Új Szó, 1986. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-18 / 41. szám, kedd
Csak szeretettel... Lev Šimák nemzeti művész kilencvenéves- ÚJ FILMEK■ H tM Bi WO ■■ WO H WO WO ■■ WO OW OW Hl BI B ■■ ■ Húzzanak pizsamát! (cseh) Művein a szignó: Lev. A név Mikoláš Alešnek, a nagyrabecsült és szeretett mesternek az ajándéka, mint az a lovas kozákot ábrázoló grafika is, amelyet bubeneči műterme falán őriz. Lev Šimák festőművész, grafikus, a szocialista realizmus egyik hazai úttörője, rövidesen betölti 90. életévét.- Ami közel száz év - teszi hozzá mosolyogva, miközben hellyel kínál műtermében. - Ide üljön, mutat a kockás takaróval borított fotelre, innen minden képet jól látni. Száz év... Ha visszapergetnénk az időt és tíz ilyen apókát magam mögé állítanék, Kosmashoz, a cseh krónikáshoz érkeznénk vissza, tizenöt apó pedig már a cseh történelem kezdeteit érintené. Ezer év tehát nem olyan hosszú idő... száz év viszont nem kevés. Forgassuk vissza az idő kerekét. A művészet csodálata, a festészet iránti vágy - családi örökség.- Édesapám gyógyszerész volt - meséli de önálló gyógyszer- tárra sosem futotta. Nagyon szerette a művészeket, a művészetet, ez szinte már hagyománynak számított családunkban. Nagyapámnak például osztálytársa és jó barátja volt Karéi Hynek Mácha. Ma is őrzöm egy nagyapámhoz írt levelét: Amikor utoljára nálam jártál Prágában, idézi, azt kérdezted, mi újat adtam ki, mi újat írtam. Nos, most jelent meg a Máj című müvem, kétféle kiadásban, az egyik jobb minőségű, a másik egyszerűbb papíron, írd meg, hogy mennyit küldjék és melyik nyomtatásból ... Sajnos, apámnak csak a levelet sikerült megőriznie, ez a máchai hagyaték egyik rendkívül értékes darabja. De kanyarodjunk vissza. Édesapám barátai közé tartozott többek között Antonín Sláviček festőművész, egy hetet töltöttek együtt Drezdában. Apám itt látta először a drezdai galériát. Egyébként jómaga is festegetett. Gyakran eljárt hozzánk Miloš Jiránek, Julius Zeyer, Jaroslav Vrchlický, aki két versét apámnak ajánlotta. A házat, ahol laktunk, csakhamar így nevezték a környékbeliek, U bohémű. Később két bátyám Prágában Antonín Dvoŕákéknä\ is járt. Hát ilyen volt a mi családunk. És Mikoláš Aleš! Apám megmutatta neki néhány képemet. Alešnek tetszett, amit festettem. Később aztán természetesen a magam útját kerestem - jártam, de Aleš kétségtelenül nagy hatással volt rám, sokat köszönhetek neki. Csodálta Munkácsy Mihály festészetét, s valószínűleg érthetett egy kicsit magyarul. Gyakran megfordultam nála, s emlékszem, könyvei között ott volt Petőfi Sándor magyar nyelvű kötete is. Nagyra becsülte a költőt. Én magam is nagyon szeretem Petőfit és Adyt is, van egy füzetem, melyben a legkedvesebb verseimet őrzöm, az ó müveik is közöttük vannak. Később a család Prágába költözött, itt a Kremencova utcai híres gimnázium diákja lett. Barátai Alois Wachsmann, Vladislav Van- čura, oktatója Ladislav Šíma, a kiváló rajztanár. Álma - a festóakadémia. De kitör az első világháború. Európa különböző frontjain éli át az értelmetlen vérontást.- Akkoriban, fiatalon, idegen szolgálatban, a háború borzalmai közepette is igyekeztem magamba szívni, a magamévá tenni, amennyire csak lehetett, a természet nyújtotta szépet. Rajzoltam, megpróbáltam a bensőmbe vésni a látottakat, hogy a háborúból visszatérve „készletemből“ minél többet fel tudjak majd idézni, el tudjak mondani. Sok munkám viseli magán az emlékezés jegyét. Az élményekét, melyeket átszűr az értelem, majd megérnek, poetizálódnak. Ez a folyamat a festő számára nagyon fontos. A látottak puszta lemásolása, leírása nem elég. Értékessé akkor válik a mű, ha mögötte valódi élmény, az ember áll. S tegyük hozzá, ez jellemző egész munkásságára, legyen az táncjelenet, tájkép, vagy figurális kompozíció. Huszonkét évesen tér vissza Prágába. 