Új Szó, 1986. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-24 / 20. szám, péntek

A cseh képzőművészet éli klasszikusa A drámai gondolat pontos értelmezése Karéi Svolinský nemzeti művész kilencvenéves Berg modern operája a Szlovák Nemzeti Színházban öt évvel ezelőtt, amikor a 85. életévét betöltő Karol Svolinský nemzeti művész a prágai újságí­róklubban a jelenlevő mintegy fél­száz újságíró előtt pályafutásának kezdeteiről, főbb állomásairól be­szélt, áhítatos csend uralkodott a teremben. A sajtó, a rádió és televízió munkatársai lélegzet­visszafojtva hallgatták a mestert. Mindenki érezte és tudta: a 20. század cseh képzőművészetének kiemelkedő egyénisége szól hoz­zájuk. Karéi Svolinskýról már negyven évvel ezelőtt így írt a cseh kritika: „Úgy tűnik, ha egyáltalán van Mi- koláš Aleš életművének folytatója, akkor az egyedül Karéi Svolinský lehet.“ Nos, a cseh nemzeti piktú- ra megteremtőjéhez való hasonlí­tás nem megalapozatlan véle­mény. Hiszen Svolinský neve fémjelzi száza­dunk cseh festé­szetét, grafikáját, illusztrációi nem­zedékek tudatát formálták, monu­mentális alkotá­sai megtalálha­tók a prágai Szent Vitus szé­kesegyházban, gobelinjei díszítik Csehszlovákia moszkvai nagy- követségének falait. Számos színpadi műhöz, közöttük Smeta­na Az eladott menyasszonyá­hoz és Janáček Jenúfa című operájához is szített nagyszerű díszletet. A kilencvenedik születésnapját töretlen alkotókedvben ünneplő mester az Olomouc melletti Svätý Kopeček nevű faluban született. Ez a jellegzetes Haná-vidéki falu, amely akkor egyike volt a híres morvaországi búcsújáróhelyek­nek, az ifjú Svolinský számára életre szóló élmények színhelye volt. Szeme láttára elevenedtek meg a népszokások, láthatta a messzi tájakról és a közeli fal­vakból érkezők pazar népvisele­tét, a búcsús és vásári sokaság szokásait, táncoló fiatalokat. Noha rajzoló tehetségével már zsenge gyermekkorában nemegyszer ámulatba ejtette szüleit, majd taní­tóit és pajtásait, a fafaragó szak­mát sajátította el először, utána pedig a prágai Iparművészeti Fő­iskolán Bohumil Kaffkától tanulta a szobrászat alapjait, František Veselýtői a monumentális festé­szetet. A húszas években a cseh művészet legnagyobbjainak szel­lemében alkot újat. A realista ha­gyományokat követi, inspirációjá­nak forrása Josef Mánes és Miko- láš Aleš halhatatlan életműve. Ösztönzést keres és talál a nép életében. Korszerű eszmeiséggel tölti meg a mánesi hagyományo­kat; a népélet és a természet mű­vészi ötvözeteként teremti meg az előző kor művészetének és a mo­dern kor kifejezési eszközeinek összhangját. Ľuboš Hlaváček mű­vészettörténész Karel Svolinskýt ,,a harmonizátor ritka típusának“ nevezi. A szép cseh könyv fogalma el­ő ké­(ČTK-felvétel) választhatatlan Karéi Svolinský nevétől. A cseh és a világirodalom nagy alkotásait illusztrálja. Az 1925. évi párizsi dekoratív művé­szeti világkiállításon K. H. Mácha Május című híres elbeszélő költe­ményének exkluzív kiadásával vesz részt a prágai Iparművészeti Főiskola. A könyvet Svolinský il­lusztrációi díszítik és az általa ké­szített betűtípusból szedték ki. A nemzetközi zsűri a nagy mű­gonddal és hozzáértéssel készí­tett könyv illusztrátorát nagydíjban részesítette. Rajzai finom költői- séggel, egyszerű szépségükkel adekvát módon fejezik ki költők, írók gondolatvilágát. (Itt említjük meg, hogy a Csehszlovák Televí­zió vasárnap esti versét bevezető lírai - egy női fejet ábrázoló - rajz is Svolinský alkotása.) Könyvmű­vészetének csúcspontja kétségkí­vül Karéi Plicka és František Volf híres Český rok (Cseh esztendő) című népi közmondás-, dal- és mesegyűjteményének illusztrálá­sa. Az egész cseh nyelvterületen közismert négykötetes műben Svolinský utánozhatatlan pátosz- szal, közel kilencszáz illusztrációval örökíti meg a cseh népélet