéseivel kapcsolatban bonta- kozódik ki elsősorban a harc a következő években. Ez bonyolult és sokoldalú harc lesz, mivel olyan társadalommal van dolgunk, amelynek kormányzó körei nem akarják józanul értékelni a világ realitását és kilátásait s megalapozott következtetéseket levonni a saját tapasztalataikból és az idegen tapasztalatokból. Mindez mutatója belső „immunrendszerei“ elhasználódásának, a szociális elhanyagoltságnak, ami csökkenti az uralkodó erők politikájában a jelentős változások valószínűségét és növeli meggondolatlanságuk fokát. Ezért a jelen helyzetben nagyon nehéz előrelátni a szocialista és a tőkés országok, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatainak alakulását a jövőben. Ennek döntő tényezője lesz a világ erőviszonyainak alakulása, a béke potenciáljának növekedése és aktivitása s képessége hatékonyan helytállni az atomháború veszélyével szemben. Sok függ azonban a helyzet értékelésénél a nyugati uralkodó körök realizmusának fokától is. Rossz dolog azonban, ha a politikusoknak nemcsak a szemük vak, hanem a lelkűk is. Az atomháború teljes elfogadhatatlanságának feltételei között nem a konfrontációnak, hanem a két rendszer békés egymás mellett élésének kell válnia az államközi kapcsolatok törvényének. Az ellentmondások második csoportja magának a tőkés világnak belső ellentmondásai. Az eltelt időszak sokszor megerősítette a kapitalizmus általános válságának elmélyülését. Korunk kapitalizmusa, amelynek kizsákmányoló jellege változatlan, sok vonatkozásban eltér attól, amilyen eleinte, sőt, még a XX. század derekán volt. A tudományos-technikai forradalom hatására és hátterén még jobban kiéleződik a termelőerők konfliktusa a társadalmi viszonyok magántulajdoni jellegével. Ez a konfliktus óriási méreteket öltött. Ennek része a munkanélküliség növekedése és a szociális problémák komplexumának kiéleződése; a mindent átható militarizmus, amely mindenütt a gazdaságösztönzés szokványos eszközeként nyilvánul meg; a politikai intézmények és a szellemi szféra elmélyülő válsága; a reakció sorvasztó nyomása minden vonatkozásban, a bel- és a külpolitikában, a gazdaságban és a kultúrában és az emberi géniusz ismereteinek alkalmazásában. A konzervativizmus hagyományos formáit felváltják az autoritativ tendenciák. Külön kell szólni a kapitalizmus válságának olyan veszélyes megnyilvánulásáról, amilyen az antikommunizmus és a szovjet- ellenesség. Ez nemcsak külpolitika. Az imperializmus jelenlegi rendszerében ez egyben a belpolitikának is nagyon fontos iránya, a nyomásgyakorlás eszköze minden újjal és haladóval szemben, ami a tőkés országokban s a világ nem szocialista részében él és harcol. Igaz az, hogy az általános válság jelenlegi szakasza sem idézi elő a kapitalizmus teljes megtorpanását, nem zárja ki gazdasága növekedésének, az új tudományosműszaki irányzatok alkalmazásának lehetőségét. „Megengedi“ egyes területeken a konkrét gazdasági, katonai, politikai és egyéb alapállásokat, mi több, a szociális ellencsapásnak és a már elveszett vissza- hódításának lehetőségét is. Mivel azonban a kapitalizmusnak nincsenek pozitív céljai és tájékozódási pontjai, amelyek kifejeznék a dolgozó tömegek érdekeit, jelenleg abba ütközik, hogy ellentmondásainak valamennyi csoportja példátlanul átfonódik egymással és kölcsönösen elmélyül, s a szociális, valamint az egyéb kiúttalan helyzetek olyan útvesztőjébe kerül, amilyenre nem volt példa fejlődésének évszázadai alatt. Elsősorban kiéleződik a munka és a tőke közti valamennyi ellentmondás. A hatvanas és a hetvenes években a kedvező gazdasági konjunktúra körülményei között a munkásosztálynak, a dolgozóknak bizonyos mértékben sikerült javítaniuk helyzetükön. A hetvenes évek derekától azonban a mind gyakoribb gazdasági válságok s a termelés ezt követő technológiai átszervezése változtatott a helyzeten. Lehetővé tette a tőke ellentámadását és azt, hogy a dolgozókat megfossza szociális vívmányaik jelentős hányadától. Az élet- színvonal számos mutatójában a dolgozókat sok évre visszavetették. A munkanélküliség a háború utáni egész időszakban csúcsszintet elérő. Érzékenyen romlott a parasztok és a farmerek helyzete. Egyes gazdaságok csődbe mentek és volt tulajdonosaik gyarapítják a bérmunkások sorait, más gazdaságok pedig rabszolgai függőviszonyba kerülnek a nagy gazdasági monopóliumoktól és a bankoktól. Elmélyül