1918-at mutat a naptár. Végre megvalósulhat az álma. Szeptembertől az akadémia növendéke. Jakub Obrovský professzorhoz kerül, aki festészetre tanítja, August Brömse professzor vezetésével pedig három évig grafikai tanulmányokat folytat. Közben tanulmányi útjai során ismerkedik a berlini, drezdai, párizsi, hamburgi, kölni, müncheni képtár gyűjteményével.- Az akadémia elvégzése után, 1927-ben az Umélecká beseda művésztársaság tagja lettem, mely a burzsoá köztársaság idején a hazai hagyományokat, a hazai cseh festészetet képviselte. 1933-ban belép a kommunista pártba, majd két évvel később az elsők között látogat el a Szovjetunióba. Moszkva, Rosztov, Tbiliszi, a Kaukázus, Kijev, Ogyesz- sza... Visszatérte után az egyetlen cseh festő, aki közel félszáz képen mutatja be a szovjet nép életét, küzdelmét, építómunkáját, s csodálattal adózik a hatalmas változásoknak. Mámoros örömmel köszönti a felszabadulást. Május 9 című kompozíciójával a felszabadítókat üdvözli. 1945 után a Hollar grafikus társaság tagja, majd elnöke, az ő kezdeményezésére alakul meg 1950-ben a Csehszlovákiai Képzőművészek Szövetsége. Új színfolt művészetében a tánc, megszületik a Népek tánca című ciklusa. És szüntelenül dolgozik, újult erővel fest. örök szerelme a természet. - Életem legszebb pillanatai a tavaszhoz fűződnek, a természet újjászületéséhez. öröm megfigyelni az első virágok fejlődését, a hóvirágtól az ibolyáig, melynek nemcsak színe, hanem illata is van már. És tavasszal a legvidámabb az ember.- S mi a vágya, mit kíván?- Szeretetet az embereknek. Mint az idős Tolsztoj mondta, az embereknek szeretetre van szükségük, csak szeretettel szabad, érdemes közelíteni hozzájuk. S mit kívánhatnék még? Egészséget mindenkinek, hogy a földön minden ember után tisztességesen elvégzett munka maradjon. S még valamit. Hosszú és boldog életet az embereknek. Ez a legfontosabb, ezt jelenti a béke. TARICS ADRIENN Szelíd és barátságos vígjáték a Húzzanak pizsamát!, Jaroslav Papoušek rendező és Vlastimil Venclík forgatókönyvíró munkája. Nincs itt švejki szatíra, sem a Ho- molka nevű nyárspolgár vitriolos ecce homoja, csak kedvesség, meghitt derű. De honnan ennek a mulatságos vígjátéknak a költete? Mert kétségtelen, hogy van: szinte egyfolytában nevetünk a moziban, s felderülve, önmagunkkal megbékél- ten, friss szeretet- készséggel megyünk utána haza. A helyzetkomikum? Vajon elég ez, s vajon csak helyzetkomikumról lenne szó? Aligha. A puszta helyzetkomikum a frissítő de- rűhöz kevés. Ami sajátosan fűszerezi és megemeli a harsány helyzetet, az az emberi magatartás finom rajza: hogyan viselkedik egy derék ember a váratlan, szokatlan, groteszk helyzetben. Mint ez esetben egy kishivatalnok, aki szívinfarktusa után még a kórházban, pizsamában megfogadja, hogy józanul, nyugodtan fog élni. Komoly dolgot vesz komolyan, de mi már előre nevetünk, mert tudjuk, hogy tervei, elképzelései úgyis füstbe mennek, ígéretei csak szép szavak, hiszen csak addig tartanak, míg válsághelyzetén az orvosok át nem segítik. Állást változtat, abban a hiszemben, hogy revizorként nyugodtan, kényelmesen, gondtalanul éldegélhet. De mit ad az ég! Csakhamar régi életmódját folytatja: nem tud ellenállni az ételek-italok ízének, zamaténak, a nők csábításának. Szívelégtelenséggel ismét kórházba kerül, és ismét fogadkozik. Új életet kezd... Annyira egyszerű a film sztorija, hogy tulajdonképpen nincs is mit elmesélni. Csupán érdekes mozzanatai, remek epizódjai vannak az alkotásnak, olyan részletei, amelyekben az alkotó felvonultathatja mindennapjaink humorát, kimutathatja a személyiség derűsborús útkereséseit. Mulatságosan, kedvesen és pajkosan szórakoztató módon ábrázolja hősünk esendóségét, gyarlóságát és gyámoltalanságát. Nem ellene, hanem vele nevetünk, helyette nevetünk. S itt körvonalazódik az alkotó ábrázolásmódja: a nevettetés humanizmusa; amikor a végzetes problémák apróságra