mozza­natait a négy évszakban. Rajzai egyenrangúak az illuszt­rált művel, s emelik a művészi hatás fokát. Rajzai díszítik Vladis­lav Vančura Képek a cseh nemzet történetéből című művének If. és III. kötetét, Božena Némcová Nagyanyóját, Marie Majerová több könyvét. A második világháború vége felé, még a náci megszállás gyötrő légkörében rajzolja az Ének Igor hadáról című orosz eposz balladikus hangulatú, de ugyanak­kor élénk színekben gazdag il­lusztrációit. Az eposz hőseinek győzelmesen villogó kardjai a kor­társaknak jelzi: közeledik a felsza­badulás. A prágai Iparművészeti Főisko­la tanáraként 1945 után festők és grafikusok nemzedékeit nevelte fel. Nyugdíjba vonulása után ismét teljes erejéből festeni kezdett. Az 1982-ben Prágában kiállított élet­mű arról győzte meg a látogatókat, hogy Karéi Svolinský művészete a modern cseh festészetnek is nagy nyeresége. Kiemelkedő szerepe van abban is, hogy a csehszlovák bélyegek művészi színvonalát szerte a vilá­gon példaként emlegetik. Eddig több mint 170 bélyeget alkotott. Méltán nevezik a csehszlovákiai bélyegtervezés élő klassziku­sának. Most, kilencvenéves korában is serény alkotó munkával telnek napjai. Korát meghazudtoló fris­sességgel, mint munkás a gyárba, úgy jár reggelenként műtermébe. Elveszettnek tekinti a napot, ami­kor nem nyúlhat ecsethez. A na­pokban megkérdezték tőle: - Mi­kor akar pihenni? - így válaszolt:- Furcsállanám, ha nem fest­hetnék. Sok üres vásznat készítet­tem elő, csak a napfényes napok­ra várok. El szeretném még hasz­nálni festékjeimet, minden vász­namat meg szeretném festeni. Tu­lajdonképpen csak most jövök rá, hogyan kellene festenem és raj­zolnom ... SOMOGYI MÁTYÁS KIS NAIV? Mai diákok tanulásvágyáról, ambícióiról, életelvei- ről beszélgetek egy szakközépiskolai tanárnővel. Bi­zony, e téren az ó tapasztalatai sem a legszívderítőb­bek, tulajdonképpen igazolják mindazt, ami bizonyos idevágó jelenségekből többé-kevésbé közismert. Azért olykor éri öröm is, vagy ahogy ő mondta, kellemes meglepetés. Nemrégiben meglátogatta egyik volt diáklánya, aki három évvel ezelőtt érettsé­gizett. Azzal kezdte, és határozottan, hogy ó főiskolá­ra akar menni. Amikor a tanárnő megkérdezte, miért, és miért éppen most döntött így, a következőket beszélte el. Az érettségi után egy üzembe került, ahol kezdet­ben jól érezte magát, megismerkedett a különböző munkafolyamatokkal, a saját feladatkörével, a kollek­tívával, amely igyekezett is segíteni őt a tájékozódás­ban, a beilleszkedéssel járó nehézségek leküzdésé­ben. Problémái körülbelül egy év elteltével kezdőd­tek, amikor rájött, hogy mehetnének jobban is a dol­gok az üzemben, ha némely területen változtatnának az eddigi gyakorlaton, azaz a megcsontosodott szo­kásokon. Persze, semmi sem történik, legfeljebb belül tépelődik, emészti magát, ha nyugton marad, csakhogy egészséges ifjúi lelkülete és szelleme nem hagyta ót békén, felismeréseiről beszámolt a kollektí­vának, mi több, merészelt javaslatokkal eírukkolni. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott - sajnos -, nem aratott sikert, bár voltak, akik elgondolkoztak szavain. Ami a legjobban bántotta: meggyőző ellenérvek he­lyett mondvacsinált kifogásokkal utasították el. Ez azonban paradox módon, reményt is adott, erősítette önbizalmát, hitét véleményének igazában, hiszen végül is mit tudtak neki válaszolni. Néhány hónap múlván újra előállt észrevételeivel, javaslataival. Mi­vel időközben tapasztalták, hogy nem felelőtlen, ha­nem igenis okosan gondolkodó, mindnyájuknak, az egész üzemnek jót akaró fiatal emberről van szó - akkor már helyeselték magabiztosan előadott ja­vaslatait, melyek elsősorban az egyes munkafolya­matok, köztük az adminisztráció egyszerűsítésére, ugyanakkor a termékek mennyiségének a növelésé­re, minőségük javítására irányultak. Egy-kettőt el is fogadtak közülük, ott helyben. Csak valahogy a meg­valósításuk húzódott, húzódott... Amikor aztán ér­deklődni kezdett javaslatainak sorsa iránt, mind gyak­rabban mondták a szemébe is, a háta mögött is, az ó be nagyon ismerős szöveget: „Csirke vagy te még“; „Kis naiv, azt hiszed, megváltod a világot?