és mind markánsabb a társadalmi differenciálódás. (gy például az Amerikai Egyesült Államokban a legvagyonosabb családok egy százalékának gazdagsága csaknem 50 százalékkal haladja meg a vagyonosok piramisának alsó részét elfoglaló, 80 százalékos hányadot kitevő családok összva- gyonát. Az uralkodó imperialista köröknek törvényszerűen tudatosítaniuk kell, hogy ez a helyzet társadalmi robbanással és politikai destabilizációval fenyeget. Politikájuk azonban nem válik megfontoltabbá. Ellenkezőleg, az utóbbi években felülkerekednek az uralkodó osztály legengesztelhetetlenebb reakciós csoportjai. Ezt az időszakot jellemzi a monopóliumok rendkívül összpontosított és dühödt támadása a dolgozók jogai ellen. A kapitalizmus bevetette eszközeinek teljes fegyvertárát. A szakszervezeteket üldözik és gazdaságilag zsarolják. Munkásellenes törvényeket alkalmaznak. Üldözik a baloldali és az egyéb haladó erőket. Szokványossá vált az emberek gondolkodásmódjának és magatartásának szüntelen ellenőrzése, pontosabban mondva, a velük szembeni spicliskedés. Példátlan méreteket öltött az individualizmusnak, a létért vívott harcban az erősebb jogának, az erkölcstelenségnek, a minden demokratikussal szembeni gyűlöletnek céltudatos tenyésztése. A jövő, a dolgozók harca jogaikért és a társadalmi haladásért fogja majd kimutatni, hogy hogyan alakul majd a munka és a tőke közti alapvető ellentmondás és milyen következtetéseket vonnak le a kialakult helyzetből. Nem lehet azonban meg nem említeni azt, hogy egyes tőkés országokban a politika s az egész belső helyzet további lényeges jobbratolódása komolyan veszélyezteti a nemzetközi kapcsolatokat is. Ennek a fordulatnak következményei nehezen mérhetőek fel, de veszélyességüket nem szabad lebecsülni. Századunk utolsó évtizedeit az imperializmus közti ellentmondások további kitörései, új formáiknak és irányzataiknak létrejötte jellemzi. A kapitalizmus ellentmondásainak ezt a csoportját nem küszöbölte ki sem osztályrokonságuk, az erők egyesítésének érdeke, sem a katonai, a gazdasági illetve a politikai integráció, sem a tudományos-technikai forradalom. A tudományos-technikai forradalom kétségtelenül meggyorsította a tőkés termelés internacionalizálásának folyamatát, erőteljesebbé tette a tőkés országok szintjének kiegyenlítődését és fejlődésük elsietettsé- gét. A tudományos-műszaki haladás hátterén kiéleződő konkurrenciaharc még könyörtelenebből számolja fel azokat, akik lemaradnak. A tőkés újratermelés nagyon bonyolult körülményei, a válság folyamatainak sokrétűsége és a nemzetközi versengés kiéleződése rendkívül felfokozta és sarkította az imperialista vetélkedést. A világpiacon a kereskedelmi és a gazdasági harc mind jobban támaszkodik a „hazai“ állammonopolista kapitalizmus hatalmára s a burzsoá állam mind agresszívebb és önzőbb szerepe mellett megy végbe. Gyorsan fellendült a multinacionális monopoltóke. Az egyes országok méreteiben, de az egész világgazdaságban is elnyomja és monopolizálja a termelési ágazatokat és szférákat. A nyolcvanas évek elején a multinacionális társaságok kezében volt a tőkés világban az ipari termelés több mint egy harmada, a külkereskedelem több mint a fele s az új technika és technológia szabadalmainak hozzávetőleg a 80 százaléka. A multinacionális társaságok magvát az amerikai korporációk alkotják. Az általuk létrehozott külföldi vállalatok komplexuma mindezenfelül munkások és alkalmazottak egész hadseregét foglalkoztatja, amely létszámát tekintve egyenlő az USA-beli feldolgozóipar alkalmazottainak felével. Ez a komplexum évente mintegy 1,5 billió dollár értékben állít elő árukat és biztosít szolgáltatásokat, ami megfelel az Egyesült Államok bruttó termelése mintegy 40 százalékának. Az Egyesült Államok „második gazdaságának“ volumene kétszer-háromszor nagyobb, mint olyan vezető nyugat-európai hatalmak gazdaságáé, mint az NSZK, Franciaország és Nagy-Britannia, és csak Japán esetében kisebb ennél. Az Egyesült Államok legnagyobb multinacionális monopóliumai jelenleg olyan impériumot alkotnak, amely gazdasági tevékenységének méreteit tekintve összehasonlítható egész országok bruttó nemzeti termékével. Létrejött és az ellentétek gyorsan tovább szoruló újabb csomópontja a multinacionális társaságok és a társadalom politikai szervezetének nemzeti állami formája között. A multinacionális társaságok aláássák