redukálódnak, amely a fenyegető sorsszerűségtől megfosztja, kedélyessé bé- kíti a hőst. Jaroslav Papoušek, aki humorérzékét, elemzókészségét, em- berszeretetét már számos korábbi munkájában is megcsillantotta, ezzel a filmjével ismét igazolta rendezői kvalitásait, azt, hogy mestere a hatáselemzésnek, s a szakmájának minden fogását ismerő rendező. Hősét, a bizonytalankodó, esendóségében szánandó és egyben mulatságos kisembert együttérzéssel figyeljük. Figuráját František Husák kelti életre. Partnerei Iva Janžurová és Josef Kemr. Méhkas (spanyol) A La Delicia, Rosa asszony kávéháza sokak számára többet jelent egy egyszerű madridi kávéháznál. Mindennapos találkozó- hely, ahol - 1943 tavaszán - költők, írók, jogászok, elvirágzott szépasszonyok, utcalányok, üzletemberek és szélhámosok gyűlnek össze. Mint a „méhkas“ nyüzsög, heveskedik, nagyhangúskodik a gyorsan változó vendégek sokasága. Többnyire egy kávé mellett ülnek naphosszat, ennél többet csak a tehetősebbje engedhet meg magának. Ilyen persze alig akad köztük. A többség a látszat ellenére, tengődik, nehezen viseli az ínséges időket. Köztársaságpártiak és fasisztaszimpatizánsok férnek meg ebben a furcsa mikrovilágban, melyet beborít a félelem. Franco Spanyolországa ez már. Camilo Jósé Cela világhírű regénye alapján készült a Méhkas, melyben pontosan háromszáznegyvenhat költött és valóságos személy szerepel, keresztmetszetét nyújtva a polgárháború utáni spanyol társadalomnak. Mario Camus, a rendező és Jósé Luis Dibil- dos, a forgatókönyvíró sok-sok leleménnyel, logikával variálja filmmé Cera regényét, kegyetlen éleslátással, őszinteséggel ábrázolva a madridi életek csődjeit, az egész korszak reménytelen, kiégett hangulatát. A filmnek nincs igazi cselekménye. Mario Canus életsorsokat, emberi jellemeket villant fel tömegesen, a legjobb spanyol színészek közreműködésével. Az élet egy darabja tehát a film, köntörfalazás nélkül meséli el a hajdani madridi élethelyzeteket, idézi meg a sugárutak mögötti megfélemlített Madridot, a lecsúszott világvárost. Mozaikszerkesztésű a film, laza szálakból összefonódó. Ereje nem a megállíthatatlan tragédiák, sorsfordító összeütközések, hanem a mindennapok állandó, kényszerű megalkuvásainak a bemutatásában van. Mario Camus-nak, a mai spanyol film kiemelkedő személyiségének könyörtelen, keserű hangvételű, groteszk, sajátos humorú alkotását 1983-ban a nyugat-berlini filmfesztivál nagydíjával tüntették ki. -ymA hétköznapokat általában bevásárlással /i kezdem. Jólesik nagyokat szippantani a kora reggeli friss levegőből, az élelmiszerüzletig bandukolva, és onnan visszafele végiggondolni, mi mindent kell tenni azon a napon. Az utóbbi időben azonban egyre több üröm vegyül e reggeli örömbe: naponta mind több sírós, nyűgös gyermeket látok-hallok, s egyre agresszívabb - szégyellem is leírni - durvább anyákat, akik idegesen, olykor hisztérikusan ráncigálják gyerkőceiket az óvoda, a bölcsőde felé, diktátori hangon, nem ritkán pofonokkal próbálják jobb belátásra bírni bógicsélő, ra- koncátlankodó csemetéiket. Tudom, hogy el kell érni az autóbuszt, a vonatot, nem lehet naponta elkésni a munkából, de azért nekünk, szülőknek kellene reggel is uralkodnunk idegeinken; mi tehetünk nagyon sokat azért, hogy a szakrendelőkben ne legyen még íöbb neurotikus gyermek. Egyszer talán megérjük, hogy legalább a bölcsódés korú gyermekeinknek nem kell majd korán kelniük, rájövünk arra, milyen káros ez a gyermek, de a társadalom jövője szempontjából is. S ebből a felismerésből levonjuk majd a megfelelő következtetéseket. Addig nincs más megoldás, mint az, hogy nekünk szülőknek kell elviselhetőbbé, emberségesebbé, tennünk ezeket a gyakran oly rideg, szívet-lelket nyomorító, idegeskedéssel teli reggeleket... Egy barátomnál beszélgetek, s a gyermekszobából furcsa szöveget hallok: kettő á, hat bé, nyolc