“; „Miért nem jó neked úgy, ahogy van? Mit ugrálsz?“; „Hiába van igazad, egyelőre nincs még itt neked szavad, babám“.- Hát ezért akarok főiskolára menni. Hogy ne tartsanak csirkének. Hogy legyen szavam - mondta a tanárnőnek volt tanítványa, aki három évvel ezelőtt érettségizett. Megvallom, ismeretlenül is szimpatikus nekem ez a kislány. Lám, a csetlő-botló, el-eltévelyedó, talmi eszmények, torz értékrendek szerint élő fiatalok kö­zött azért akad ilyen is. Ilyen, akit csalódások sem tudnak arra kényszeríteni, hogy lemondjon szándé­káról. Sőt épp a csalódások emelik fel. Tetszik nekem ennek a kislánynak az elszántsága, mely a főiskola felé is löki ót. Tetszik, függetlenül attól, hogy a tudá­sért jelentkezik oda, vagy pusztán a tekintélyt adó, a szavainak súlyt biztosító papírt akarja megszerezni. Már ebben van valami szép, megható. A hitben, hogy a főiskolai végzettségről szóló papír még jelent vala­mit. Szerencsés esetekben, persze. De hány meg hány jó tudású, újító szellemű diplomás fiatalember jobbító, a közhaszon gyarapítását célzó kezdemé­nyezései elé vetett nagyon hamar gátat a megszo­kás, a begyepesedettség, a szűk látókörűség, az ostobaság! Hány tehetség vívott már ezek ellen reménytelen harcot, pazarolva fölöslegesen drága energiáit, melyeket a köz javára fordíthatott volna! Es hányán vonultak vissza és törődtek bele a „megvál- toztathatatlanba“! Ebből, meg a más hasonló, nem éppen örvendetes tapasztalatokból eredő kételyeim ellenére szurkolok ennek a kislánynak. Sikerüljön neki a főiskola. És legyen szava. Egy kérdés azonban mindenképpen kérdés marad. Mi lesz a javaslatainak sorsa, ame­lyeknek a megvalósítása - tételezzük föl - már ma pozitív előjelű változásokat, azaz több és jobb ered­ményt hozhatna? Tudniillik, az idő megy.. BODNÁR GYULA A XX. századi operairodalom alig néhány alkotása férkőzött be az operaházak állandó repertoár­jába. Ezen kevés alkotások közé tartozik Alban Berg Wozzeck című operája. A Szlovák Nemzeti Szín­ház operatársulata január 9-én mutatta be az ötven évvel ezelőtt készült müvet, melynek ősbemu­tatója Berlinben volt 1925-ben. A zeneszerző az új bécsi iskola kiemelkedő alakja. Arnold Schön­berg tanítványa, az atonális és 12 fokú módszerekkel egyaránt élve rendkívül kifejező műveket alko­tott. Ugyanakkor müveiben visz- szatér a klasszikus formákhoz, de azokat szokatlan harmóniafordu­latokkal és élénk ritmusokkal, szí­nes hangzásokkal tölti meg. A Wozzeck témáját Georg Büchner múlt századi német drá­maíró Woyzeck című müvéből vette, amely egy elírás folytán mint Wozzeck vonult be az operairoda­lomba. A Wozzeck gondolata az első világháborúban teljesített ka­tonai szolgálata idején bontakozik ki a zeneszerzőben. E korszakos jelentőségű zenemű drámaisága és líraisága a megzavart ember bonyolult lelkivilágát fejezi ki, akit kínoz a katonai álfegyelem, a ke­gyetlen felsőbbség, élettársának, Máriának a hűtlensége és az a vi­lág, melynek Wozzeck az áldoza­ta. Ennek az operának fő jellegze­tessége az énekhang újfajta keze­lése, az erőteljes ritmikai dekla- máció (énekbeszéd, amely a nyelv intonációjából és ritmusából indul ki, vállalva a monotónia kockáza­tát), de érthetőségre törekszik a szélesebben ívelő áriák mellő­zésével. A muzsika fő mondaniva­lóit a zenekar közvetíti, ugyanígy a mű drámai elemeit és a lélek finom rezdüléseit. Nem könnyű feladat ennek az operának az előadása; a Szlovák Nemzeti Színház produkciójáról