mind a fejlődő, mind pedig a fejlett kapitalista országok szuverenitását. Aktívan alkalmazzák az állammonopolista szabályozást, amennyiben ez szempontjukból előnyös. Ezzel a szabályozással azonban kérlelhetetlenül konfliktusba keverednek, ha úgy vélik, hogy a burzsoá kormányok akciói csak a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetik nyereségeiket. Az amerikai multinacionális szupermonopóliumok ugyanakkor azonban rendszerint aktívan betöltik az állami hegemo- nizmus végrehajtóinak szerepét és teljesítik ezen ország kormányzó köreinek impe- riális törekvéseit. Nyilvánvaló és burkolt ellentétek jellemzik a jelenlegi imperializmus három fő központjának - az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán - kölcsönös kapcsolatait. Az Egyesült Államok a hatvanas évek végéig gazdasági, pénzügyi és műszaki fölényben volt, legközelebbi konkurenseivel szemben. Ez a fölénye komoly próbatételt élt át. Nyugat-Európának és Japánnak sikerült az amerikai patrónust sok mindenben a háttérbe szorítania. Odahajítják a kesztyűt az Egyesült Államoknak az amerikai hegemónia olyan hagyományos területén, mint a legkorszerűbb technika. Washington állandóan arra szólítja fel szövetségeseit, hogy ne pazarolják erőiket a kölcsönös ellentétekre. Azonban hogyan férhetne meg egy tető alatt napjaink imperializmusának három fő centruma, ha maguk a dollárral és a kamatlábakkal manipuláló amerikaiak gazdaságilag előszeretettel élósködnek Nyugat-Európán és Japánon? Ha mégis sikerül egyeztetni a három imperialista centrum álláspontját, akkor ez az esetek többségében az amerikai nyomás vagy a saját érdekeit és céljait szem előtt tartó Egyesült Államok közvetlen diktátumának az eredménye. Ez pedig megint az ellentétek kiéleződéséhez, nem pedig azok leküzdéséhez vezet. Úgy tűnik, hogy az okok és következmények ilyetén összefüggése egyre inkább elgondolkodásra késztet. Több nyugateurópai ország kormányaiban, szociáldemokrata és liberális pártjaiban, sőt a közvélemény széles köreiben is első ízben vitatkoznak hangosan arról, hogy a jelenlegi amerikai politika egybeesik-e Nyugat- Európának a saját biztonságára vonatkozó elképzeléseivel, és hogy az USA a „vezető szerepre“ vonatkozó igényeiben nem ment-e el túl messzire. Az Egyesült Államok partnerei meggyőződhettek arról, s nem is egy alkalommal, hogy az idegen szemüveg nem pótolja a saját szemet. A centrifugális és a centripetális tendenciák találkozása, mint az erőviszonyokban tapasztalható változások eredménye, az imperializmus keretein belül kétségkívül tovább folytatódik. Aligha lehet arra számítani, hogy a három „erőközpont“ gazdasági, katonapolitikai és más társadalmi érdekeinek a létrejött komplexuma a'jelenlegi nemzetközi feltételek közepette összeomlik. E komplexum keretében azonban Washington nem számíthat arra sem, hogy szövetségesei, akik ugyanakkor konkur- rensei is, szó nélkül alárendelik magukat az amerikai diktátumnak, még kevésbé, saját érdekeik rovására. A jelenlegi időszakban az imperialista országok közötti ellentétek specifikuma abban is rejlik, hogy a legközelebbi évtizedekben más, konfiguráció is létrejöhet, hogy új kapitalista „hatalmi központok“ tűnnek fel. Ez kétségtelenül meghatványozza az ellentéteket, azokat, még tovább bonyolítja és kiélezi. Az ellentétek új, bonyolult és változó komplexuma jött létre az imperializmus és a fejlődő országok és nemzetek között. A kapitalista rendszer szempontjából súlyos politikai és ideológiai sebet jelentett az egykori gyarmatok és félgyarmatok felszabadulása. Ez a rendszer megszűnt létezni olyan formában, mint amilyenben a 19. században létrejött, és létezett a 20. század derekáig. Folytatódik az emberiség nagyobbik hányadát alkotó népek életében a szociális-gazdasági változások lassú, nehéz, de feltartóztathatatlan folyamata. Ez a folyamat sok alapvető változást eredményezett, de jelentős nehézségekbe is ütközött. A kapitalizmusnak politikai manőverezésével, ígéreteivel, megvesztegetéseivel, katonai fenyegetéseivel és zsarolással, sőt, gyakran a felszabadult országok bel- ügyeibe való közvetlen beavatkozással sok tekintetben sikerült átmentenie a gazdasági függőség időszakában létrejött kapcsolatokat. Ennek alapján az imperializmus létrehozta és átdolgozta az újgyarmatosító kizsákmányolás legtalálékonyabb rend(Folytatás az 5. oldalon) ÚJ SZÚ 4 1986. II. 26.