cé, harminckettő á, és így tovább: egészen ötvenig, s aztán újra meg újra ismétlődnek a számok és a betűk. Furdall a kíváncsiság, megkérdem hát barátom tízéves kislányát, mit bifláz ilyen nagy hévvel. Járási vetélkedőre készül az öttagú iskolai csapat egyik tagjaként, a tanító néni megszerezte a kérdéseket, a helyes válaszokat is, sót tudja már azt is, hogy a zsűri a vetélkedő meggyorsítása érdekében nem lesz kíváncsi a hosszas válaszra. Beéri azzal, ha a kérdésekre a három feltüntetett változat közül megmondja a helyes választ. Vagyis á, bé vagy cé. A kislánynak fogalma sincs, mit magol, de már elég jól betanulta a helyes válaszokat, bízik benne, akár első is lehet. A jövő héten lesz a verseny, s én meg nagyon bízom abban, hogy valamelyik pedagógus észbe kap, s rádöbben arra, hogy Noteszlapok különösen a gyermekek nevelésében mennyire veszélyes dolog, ha akad olyan fórum, ahol nem az alapos tudás a döntő, hanem a látszat... December eleje volt, amikor kocsimat autójavítóba akartam vinni. Az egyik mester, aki jó ismerősöm, felvilágosított: - Most ne hozd, tele van minden szerviz állami kocsikkal. Tudod, most kell kimeríteni a költségvetést. Elképesztő, hogy mi mindent javíttatnak. Kissé megkopott, de hibátlan alkatrészeket cserélnek ki, teljesen fölösleges munkákat rendelnek meg, csakhogy elfogyjon a pénz, mert különben jövőre kevesebbet adnak. Láthatod itt is, máshol is gazdagok vagyunk - tette hozzá kesernyés mosollyal. Hazafelé autózva felidéztem magamban számos okos beszédet, gondolatot az ésszerűsítésről, takarékosságról, tervezésről: s mi tagadás, dühösen kérdeztem, kérdezem: - Hát még mindig csak itt tartunk? Lassan már megszokott kép minálunk, hogy átadnak egy új lakótömböt, iskolát, művelődési otthont vagy más középületet, aztán kisvártatva megjelennek a tetőfedők, szigetelők és más szakmunkások, mert hát beázik az épület. Elvégzik azt a munkát, amiért már egyszer megfizették őket, s természetesen mostani pepecselésüket sem végzik ingyen. Akad objektív nehézség, meg elnéző főnök bőven. Lakótömbünkön már háromszor bütyköltek két év alatt, de a lépcsóház csak beázik. Nemrég újra megjelentek a „szakik“. Dolgozgattak, dumálgattak és iddogáltak a fejünk fölött egy ideig, aztán odébbálltak, s megígérték: egy jó darabig nem szivárog be a víz. Már-már kezdtünk hinni nekik. Pontosan öt napig. Akkor esett először, amióta elmentek, s lépcsőhá- zunk falai még sohasem voltak olyan vizesek, mint e váratlan és kiadós januári eső után... Szlovák kollégákkal, több napilap kulturális rovatának munkatársaival beszélgetek. Jólesik hallani, ahogy Grendel Lajos - Karol Wla- chovský kitűnő fordításában megjelent - három prózai művét dicsérik. Nem afféle vállon- veregetó, udvariaskodó szavak ezek. Ugyanolyan, az irodalmunkat egyenrangú partnerként számon tartó, értékeket méltató hang az övék, amelyet legutóbb Tózsér Árpád költészetéről és más hazai magyar írónk munkásságáról hallhattunk, olvashattunk. Bennem a beszélgetés során és később is szüntelenül az motoszkált, hogy mennyire előbbre tartanánk, ha irodalmi életünkben az a - marxista-leninista eszmei és esztétikai elveket érvényesítő - értékszemlélet érvényesülne, amely irodalomkritikánkban, különösen a hetvenes évektől, már jórészt megnyilvánul. Ha nem lennénk időről időre tanúi annak, hogy a mi gyakorlatunkban olykor túlontúl szubjektív, szinte már megmagyarázhatatlan szempontok döntenek könyvek megítéléséről, díjazásáról - nem egyszer szocialista irodalmunk kárára. Nemzetiségi irodalmunk a csehszlovákiai szocialista kultúra szerves része. Ideje hát tenni is azért, hogy a mi kulturális életünkben is mindenhol olyan elvi, marxista szempontok érvényesüljenek, amelyek alkotó légkört teremtenek, és értékeket, tehetségeket támogatnak. SZIL VÁSS Y JÓZSEF Jelenet a cseh vígjátékból, jobbra Josef Kemr ÚJ SZÚ 6 1986. II. 18.