elmondhatjuk, hogy az operae­gyüttes meg tudott felelni az igé­nyes feladatnak. Viktor Málek kar­nagy megértette, és mind a zene­karral, mind az énekesekkel érez­tetni tudta Berg muzsikájának nemcsak a lényegét, hanem finom árnyalatait is. Az énekesektől so­kat kíván ez az opera. A Wozzek- ket éneklő Peter Mikuláš, akit már a Zeneművészeti Főiskola opera­tanszakos hallgatójaként átütően tehetséges énekesnek ismertem meg, immár közel tízéves opera­házi és koncerténekesi pályafutá­sa alatt több nemzetközi verseny díjasaként, most is bizonyított. Ez alatt nemcsak technikai biztonsá­got, könnyedséget értek, kitűnő színészi adottsága, emberábrázo­ló képessége, muzikalitása is pár­ját ritkítja. Egy másik nagyszerű alakítás Vojtech Schrenkel nevé­hez fűződik, aki a Kapitány szere­pét énekelte. Dallamait, frázisait hajlékonyán, világosan, tökéletes artikulációval adta elő. A bergi énekhang kezelése az ő énekesi adottságainak felelt meg a legjob­ban. Magdaléna Blahušiaková be­mutatkozása Mária szerepében nem volt minden jelenetben meg­győző. A magasabb fekvésű ré­szeknél érthetetlen szövegmon­dása nem felelt meg a szerző által annyira hangsúlyozott „sprech melódie“ előadásmódnak. Szolid, de adekvát alakítást nyújtott Jan Galla, a Mesterlegény és Franti­šek Livora a Tanburmajor szere­pében. Miroslav Fischer rendezé­se (amelyhez Milan Ferenčík dísz­letei és Danica Hanáková jelmezei járultak) a mű szellemének meg­felelően távol tartotta magát a na­turalista megoldásoktól. Mind a szcenikai beállításokban, mind a szereplők játékán meglátszott gondolati következetessége és céltudatos irányítása. NÉMETH IMRE Borzi László felvétele H átizsákjaik, síléceik, ka­bátjaik felkerülnek a polcra. Mire lihegve elókotor- ják újságjaikat, könyveiket, a szerelvény is meglódul. A hirtelen rántástól mindketten az ülésekre esnek Egy vélet­lenül születő, s már a kiejtés örömök pillanatában elharapott indu­latszó nyomában a nevetés tör elő. A burleszkfilmek komiku­mát idéző helyzetet koronázza meg az anya fejére hulló alma. Szinte a semmiből, mint annak idején Newton, most ő is hirte­len kinyilatkoztaja a nehézke­dés törvényét:- Három óra hosszat csü­csülhetünk.- Csak két és felet! - csicse­reg a kislány.- Ühüm! - reagál az anya, alig zavartatva magát az olva­sásban. Egy ideig csend. A papírla­pok zizegése és a vonat zakato­lása hallik. Csak percek múlva folytatódik a párbeszéd:- Ne szálljunk le. Menjünk inkább haza! A másiktól nem jön válasz, de hirtelen becsukja a könyvet. Közben mintha a tapasztalás rákényszerítette szerep szerint a bölcs nő álarcát öltené fel, megszólal:- Gondolod?- Mit fogok én ott csinálni?- Pihenni. Még jól is jön az egy hét után, hiszen izomlá­zam van. Többet nem szólnak egy­máshoz. Egyre álmosabb leve­gő és nehezebb szempillák a fülkében. Az olvasás-csen­des percei váltakoznak a szu- nyókálás lopott pillanataival. Az egyik állomáson felriad az anya, majd megnyugodva ül vissza: még egy megálló. Lát­hatólag kedvetlenül pakolják össze holmijaikat.- Várnak? - kérdezi a kis­lány.- Egészen bizonyos. Tud­hatnád milyenek, de nem ci­peljük hozzájuk a csomagjain­kat, hiszen holnap továbbme­gyünk. A megőrzőben hagyjuk.- Akkor meg minek me­gyünk?- Mert megígértük. Remé­lem, nem vágsz majd ilyen sa­vanyú képet. Mosolyogj! örülj! Mondd azt is, mennyire örülsz, hogy eljöhettél. Biztosan kinéz egy ötszázas... Mielőtt leszállnának, a párbe­széd a folyosón már nem foly­tatódik. A kislány örömet eről­tet az arcára. A lassító vonat kényszerű mozgása ellentétes erőfeszítésre készteti mindket­tőjüket. A peronon egy öregember várja őket. Arcán az öröm lát­ható jegyei. Mosolya már-már önfeledt nevetés. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 6 1986. I. 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents